„Önzetlen szemlélet?” Kanada és a Magyar forradalom, 1954–1957
Donaghy, Greg: „Une visée altruiste?" Le Canada et la Révolution
hongroise 1954–1957 = Études internationales, 2006. 3. sz., 383–398. p.
(A szerző az ottawai Külügyminisztérium és Külkereskedelmi Minisztérium tisztségviselője, a 'történelmi ügyek' szakértője.)
Köztudott, hogy 1956-ban Kanada milyen gyorsan és jelentős mértékben sietett a magyar forradalom segítségére. Ezzel kapcsolatos forrásanyagot tár fel a tanulmány. A szerző hangsúlyozza a kanadai fél egyszersmind óvatos politikáját; főként a 40 ezer menekült befogadásáról esik szó, de a kanadai külpolitikáról is. Sztálin halálát követően, a kanadai külpolitika jóval nyitottabbá vált a Szovjetunió irányába, s ezért is volt különös gondja arra, hogy konstruktív magatartást tanúsítson Kelet-Közép-Európa iránt az 1956. novemberi, magyarországi események ellenére.
A Kanadai Bevándorlási Hivatal érkezőket ellenőrző csoportjának főnöke, Earl McCarthy gondban volt, miként lehetne a leggyorsabban beléptetni Kanadába az orosz iga alól menekülő magyarokat? Repülővel – adta meg rögtön a választ magának. Kanada nyilvánvalóan üdvözölte az 1956 őszén Magyarországon végbemenő eseményeket. Addig példa nélkül álló módon, negyven ezer menekült befogadását vállalták Kanadában, a Magyarországot elhagyó 200 ezres emberáradatból. A hivatalos iratokhoz azonban akkoriban lehetetlen volt hozzáférni, egyebek közt a szuezi válság miatt.
A ma már hozzáférhető iratanyag egy sokkal bizonytalanabb kormánydöntést sejtet. Ezzel együtt a kanadai külpolitikára nagy hatással voltak a magyarországi események. Az ottawai külpolitika finomságaira igyekszik kitérni a cikk.
Sztálin halálát követően, 1954-től lényegesen megenyhült a Nyugat a Szovjetunió irányában, ám az 1956. novemberi magyarországi események meghatározók maradtak a számára. A II. világháborút követően, 1956 januárjában mutatkoztak végre a béke és biztonság első jelei Európában. 1947-től, a hidegháború meghirdetésétől fogva, a kétoldalú kapcsolatok gyakorlatilag szüneteltek, s az ENSz-en belül keserű viták folytak. Ha lehet, Ázsiában a helyzet még rosszabb volt. A Sztálin halálával 1953-ban bekövetkezett változások azonban enyhülést jeleztek.
A kanadai külügyben, Robert Fordot bízták meg 1954 áprilisában egy új, a kommunista blokkot érintő politika kidolgozásával. Minthogy maga több szolgálati ciklust eltöltött Moszkvában, a térséget jól ismerte. Jó előre megérezte a változásokat is. A kanadai politika számára érthetővé tette, hogy a kelet-közép-európai status quo elfogadása egyet jelent annak szomorú tudomásulvételével, hogy sorsukra hagyják a Szovjetunió nyugati határain élő államokat. Illetve, hogy megosztott világban kell élni, ha a kommunizmus ellen nem veszik fel a harcot. Sajátos logikával azt tanácsolta, hogy amennyire lehet, erősítsék a kereskedelmi, tudományos és kulturális kapcsolatot a szovjetekkel. 1954 tavaszán Pearson külügyminiszter Hruscsovval találkozott, és meggyőzőnek találta a szovjet pártvezér kijelentését, miszerint ők nem akarnak háborút. Kanada úgy határozott, hogy lépéseket tesz a szovjet emberek izoláltságból való kilépéséért, és 1955 végén egy sor hivatalos meghívás tervének ötletével álltak elő.
Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatok több okból is halványak voltak. Először, 1947-ig Mindszenty bíboros fogva tartása frusztrálta a katolikus kanadaiakat, majd pedig egyszerűen féltették a kanadai magyar emigrációt a kapcsolatok élénkítésétől, ugyanakkor hiányolták a hivatalos magyar érdeklődést Kanada iránt. 1956 tavaszán azonban változott a szempont. Robert Ford úgy érzékelte, hogy a XX. Szovjet pártkongresszus eredményeként egy kevés titoizmus, azaz némi liberalizmus kapott teret a szovjeteknek a csatlós államok iránti kapcsolatában. Ottawa azonnal kereskedelmi egyezményt kötött Budapesttel, mely szerint utóbbi kanadai búzát vásárolhatott. Jules Léger, külügyi államtitkárhelyettes szerint ez az esemény egyúttal kanadai magyar misszió nyitását is indokolttá kellett, hogy tegye. A kereskedelmi kirendeltség éppen 1956 októberében kezdte meg működését.
A többi nyugati államhoz hasonlóan a kanadaiakat is meglepte a Magyar forradalom híre. 1956. október 26-án indítványozták az ENSz Biztonsági Tanácsának összehívását egy szükséges katonai intervenció ügyében. A 30-án Moszkva által kibocsátott nyilatkozat, mely szerint a szovjetek hajlandók újratárgyalni kelet-közép-európai kapcsolataikat, megnyugtatta Pearsont. Október 31-én mégis újra az ENSz-hez fordult a kanadai külügy azzal, hogy a szovjet érdekek kelet-közép-európai garantálását a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonásával kellene összhangba hozni. Időközben azonban, október 29-én kitört a szueziválság: Izrael megtámadta Egyiptomot, s ez már tényleg felkeltette Washington és a NATO érdeklődését! Magyarország sorsa hirtelen háttérbe szorult.
A kanadai diplomácia továbbra is a kifelé érzelemmentes, reálpolitikát folytatta. S ahelyett, hogy szíve szerint közvetlenül ENSz-Bizottságot küldött volna Budapestre, hagyta, hogy az orosz csapatok a világ közvéleményétől sújtva, megerősítve rendezkedjenek be Magyarországon. Pearson és más nyugati vezetők nyíltan elítélték a Szovjetuniót és a kommunizmust. Kanada felfüggesztette érvényben lévő kulturális-tudományos kapcsolatait a szovjetekkel, és nem írta alá a kereskedelmi egyezményt Kádár Jánossal. A kanadai külpolitika mindent megtett, hogy megbüntesse Moszkvát, ugyanakkor reménykedett, hogy az mégis nagylelkű lesz Magyarországgal szemben. Ezzel csaknem egy időben tartani lehetett attól, hogy Magyarországot kizárják az ENSz-ből, tehát ebben a kérdésben is közbenjáró tárgyalásokat kezdtek. India és a többi el nem kötelezett ország mindvégig érdektelenséget mutatott a magyar ügy, s főképp a beavatkozás iránt.
Kanada tehát látszólag csatlakozott a nyugati világ Moszkvát elszigetelő politikájához. Valójában azonban a magyar politikai menekültek befogadását tervezte Reid és Pearson. Nem volt azonban velük egészen egy véleményen a Bevándorlásügyi és Állampolgársági Minisztérium (MCI). Ez ’Kanada őrzője’-ként gondolkodott, és nem lelkesedett a bevándorlókért. A kelet-közép-európai menekültekben szovjet fellazító ügynököket sejtettek a hidegháborús hisztéria jegyében. Jack Pickersgill miniszter nem tett radikális lépéseket a közép-kelet-európai krízis menekültjeinek megsegítésére. A bécsi menekülttáborból folyamodó bevándorlóknak gyakorlatilag egy kanadai befogadó családot, valamint elfogadható munkakörülményt kellett igazolniuk. Azt is bizonygatniuk kellett, hogy nem jelentenek majd sem terhet az államnak, sem veszélyt a közbiztonság számára.
Kevés menekült tudott megfelelni ezeknek a követelményeknek. November folyamán három rendőr hallgatott meg 2800 folyamodót, s közülük 30 kérvényezőt fogadott be Kanada. Pearson ráparancsolt az MCI miniszterére, hogy hagyjon fel a szokásos szabályozással a bevándorlók ügyében. Pickersgill azonban szenvtelen maradt. Bizonygatta, mennyire érdekelt és rokonszenvező a kanadai kormány a magyar menekültek ügyében, főleg a bécsi menekülttáborban. Azonban – állítása szerint – nagyon kevés kérvényező volt, főleg Amerikához viszonyítva…
Nem sikerült azonban mindenkit meggyőznie ezzel a sikertörténettel. Ford azt is tudta, hogy a Nemzetközi Vörös Kereszthez sok panasz érkezett a kanadai magyarok közösségétől. De a nyugati országok, a NATO-szövetségesek sem rokonszenveztek az egyébként szokásos emberi-gazdasági követelményeket állító kanadai bevándorlási politikával. „Egy tőkehal melegszívűségéhez, érzékenységéhez” hasonlította a Globe and Mail újságírója a kanadai kormány viselkedését. Nagy nehezen változott csak a hivatalos hozzáállás. November 22-én a kanadai kabinet 800 ezer dollár rendkívüli segélyt szavazott meg. Ezután Pickersgill azt javasolta, hogy halasszák el a kérvényezők orvosi vizsgálatát egészen Kanadába érkezésükig, valamint engedélyt kért a kabinettől, hogy repülőket bérelhessen a menekültek ingyenes Kanadába szállításához.
Kanada, egyedülálló módon mindaddig megfizettette a menekültekkel a repülőút árát. Pickersgill személyesen utazott Európába, hogy az új körülményről értesítse az érdekelteket. November 27-re pedig, egész napos konferenciára hívta a katolikus egyház, az etnikai csoportok, a tartományi és helyhatósági képviselőket Ottawába, hogy megtárgyalják a menekültek letelepítésének kérdését. December végére 4000 magyart helyeztek el kanadai vendégfogadó házakban. 1957 júliusáig 31 000 menekült, s a befogadó program végéig, 1958 októberéig bezárólag, 36 718 magyar telepedett le új hazájában.
Összefoglalva: a kanadai külpolitika, Cadieux elszánt, antikommunista vonulatát leszámítva, konstruktív elkötelezettséget mutatott már az ’50-es évek elején Kelet-Közép-Európa iránt. Ford, a Magyar forradalommal és a megtorlóként érkezett szovjet fegyveres intervencióval nyilvánvalónak látta az orosz politika bukását. Ennek függvényében óvatos liberalizmussal közeledett Moszkva felé. Az 1957 nyarán hivatalba lépett, konzervatív miniszterelnök, Diefenbaker lényegében folytatta a nyitást, rögtön felújította a tudományos-technikai kapcsolatokat, és 1959-ben kereskedelmi egyezményt kötött a Szovjetunióval.
Magyarország, sajátos módon, az egyetlen kelet-európai ország volt, amely nem részesült Kanada liberális, konstruktív elkötelezettségi politikájának előnyeiből. Ez nagyrészt a 40 ezer magyar menekült családegyesítési kísérleteinek kudarca miatt alakult így. Kanada menekülteket befogadó politikájában viszont precedens értékű lett a magyar eset, és később, az ugandai (1970), a chilei (1973–1974), a délkelet-ázsiai (1979–1980) válság idején is alkalmaztak hasonló elveket.
Kakasy Judit