Pillich László

A HELTAI GÁSPÁR KÖNYVTÁRI ALAPÍTVÁNY

A Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, maga a könyvtár, a hozzá kapcsolódó nyelviskola és nyelvvizsgaközpont ritka kivétele az 1990 utáni erdélyi kulturális önszerveződésnek, az élő és működő kulturális autonómiának. Az intézmény sikeresen építette ki magyarországi és európai kapcsolatait, hatása pedig kiterjed egész Erdélyre. Igazi központjává vált a régióban szétszórtan működő együtteseknek, nyári táboraiban tánc- és nyelvoktatás folyik. A könyvtárosképzésben egy évtizede működik együtt az egyetem szaktanszékeivel, újabban pedig a szórványban dolgozó pedagógusok felkészítését, valamint a magyar mint idegen nyelv oktatásának módszertani megalapozását vállalta föl a Szabó T. Attila Nyelvi Intézettel és a Budapest Nyelviskolával. Modellnek is tekinthető a Heltai Központ története és mai működése, ezért gondoltuk tanulságosnak két szövegben: egy leírásban és egy, a Központ vezetőjétől származó beszámolóban az intézmény részletesebb bemutatását.

          Alapítványunk 1992. február l5-én kezdte meg tevékenységét, az EMKE Könyvtári Szakosztályának intézményeként. Tevékenységének első percétől a könyvtárépítés és könyvtárhálózati fejlesztés alapfeladataihoz kapcsolódó, de azokon túlmutató, a (kis)közösségi polgári önszerveződést, ezen belül is mindenekelőtt a közművelődési autonóm intézményépítést ösztönző feladatokat is felvállalt. Azt is mondhatnánk, hogy a magyar szórványközösségek nem-állami (civil szervezeti, illetve egyházi keretek közötti) könyvtáralapításának, majd/vagy könyvtári állományfejlesztésének támogatásával mindenekelőtt ezen polgári intézményi kezdemények megszületését, megerősödését, működtetési kultúrájának gyarapítását igyekeztünk szolgálni.

Abból a korszerű felfogásból kiindulva, hogy a mai könyvtár nem csupán könyvek tára, hanem a helyi közösségek kulturális önszerveződésének, valamint a minőségi tájékoztatásnak és tudásátadásnak is hajléka, mi a könyvtárépítést és a könyvtárosképzést – korszerű európai kisebbségi önszerveződési mintákat követve – tulajdonképpen az erdélyi magyar polgári önszerveződés szolgálatába kívántuk és kívánjuk állítani.

Alapítványunk kolozsvári saját tulajdonú székházában mára mintegy 60 000 kötetes, egyetemi oktatást is kiszolgáló könyvtár működik (gr. Mikó Imre Könyvtár), amelynek 4300 olvasójából 3000 kolozsvárott tanuló magyar egyetemi hallgató és középiskolás diák. Pitman és ECL Nemzetközi Nyelvvizsgahelyként működő nyelviskolai programot fejlesztettünk ki, amelynek – öt berendezett oktatóteremben – működtetője a Bridge Language Study House, s amely az évi 1200–1400 fiatalnak tizenhárom nyelv tanulási és eurokonform vizsgalehetőségét kínálja. A Heltai Klub és Heltai Irodalmi Kávéház – éttermi kiszolgálással – közösségi csoportos rendezvények folyamatos szervezésének nyújt keretet. A Heltai KFT dolga pedig, gazdasági tevékenységgel biztosítani részleges hozzájárulást az infrastrukturális költségek fedezéséhez.

A közösségszervezés terén négy alapfunkció ellátására kellett vállalkoznunk az évek során, magának életünkben egyre hangsúlyosabb helyet és érvényesülést követelő négy alapvető magyar kisebbségi közösségi igény mentén:

a) Az egyik az erdélyi megyeszékhelyeken, kisrégiós központokban, illetve kistelepülési keretek között működő közösségi szervezetek, egyesületek könyvtáralapítása és rendszeres állományfejlesztése. Mára nem kevesebb, mint 55-60 magyar közművelődési egyesülettel vagyunk e tekintetben rendszeres kapcsolatban, Aknasugatagtól Csernakeresztúrig és Bihardiószegtől Hétfaluig.

b) A másik könyvtár- és intézményműködtetési, rendezvény- és közösségszervezési útmutatás, információ-ellátás, pályázati tanácsadás, folyamatos szakember-képzés. Egyre nyilvánvalóbb kihívás számunkra, hogy ezeknek a partnerintézményeknek a tevékenységét olyan szakember-képzési alapprogram kifejlesztésével és működtetésével segítsük, amely hozzáértő munkatársakat nevelhet ki számukra, főleg az intézményműködtetés (NGO-menedzsment), a könyvtárinformatika és közösségszervezés, a helyi önkormányzati munka és településfejlesztés, népi kulturális hagyományápolás, magyar nyelvi és kulturális rehabilitáció területén. Ilyen képzési programjainkon évente 60-70 fő vesz részt, a tavalyi anyanyelvi táborainknak már mintegy 200 résztvevője volt.

c) A harmadik a népi hagyományok megőrzésének és identitásmeghatározó funkciójuk teljesítésének segítése. E tekintetben mindenekelőtt a népzene és néptánc jellegzetes erdélyi tájegységi hagyományainak megőrzése a cél, hiszen ezek a kisközösségek belső nyelvi és szellemi kommunikációjának, az önszerveződés gerjesztésének is fontos eszközei. A néptáncoktató-képzés, amelyet a Hagyományok Háza szakmai programja szerint végzünk, pont a hagyományos zenei és táncvilág identitást meghatározó fontosságát kívánja tudatosítani.

d) A negyedik, a kulturális cserekapcsolatok és rendezvényszervezés, amely az előzőekhez szorosan kapcsolódóan épp a kulturális kommunikáció kereteinek kialakításához és rendszeresítéséhez igyekszik szerény lehetőségeinkhez mérten hozzájárulni. Ez a tevékenység fokozatosan Kolozsváron és Erdélyen messze túlmutató magyar és nem magyar cserekapcsolatokat rendszeresített. Az összmagyar kapcsolatok építésének köszönhetően a Heltai Alapítvány egyik erdélyi résztvevője lett a kárpát-medencei magyar közösségi nagyrendezvények koordinációs tanácsának, a nem magyar európai kisebbségközi kulturális cserekapcsolatok kiépítésének köszönhetően pedig intézményünk tagja lett a FUEV-nek (ti. az Európai Népcsoportok Föderatív Uniójának). Ebben a vonatkozásban esemény számba menő rendezvényeink a nemzetközi kisebbségi konferenciák és az idén 8. alkalommal megrendezendő nemzetközi kisebbségi fesztivál, a Szent István-napi Néptánctalálkozó, melynek programjában 10-12 erdélyi településen évente 5-8 ország több mint 300 magyar és más kisebbségi hagyományápolója, valamint a vendéglátó erdélyi települések további 350-400 fiatalja vesz részt.

Könyvtári és könyvtárinformatikai alapvállalásunkból olyan sokrétű tevékenység bomlott ki alig több mint egy évtized alatt, hogy intézményünk fokozatosan regionális civil szervezeti tájékoztató és képzési koordinációs központtá nőtte ki magát, a koordinációs feladatteljesítéshez szükséges anyagi feltételek megteremtésének igen nehéz körülményei között.

 2000-ben képzési központunk számára egy speciális, 18–20 fős elszállásolási kapacitás kialakítását is sikerült megkezdeni. Ez az (egyhetes, kéthetes speciális tanfolyamok, vagy pedig úgynevezett hétvégi 4x5 vagy 5x4 órás blokkokban szervezett oktatóképző vagy hallgatók számára szervezett) képzési programjaink résztvevőinek szálláshelyeként kíván működni.

Képzéseink három fő iránya: az oktatóképzés, folyamatos szakmai felkészítés és nyelvi, illetve kulturális szórvány-rehabilitáció. Célcsoportja a mi képzéseinknek is a magyar közösségnek mindenekelőtt azon egyedeiből áll, akiknek szórványhelyzetük miatt egyáltalán nem, vagy csak részben adatott meg az anyanyelven való tanulás lehetősége. Valamint olyan oktatókat kívánunk minisztériumilag akkreditált tananyag alapján felkészíteni, akik a velünk partneri kapcsolatban lévő közművelődési egyesületekben ugyanilyenek képzését fogják végezni. Jelenleg, a kolozsvári egyetemi tudományos és szakmai grémium partnerségét élvezve, öt tanteremben folynak képzési programjaink, amelyek – kihelyezett programjainkkal együtt – évente összesen közel 3500 fiatal magyar nyelvi és kulturális gyarapodását, anyanyelvén történő versenyképes tudásszerzését igyekeznek biztosítani, nemcsak a szó legszorosabb értelmében vett szórványban, hanem Erdély valamennyi régiójára kiterjedően. Elmondhatjuk, hogy 55-60 olyan vidéki magyar polgári szervezet munkatársai számára szervezünk immár 8. éve folyamatosan könyvtárinformatikai, számítástechnikai és internethasználati és más támogatott képzési programokat, amelyeknek 85%-a fokozottan hátrányos helyzetben tevékenykedik.

Havi önköltséges tevékenységünk összértéke 75–100 millió lej, azaz mintegy 2000–2600 euró, 500–660 000 HUF. Belső munkatársaink száma 15, az együttműködő külső önkéntesek száma havi 15–20 fő.

Könyvtár és autonóm önszerveződés*

Totális önszerveződés

Mindnyájan emlékszünk rá, hiszen átéltük, a határon innen és túl egyaránt, egész Közép-Európában, a Kárpát-medencében, hogy 1989 decemberében szinte varázsütésre jött létre az erdélyi magyarság mamutszervezete, amit RMDSZ-nek neveztek el, Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek. Több kezdeményezés előzte meg, helyi és regionális, közöttük például a Kolozsvári Magyar Demokraták Tanácsa, de valamennyi, végeredményben hasonló céllal, az erdélyi magyar közösség egésze újjászervezésének, teljes érdekképviseletének szándékával.

Mindnyájan átéltük, a román többség a legnagyobb döbbenettel élte át, hogy alig néhány hét alatt az RMDSZ-nek mintegy 600 ezres taglétszámú óriásszervezete alakult ki Erdélyben, egész Romániában, amely felvállalta az erdélyi magyarság közösségi újjászervezésének, politikai és közösségi érdekképviseletének valamennyi feladatát. Az önszerveződési folyamatnak erre a kezdeti, euforikus állapotára a totális és globális elvek, célok, megoldások megfogalmazása volt a jellemző. Az „együtt egymásért” elvét meghirdetve, mindent átfogó totalitásban képzeltük el a magyar közösség megújulását, megújítását, mert a kommunizmus totalitásából szabaduló közösség miként is tudta volna másképp elképzelni jövőjének szervezését? Ez a totális RMDSZ az elmúlt tíz évben nagyon sok szempontból differenciálódott az igények, emberi és közösségi elképzelések artikulálódása szerint. Természetes folyamatként ez a differenciálódás az első hónapokban – már akkor is figyelmeztetőleg – a regionális másságokat hozta felszínre.

Akik átélték, tudják, de akik nem élték át, azok is elképzelhetik, hogy az erdélyi magyar közösség képviselőinek már az első „szabad” találkozóján milyen hangsúlyosan megfogalmazódtak a közös dolgok mellett a Partium, Közép-Erdély, Székelyföld vagy Bánság, a dél-erdélyi szórvány magyar élethelyzetének történelmi különbözőségei, sajátos regionális problémái. Ezeket nagyon nehéz volt egy szintre emelve, közös nevezőre hozva értelmezni, kezelni, egyszerre képviselni. Ugyanakkor más szinten is megjelent a hangok különbözősége. Kiderült ugyanis, hogy a tömbmagyarság, a szórvány vagy az önmagáért kétségbeesetten küzdő diaszpóra más és más problémákkal küzd más és más célokat fogalmaz meg, vagy ugyanazon célok más és más hangsúlyt nyernek a differenciálódás első jeleiként.

Aztán következett az a pillanat, amikor az RMDSZ-nek, röviddel megalakulását követően, meg kellett küzdenie azzal a nagy problémával is, hogy politikai szerepet vállal, vagy megmarad egy közösségi, polgári érdekképviseleti ernyőként. Nyilván a ’89-es decemberi eseményeket alig öt hónapra követő parlamenti választások, majd az önkormányzati választások eljöttével az RMDSZ-nek mint totális szervezetnek hangsúlyozottabban fel kellett vállalnia a politikai képviseletet. Ez megszülte a másik nagy, még mindig felső szintű ellentmondást, amelyből a mai napig is nehéz kikecmeregni, ti. a politikai és nem politikai képviselet közötti ellentmondást. Állandósuló problémája ilyen totális szervezeteknek, hogy hogyan találják meg a kettő közötti arányokat.

Egy harmadik dimenzióként utalnék arra, hogy a politikai szerepvállaláson belül a differenciálódás érthető és természetes módon juttatja felszínre az ideológiai másságokat. Megjelentek a platformok, amelyek az RMDSZ-t egyre inkább egy kisebbségi parlamentarizmus működési elve felé terelték. Ezekkel együtt, a belső politikai konfrontáció, platformok szerinti és azokon kívül álló oligarchikus érdekek konfrontációja ugyancsak megosztó tényező.

Az önkormányzati funkció révén egyre hangsúlyozottabban jelentek meg az előbbiekkel párhuzamosan azok a helyi és regionális érdekek, amelyeket a helyi és regionális (megyei) önkormányzatokban kellett képviselni, és ahogy ezek megfogalmazódtak, úgy fogalmazódott meg ezek képviseleti felvállalása is.

Mélységében ez az artikulálódás azt hozta, hogy az országos, a nagypolitikai ambíciók és érdekek mellett egyre hangsúlyozottabban jelentek meg és épültek be a közösségünk életébe a regionális és helyi érdekek is, amelyek nyilvánvalóan a sajátos útkeresésünket is elindították, és legkülönbözőbb szintű értelmiségi és nem értelmiségi körök kezdtek el kereteket is kigondolni, ezeknek a különböző szükségleteknek a megjelenítésére és érvényesítésére.

Országos szintű polgári önszerveződés

A politikaival párhuzamosan a polgári önszerveződés is beindult, érthető módon ahogy az RMDSZ a kényszer és bizonyos csoportérdekek hatása és sodrása alatt a politikai szerepvállalás túlhangsúlyozódásának irányába sodródott, ezzel párhuzamosan a nem politikai érdekek képviseletében hiátus keletkezett, amire a közösség rögtön megadta első válaszait is. Érdekes módon, még mindig a totális megoldások a fontosak, az első szervezetek (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, RMKT, MMT, EMKE, stb.), amelyek 1990 és 1992 között megjelentek, országos szintűek, az egész magyarlakta régióban gondolkodók voltak, értelemszerűen nagyrégiós célokat maguk elé tűzve. Ennek magyarázata az, hogy először a csúcsértelmiség szintjén azok a nagyközösségi szándékok, összközösségi célok fogalmazódtak meg, amelyek az egész erdélyi régióra vonatkoztak.

Az első nem politikai képviseleti intézményesülés kezdeményezői a csúcsértelmiség karizmatikus személyiségei voltak, akik egész Erdélyben, egész régióban gondolkodva megpróbáltak saját szakterületükön egy polgári keretet kialakítani és megalapozni, amely azután felülről lefelé kísérelte meg fokozatosan saját erdélyi hálózatát kiépíteni, létrehozva a megyei, települési fiókegyesületeket, többnyire az országos célok, törekvések helyi érvényesítésének céljával. Ezen szervezetek többnyire a Trianon előtt vagy a két világháború között alakult, majd ’45-ben, az államosításkor megszüntetett magyar intézmények újjáélesztését jelentik, tehát valamikor létezett, történelmi időkből életünkbe visszaemelhető NGO-król van szó.

A Heltai Alapítvány e tekintetben azért rendhagyó, mert egy polgárházban, mindenféle előzmény nélkül, egyszer csak létrejött. Olyan formában, hogy nem függött saját történelmi előéletétől és nem függött attól sem, hogy kik azok, akik érzelmileg vagy történelmi-szakmai értelemben azonosulni tudnak egy valamikori intézményi elődnek az emlékével, hagyatékával. Rendhagyó volt olyan szempontból is, hogy nem rendelkezett egy historikus hitelesítésnek az eszközével és ajándékával, hiszen őt nem hitelesítette még a működése megkezdése előtt az, hogy valamikor létezett, milyen személyiségek voltak a vezetői, kik írtak róla. A Heltai Alapítványt egy „előzmények nélküli” intézményi példaként tartjuk fontosnak, mert a másolhatóság polgári elvét képes kikínálni a magyar polgároknak. Példája annak, hogy ott, ahol semmi nem volt, ahol hírmagja sem maradt egykori magyar közéletnek, kultúrának, önszerveződésnek, ott is elindítható, hozzánk hasonlóan, ugyanolyan lépésekben, ugyanaz az építő-építkező folyamat. Tehát a másolhatóság elvét érvényesíti közéletünkben, és azok a partnereink, akikkel Erdély-szerte, Nagybányától Csernakeresztúrig vagy Érmihályfalvától Görgényüvegcsűrig összehozott a sors az elmúlt tíz év alatt, pontosan ebben látták a velünk való együttműködés eredményességének nagyobb esélyét, mert könnyebben tudták hozzánk mérni magukat, könnyebben váltunk másolhatóvá a számukra. Az előzmény-nélküliség a másolhatóság polgári elvének szabadabb érvényesülési lehetőségét biztosította, a Heltai Alapítvány működésének eredményeként.

Helyi önszerveződés

Miközben a Bukarest-központúság helyett a közösség-központúságban gondolkodók, a jövő nagyobb esélyét a politikai és államhatalomba beépülés helyett inkább az autonóm önszerveződésben látók, vagy egyszerűen a központi RMDSZ-irányultságból kiszorulók a fentről lefelé szerveződő szakmai vagy kulturális szervezetek sorát hozták létre, ezzel párhuzamosan és ettől viszonylag függetlenül elindult egy „alulról” szerveződő magyar polgári intézményesülés is. Ez utóbbit mindenekelőtt a helyi és kisrégiós közösségi érdekek, gondok, igények tudatosulása gerjesztette. Továbbá az a felismerés, hogy ezek csak nehezen, a törekvések lényegét érintő kompromisszumok árán vagy még úgy sem építhetők be az „erdélyi” nagyszervezetek cselekvési programjába. A „szabad(abb)” cselekvés első nehéz esztendeje elég volt ahhoz, hogy kiderüljön, mennyire igaz az a polgári elv, hogy helyi kérdések, igények, törekvések megoldásában csakis helyi önálló intézményi keretek, polgári szervezetek képesek igazán hatékonyan tenni. A „nagyok” dolga, ha valóban közösségileg és nem csupán „oligarchikusan” elkötelezettek, hogy „megtalálhatók” legyenek, fejlettebb és magasabb szintű információ-áramlásban integrált apparátusukkal a tájékozódásban, kapcsolatépítésben, forrásképzésben és lebonyolításban segítsenek. Ne rátelepedjenek, hanem lehetőségeik szerint segítsenek! Mert tíz év alatt „fent” is megtanulható lett volna, ami „lent” nyilvánvaló, az ugyanis, hogy helyi motiváció nélkül nincs hatékony, hosszú távú helyi megoldás.

Volt még egy (kis)közösségi tapasztalat, amely főleg szórványban és főleg az első önkormányzati ciklust követően kristályosodott ki, a helyi polgári intézményalapítást ösztönözve. Rá kellett döbbennie a magyar kisközösségnek, hogy a minél több tanácsos bejuttatása a helyi önkormányzatokba jelenthet ugyan statisztikailag nagyközösségi, ha úgy tetszik politikai sikert, de (főleg a számszerű kisebbség helyzetében) még nem garanciája a helyi magyar közösségi törekvések érvényesítésének. Ilyen helyzetekben a létrehívandó polgári intézményi kereteknek nemcsak a „hivatalos” oktatási, kulturális, szociális, stb. intézményeket kiegészítő, hanem azokat helyettesítő funkciókat is fel kell vállalniuk, ha a magyar kisközösség életképességét meg kívánják őrizni az örökölt élettérben. E kisközösségi polgári szervezetek igénye és szükségszerűsége egyre szélesebb körben vált nyilvánvalóvá. Létrejöttük segítése, működőképességük fejlesztése azonban gyakran a források „lefölözésébe”, értelmük és fontosságuk túlhangsúlyozásába felejtkező „fenti”, az úgynevezett „ernyőszervezetek” támogatása nélkül nehezen elképzelhető. A „nagy” szervezeteknek szükségszerűen koordinációs funkciókat kell felvállalniuk, saját „holdudvarukba” vonva a helyi intézményeket. A „lentiek” dolga pedig, hogy ne engedjenek bárminemű hamis értelmiségi varázsnak, hanem mindenekelőtt egymással szövetkezve, egymástól tanulva keressék meg azokat a fenti partnerségeket, amelyek őket őszintén szolgálják. Magyarán, „lentről felfelé” szerveződjenek, akár egymással szövetkezve céljaik megvalósítását szolgáló ernyőszervezetek, koordinációs szintek kialakításában. Ami egyben azt is jelenti, hogy válogassanak kritikusan a „fenti” kínálatból. Noha EMKE-szakosztályból szerveződtünk, és már indulásunkkor regionális célt is fogalmaztunk meg akkor, amikor a gr. Mikó Imre Könyvtárhoz hasonló könyvtárak hálózatának kialakítására tettünk vállalást, mégis úgy gondolom, hogy a Heltai Alapítvány az alulról szerveződő intézmény példája is, hiszen két bérelt szobából vált tevékenységének keretéül szolgáló ingatlan birtokosává, ötezer kötetről növelte 60 000-re könyvtárának könyvállományát, a semmiből fejlesztette ki infrastruktúráját. Nem valahonnan ide, a kolozsvári Mikó utcába ejtőernyővel lepottyantott intézmény, nem minden oldalról hitelesített rendszerként indult, hanem a minimumszintről, lépésről lépésre bővítette infrastruktúráját, állományát, tevékenységi körét, kapcsolatrendszerét, alulról szerveződve, önmagát mint polgári mintát, munkáján és kapcsolatain keresztül akarván hitelesíteni. Persze nyilván van, aki többet ér el, van aki kevesebbet. Nos a mi „soktevésünk” titka, hogy befogadó rendszer vagyunk, a nyitott hely polgári elvét igyekszünk érvényesíteni. Egy polgári intézménynek ugyanis, meggyőződésem, hogy nem a polgárok helyett kell cselekedni, hanem a polgárok ötletei iránt kell érzékenynek lennie. Mi elsősorban annak adunk teret, amit a polgárok maguk találnak ki, amit ők tartanak fontosnak, amit ők igényelnek. Ez a fajta szabad hozzáférhetőségi elv az, ami ide annyiféle programot becserkészett, hiszen százfős apparátus sem lett volna elég ahhoz, hogy mindazt, amit tíz év alatt megszerveztünk, önerőből elérhettük volna. Igazából mi befogadói, helyadói lettünk egy sor emberi törekvésnek. Nyitott helyként kívánunk működni, s a szabad hozzáférhetőség elvének érvényesítését szolgálta az is, hogy arra törekedtünk, minél szélesebb körben tudjanak a létezésünkről és a bennünk rejlő lehetőségről az emberek, hogy horizontálisan közvetlenül minél könnyebben találjanak meg azon intézmények, amelyek velünk együtt kívánnak működni. Ebből az is következik, hogy mi nem általában vagyunk a magyarság egyik intézménye, hanem azok partnere vagyunk, akik megkeresnek. Nem messianisztikus módon kívánjuk önmaga helyett (és úgy általában) megváltani az „erdélyi magyarságot”, hanem azokat igyekszünk segíteni, akik önmagukat akarják „megváltani”.

Amiről talán a legkellemetlenebb szólni, az az önfenntartási elv. Az a „hol a piros, itt a piros” játék, amely a munkaidőnknek szinte 80–90 százalékát tölti ki, s ami bennünk, akik ezt csináljuk, a legnagyobb kételyeket támasztja azzal kapcsolatban, hogy vajon most önmagunk fenntartásával foglalkozzunk, vagy céljaink megvalósítása az elsőrendű szempont. Hogyha az ember ilyen nagy mértékben az anyagiak megszerzésével van elfoglalva, önkéntelenül lelkiismeret-furdalása lesz azzal kapcsolatban, hogy vajon az alapvállalással hogy állunk, a polgárokért valósággal hogyan is állunk? Vajon nem csupán az anyagiak hajhászása fontos, nem csak azért fontos a beíratkozó olvasók vagy a nyelviskolába beíratkozó diákok száma, mert ettől (is) függ, mennyire lesz biztosított a gáz-, víz-, villanyszámla kifizetéséhez az anyagi háttér, hanem azért is örülünk, vagy elsősorban azért örülünk számuk növekedésének, mert ez egyben azt is jelenti, hogy több polgárt tudtunk megszólítani. Ez végül is egy belső skizofrénia, mindenki, aki polgári szervezetet működtet, vagy ilyen működtetését álmodja, annak számolnia kell ezzel. Mindemellett én azt gondolom, hogy itt, erdélyi körülményeink között, de lehet, hogy nem csak itt és nem csak erdélyi körülményeink között ennek a fajta önszerveződő intézménynek a saját tevékenysége fejlesztésében, bővítésében felső korláttal kell számolni. Miközben a mások partnerségének ajándékaként egy viszonylag jelentős, immár európai kisebbségek felé is jelzéseket kibocsátani tudó központjává fejlődtünk a magyar kultúrának, én azt hiszem, tudomásul kell vennünk, hogy a jelenlegi gazdasági, forrásképzési lehetőségeink között az erdélyi magyar közösség polgári mentalitásának szintjén az anyaországi támogatások mértékének és az azokat elosztók szubjektív minősítésének közösség-, illetve intézménystratégiájának, politikai érdekeltségének szintjén vannak olyan anyagi korlátai a működtetésnek, amelyek már egyáltalán nem a teljesítménytől vagy teljesítőképességtől függenek. Ezeket a korlátokat nem léphetjük túl, mert akkor szükségszerűen önmagunkba bonyolódunk, és egzisztenciálisan ellehetetlenül a tevékenységünk.

Mindez persze felveti azt a gondolatot, amelyet a normatív támogatás elveként szokás emlegetni. Ez a határon túli magyar közösségi intézményeket, szerepük, fontosságuk szerint juttatná bizonyos állandó költségvetési finanszírozás lehetőségéhez. Annak tudatában, hogy objektív elbírálási szempontok a világon szinte sehol, a kommunizmus által elkorcsosított lelkületű, fertőzött Kelet-Közép-Európában, magyar nagy- és kisközösségi életünkben pedig annál kevésbé működnek, persze ez a normatív támogatási gondolat is felemás formát ölthet a gyakorlatban. Én most nem támogatást sóvárgóként, hanem civil intézményt építőként mondom, hogy ez egyfelől nyugodtabb, eredményesebb munkavégzési lehetőséget biztosítana számunkra. Bizonyos százalékban levenné a vállunkról egy ilyen adomány a költségek fedezésének gondját, s közvetve hozzájárulhatna ahhoz is, hogy szakmailag fejlettebb, elkötelezettebb munkatársi körrel számolhassunk. Másfelől ugyanazon polgári elvvel szemben szólna ez a fajta vágyakozás, ami éltet minket. A szabad cselekvés esélyét adnánk föl azáltal, hogy valakitől hangsúlyos támogatásként fogadnánk el normatív összegeket. Mindamellett, hogy nagyon jól jönnének azok, de egyben a külső befolyásolás lehetőségét teremtenék meg. Fennáll a veszélye annak, hogy politikai szervezetek, nagyvállalatok felé, bármilyen állami vagy nem állami nagygazdálkodóval szembeni túlzott elköteleződés kényszerű függősége alakuljon ki.

A szabad cselekvés pénzügyi gondja és a normatív támogatással járó függőség veszélye az a két véglet, amely között, faltól falig ütközve, vergődik egy magunkfajta civil szervezet. Nagyon szeretne anyagilag biztonságosabb helyzetet, viszont félő, hogy ez lemerevítheti, fejlődésében lelassíthatja, ötleteiben szegényítheti a rendszert. Ugyanakkor olyan irányból is fenyegethet a túlzott elkötelezés veszélye, amilyen irányban nem szeretne túlzottan elköteleződni.

            Végül néhány gondolat az utolsó témakörről. Számunkra elvvé vált az, hogy a könyv nem azért fontos elsősorban, hogy azt valahol is hányan olvassák. Egy fantasztikus felismerés az, amelyre ez az évtized vezetett minket, hogy a könyvnek mint anyanyelvi kultúra és identitás hordozójának van egy olyan fétis-értéke, amely a könyvet szinte predesztinálja arra, hogy a kulturális intézményépítés, a civil önszerveződés gerjesztőjévé váljon. A Heltai Alapítvány számára ez volt az elmúlt tíz év legnagyobb tapasztalása, ha tetszik, élménye. Bármely lelkes vidéki könyvtár, könyvigénylő számára az a válaszunk, hogy amennyiben a fogadókészség minimálisan adva van, van egy megfelelő helyiség, van egy könyvtárosnak kiképezhető személy, van egy civil szervezeti (egyházi vagy világi) helyi jogi keret, akkor rövid időn belül ott lehetnek a könyvek. És akkor a feltételek az esetek nagy többségében kialakulnak. Lesz helyiség, könyvespolc, könyvtáros, intézményi keret, és lesz mindezek előteremtésére helyi polgári adakozókedv, vállalás. Anélkül, hogy ez tudatosult volna, elindult csíráiban egy önszerveződés. És amikor megérkezett a könyvtári szállítmány, a falu vagy bármely kisközösség ezáltal is hitelesítve láthatta a lelkes kezdeményezők törekvését. A könyvtári adomány hitelesítette a kultúraszervezés törekvését. Másfelől, ugyancsak anélkül, hogy ez alapfokon tudatosult volna, beállította, beállítja a lelkes kezdeményezőket egy olyan mókuskerékbe, amelyből aztán nincs kiszállás. Mert a polgári önszerveződés egy ilyen mókuskerék! Egy idő után pályázni kell a költségek fedezésére, a könyvtáros javadalmazására, infrastrukturális fejlesztésre, közösségi rendezvényszervezésre és kapcsolattartásra. Általában mindarra, amit gyűjtőszóval kultúraszervezésnek szokás nevezni. A könyv révén lesz egy telefonszám, faxvonal, e-mail-hozzáférhetőség, amelyen keresztül nyitni lehet a világra, s amelyen keresztül az addig legnagyobb elszigeteltségben élőkhöz is egyre közelebb hozható a külvilág.

A könyvnek ezt a funkcióját láttuk és látjuk fontosnak, s abban a partneri körben, abban a „holdudvarban”, amelyben az alapítvány dolgozik, alapvetően ezt a funkciót is szánjuk a könyvnek. Nem arról kérünk elsősorban beszámolót, hogy hány olvasója van a kihelyezett könyvállománynak. Vitatható talán, de én látom itt és most a jelenlegi erdélyi (és nemcsak erdélyi, hanem általában határokon kívüli) magyar közművelődési önszerveződésben a könyvnek ezt a közösségszervező és intézménygerjesztő funkcióját, mert lehet, hogy az olvasás, a kultúraközvetítés, információtovábbítás szempontjából jelentős mértékben funkcióját veszítette, vagy veszíti, de a közösségépítés szempontjából megmaradt egy olyan erős szimbolikája, ami igazából az intézményépítés egyik legfontosabb eszközévé avathatja. Ez alakította sorsunkat is olyan formán, hogy több mint tíz év után nehezen tudnánk eldönteni, hogy intézményünk belső életében a könyvtári, könyvtártámogatási alaptevékenység hordozza az intézményépítés, közösségépítés feladatát, vagy pedig az intézmény- és közösségépítés fontosságának egyre szélesebb körű felismerése gerjeszti könyvtárépítő munkánkat. Ma már, ahogy mondani szokták, nehéz lenne eldönteni, hogy a kalap hordja a fejet vagy a fej a kalapot. És persze szétválasztani is fölöttébb nehéz volna, hiszen tíz év alatt a vállalt kisebbségi közösségszolgálatban a „Heltai-fej” és a „Heltai-kalap” se több, se kevesebb, összenőtt!! A nyelviskola, rendezvényszervezés, irodalmi kávéház, cégműködtetés a könyvtárszervező munka támasza, miközben a könyv, könyvtár, könyvadomány dolga, hogy a sokféle közösségi (és egyéni) program, életlehetőség kikínáltathassék. Ezek egymás közti aránya időben és (földrajzi) térben változó. Az alapvető egyensúlyt az adja meg, hogy itt minden, ami történik, az erdélyi magyar és közép-európai identitás megőrzésének és a közművelődésnek a szolgálatában történik.

* Elhangzott a Heltai Alapítvány – erdélyi magyar közösségünk legnagyobb közművelődési civil szervezete – 10 éves évfordulója alkalmából szervezett kárpát-medencei szakmai konferencián (Kolozsvár, 2002. február14–17.)