Tóth-Czifra András

Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon 1920–2001

A Tóth Ágnes által szerkesztett kötet hiánypótló a nemzetközi kisebbségkutatás témakörében, hiszen nem jelent még meg az Egyesült Államokban olyan összefoglaló tanulmánykötet, amely a magyarországi kisebbségpolitikát minden aspektusból körüljárva mutatná be a terület XX. századi eseményeit. A kötet a Columbia University Press gondozásában jelent meg, amely egyetem az USA egyik legpatinásabb politikatudományi tanszékét tudhatja magáénak.

A kötet tanulmányai szigorú logikai sorrendben követik egymást, s így kvázi egymásra épülve teljes képet adnak a magyar kisebbségpolitika elmúlt 80 évéről – természetesen kitekintéssel a vizsgált korszakot megelőző és az azt követő évekre is. A tanulmányok ugyanis nemcsak az 1920–2001 közötti 81 évet tekintik át, hanem képet adnak a korszak előzményeiről, illetve tárgyalják az elmúlt évek eseményeit is.

A kötet gerincét Vékás János tanulmánya (Színképek: Magyarország nemzeti és etnikai kisebbségei a népszámlálások tükrében) adja, amely statisztikai adatok széles körű és rétegzett áttekintését kínálja. A szerző a Magyarországon tartott népszámlálások eredményeit tekinti át 1869-től egészen a legutóbbi, 2001-es népszámlálásig, a nemzeti és etnikai kisebbségek nézőpontjából, figyelembe véve az egyes időpontokban fennálló történelmi helyzetet is.

A leíró tanulmány egy módszertani áttekintéssel indul, amelyben a szerző a különböző népszámlálásokon a nemzetiségi hovatartozásról feltett kérdéseket hasonlítja össze, külön tárgyalva a nemzetiségi és az anyanyelvi önazonosságra kérdező, illetve az újonnan feltett, a kulturális hovatartozásra vonatkozó kérdéseket.

A módszertani bevezető után Vékás a népszámlálások idevonatkozó eredményeit tekinti át grafikonok és számszerű adatok citálásával, elemezve a nemzetiségek összetételének és számbeli nagyságának változását, külön foglalkozva az olyan anomáliákkal, mint például az 1980. évi népszámlálás, valamint külön tárgyalva a nemzetiségi, illetve az anyanyelvi önazonosságra vonatkozó kérdésekre adott válaszokat. A szerző mélyebben rétegezve is elemzi a kisebbségi populációkat, a népszámlálási adatokat megyékre lebontva, és az itt tapasztalható változásokat tárgyalva.

Vékás a vizsgálatot a különböző nemzetiségek karakterisztikájának bemutatásával folytatja, amelynek keretében Magyarország hat legnagyobb kisebbségét (német, szlovák, horvát, szerb, román, szlovén), illetve a romákat elemzi két szempont, a magyarországi populáció nagysága, valamint a területi megoszlás alapján.

A romák egyedi kezelése a szerző szerint azért fontos, mert a fentebb vázolt jellemzők alapján a roma kisebbségi társadalom a többi vázolt kisebbségtől jelentősen eltérő jellemzőket mutat. A romák társadalmi-gazdasági beilleszkedését ugyanis több faktor – többek közt a nemzetiségi és nyelvi önazonosság közötti szakadék mélyülése, az átlag feletti népszaporulat, valamint a területi eloszlás (a romák jelentős része a három gazdaságilag legfejletlenebb megyében él) – is hátráltatja.

A szerző végezetül az adatok alapján négy, a magyarországi kisebbségi társadalmakat jellemző folyamatot különböztet meg a növekedés–csökkenés, illetve a szétszóródás–tömbösödés dimenziói mentén. Szerinte a növekedés–szétszóródás a nemzetiségi, míg a csökkenés–szétszóródás az anyanyelvi önazonosságot karakterizálja. A csökkenés–tömbösödés kettősre konkrét példaként a baranyai horvátok esetét említi, míg a növekedés–tömbösödés esete a szerző szerint nem szolgál példaként egyetlen, a magyarországi kisebbségeket érintő tendenciára sem.

Tóth Ágnes, a kötet szerkesztője a magyar állam és a nemzetiségek közötti kapcsolatot tekinti át tanulmányában (A magyar állam és a nemzetiségek), az első világháború utáni helyzetből kiindulva. A szerző a világháború utáni rendezési elvekből – elsősorban a wilsoni elvekből – kiindulva tárgyalja a kisebbségpolitika békeszerződésekben – és a Népszövetség alapszerződésében is – rögzített elméleti elveit és azok gyakorlati megvalósulásait Magyarországon, összekötve a kisebbségek érdekérvényesítésének problémáival a két világháború között és a kommunista diktatúra éveiben.

A szerző a fentebb már körvonalazott két szakaszra osztja vizsgálódását, nevezetesen az 1920–1945 közötti Horthy-korszakra, illetve az 1945 utáni rövid koalíciós időszakra és az azt követő diktatúrára.

A Trianon után hirtelen kvázi-homogén nemzetállammá váló Magyarországon az 1923–1924-es években teremtődtek meg a nemzetiségek önszerveződésének jogi keretei. Ekkortól kezdődött a német ajkú kisebbség megkülönböztetett helyzetének kialakulása is, amelyet a külpolitikailag aktívvá váló Németország támogatott. A korszak kormányai elsősorban ennek a tendenciának, a német kisebbség túlzott térnyerésének az ellensúlyozását próbálták elősegíteni az olyan kulturális szervezetek támogatásával, mint pl. az Ungarnländisch Deutscher Volksbindungsverein, amellyel a német kisebbség kooperatív ágát próbálták megerősíteni.

A szerző elemzi a Volksbund megerősödését is, elsősorban a Bécsi Döntések következtében, majd a szintén német külső nyomásra hozott zsidótörvények hatását is áttekinti.

A második szakasz a Párizsi Békeszerződés és következményeinek vizsgálatával indul: a szerző szerint a békeszerződés legnagyobb hátránya a téma tekintetében, hogy a kisebbségpolitikát az államok belügyei körébe utalta, és nem fogalmazott meg egyértelmű normatív szabályozást ezzel kapcsolatban – a kitelepítések támogatásán kívül.

Tóth az 1950-es évekkel kapcsolatban megjegyzi, ebben az időszakban a kisebbségi kérdést a marxista–leninista ideológia osztályharcot előtérbe helyező elvei szorították háttérbe, míg a forradalom után némileg enyhült a szorítás és az ’50-es években erőszakolt központosítás. Ennek ellenére a Kádár-rendszerben sem született átfogó jogi szabályozás a kisebbségek helyzetére vonatkozóan – a kormányzat a sorra szerveződő, elsősorban a kulturális életet szervező, s így a depolitizált társadalomhoz alkalmazkodó szövetségeket támogatta, csupán kisebb engedményeket téve.

Bár a Belügyminisztérium – a Kommunista Párt vezetésével – már 1945-ben tervezetet készített a kollektív és egyéni nemzetiségi jogokról, ez csak tervezet maradt, és az átfogó törvényi szabályozásra majdnem 50 évet kellett várni.

Ezt a végül 1993-ban elkészült törvényt tárgyalja Szabó Orsolya írásában (A magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségeket érintő jogszabályok. A kisebbségi törvény és módosításának folyamata). Rövid bevezetés után, amely a szabályozás XX. századi előzményeit tekinti át úgy, mint az 1923-as Bethlen-rendeletet, az 1949-es Alkotmányt, illetve annak 1972-es módosítását – ti. a szerző több szempontból értékeli azt a folyamatot, amely a végül 1993. július 7-én elfogadott törvényhez vezetett.

Tárgyalási kereteként a törvény tervezésének körülményeit, elveit, illetve céljait állítja a szerző: áttekinti a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Kerekasztalának megalapítását, illetve a kerekasztalnál zajló tárgyalások főbb problémáit, rámutatva, hogy a lassúság többek között az egyes kisebbségek egymás közötti érdekellentéteinek is köszönhető. Ami az elveket illeti, a törvény a kollektív és egyéni kisebbségi jogok alapvető meglétét tűzte ki célul, kimondva, hogy a nemzetiségek ab ovo jogosultak ezen jogok élvezetére – a szerző kiemeli azonban az egyéni jogok problémás érvényesítését, tekintve a nemzetiségek ellenállását bármiféle összeírással szemben.

Az utóbbiból további problémák származtak, méghozzá a nemzetiségi önkormányzatok létrehozása terén. Lista híján gondot jelentett az, hogy valóban csak a jogosultak élvezhessék az önkormányzattal járó jogokat, amely hozzájárult az úgynevezett etnobiznisz kifejlődéséhez. A szerző kimondottan a jászladányi romák esetét említi példaként.

A fentiek fényében nem csoda, hogy többször felmerült a törvény módosítása. 1998-ban ad hoc bizottságot állítottak fel, amely 2000-re befejezte az előkészítő munkát, ám a törvénytervezet mégsem került a parlament elé. A módosítás 2003-ban vett újabb lendületet, de a vízválasztó ismét a választói névjegyzék kérdése volt, amelyben – konszenzushiány ellenére – döntés született, az EU-jogharmonizáció kérdésében is, és a törvénytervezet 2004-ben a Parlament elé kerülhetett.

Eiler Ferenc ennek a kérdéskörnek egyik legfontosabb pontját, a már említett kisebbségi önkormányzatokat mutatja be az önkormányzatok tapasztalatairól szóló munkájában (A kisebbségi önkormányzati rendszer és tapasztalatai: eredmények kérdőjelekkel).

A szerző részletesen ismerteti az önkormányzatokra vonatkozó törvényi szabályokat, a kisebbségi önkormányzatok különböző fajtáit, illetve az összetételhez kapcsolódó különböző jogokat.

Az eredmények értékelésénél lényeges megemlíteni, hogy a kisebbségi önkormányzatok száma 1994-hez képest két-, két és félszeresére nőtt, amely azt mutatja, hogy a jogi keretek ösztönző erejének hatására az intézmény meggyökerezett a közéletben. A stabilitás látszata azonban nem teljesen fedi a valóságot, tekintve, hogy az önkormányzatok nem igazán vették át a kultúra és az oktatás irányítását.

A szociális elfogadottság ilyeténképpen kérdéses szintje mellett más problémák is átszövik a szerző szerint a kisebbségi önkormányzatok rendszerét. Ezek közül az egyik legfontosabb az országos és a helyi szint közötti formális kapcsolat hiánya. Ez egyrészt az ellenőrzés kérdésességében, másrészt a financiális transzferek hiányában vagy átláthatatlanságában ölt testet.

A financiális problémák helyi szinten még inkább felütik a fejüket: mivel a kisebbségi önkormányzati képviselők nem tartoznak számlaadási kötelezettséggel, kialakulhat a már említett etnobiznisz (kutatások szerint egyébként kb. 40%-át teszik ki a személyes költségek az önkormányzati kiadásoknak a szerző adatai alapján). Pénzügyi gondok merülnek fel az oktatásügy finanszírozásának kérdésében is. Ezek a problémák a szerző szerint a civil szféra és az önkormányzatok zavaros viszonyrendszeréből eredeztethetők, amely még az 1990 előtti kisebbségi érdekvédelmi szerkezet öröksége.

További elégtelenséget jelent a kisebbségi önkormányzatok bizonyos kérdésekben érvényes vétójogának azon jellege, hogy nem kapcsolódik szankciókhoz, így jelentőségéből sokat veszít.

Nyitva áll a kérdés a törvényhozók előtt, hogy a jövőben hogyan oldják meg a kisebbségek önszerveződésének kérdését. A szerző szerint kézenfekvő megoldás lenne a civil egyesületek szerveződése, melyet később – a tanulmány elkészülte után – törvényerőre is emeltek (2006-tól csak civil szervezetek állíthatnak jelölteket), a jogalkotás tehát igazolta a szerző elképzeléseit.

Tóth Ágnes második tanulmánya a kötetben a második világháború utáni két nagy, a kormányzat által irányított kisebbségpolitikai folyamatról szól, a németek kitelepítéséről, illetve a szlovák–magyar lakosságcseréről (A németek kitelepítése és a magyar-szlovák lakosságcsere). Ennek megfelelően e két nagy részre tagolja írását, természetesen rávilágítva a két folyamat összefüggéseire is.

A szerző először a kitelepítések okait mutatja be. Elsősorban a tervezett földreform és a bukovinai székely menekültek letelepítése okozott megoldandó problémákat, de Tóth rámutat, hogy a kitelepítések folyamatában fontos szerepet játszott a SZEB nem egyértelmű utasítása is, valamint a magyar kormányzat „túlteljesítése”. A szövetségesek utasításai valóban nem voltak egyértelműek a kérdést illetően, ti. hogy utasítás vagy lehetőség-e a német kisebbség kitelepítése. A bizonytalanságot jelzi például a 330/1945. számú ME rendelet, amely a körülmények tisztázására hívott életre vizsgálóbizottságot.

Ekkor azonban már folytak a kitelepítések, amelyben négy kategóriát állapítottak meg: Volksbund vezető, tag, támogató és kívülálló. A szerző ehhez kapcsolódóan áttekinti a korszak idevonatkozó álláspontjait, mint pl. Bibó ellenvetéseit a túlzott kitelepítésekkel kapcsolatban vagy Mindszenty hercegprímás tiltakozásait a módszerekkel szemben.

A szerző leírja a kérdés sorozatos újraszabályozását felügyelőbizottságok által, valamint a nemzetközi helyzetet USA–SZEB erőtérben.

Emellett taglalja a kitelepítések tényleges folyamatát is, mely lakossági ellenállás, visszaélések, illetve technikai feltételek hiánya miatt is akadozik; ezek és a külföldi nyomás a magyar kormányt engedmények megtételére és a kitelepítések időközbeni megállítására kényszerítették. A mérleg végül 114 kiürített falu, 210 ezer kitelepített német és 350 ezer hold elkobzott föld volt 1947-ig.

A kitelepítésekhez szorosan kapcsolódott a lakosságcsere-program, amelyet 1946. február 27-én írtak alá. A szerző szerint a program legfontosabb jellemzője, hogy látványosan nem egyenlő felek között zajlott: a csehszlovák fél győztesként, a magyar fél vesztesként vett részt a tárgyalásokon, amely a paritás elvét kívánta érvényesíteni, de az erőfölénnyel teret adott visszaéléseknek szlovák részről, mint például a propaganda vagy a deportálással való zsarolás. A lakosságcsere így végül akadozva és nem egyenlő feltételekkel zajlott le.

A szerző szerint a két eseménysorozat legfontosabb üzenete, hogy a világháború után Közép-Európában kialakulhatott volna a kooperáció új formája a nemzetállamok közt, ám a nagyhatalmak túlzott befolyása és a polgári fejlődés csökevényessége ezt lehetetlenné tette; ez a felelős szembenézés igényét hordozza magában.

Egy másik, világháború utáni eseményt vizsgál tanulmányában Orgoványi István: a déli határ menti zóna kialakítását és fenntartását a kommunista hatalomátvételt követő években (Ütközőzóna a déli határon: a déli határsáv 1948 és 1956 között). Leíró jellegű írásában részletesen mutatja be a határzóna kialakításának körülményeit és következményeit.

A határzóna kialakítását a Jugoszláviával megromlott külügyi kapcsolatok indokolták. Ennek keretében első lépésként a határőrség fokozatos átalakítása indult meg. Létrejött a „zöld ÁVÓ”, mely az ÁVH fokozatos ellenőrzését mutatta a határőrség felett. A szerző számadatokkal illusztrálja a határőrség fokozatos felduzzasztását, átszervezését, valamint az ÁVH térnyerését a határőrségen belül.

A déli határzóna kialakítása is ebben az időszakban kezdődött földek rekvirálásával és aknamezők telepítésével; a zóna 15 kilométer szélesen húzódott a déli határ mentén, és 290 ezer embert érintett közvetlenül. 1950. július 1-jétől különleges engedéllyel lehetett belépni a zónába, melynek részleteit a szerző szintén tárgyalja dolgozatában.

A zóna kialakítása természetesen tisztogatásokat és – ez témánk szempontjából a fontos – kitelepítéseket is vont maga után. 1950 és 1952 között a szerző adatai szerint mintegy 3500 embert telepítettek ki az ország távolabbra eső részeire, többségükben délszlávokat.

Orgoványi vizsgálata szerint a kitelepítettek java része középparaszt, 5–15 holdas birtokkal; a kitelepítések ki nem mondott célja pedig a délszláv népesség dezintegrációja és a Tito elleni hangulatkeltés volt. Ezt a célt szolgálták a propagátorok, átnevelő-iskolák és a Nase Novine című újságban közölt anti-titoista írások is. A cél azonban csak részlegesen valósult meg, az erről szóló jelentésekre támaszkodva, hiszen míg valóban sikerült néhány délszláv funkcionáriust képezni és a szlávok ellenállását megtörni, addig a kulákokat nem sikerült a többi paraszti rétegről leválasztani, és a délszlávok tömegesen szöktek át a korlátozások ellenére Jugoszláviába.

Nagy Imre miniszterelnöksége alatt, 1953-tól változott az irányvonal, amely részleges amnesztiában öltött testet, de hamar elhalt Gerő Ernő tevékenységének köszönhetően. Az amnesztiát a szerző szerint sokan nem is tudták kihasználni például a kompenzáció hiánya miatt.

1956-ban – még a forradalom előtt – a zónát megszüntették, és részlegesen rehabilitálták a kitelepített délszlávokat. Tisztázatlan ügyek még ekkor is maradtak (pl.: a kettős tulajdonlás), de ennek rendezési folyamatába közbeszólt a forradalom. A zónát teljes körűen sorozatos szűkítések után 1965-ben szüntették meg véglegesen.

Tóth Ágnes harmadik tanulmánya (Nemzetiségi oktatás Magyarországon: 1920–1980) indítja a kötet harmadik nagy kérdéskörét, a nemzetiségi kisebbségi oktatást. Hosszú leírásában a szerző az 1920 és 1980 közötti hatvan év ide kapcsolódó folyamatait tekinti át.

Tóth Trianontól indítja a vizsgálódást: a békeszerződés értelmében minden magyar állampolgár egyenlő, de a nemzetiségi kérdést rendezni kellett. Ezt Bethlen miniszterelnök is forszírozta már 1921-től.

Az óhaj végül az 1923-as, már említett rendeletben öltött testet, amely szabályozta a kisebbségek jogi helyzetét. Ez alapot teremtett a későbbi, oktatást szabályozó miniszteri rendeletnek, amely létrehozta a háromtípusú nemzetiségi oktatást. Ezek közül – az ellenvetések (pl. Sándor Imre) – ellenére a magyar oktatási nyelvű, a nemzetiségi nyelvet csak tárgyként oktató ún. C típus terjedt el a leginkább. Ez ugyan a rendelet céljának sem felelt meg, és a falvakban is konfliktusokat okozott, de a kormány ki nem mondott tervei közt a rendelet inkább példamutatásként szolgált a szomszédos országoknak.

Ellenállók akadtak: többek közt a vegyes oktatási nyelvű iskolákat bevezetni kívánó német nemzetiségűek vagy a Klebelsberg Kunónak leveleket író püspökök személyében. A helyzet azonban csak Gömbös hatalomra kerülésével változott, amikor is a B típusú iskolákhoz hasonló formában egységesítették a rendszert.

A Teleki-kormánynak ez a rendszer a német anyanyelvű tanárok fokozatos erősödése miatt inkább tehertételt jelentett, így inkább a magyar anyanyelvű, de nemzetiségi nyelven oktató tanárok képzésére helyezte a hangsúlyt, amely miatt akadozott a rendeletek végrehajtása. Akkor is, amikor a II. Bécsi Döntés következtében a magyar államnak egyszerre kellett szembenéznie a németek követeléseivel és a visszakapott területek nemzetiségeinek igényeivel.

A szerző ezután a háború utáni eseményeket tárgyalja, amikor is a hangsúly a könnyítésen volt ezen a területen: könnyebbé tették a nemzetiségi iskola alapításának feltételeit, ám infrastrukturális gondok, pontos igények és átfogó közoktatási szabályozás hiányában nem lehetett hatékony az átszervezés.

Később a diktatúra időszakában a tendencia az anyanyelven történő oktatásról a bilingvizmus felé tolódott el, amely a fent említett infrastrukturális és anyagi hiányosságok miatt a tanulók számának jelentős csökkenéséhez vezetett; a helyzetet csak 1985-ben szabályozták újra, de azóta sem tapasztalható tömeges újjászerveződés.

Az e téren 1990 után tapasztalható helyzetről ír tanulmányában Imre Anna (A nemzetiségi oktatás helyzete az 1990-es években). A szerző a nemzetiségi oktatás kétfajta szerepének (közoktatás és nemzetiségi hagyományőrzés) megvalósulását tekinti át két nézőpontból: a tapasztalt, mérhető jellemzők (intézmények, tanterv, pedagógusok) irányából, valamint a szükségletek, elvárások felől.

A szerző kutatásai alapján kijelenthető, hogy a nemzetiségi iskolák számában 1990 óta szignifikáns növekvés tapasztalható 1999-ig (23%), valamint összetételük is megváltozik, a korábbi A típusú (kizárólag anyanyelven történő) oktatás aránya tovább vékonyodott, míg a hangsúly a két tannyelvű B típusú iskolákról áthelyeződött a nemzetiségi nyelvet idegen nyelvként tanító C típusú intézményekre.

Ami az oktatás szintjeit illeti, a szerző külön tárgyalja az 1990–1999 között 150%-kal növekvő számú nemzetiségi kisdedóvó intézményeket, a németek és a románok körében emelkedő népszerűségű általános iskolákat, valamint az 1990 után a német nyelvű intézményeknek köszönhetően számukat megduplázó középiskolákat. Ez utóbbiakat részletesebben is rétegzi a szerző a középiskola jellege szerint: az adatokból kiderül, hogy az ilyen iskolák túlnyomó többsége kétnyelvű gimnázium.

A szerző a kérdés tartalmi részére áttérve elemzi a két hagyományos feladat, a nemzetiségi nyelv és kultúra oktatásának körülményeit. A Nemzeti Alaptanterv tíz kulturális terület képviseletére ad keretet, ám a rendszer erős decentralizáltsága és a sokszor hangsúlyos szülői kérések miatt ezt nagyon nehéz beágyazni a tanmenetbe.

A nyelvoktatás esetében például csak két hely van a három nyelv (nemzetiségi, magyar, egyéb külföldi, pl. angol nyelv) számára. A szerző tapasztalatai szerint a választás általában az egyéb külföldi, ill. a nemzetiségi nyelv között szokott megtörténni, egymás rovására történő óraszámcsökkentéssel.

A kultúra területén a legnagyobb gondot a szeparálás-integrálás kérdésköre jelenti, ti. az, hogy más tantárgyak keretén belül vagy önálló tárgyként oktassák-e a nemzetiségi kultúrát. Az iskolák többsége az integrált megoldást választja, amely viszont kevésbé hangsúlyozza ki a kulturális nevelés fontosságát.

Másik problematikus pont a pedagógusok képzettsége, a felkészültség sok esetben nem megfelelő, gyakran fordulnak elő diploma nélküli tanárok a nemzetiségi oktatás területén, amelynek legfőbb oka az ilyen munkakör betöltésére irányuló képzés hiánya.

A diákok elvárásaival foglalkozik a tanulmány záró része, egy 1999-ben készült felmérés adataira támaszkodva, amelyet a nemzetiségi oktatásban részt vevő tanulók körében végeztek. Legfontosabb eredményei a felmérésnek, hogy adatai szerint a diákok a nyelvi megmaradást igen kevéssé várják el a nemzetiségi oktatástól (6,2%), s a nemzetiségi identitás megőrzését sem sokkal többen (20%).

Az okokat keresve a kérdőív felderíti a válaszoló tanulók családi hátterét. Ritka a többgenerációs együttélés a vizsgált tanulók körében (kivéve a horvátok és a romák esetét), ami megmagyarázza a nemzetiségi nyelv elhalását. A kérdezett tanulók 83%-a otthon is magyarul beszél, és a magukat kimondottan nemzetiségi kötődésűnek mondóknak (kb. egyharmad rész) is csak kb. 60%-a beszél otthon nemzetiségi nyelven, közülük is eltérő szinteken. A legtöbb tanuló még az általános iskola előtt tanulja saját nemzetiségi nyelvét, később erre nem kerül sor a fentebb részletezett okok miatt. Ennek is köszönhetően a felmérés szerint az ötödik osztályos tanulók még előbb rangsorolták a nemzetiségi jegyek megőrzését a fontossági skálán, mint tették ezt nyolcadik osztályos társaik, akik elsősorban a továbbtanulást tartották fontosnak. A továbbtanulók egyébként leginkább elsősorban szakmát tanulnak, csak kevesen választják a nemzetiségi gimnáziumokat. Az oktatásnak ezen a szintjén a legnagyobb a kimaradási arány.

Bindorffer Györgyi a német kisebbség kettős identitásának gyökereit vizsgálja egy három faluban – Csolnokon, Véménden és Dunabogdányban – végzett kutatás alapján (Az etnikai identitás megőrzésének lehetőségei. A magyarországi németek kettős identitása). Bevezetőjében leírja, hogy az etnikai, elméleti alapját vizsgálja a kettős identitásnak; annak az etnikai identitásnak, amely szerinte közös eredetképből, kognitív, affektív és kulturális elemekből felépülő statikus identitásforma: a múltat megtestesítő, abból a jelen érdekében táplálkozó közös jellemző.

A szerző a svábok identitásának négy közös forrását írja le: a valós vagy vélt közös ős és múlt alapján létrejövő, az endogámia által fenntartott, az egyéni elkötelezettség és önidentifikáció által megerősített csoporttagsági érzést, a közös népnév (sváb) használatát, a csak az első generációban identitásteremtő hatású (utólag az asszimiláció által gyengített) közös nyelvet, valamint az elsősorban a zenén, táncon keresztül létező kulturális bázist, a folklórt, amely generációkon átívelő érzelmi hatása miatt a legfontosabb tényező.

A kettős identitás elősegítője ezek alapján a szerző szerint lehet az, hogy a svábok még nem németként hagyták el a földjüket, tehát nemzeti hovatartozásuk nem erős. Ide kapcsolódva három tényező illeszkedhet be könnyebben a nemzetiségi nyelvbe, kultúrába: ami hiányzik belőle, de a magyarban megvan (pl.: a szülőföldhöz, államisághoz, magaskulturához kapcsolható fogalmak), továbbá amely hasonló a két kultúrkörben (pl.: a katolikus rituálékhoz kapcsolódó fogalmak), valamint a kollektív tapasztalást elősegítő fogalmak.

Ezek alapján a kettős identitás jellemzői a magyar államhoz való lojalitás, a kultúra némely elemeinek átvétele, a magyar történelmi múlttal való azonosulás, a vallási keretek hasonlósága, a második sváb generáció magyar szocializációja, de a másik oldalon különálló, a magyar kultúrával nem keveredő területe a folklórnak pl. a zene vagy az építészet.

A szerző következtetése szerint ahol adottak a feltételek a nemzetiségi örökség megőrzésére, a németeknek könnyebb magyarnak vallani magukat, könnyebb véghezvinni az állam és a nemzetiség szétválasztását a nemzetiségek körében, amely egy-két generációs feladat.

A kötet utolsó írásában Dobos Balázs a nemzetiségek helyzetére befolyással bíró főbb jogszabályokat tekinti át az 1868-as Nemzetiségi Törvénytől az 1999-es, a 2001-es népszámlálást elrendelő törvény idevonatkozó rendelkezéséig (A magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségeket érintő főbb jogszabályok: 1868–2001). A szerző a törvények pontos szövegét citálva, valamint mindegyikhez rövid magyarázatot fűzve tulajdonképpen megadja a másik felét annak a leíró keretnek, amelynek első felét Vékás János kötetindító tanulmánya adta.

Dobos megemlíti többek közt az 1921-es, a Trianoni Békeszerződés végrehajtásáról rendelkező törvényt, az 1923-as Bethlen-rendeletet, az 1945–1946-os, a lakosságcseréről és a kitelepítésekről határozó rendelkezéseket, az 1947-es Párizsi Békét, az 1949-es Alkotmányt, az 1976-os Közoktatási Törvényt, az 1989-es és 1990-es alkotmánymódosításokat, az Önkormányzati Törvényt, az 1993-as Kisebbségi Törvényt, a Médiatörvényt, valamint az európai jogharmonizáció különféle lépéseit.

A tanulmányok után a kötet záróakkordja a Tamás Kincső által összeállított, gazdag tematikus bibliográfia. E függelék az általános témák, a történelem, a demográfia, a jog, az oktatás-kultúra-vallás, valamint a különböző magyarországi kisebbségek témakörében kínál az olvasónak további elmélyülési lehetőséget a témában, kiegészítve e széles körű összefoglaló, és ahogyan az elején említettem, égető hiányt pótló könyv tíz tanulmányát.

Hiánypótló ez az összeállítás elsősorban azon okból, hogy a magyarországi kisebbségpolitika eddig nagyrészt ismeretlen maradt a politikatudomány fellegvárának számító Egyesült Államokban: a régióval és a témával foglalkozó írások leginkább a környező országokban élő magyar kisebbségek helyzetével foglalkoztak. Ám ennek megértéséhez is elengedhetetlen az, hogy ismerjük azt a környezetet, melyben sok esetben pont eme környező országok államalkotó nemzetiségéhez tartozó magyar állampolgárok éltek Magyarország területén. Ezt az aspektust a kötet egyébként kiemelten kezeli, több tanulmányban is említést érdemel az, hogy milyen összekapcsolódások voltak a hazánkban élő kisebbségek, illetve a környező országokban élő magyarok helyzete között.

De hiánypótló azért is a kötet, mert gazdag tényanyaggal összefoglaló ismeretet nyújt a magyarországi kisebbségpolitika elmúlt évszázadáról, amely tudás elengedhetetlen ahhoz, hogy egy multikulturális Európában a nemzetiségek megőrizhessék nemzeti önazonosságukat, valamint hogy tudatosan cselekedhessünk az Unió határain kívül élő magyarok, és az Unió határain belül élő olyan nemzetiségek védelmében, amelyek anyaországai még nem tagjai az EU-nak.

A könyv nyelvezete olvasmányos, annak ellenére, hogy a tanulmányok különböző szerzőktől származnak, szerkezete pedig világos, átlátható, a tanulmányok egymásra épülnek. Mint azt fentebb leírtam, az írások háromfelé bonthatók, s ez a három kategória – elején és végén az empirikus adatok, illetve a jogi környezet elemzésével mintegy keretbe foglalva – lefedi a kisebbségpolitika legfontosabb területeit. Mindezek által egy jól szerkesztett, könnyen használható és koherens kötetet olvashatunk – és ami még fontosabb, olvashatnak az Egyesült Államokban.

Ágnes Tóth (ed.): National and Ethnic Minorities in Hungary, 1920–2001. Social Science Monographs, Boulder, Colorado, 2005. 635 p.