Cseke Péter:

 Az erdélyi magyar tudományoság szervezeti keretei és szellemi irányultsága

A tudománynak a két világháború közötti erdélyi életben betöltött szerepét vizsgálva Szabó T. Attila 1939 karácsonyán arra a következtetésre jut, hogy „Nincs az emberiségnek nevelőbb erejű, nemzeti, népi alázatosságra inkább kényszerítő szellemi tevékenysége, mint a tudományos vizsgálódás. A helyesen értelmezett tudománymívelés nem eltávolítja, hanem közelebb viszi egymáshoz a lelkeket és a népeket, mert az önmaga felé forduló, az önmaga értékeire és hibáira egyaránt kíváncsi nemzeti szellem elől eltűnnek a köznapi élet hazug, öncsaló, káros hiedelmei, lehetetlenné válik a más népek értékeit eleve is tagadó, azoktól mereven elzárkózó magatartás, és helyette az elfogultság, a faji kizárólagosság zűrzavarából lassan-lassan kibontakozik, előtűnik az egyetemes műveltség hatalmas mezeje, amelyen minden népnek, minden nemzetnek megvan a maga gondosan művelt helye, és virítanak a maga sajátosan egyéni virágai. Életünkben csak ennek a magasabb rendű tudományosságnak kell szerepet juttatni, csak ennek a folytatásáért, illetőleg sürgős megteremtéséért kell harcolni.” Hozzáfűzi nyomban: ehhez az igazságkeresés lázában fogant tudományos magatartáshoz és tevékenységhez „az egyén és a közösség nagy, embertelenül nagy önmegtagadása szükséges”. De szükség van erre mind az egyén, mind a közösség értékének növelése érdekében. [i]

A két világháború közötti erdélyi magyar tudományos gondolkodásnak alighanem ez a legkiemelkedőbb szintje. Kisebbségi helyzetben, önálló magyar egyetem nélkül, szűkös anyagi feltételek és a többségi nacionalizmus meg-megújuló támadásai közepette, tehát a tudományművelés számára alkalmatlan időben is képviselni az egyetemes igényeket. Abból a felismerésből kiindulva, amit 1932-ben Makkai Sándor így fogalmazott meg: „Az erdélyi magyar szellem arra van hivatva, hogy kicsiny lehetőségek közt nagy szellemi erőfeszítéssel egyetemes emberi szellemmé legyen.” [ii]

Amire egyébként a megelőző századok hagyományai éppúgy kötelezték, mint annak az eleven hatása, hogy az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeum-Egyesület és az 1872-ben beindított tudományegyetem működésének köszönhetően Kolozsvár a magyar tudományosság második központjának számított.

E két alapintézmény 1919 utáni sorsa lényegesen meghatározta a két világháború közötti erdélyi magyar tudományszervezés és -művelés történetét. A helyzetet alighanem a „tudományművelés – egyetem nélkül” állapota fejezi ki a leghitelesebben. Ami nyilvánvalóan érzékenyen érintette az újjászervezett Múzeum-Egyesület működését is, hiszen az állás nélkül maradt és távozásra kényszerült híres professzorok legtöbbje a múzeumi szakosztályok élén állt, személyiségük meghatározta az ott folyó munkát is.

Tudományművelés – egyetem nélkül

Kezdetben a berendezkedő román államhatalom természetesnek tartotta a kolozsvári egyetem továbbműködését. Nicolae Iorga és más jeles román személyiségek azon a véleményen voltak – jegyzi fel Bíró Sándor –, hogy az itteni magyarságot joggal megilleti az önálló egyetem, s a magyar mellett új román egyetemet akartak szervezni. [iii] Csakhogy Onisifor Ghibu egyetemi tanár és nemzeti parasztpárti politikus a strasbourgi és a pozsonyi egyetem átadására hivatkozva felveti a kolozsvári univerzitás átvételét, és ki is dolgozza az intézmény elrománosításának tervét. Közben eskütételre szólítják fel az egyetem tanári karát, amit a tanárok – az egyetemi autonómiára hivatkozva – 1919. május 12-én megtagadnak. Még aznap megtörtént az átadás. (A Kormányzó Tanácstól Ghibu már május 8-án kézhez kapta az intézmény átvételére szóló megbízást.) Nem egészen hat hónap múlva, 1919. november 3-án megkezdődtek az előadások a kolozsvári román állami egyetemen. [iv]

Ebben a helyzetben érthető módon felértékelődött mind a felekezeti, mind a civil társadalmi alapon szervezett és fenntartott intézmények szerepe, jóllehet az agrárreform bevezetése ugyancsak meggyengítette azok létfenntartási hátországát. Mindenekelőtt az oktatás folytonosságának a biztosítása – s ennek érdekében a tanárképzés megszervezése – vált létfontosságúvá. 1920 nyarán megalakul az erdélyi magyar egyházak felekezetközi központi tanácsa, amely elhatározza a Magyar Tanárképző Intézet felállítását. Egyetemi tanárok, volt Eötvös-kollégisták, doktori fokozattal rendelkező középiskolai tanárok vállalták a tanítást az október 20-án megnyitott – a Református Teológia mellett működő – felekezetközi tanárképző főiskolán. A minisztérium hallgatólagosan tudomásul vette a törvényesen bejelentett intézményalapítást, ám a tanévkezdést követő pár hónapon belül „olyan közhangulat keletkezett a magyar egyetem ellen, hogy azt a kormány [...] betiltotta. Mint Onisifor Ghibu később elismerte, a magyar egyetem megmaradását azért nem lehetett eltűrni, mert ez az egyetem igen komoly versenyt támasztott volna a még fiatal román egyetemnek...” [v]

A betiltás időpontjában (1921. szept. 21.) a főiskolának már mintegy háromszáz hallgatója volt, tehát jelentős számú diákot vont el az állami egyetemtől. Az intézet felszámolásának (okt. 7.) egyetlen „haszna”: megígérték, hogy rövidesen betöltik a magyar tanszéket. (Kristóf György kap rá 1922. ápr. 1-jétől megbízást, aki 1926-ban szerezte meg a nyilvános rendes tanári címet, és aki hiába próbálta maga mellé állítani előbb Bitay Árpádot, majd Szabó T. Attilát és Nagy Gézát – törekvéseit a hatalom elgáncsolta.) A tudományos munkálkodás egyetemi és főiskolai kerete így lényegében az egyszemélyes magyar nyelv és irodalom tanszékre, valamint a kolozsvári unitárius, református meg a gyulafehérvári római katolikus teológia katedráira szűkült.

Küzdelem a tudományosság igényének a fenntartásáért

A kolozsvári magyar egyetemnek rangot adó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület szakosztályaiban is vezérszerepet vivő tudós- és tanárszemélyiségek jó része távozott ugyan, de maradtak vagy visszajöttek a tanítványaik – meg az ő tanítványaik. A mostoha körülmények ellenére az erdélyi magyar tudományosság folytonosságát, a provincializmus meghaladására törekvő korszerű tudományművelés igényét legalábbis fenn lehetett tartani.

Kacsó Sándor önéletrajzi visszaemlékezéseiből is tudjuk, hogy a felekezetközi tanárképző főiskola betiltása után az értelmiségi pályákon elhelyezkedni vágyó fiatalok távolabbi egyetemekre indultak. [vi] Mivel a külföldön szerzett diplomák honosításával már akkor is gond volt, életképesebbnek látszott a magyar egyházak felekezetközi tanácsának az elgondolása. Ez a tanács ugyanis – miként Benkő Samu kimutatta – arra biztatta a tanulni vágyó ifjakat, hogy iratkozzanak be a kolozsvári román egyetemre, ám az ottani egyoldalú képzést ellensúlyozandó létrehozott egy tanulmányi intézményt – a Kolozsvári Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Tanulmányi Felügyelő Bizottságát –, azzal a feladattal, hogy az „a diákoknak olyan előadásokat és szemináriumokat szervezzen, ahol a fiatalok megismerkedhetnek a tudományok sajátosan magyar és sajátosan erdélyi kérdéseivel”. A felügyelő bizottság munkáját, a külföldi tanulmányutakra szóló ösztöndíjak elosztását György Lajos irányította, a diákok sajátos szakmai felkészítését pedig – többek között – „a nyelvész Csűry Bálint, a jogász Balogh Artúr, a történész Kelemen Lajos és Bíró Vencel, a klasszika-filológus Bitay Árpád, a geográfus Xántus János vállalta; tanítványaik közül az erdélyi tudománynak és közéletnek olyan szakemberei kerültek ki, mint a nyelvész Szabó T. Attila, a szociológus Venczel József, a literátor Nagy Géza, a jogász Mikó Imre, a történész Bíró Sándor”. [vii]

Az utóbb említettek közül ketten (Bíró, Mikó) az Erdélyi Fiatalok alapító főmunkatársa, Venczel József pedig 1932-ig az erdélyi valóságfeltárást kezdeményező faluszeminárium egyik vezetője. Bíró református, Mikó unitárius, Venczel római katolikus. E véletlenül alakult sorrend is jelzi: Jancsó Béla és László Dezső a felekezet- és világnézet-felettiség eszméjének a jegyében igyekezett közös munkára fogni a harmincas évek fordulóján a kolozsvári román egyetemen akkor már nagy számban (900–1000) jelentkező magyar diákokat. Céljuk részben ugyanaz volt, mint a Tanulmányi Felügyelőbizottságé: ellensúlyozni az egyetemi oktatás egyoldalúságát, előadás-sorozatok és szemináriumok keretében megismertetni az erdélyi magyar tudományosság sajátos feladatait; másrészt ennél gyakorlatibb célkitűzést is követtek: a romániai életkeret, az erdélyi viszonyok tudományos feltárását összekapcsolták a kisebbségi társadalom demokratikus átszervezésének igényével.

Az Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetében [viii] már volt alkalmam bemutatni, hogy 1929-től kezdődően Jancsó Béla  szociológiai (falukutató), közgazdasági, jogi, irodalmi, néprajzi, népművészeti, művészettörténeti stb. szemináriumokat működtetett a Székelyek Kolozsvári Társaságának székházában. Így lehetővé vált, hogy a korabeli erdélyi magyar szellemi élet olyan személyiségei szólhassanak az utánuk jövőkhöz – általában 100–120 fős hallgatósághoz –, mint Baráth Béla, Csűry Bálint, Dóczyné Berde Amál, Dsida Jenő, Imre Lajos, Járosi Andor, Kelemen Lajos, Kiss Elek, Kós Károly, Roska Márton, Szász Ferenc, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Vásárhelyi János és mások. És minthogy az éppen időszerű gazdasági, társadalmi, művelődési kérdések megvitatásán túl Jancsó a szociológiai/szociográfiai felméréseket is szorgalmazta a kisebbségi társadalom korszerűbb önszerveződése érdekében, a falukutató és népművészeti pályázatok eredményét is itt hirdették ki – ugyancsak nagyszámú közönség előtt.

Onisifor Ghibu harca

a nem létező „magyar nemzeti egyetem” ellen

Ám alighogy beindult a munka, a román diákegyesületek vezetői máris tiltakoztak kormánynál, [ix] majd a szélsőséges nacionalista nézeteiről ismert nemzeti parasztpárti politikus, Onisifor Ghibu (1883–1972) egyetemi tanár nyílt támadása következett. „Ez a magyar társaság magyarországi pénzzel, a különböző erdélyi magyar tényezők támogatása által – írta a kolozsvári egyetem 1919-es birtokbavételének élharcosa a vallás- és közoktatásügyi minisztérium kiadásában 1931-ben megjelent Un anachronism şi o sfidare: Statul Romano-Catolic Ardelean című  könyvében – valóságos magyar nemzeti egyetemet szervezett Kolozsvárt.” [x]

Ghibu tulajdonképpeni célja a Erdélyi Római Katolikus Státus létjogának kétségbe vonása, illetve az Országos Magyar Párt diszkreditálása volt. A ferdítések, a félremagyarázások, a minden valóságalapot nélkülöző állítások garmadájával azt próbálta „bebizonyítani”, hogy a Státus és az OMP vezetése alatt álló ifjúsági mozgalmak közül az Erdélyi Fiatalok „titkos társasága” a legveszedelmesebb, mert „ádáz harcot folytat Erdély Romániától való elszakítása érdekében”. Az ifjúsági tömörülés folyóiratának a szerkesztője, László Dezső pontról pontra cáfolta az ellenük felhozott vádakat: 1) korántsem „irredentizmus” az, ha például a katolikus ifjúsági egyesületet tagjai érdeklődnek a székelység történelmi-társadalmi kérdései és jelenbeli viszonyai iránt;  hogy foglalkoznak az iskolán kívüli népneveléssel; hogy magyarországi tanulmányútra járnak; 2) az Erdélyi Fiatalok – szellemi függetlensége megőrzése érdekében – semmilyen szervezettől nem fogadott el anyagi támogatást sem Magyarországról, sem Erdélyből; 3) olyan Kárpát-medencei haladó magyar ifjúsági egyesületekkel tartotta a kapcsolatot, amelyek szemben álltak az irredentának tartott magyarországi kormánypolitikával; 4) az Erdélyi Fiatalok hatósági engedéllyel működött, előadásain az állambiztonság emberei is rendszeresen jelen voltak; 5) ténykedésüket „a klerikális szellemben” szerkesztett Erdélyi Lapok sem nézte jó szemmel. [xi]

Onisifor Ghibu – álarc nélkül című könyvében Balázs Sándor külön fejezetet szentel Ghibu módszereinek (rögeszme, kihagyás, hamisítás, a nem létező szöveg „idézése”, visszaélés a fordítással, jól preparált idézetek összefűzése, bizonyítás nélküli állítások, felnagyítás, a „hályogkovács” módszer, a szakmai igénytelenség módszere, következetlenség, a tényekkel farkasszemet néző következtetések, érvek helyett sértés). Ezek többségét az Erdélyi Fiatalok törzsgárdájának a megtámadása során is érvényesítette. Egyebek mellett azzal is diszkreditálni akarta a mozgalmat – fejti ki Balázs –, hogy szoros kapcsolatot építettek ki a magyarországi – állítása szerint – irredenta Bartha Miklós Társasággal. „Ghibu a tipikus 3-as (kihagyásos) módszerével, úgy látszik, nem olvasott el mindent az Erdélyi Fiatalok című lapban, hiszen ha megtette volna, tudomást szerez arról, hogy az említett két szervezet között sok szempontból valóban volt eszmei rokonság (így a politikai határokat túllépő nemzeti egybetartozás vagy, mondjuk, a dunai konföderáció gondolata), csakhogy az ilyen nézeteket terjesztő Új Magyar Föld című lap egyik számát a magyarországi irredenta körök nyilvánosan megégették.” [xii]

            A kisebbségi modus vivendi célképzetének pragmatikus továbbfejlesztői, az Erdélyi Fiatalok törzsgárdájának tagjai a transzszilvanizmus népi alapjaira építették kisebbségvédelmi és társadalomépítő elképzeléseiket; az Erdély földjén élő népek kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködésben reménykedtek, [xiii] a román nacionalizmussal szemben az állampolgári kötelezettségek teljesítéséből, a román állam iránti lojalitásból igyekeztek erkölcsi tőkét kovácsolni; annál is inkább, mivelhogy bíztak a békeszerződésekben leszögezett kisebbségi szabadságjogok nemzetközi garantálásában.

            Egyértelműen kiderül ez a transzszilvanista ideológusok második nemzedékéhez tartozó László Dezső 1935-ös helyzetértékeléséből:

                        „Nekünk [...] mindenekelőtt ennek az országnak az életét, életrendszerét, életlehetőségeit kell megismernünk. Megdöbbentő, hogy ezen a téren még milyen súlyos mulasztások terhelnek bennünket. Meg vagyok győződve, hogy nagyon sok hátramaradásunknak volt az az oka, hogy nem ismertük kellően ezt az országot és azokat az utakat, amelyek tiszteletben tartásával itt lehet és kell élnünk. [...] Mi nem megtűrt, hanem teljes jogú polgárai vagyunk ennek az országnak, minden olyan magatartás, ami állampolgári jogaink gyakorlásában sért meg, ellenkezik az ország alkotmányával és törvényeivel. Nem arra kell hivatkoznunk, hogy milyen volt a sorsa a románságnak a régi Magyarországon, mi a sorsa más országok kisebbségeinek, ha bennünket nemzeti sajátosságaink érvényesítésében gátolnak, hanem arra, hogy azok, akik velünk szemben igazságtalanságot gyakorolnak, nem tisztelik ennek az országnak a törvényeit, mi pedig a törvények tiszteletét magunkkal szemben elvárhatjuk, mert minden kötelezettségünknek eleget teszünk. [...] Meg kell győznünk az államalkotó román fajt afelől, hogy nekünk nincsenek rejtett céljaink. [...] Oda kell a közvéleményt formálnunk, hogy minden kisebbségi sérelem az állam presztízsének sérelmét jelentse.” [xiv]

Jótékony fordulat a tudományszervezésben

A húszas években az Erdélyi Múzeum-Egyesület még nem tudott érdemi munkát kifejteni. Nemcsak az anyagi háttér visszaszerzéséért folytatott küzdelem kötötte le a megmaradt erőket, az előadások engedélyeztetése is – a cenzúra megszüntetéséig (1928) – óriási nehézségekbe ütközött. Csak a jogi helyzet (részbeni) tisztázódása és a hatósági zaklatások megszűnése utáni – átmeneti – fellélegzés tette lehetővé az átfogóbb tudományszervezés beindítását, a szakkutatások felgyorsítását.

Ez az 1929–1930-ban bekövetkezett jótékony fordulat mindenekelőtt a Tavaszy Sándor nevéhez fűződik, akinek – előbb a Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály, majd az EME élén – gondja volt arra, hogy az erdélyi tudományosság égető kérdései előtérbe kerüljenek. Az egyesület 1930 augusztusában Marosvásárhelyen megtartott vándorgyűlésén egyértelműen leszögezte: „A magyar tudományos törekvéseket Erdélyben elsősorban azok a feladatok határozzák meg, amelyeket nem tölthet be és nem végezhet el és nem is végez el helyettünk senki más.” Mindenekelőtt Erdély történeti múltjának a feltárására, a nemzeti nyelv művelésére és a népi sajátosságok kutatására irányította a figyelmet. De nem feledkezett meg az orientalisztika, a régészet és a filozófia műveléséről sem, mondván, hogy „Erdély földje sajátos geográfiai helyzeténél, szakadatlan küzdelmekkel teli történeténél és sorstragédiáinál fogva bizonyos kényszerítést, termékeny indításokat ad az élet és a világ nagy kérdéseinek folytonos és radikális végiggondolására, a meg nem álló, sohasem veszteglő reflektálásra”. [xv]

Tavaszy 1930-ban úgy látta, hogy az erdélyi tudományos életnek olyan munkásai dolgoznak, akik nemcsak az erdélyi magyar tudományosság történeti folytonosságát tarthatják fenn: eredményeikkel – akár a szellem-, akár a természettudományok terén – szervesen beépülhetnek az európai kultúrába, bekapcsolódhatnak a szellemi értékteremtés világfolyamatába. Amennyiben felismerik az egyetemes célkitűzésekhez kapcsolódó sajátos erdélyi vagy kelet-európai feladataikat.

A Tavaszy által igényelt „élettudományok”, az önismereti diszciplínák művelői addigra már valóban szép számban jelentkeztek a társadalomtudományi folyóiratok hasábjain, sőt otthonra leltek még a kimondottan szépirodalmi jellegű kiadványokban is. Ilyen szempontból nagyon tanulságos az Erdélyi Irodalmi Szemle, a Magyar Kisebbség, a Korunk, az Erdélyi Helikon, az Erdélyi Múzeum, az Erdélyi Fiatalok, az Erdélyi Iskola, a Hitel története.

Ez utóbbinak már szerkesztője Venczel József, amikor – az EME fennállásának 76. évfordulóján – átfogó tanulmányát az erdélyi tudományosság kérdéseiről 1935-ben megírja. Nézetei a kisebbségi helyzetben felnőtt, nagy elődök munkálkodásának erkölcsi példáin nevelkedett, európai látókörű fiatal tudósnemzedék friss szemléletét, energikus tenni akarását tükrözik. Egyrészt az addig – nagy nehézségek árán – újraindított intézmények funkcionalitását, hatékony működtetésük gondját helyezi előtérbe, másrészt pedig a korszerű erdélyi magyar tudományosság jövőjét megalapozó feladatok elvégzését sürgeti. Főként a történeti kutatások egyoldalúságát (egyháztörténeti jellegét) kifogásolja, a néprajzi és szociológiai/szociográfiai társadalom-feltárás elhanyagolásáért meg egyenesen elmarasztalja az Erdélyi Múzeum-Egyesületet. Szóvá teszi, hogy az EME nem élt kellőképpen a rendelkezésére álló tudományos eszközökkel, nem fordított figyelmet az új nemzedékek tudományos érdeklődésének a felkeltésére és irányítására, az Erdélyi Múzeum pedig inkább közlöny, mint korszerű tudományos szemléletet alakító folyóirat. [xvi]

A pályakezdő Venczel kritikai alapállásából egyértelműen kicsendül: meglátásával és indítványaival az erdélyi magyar tudományművelés – átfogóbb művelődési modellbe szervesülő – korszerű szerkezetének a kialakítását szeretné elősegíteni, hogy az alkalmassá váljék „sajátossá alakult erdélyi helyzetünk áttekintésére”. Lévén, hogy a kisebbségi életkeret szükségszerűen átépítette az erdélyi magyar társadalom belső struktúráját is. A Venczel-modell megkülönböztetett szerepet tulajdonít egyrészt a társadalomkutatásnak, másrészt az értelmiségi elitnevelés biztosításának. Ugyanazokból a felismerésekből indul ki, mint öt-hat évvel korábban Jancsó Béla, ám ő – szaktudományi jártasságánál fogva – a szakszerűségre helyezi a hangsúlyt mind a társadalom-megismerésben, mind a társadalomépítésben. A romániai magyarság életkörülményeinek szigorúan tudományos, önáltatástól mentes felmérését, egy új Metamorphosis Transylvaniae megalkotását sürgeti, mert a harmincas évek derekán úgy látja, hogy a kisebbségi élet – szétzilált – belső erőinek a tervszerű megszervezése e nélkül elképzelhetetlen. [xvii]

Az értelmiségnevelést Venczel ugyancsak kiemelten kezelte, mert úgy vélte, hogy „jórészt ezen fordul meg kisebbségi életünk legtöbb kérdése”. A provincializmus, az amatőrizmus, a dilettantizmus egyedüli ellenszere csakis a szakszerűség lehet. Erre azonban idejekorán rá kell nevelni az egymást követő nemzedékeket. Szép álmát a Collegium Transilvanicumról ugyancsak 1935-ben vetette papírra, attól a felismeréstől indíttatva, hogy a kisebbségi helyzet „nem jelentheti a dilettantizmus térhódítását és a színvonal süllyedését”. [xviii]

A tudományos élet megélénkülése természetes módon maga után vonja a kritikai hang felerősödését is. A frissen érettségizett, jogi tanulmányait épp csak elkezdő Lőrinczi László elgondolkoztató megjegyzéseket fűz az Erdélyi Fiatalok hasábjain Jancsó Elemérnek a budapesti Láthatárban 1937 elején megjelent Magyar tudományos élet Erdélyben 1918-tól napjainkig című tanulmányához. [xix] „Az alig húszéves kisebbségi magyar tudományos életnek vannak eredményei. Ez a kijelentés önmagában nagyon biztató, de ha a dolgok mélyére nézünk – érvel a későbbi költő, műfordító és jeles Kuncz-kutató –, másképpen kell megítélnünk a helyzetet. Ugyanis azt, amit ma transzszilván tudományosságnak nevezünk, csaknem kizárólagosan a háború előtti nemzedék tagjai művelik.” Ez nemcsak a kutatási feltételeket nélkülöző természettudományokat veszélyezteti, hanem hovatovább a szellemtudományok erdélyi folytonosságát is. „Mindegyik tudós csak ígéri, hogy majd elő fog állani egy alapos munkával, de jelen körülményei nem engedik meg azt, hogy minden erejével csak a tudományos munkának feküdjék neki. És az évek telnek, és a »kedvezőbb körülmények« nem jönnek. […] Az az érzésem, hogy […] most került a transzszilván magyarság ahhoz a válaszúthoz, melynek egyik ága az élethez, a másik pedig a pusztuláshoz vezet. Most kell megmutatnia azt, hogy túl a hétköznapi élet ezer kicsinyes akadályán, tud áldozatot hozni kultúrájáért. Ha most nem tudja megvetni életének új alapjait, akkor talán örök időkre elkésett. Áll ez a tudományra, de minden egyéb életviszonylatra is.” [xx]    

Az Orbán Balázs Tudományos Munkaközösség terve 1939-ben

Két évtized politikatörténeti eseményeit, valamint gazdasági, társadalmi és művelődési jelenségeit áttekintve Bíró Sándor eléggé lehangoló képet fest a két világháború közötti állapotainkról az Erdélyi Fiatalok 1939. évi első számában. [xxi] Kimutatja például, hogy a romániai magyarság érdekképviseletét felvállaló Országos Magyar Párt erejét felőrölték a kisebbségi jogvédelem politikai harcai, s így nem tudott idejekorán élére állni a gazdasági, társadalmi és művelődési önszerveződéseknek. A világgazdasági válságból kilábaló egyesületeink (EGE, Hangya szövetkezetek) csak a harmincas évek derekára erősödtek meg annyira, hogy a gazdasági élet korszerűsítését elkezdhessék. A vagyonuktól megfosztott tudományos és művelődési egyesületek (EME, EMKE) ugyancsak ez időben láthattak komolyabb munkához, miután jogi helyzetüket tisztázták. A tizenöt évi hátramaradás különösen a tudományművelésben éreztette erőteljesen a hatását, [xxii] a kisebbségi nevelés akut kérdéseinek a megoldása is elhúzódott a harmincas évek derekáig. Ekkor kezdett körvonalazódni egy korszerűbb nemzetpedagógiai szemlélet, amely – elsősorban az egyházak életében bekövetkezett belső megújulás révén – áthatotta a családi nevelést éppúgy, mint az iskolán kívüli népnevelést. Történik mindez Balázs Ferenc, Makkai Sándor, László Dezső, Bíró Sándor, Márton Áron, Venczel József felismeréseinek és áldozatos munkájának köszönhetően. [xxiii] Bíró 1939-ben már „az egészséges fejlődés” jeleit is megfigyelhette a kisebbségi élet minden területén. Hiányolja viszont, hogy nem folyik céltudatos, szervezett munka a szétszórt kezdeményezések összefogására, a párhuzamosságok kiiktatására. Ezt az érvelést erősítették fel akkoriban Debreczeni László, Jancsó Béla, László Dezső, Márton Áron, Venczel József okfejtései. [xxiv]

            Debreczeni László egy – Orbán Balázsról elnevezett – Tudományos Munkaközösség létrehozására tett kísérletet 1939. novemberében. Tudományos életünk elsorvadása című tanulmányában [xxv] voltaképpen az Erdélyi Fiatalok tudományszervezési elgondolásait összegezte. „Rámutattam tudományos életünk elhanyagolt területeire, legfontosabb feladataira, és a helyzetünkből adódó teendők – szűkebb életterünk határain messze túlmutató – jelentőségére, lehetőségeire. Ezt az írást akkor egy új tudományszervezés első jeladásának – az Orbán Balázs Tudományos Munkaközösség megalakítását célzó harangkondításnak – szántam, a rohamosan torlódó háborús események azonban gátat vetettek a megvalósulásnak.” [xxvi]  

III

Az erdélyi történetírás eredményei és feladatai

            Erdély történeti múltjának a feltárását említette az első helyen 1930 augusztusában Tavaszy Sándor, amikor az erdélyi tudományosság feladatkijelölő célkitűzéseiről értekezett Marosvásárhelyen. Hát erdélyi történetírás is van? – tette fel a fogalomtisztázó kérdést az Erdélyi Fiatalok hasábjain 1934 elején Bíró Sándor, merthogy addig csak a magyar, a román és német történetírás külön érdekszempontjaival találkozott. „Erdély mindig szerves részét képezte a magyar fejlődésnek, tehát történetileg szorosan együvé tartozik a magyarsággal, attól külön tárgyalni nem lehet – olvassuk egyik részről. Erdély lényegében mindig sorsközösségben volt a román fejedelemségekkel – halljuk a román történészek ellenvetését, tehát igazi története csak úgy érthető meg, ha azt mint a románság egyetemes történetének részét vizsgáljuk. A harmadik állítás szerint Erdély történetében azt kell vizsgálni, ami kulturális szempontból a legjelentősebb volt a múlt folyamán; a városok szerepét, az ipar és kereskedelem helyzetét, külföldi kapcsolatait – amely kérdések mind szorosan utalnak a szászok jelentőségére. Tehát e harmadik álláspont szerint Erdély történeti jelentőségét főleg kulturális és gazdasági szempontból a szászok adják, amiből az következik, hogy elsősorban ebből a szempontból kell kutatni Erdély történetét.” [xxvii]

            Bíró szerint – politikai hovatartozásától függetlenül – Erdély különálló egység. Földrajzi, gazdasági, nemzetiségi, művelődési tényezők teszik történelmileg meghatározott, sajátos értéktartománnyá. Az évszázadok óta itt lakó három nép „egymás melletti élete”, gazdasági, társadalmi, művelődési viszonyai határozták meg összetéveszthetetlen történelmi arculatát, következésképpen ezeknek a sajátos értékszempontoknak meghatározó szerepük van az erdélyi történetírásban is.

            Ennek korabeli feladatait ekképpen rangsorolja:

            „1. Megállapítani legelőször is azt, hogy mit alkotott eddig az erdélyi történetírás. Egy helyzetfelvétel, ha úgy tetszik, mindarról, amit eddig Erdélyre vonatkozólag magyarok, románok és szászok írtak. Amolyan többkötetes bibliográfia, amelyben összegyűjtve rövid ismertetéssel megtalálhatók lennének az erdélyi összes munkák címei az egyes századok szerint csoportosítva. Mindazok a forráskiadványok, feldolgozások és monográfiák, melyek Erdély történetére vonatkozólag magyar, román és német nyelven megjelentek, címeit a szerzők betűrendes sorrendjében századok szerint csoportosítva, mindeniket két-három soros jellemzéssel összefoglalva. E munka hiánya régóta érezhető; mindenki tapasztalhatta, aki valamely erdélyi történelmi kérdéssel foglalkozott. Természetesen ezt egy ember nehezen csinálhatja meg, de többen, munkamegosztással rövid idő alatt elkészíthetnék, s ezáltal óriási szolgálatot tennének az erdélyi történettudománynak.

            2. A szóban forgó bibliográfia nyomán mindenki látná, hogy hol vannak a legsürgősebb teendők, melyek azok a területek, ahol az erdélyi történettudomány még egészen gyermekcipőben jár, vagy még egyáltalán nem indult meg. Akik ezek a kérdésen már gondolkoztak, azok jól tudják, hogy sajnos a politikai síkot kivéve az Erdélyi Élet múltjának szinte minden más oldala úgyszólván feldolgozatlan. Gazdaságtörténet, társadalomtörténet, az egyes nemzetiségek demográfiai viszonyainak története szinte egészen szűz területek. Pedig nyilvánvaló, hogy e területek legsürgősebbek, és nem is annyira az egyes erdélyi népek, mint inkább az erdélyi tudományosság szempontjából. Mert ha nem a legalaposabb tudományos felkészültséggel nyúlunk hozzájuk, akkor a ma uralkodó politikai és nemzeti jelszavak úgynevezett »tudósai« fogják maguknak kisajátítani, természetszerűleg egészen elfogult, minden tárgyilagosságot nélkülöző módon. Az ilyen eljárások eredménye pedig előrelátható: a nagyközönség tudatába ezek az elfogult, tendenciózus állítások mennek át, s később az igazi tudományos eredmények már szembetalálják magukat velük, s nagyon nehezen tudnak érvényesülni.

3. A gazdaság- és társadalomtörténet rengeteg ma nagyon időszerű kérdésre adhat feleletet. Az erdélyi termelés viszonyainak a feltárása, az egyes népek szerepe a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem terén éppen annyira fontos lehet, mint az erdélyi társadalmi rétegek kialakulásának és fejlődésének története. A népiség története a maga ezerféle vonatkozásaival szintén nagyon sok kérdést kell kikutasson: a települési kérdésektől elkezdve a már egészen kialakult nemzetiségi helyzetet magyarázó történelmi rugók feltárásáig. Ide torkollik a helynevek, a dűlőnevek tanulmányozása, a falutörténet, a népszokások és népművészetek rendkívül értékes anyagainak felvétele és összehasonlító feldolgozása, mely nagyon sok esetben segítségére lehet a történetírásnak, különösen ott, ahol hiányoznak az okleveles pontos adatok és feljegyzések.” [xxviii]

            Kelemen Lajos (1877–1963) hatvanadik születésnapja jó alkalom Bíró Sándor számára, hogy áttekintse a történettudós által addig elvégzett munkát. Mindenekelőtt levéltárosi munkásságát emeli ki. „Mint az EME levéltárosa szinte két évtizeden keresztül állott a kutatók rendelkezésére. A vérbeli tudós örömével segített mindenkin; magyar, román vagy német is lett légyen az, aki valamilyen kérdésben hozzáfordult. A levelek, okiratok és jegyzőkönyvek ezreit olvasta és rendszerezte, s kimeríthetetlen tudását főleg ezekből a történetírók előtt legértékesebb egykorú forrásokból merítette. Országrészünk gazdaság- és művelődéstörténetében feltétlenül és minden kétséget kizárólag ő a ma élő legnagyobb szaktekintély.” Bíró azt tartotta az erdélyi tudományos élet egyik legfontosabb közérdekű feladatának, hogy mielőbb nyomdafestékhez juttassa  Kelemen Lajos páratlanul értékes gyűjteményét. [xxix] Nem sokkal e cikk megjelenése után történetírói és levéltárosi munkásság elismeréséül Kelemen Lajost az MTA tiszteletbeli tagjává, 1962-ben pedig rendes tagjává választották. Az életművét áttekintő Csetri Elek 1991-ben joggal emelte ki: „Példátlan gyűjtőmunkája nyomán alakult ki az EME milliós kolozsvári gyűjteménye, amely napjainkban Románia Akadémiája Történeti Levéltáraként szolgálja a tudományos kutatást. Ennek a világviszonylatban is jelentős intézménynek a tető alá hozása életének kimagasló érdeme.” [xxx]

Az építész és iparművész, a grafikus és művészettörténész Debreczeni László is nagy tisztelője volt Kelemen Lajosnak. Tavaszyval és Bíróval egyetértőleg neki is az volt a véleménye, hogy a történetkutatás, a nyelvészet, a néprajz, a jogtudomány mind-mind olyan kutatási munkaterület, amelyek különösképpen kisebbségi helyzetben életbevágó jelentőségűek. „Ezek azok a területek, amelyeken minden népnek önmagával szemben sajátos feladatai vannak, s ahol nem várhatjuk, hogy a magunkéban mások dolgozzanak helyettünk.” Éppen ezért a tervezett Orbán Balázs Tudományos Munkaközösség programjának felvázolása közben nem mulasztja el felhívni a figyelmet az alábbi „hiányszakmák”-ra: „A történettudomány szakágazataiban a múlt [19.] század nagy kutatóinak nincsenek követői. Nincsen egyetlen fiatal diplomatikusunk, paleográfiához, epigráfiához értő fiatal erőnk. Nincs fiatalember, aki genealógiához, heraldikához értene. Ezek terén az előttünk járó nemzedékekben is alig egy-egy szakemberünk van, s ha ezek kidőlnek a sorból, úgyszólván minden ilyen irányú munka megáll, mert nem lesz, aki tudja és folytassa a dolgokat. Különösen keservesen kell ezt megéreznünk a kútfőpublikálás terén, ahol rengeteg anyag vár módszeres feldolgozásra. De se szeri, se száma az elemző vizsgálat feladatainak sem. Kútfőanyagunk még számos művelődéstörténeti szempontból nincs átnézve. Történeti földrajz, helyrajz, népiségtörténet, településtörténet, nyelvtörténet, a parasztság története, a vallás (nem az egyház!) története, népünk jogtörténete éppen hogy legszűkebb sorát adják a fontos munkáknak. Arról meg nem is szólunk, hogy a magyar őstörténeti kutatásnak milyen feladatai volnának itten. Ugyancsak nincs egyetlen történeti nyelvszakértőnk sem – turkológusunk, szlavistánk, középkori latinistánk, hogy ismét csak a legfontosabbakat említsük –, pedig a történeti kutatáshoz elengedhetetlen ezek munkája. Nincsenek régészeink. Az őstörténeti kutatás régészet nélkül szinte meg sem mozdulhat. A műtörténeti munka terén nincs Erdélyben egyetlen fiatal magyar, aki értene a történelmi építőstílusokhoz, részletesebb ismeretei volnának bár egynek körében. Nincs ikonográfusunk. Az erdélyi tábla-, portré- és miniatűrfestészet, az írómesterek, a pecsétmetszők, a szobor- és másféle faragóművészek, majd pedig az iparművészet egyes ágai: az ötvösség, az ónmívesség s a díszítőművészet, stb., stb. mind-mind részletkutatókra, egy-egy életet odaszentelő komoly tudósra várnak.” [xxxi]      

            Debreczeni László „hiánylistája” sok tekintetben ma is érvényes. Ez derült ki az MTA Történettudományi Intézete és az Erdélyi Múzeum-Egyesület által szervezett, 2004. október 20–21-én Kolozsváron megtartott Erdély a magyar középkorkutatásban című konferencián. Joggal hangsúlyozta Jakó Zsigmond akadémikus az erdélyi magyar történetkutatás mai kérdéseit taglalva: „Szilárd meggyőződésem szerint a magyar tudományszervezésnek nyolcvanöt évi késedelmeskedés után és az Európai Unióba való bekerülést követően rövidesen lépnie kell, mégpedig nem államban, hanem nemzetben gondolkodva. Az új helyzet végiggondolása ugyan elsősorban az anyaország tudományossága szempontjából halaszthatatlan, de természetesen érinteni fogja a határon túli magyar tudományt is. A ténylegesen egységes jövendő magyar tudományossága ugyanis nem mondhat le – legalábbis a humán tudományokban bizonyosan nem – arról a szellemi potenciálról, amellyel kettős kötődésük, speciális nyelvtudásuk, helyismeretük és helyi kapcsolataik révén a Kárpát-medencei nemzettöredékek szakemberei növelhetik a magyar tudományosság hatékonyságát és elismertségét a szomszéd államokban.” [xxxii]

IV

Nemzeti önszemlélet – kisebbségben

                                           A szem, a látás (erdélyi kisebbségi életlátás, világlátás), a nézet, a tekintet, a szemlélet László Dezső írásainak – többszörösen megszenvedett alapmotívuma. „Ott nőttem fel a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, de a székely valóság meglátásához a szemet [kiemelés tőlem – Cs. P.] az erdélyi irodalomtól nyertem” – vallja 1939-ben, [xxxiii] immár kiforrott kisebbségi nemzetpedagógusként. Hivatása gyakorlására való felkészülésének, eszménykeresésének időszakában – amit ő kritikai életszakasznak nevez, amelyre az építő korszak következett a harmincas évek második felében – tudatosan arra törekszik, hogy a reálisan látó nagy magyarok családfáját mind a maga, mind pedig mások számára felkutassa, eleven szellemi erőforrássá avassa. „Makkai Sándor Ady-könyve megismertetett Ady modern kritikai magyarságával – jegyezi fel 1934-ben. – Adytól egy lépést tettem, és próféciája általánosságaitól Szabó Dezső részletekre világító zsenijének fénykörébe jutottam. Tetszett nekem az az ember, aki a világháború után a legkritikaibb és legegyetemesebb magyarságot jelentette. Miután a jelenben megtaláltam az élő magyarság összes kérdéseinek reális és kritikai szemléletét, s megláttam, hogy ez a nemzetszemlélet még mindig idegen a ma élő, magukat igaznak tartó magyarok előtt, ennek a látásnak történelmi igazolást kerestem...” [xxxiv] [Kiemelések tőlem – Cs. P.] Amiből legalább három következtetés menten adódik: a) László Dezső indulásában, szellemi attitűdjének a kialakulásában igen erőteljes szerepet játszott a Magyar fa sorsát  (1927) és a Magunk revízióját író Makkai püspök; b) a kisebbségi léthelyzettel összefüggő kérdések elméleti tisztázását elsődleges feladatának tekinti; c) reális önismereten alapuló kisebbségi jövőkép foglalkoztatta, aminek a kimunkálása elválaszthatatlan a korszerű nemzetszemlélettől, illetve az egyetemes távlatú gondolkodástól.

   Érdemes megfigyelni, hogy Makkai Ady-könyvének a hatására milyen szellemi fejlődésen megy át, amíg eljut a maga kritikai szemléletének a kialakításáig, mert ez egyben a történelmi múlt – kisebbségi helyzetben is eligazítást nyújtó – átértékelésének a mozzanatait is jelzi. „Legelőször Bethlen Gábor magyarságában láttam meg a ma kritikailag látók ősét – írja ugyancsak a Reálisan látó nagy magyarok családfája című visszatekintésében –, azután Széchenyi Istvánt vontam be ebbe a szellemi rokonságba. Mialatt Széchenyivel társalkodtam, felismertem, hogy az ő kétszáz évvel idősebb igazi rokona gróf Zrínyi Miklós, az író-hadvezér. De amíg eljutottam hozzá, egy kis kitérőt kellett tennem, [...] és [...] kimutattam, hogy a nagy liberális gondolkozású Eötvös, látási módjuk teljes ellentéte mellett is, milyen rokona a kritikában és az egyetemes magyar szemléletben Szabó Dezsőnek. A kitérő után most már egészen világos előttem a sor: Bethlen Gábor és Zrínyi Miklós a XVII., gróf Széchenyi István és báró Eötvös József a XIX., Ady és Szabó Dezső a XX. században minden különbözőségük ellenére is egy szellemi vonulatot jelentenek a magyarság életében.” [xxxv] [Kiemelés tőlem – Cs. P.]

   Mindenikükről külön tanulmányt vagy könyvet írt László Dezső.

   A Széchenyiről szólónak még kedvező volt a visszhangja, ám a Bethlen-, az Eötvös-, a Szabó Dezső-, és Zrínyi-tanulmányt magába foglaló kötetet, az 1935-ben – ugyancsak az Erdélyi Fiatalok kiadásában – megjelent A siető embert már „rosszindulatú hallgatás” övezte. Az erdélyi magyarság közvéleményét irányító/befolyásoló hivatalos politika nem akarta tudomásul venni – mutatott rá Vita Zsigmond az elhallgatás okaira –, hogy „itt egy új nemzedék új látása nyilatkozik meg, amely előítéletektől mentesen akarja megérteni nemzete múltját, és így új alapokra fektetni a jelenét”. [xxxvi] A Széchenyi-könyv óta felerősödött László Dezső hangja, pedig már akkor egyértelmű volt az üzenete: a Kárpát-medencei magyarságnak – többségi és kisebbségi helyzetben egyaránt –, ha meg akar maradni, meg kell újulnia, életformát kell változtatnia. Gazdasági, társadalmi, politikai és szellemi téren egyképpen esedékes a szemléletváltás, a „magunk revíziója”. A történelemben szervesen benne élőként – magát is „siető embernek” tartotta – jól tudta: „Az élet hatalmas árja nem áll meg a mi kedvünkért, nem vár meg bennünket, nekünk kell sietve, soha le nem késve vele együtt haladnunk.” Ám azt is hozzátette: „De azért semmit sem szabad elsietnünk.” [xxxvii]

            Az, hogy a Székely Nemzeti Múzeumban nőhetett fel, úgy tűnik, messzemenően kárpótolja a gyermekkorában elszenvedett egyéni és közösségi traumákért, értékvesztésekért, másrészt valóban döntő módon meghatározta későbbi életpályájának alakulását, munkásságának irányultságát. Édesapja, dr. László Ferenc (1873–1925) a Székely Mikó Kollégium tanára és egyben (1920 és 1923 között) a Székely Nemzeti Múzeum – régészeti ásatásainak köszönhetően nemzetközi hírnévnek örvendő – múzeumőre. „Alig volt esztendő, hogy angol vagy német egyetemi tanárok, múzeumi emberek meg ne fordultak volna nálunk” – emlékezik vissza azokra az eszméltető évekre 1938 nyarán kelt feljegyzéseiben. [xxxviii] Amíg édesapja mellett lehetett, úgyszólván naponként átélhette, hogy a beláthatatlan múlt miként válik jelen idejűvé,    kézzelfogható  valósággá a világot megismerni vágyó beavatottak számára, s már akkor rádöbbenhetett arra is: a múlttal való állandó szembesülés korántsem öncélú folyamat; egyik lényeges előfeltétele a jövőalakítás alternatívái közötti helyes történelmi döntéseknek. Az itt szerzett tapasztalatok alapján nemzedéktársainál jóval korábban felismeri: bár a kisebbségi lét eleve szűk(ebb)re szabott, visszaszorítottabb) életformát jelent, ennek nem szükségszerűen kell együtt járnia a kisigényűséggel, sőt annál indokoltabb az egyetemes távlatú szellemi nyitottság. Ezzel a szemlélettel a kisebbségi életet is az emberi gazdagodás erőforrásává lehet avatni, annál is inkább, mivel – meglátása szerint az egymással (akár kényszerűségből) bensőségesebb viszonyba kerülőknek megadatik az a lehetőség, hogy megteremtsék az egymásért élők, az egymásért szolidaritást vállalók közösségét.

            Makkai Sándor másik nagy hatású könyve, a Magunk revíziója ugyancsak meghatározó jelentőségű volt a második erdélyi nemzedék önszemléletében, pontosabban: kisebbségi nemzetszemléletében. Ezt leginkább Jancsó Béla szellemi habitusán mérhetjük le: 1931-ben teljes mértékben azonosul az író-püspök jövőformáló alapgondolataival, ám 1936–1937-ben a leghatározottabban szembefordul mesterével, amikor Makkai a kisebbségi lét paradoxonjaiból többségi helyzetbe menekül. Jancsó a harmincas évek második felében is kitart azok mellett a felismerések mellett, amelyeket – nemzedékével együtt – a Magunk revíziójának köszönhet. „Makkai megmutatja – fejtette ki az Erdélyi Fiatalok hasábjain 1931-ben –, hogy a tipikus nemzeti katasztrófák (Augsburg, Muhi, Mohács, Majtény) mind azonos nemzeti bűnök következményei. Augsburgnál az olcsó dicsőség kalandszomja, Muhinál a Kelet és Nyugat legjavától való elzárkózás, Mohácsnál a pártoskodást jóvátenni akaró halálbravúr, Majténynál a kishitű lemondás bűnei felett mondott ítéletet az Idő.” Ezek a tragédiák azonban kitermelték a „faji erények” egy-egy típusát is. „Augsburg után Szent Istvánt, Muhi után IV. Béla alkotó bölcsességét, Mohács után Bethlen Gábor önmérsékletét, türelmét, letörhetetlen gyakorlati életkedvét, Majtény után Széchenyi István prófétaságát, aki a nemzeti önerőben látta meg a nemzeti sors titkát: »ne keressétek határaitokon kívül javatokat és híreteket: magatokban hevernek a valódi arany- és ezüstbányák munkátlan, nyitatlan, sőt még a legjobb magyarok előtt is ismeretlenül.«” Amiből ezt a következtetést vonja le: „A magyar bűnök és értékek élet-halál harca folyik ma is mibennünk, s életünk-sorsunk függ attól, hogy erényeink által meg tudjuk-e újítani nemzeti öntudatunkat. Kisebbségi sorban, politikai hatalom nélkül utunk csak egy: a kultúra, mely nem elzárkózó, elszűkülő, de az anyaországénál egyetemesebb és mélyebben egyetemes kell hogy legyen.” [xxxix]

            Ezért foglalkozik az Erdélyi Fiatalok a magyar történelem nagyjainak sorában az erdélyi fejedelmekkel (János Zsigmond, Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc), illetve Kölcsey, Széchenyi, Kossuth, Wesselényi, Eötvös József, Deák Ferenc, Jászi Oszkár, Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Kós Károly, Makkai Sándor történelem- és nemzetszemléletével. [xl]

            Feltűnő, hogy Szekfű Gyula Három nemzedék című művének 1934-es bővített újrakiadása Jancsó Bélát készteti megszólalásra – és nem például a történész Bíró Sándort. Ennek alighanem az a magyarázata, hogy Erdélyben is terjedni kezdett a magyarországi „neo-barokk” szellem, amely Szekfűt tűzte zászlajára Szabó Dezső ellenében. Jancsó elismerte, hogy Szekfű új fejezetet nyitott a magyar történetírásban, de nem hagyhatta szó nélkül mestere, Szabó Dezső gondolatrendszerének – akár átmeneti – alábecsülését sem. Végeredményben az álreformizmus importja ellen tiltakozott érvelésével: „A magyarországi közélet ma hangos a reformok követelésétől. És e reformoknak az összes régi bűnök ellenszegülnek. Reformok ellen kétféleképpen szoktak harcolni. A nyílt ellenállás a népszerűtlenebb és ritkább. Célravezetőbb – mert megtévesztő – egy álreformizmus kialakítása. Kisajátítani a reformot, jelszóvá tenni, a jelszó alá álarcosan a maga embereit tömöríteni, megosztani és megtéveszteni a reformot akaró erőket, és így elamerikázva és kompromittálva a lényeget, a megvalósítástól elütni a tömeget. […] Úgy látszik, hogy Szekfűnek jóhiszemű és éles, bár nem teljes kritikai álláspontja – bizonnyal akaratán kívül – egy ilyen álreformizmus fegyvere lett Magyarországon. […] Hitünk szerint a történelmi helyzet adta keretekben a magyarság minden darabjának külön, saját belső szükségei és törvényei parancsolta utakon kell megújulnia. […] De neo-barokk bűnök és álreformer megtévesztések importjára csak e megújulás ellenségeinek van szükségük. Minden megújulásnak pedig erkölcsinek kell lennie, nem szavakban, de tettekben megnyilatkozónak.” [xli]

            A harmincas évek derekán a történelmi témákból építkező Kós Károly szépírói műveire irányul az Erdélyi Fiatalok figyelme. Ez nem csoda, hiszen  mind Az országépítő című regény (1934), mind pedig a Budai Nagy Antal históriájából írt színmű (1936) időszerű kérdéseket feszegetett. Avatott tollú, vérbeli esszéista ír mindkettőről, Jancsó Béla, aki nem csupán esztétikai szempontokat érvényesít elemzéseiben. Óhatatlanul előtérbe kerülnek az ideológiaiak is. [xlii] Az országépítő kapcsán mindenekelőtt a Kelet-Európa légkörét feszültté tevő német szupremációs törekvések veszélyére hívja fel a figyelmet. „Török-tatár pusztítás csak a magyar politkai hatalom ellen tör – olvashatjuk okfejtésében –, a német elnyomás a kereszténység első terjeszkedésétől kezdve együtt járt a magyar lélek összes megnyilvánulásainak: ősi zenének, népművészetnek stb. pusztításával.” Más vonatkozásban pedig azt fejtegeti, hogy a Habsburg-dinasztia uralma nemcsak a magyarság elnyomását jelentette, mérhetetlen kárt okozott azzal is, hogy megmérgezte a vele együtt élő, ugyancsak elnyomott népek lelki békéjét. A történelmi tények újraértékelését sürgeti tehát, új magyar gondolkodás megteremtését, a külső veszélyekkel számoló kisebbségi életlátás kialakítását. A Budai Nagy Antal is arra ad lehetőséget – mind Kós, mind Jancsó – számára, hogy „a kívülről jött, az itteni viszonyokat és lelkeket egészen nem ismerő és tekintetbe venni nem tudó s mégis türelmetlen eszmei fanatizmus” ártalmasságát érzékeltessék, „mely tragédiába fullasztja a másik erő hősies eredményeit; a másik erőét, melynek ez a kérdés nem az eszmei győzelem, de e több és jobb itteni élet, a saját életének teljes felelősségű kérdése, mely fejlődni akar, de a saját viszonyai által szabott mértékben, a maga módján és a maga embereivel, önmagáért.” [xliii] Aki belülről ismeri az Erdélyi Fiatalok mozgalmát, az tudja, hogy 1937 derekán, amikor Jancsónak ez a cikke megjelent, a fenti gondolat erős hangsúllyal jelentkezett a folyóirat hasábjain. Azt azonban nem méltányolta eddig kellőképpen senki: a lap vezéregyéniségei nem kis erkölcsi bátorságról tettek tanúbizonyságot (s ez együtt járt a demokráciaigény következetes ébrentartásával), amikor szembeszálltak mindenfajta fanatizmussal, eszmei türelmetlenséggel.  

V