stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Kisebbségkutatás - 2007. 1. szám

„ A német etnicitás romlatlansága”: Német nemzetiségűek bevándorlása és integrációja a Német Birodalomban és a Weimari Köztársaságban

Jochen Oltmer: “The Unspoilt Nature of German Ethnicity”: Immigration and Integration of “Ethnic Germans” in the German Empire and the Weimar Republic in Nationalities Papers, Vol. 34, No. 4, September 2006. pp: 429-446.

1950-ben a második világháború következményei miatt, még mindig körülbelül négymillió német élt Kelet-, Délkelet-Európában. 1951 és 1975 között 800.000 Aussiedler /német hatóságok által német leszármazottnak tekintett polgár/ lépte át a német határokat, majd 1976 és 1987 között további 616,000  érkezett. A Vasfüggöny megnyitását követően nagytömegű Aussiedler bevándorlás kezdődött, majd a szovjet glasznoszty és peresztrojka ellenére 1987-től a számuk rohamosan növekedett. A következő két évtizedben újabb hárommillió Aussiedler érkezett. A XX. század második felében összességében mintegy négymillió, hivatalosan elismert német leszármazott vándorolt be.

A 90-es évek kezdetétől fogva az Aussiedler bevándorlás egyre nagyobb vitákat váltott ki. A cikk először az 1880 és 1930 közötti bevándorlás strukturális jellemzőire tér ki, majd a német bevándorlás és beilleszkedésük kezelését tárgyalja, figyelembe véve a második világháború következményeként megváltozó gazdasági és politikai tényezőket.

Már a XII. század közepén megkezdődött a német nyelvterületről Kelet-, Délkelet-Európa irányába történő kivándorlás. Az erdélyi németek például az akkori Magyarország területén telepedtek le. A XVIII. századtól kezdődően, az Ottomán uralom elleni Habsburg háborúk után a letelepedők különböző előjogokat élvezhettek, melyek vonzóbbá tették számukra a betelepedést, akár a középkori Csehországban, Lengyelországban és a XVIII. századtól Oroszországban. Az 1860-as években az orosz vezetés jelentős kedvezményeket vont meg német telepesektől és növelte az asszimilációs nyomást. Ezenfelül a termőföldek hiánya hátráltatta a gazdasági fejlődést. Az 1897-es orosz népszámlálás 1,8 millió német anyanyelvű lakost regisztrált.

A kelet-, közép- és dél-európai németek visszavándorlása az 1890-es években indult meg. 1886. április 26-án a porosz kormány életbe léptette a politikailag vitatott „letelepedési törvényt”, /Ansiedlungsgesetz/. A törvény nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 1888 és 1914 közötti időszakban 26.000 család telepedett le a tartományokban, melyek közül 5480 család érkezett a határon túlról.

1909-ben a porosz hatóságok támogatásával, a visszatelepülő emigráltak megsegítésére társaságot (Fürsorgeverein für Deutsche Rückwanderer [FDR]) alapítottak Berlinben, melynek eredményeként a háború előtti hat év során mintegy 26.000 oroszországi német települt vissza. A német etnikumokat határozottan visszatérésre ösztönözték, ezzel kívánták enyhíteni a kelet-elbai agrárium kiürülésének hatását, és kiszorítani a nem szívesen látott lengyel idénymunkásokat. A német nemzetiségűek visszatelepítésének kérdésére a nacionalista Pán-Germán Szövetség (Aldeutscher Verband) különösen nagy hangsúlyt fektetett, mivel a célok között már nem csak a lengyelek kiszorítása, hanem a porosz hadsereg utánpótlásának megoldása is szerepelt.

Az első világháború alatt milliók hagyták el otthonaikat. A németek benyomulása a cári Oroszországba milliók evakuálását és kiűzetését jelentette a határmenti területekről, melynek áldozatául estek a német nemzetiségű oroszországi kisebbségek is, akiket több tízezres nagyságrendben telepítettek keletre, különösen Volíniából. Az evakuációt még tetőzte az a tény, hogy az orosz cári vezetés az ellenséggel potenciálisan együttműködőnek tekintette őket, amit nem tűrhetett a frontvonal mögött. Miután a német illetve az osztrák-magyar csapatok megszálltak egy területet, megkezdték a lakosság Németországba telepítését, főként a porosz mezőgazdaság munkaerő hiányának enyhítésére. A bevándorlást elősegítő Jóléti Társaság (FDR) elsődleges célja nem a humanitárius segítség, hanem inkább a háború során megfogyatkozó munkaerő pótlása volt.

Mikor 1918-ban a német erők kénytelenek voltak Kelet-Európából kivonulni, az oroszországi németek visszatelepítési terve kivitelezhetetlenné vált. 1919 májusában a Bevándorlási Iroda rámutatott arra, hogy az akkori politikai környezetet figyelembe véve, a kolóniáknak nincs más lehetőségük, mint maradni és ukrán, orosz állampolgárként élni tovább, de nem látták lehetségesnek a már betelepültek visszavándorlásának erőltetését. Egyértelmű következtetésre jutottak, mely meghatározta a háború alatt visszatelepült oroszországi németekkel kapcsolatos jövőbeni politikai irányt: hirtelen sürgetően fontos lett a menekültek eredeti hazájukba való visszatérésének elősegítése, a német munkaerőpiacon, és lakáshelyzetben fennálló feszültség csökkentésének céljából. A háború során mintegy 120,000 menekült került Németországba. Nagyrészük a visszavonuló csapatokkal érkezett és közel a felük számára ez csak közbenső állomás volt útban Kanada és az Egyesült Államok felé. A Német Köztársaság a háborút követő években gazdasági és szociális problémáktól szenvedett és a háború során fontossá vált demográfiai mutatók elveszítették jelentőségüket.

A Weimari Köztársaság számára az egyetlen lehetőség a külföldön élő német származásúak beáramlásának megakadályozására, az 1913-as állampolgárságra vonatkozó törvény szigorú betartása volt. Az egyforma bánásmód a német állampolgárok és a német származású külföldi állampolgárok felé gyengítette volna a külföldön élő német kisebbségeket. Ez a politika növelte volna Németország vonzását az emigráns csoportok számára, és elősegítette volna e kisebbségek felbomlását. Továbbá, a liberálisabb politika veszélyeztette volna Németország munkaerő- és gazdaságpolitikai érdekeit. Ekképpen a weimari politika a keleti német pozíciók megtartását célozta meg és szükség esetén az ország bel-, külpolitikai és gazdasági érdekeit a humanitárius célok elé rangsorolta.

A nemzeti szocialista vezetés egy ezzel teljesen ellentétes politikát alakított ki. A Weimari Köztársasággal ellentétben nem a külföldi német kisebbségek helyükön tartására törekedett, így - a szlogen szerint: vissza a birodalomba - 1939 és 1944 közötti időszakban közel egymillióan tértek vissza, főképpen a németek által megszállt területekről.

Azzal a céllal, hogy helyet biztosítsanak az érkező németek számára, 1941-42-ben körülbelül 1,2 millió lengyel és zsidó kitelepítésére került sor. És ez még csak a kezdet volt, az egész területet átfogó terv már készen állt. A helyi több mint tízmillió főből mindössze 1,7 milliót tekintettek alkalmasnak a „németesítésre”, eközben 7,8 milliónyi lengyelt és 700,000 zsidót űztek ki a birodalom által bekebelezett volt lengyel területekről. A kiűzetés végső felelőse az SS könyörtelenül követte Lengyelország németesítésének politikáját.

A második világháborút követő európai erőviszony-változások, a hidegháború és a keleti német kisebbségek túlnyomó részének megsemmisülése megváltoztatta Németország keleti régióban élő német nemzetiségekre irányuló politikáját. Az NSZK kezdettől fogva liberális politikát folytatott a szovjet uralom alatt élő németekkel szemben. Összehasonlítva egyéb bevándorló csoportokkal a német származásúak széles körű előnyöket élveztek, beleértve az állampolgárság és szociális biztonság kérdését.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.