„Amennyire humánusan csak lehet”: A Vöröskereszt és a lengyelországi, csehszlovákiai német kisebbség (1945-1950)

Sans, Anne-Laure: „Aussi humanement que possible”. Le CICR et les minorités allemandes de Pologne et de Tchécoslovaquie (1945-1950) = Relations internationales, 2005., 122. no., 63-85. p.

1945 tavaszán, közvetlenül a Vörös Hadsereg bevonulása után, Lengyelország és Csehszlovákia megkezdte a határain belül élő németek üldözését. Az ellenséges cselekmények nemcsak a III. Birodalom idején Kelet-Európába települt embereket érintette, hanem az évszázadok óta ott élő német kisebbséget is. A háború utáni államok úgy vélték, hogy a lakosság számára megnyugtató megoldás lesz a nácibarátsággal gyanúsítható németek kiutasítása országhatáraikon túlra.

A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága, mely eddig leginkább a hadifoglyokkal foglalkozott, merőben új feladattal találta szemközt magát: milyen jogi, anyagi lehetőségei vannak polgári internáltak segélyezésére?  A II. világháborúban betöltött szerepe miatt rengeteg kritika érte a szervezetet, mely mindenképpen megújulásra készült. Elég, ha csak az 1928-as alapítás hibrid megoldására utalunk, mely szerint a Vöröskereszt magántársaság volt, háború idején az együttműködés megszervezéséért felelős, míg nemzeti tagszervezetei állami fenntartásban működtek. Az elhíresült mondat: „Amennyire humánusan csak lehet.” Dunand-tól származik, s a német kisebbség ügyében mondta Nosek belügyminiszternek 1945. június 20-án.

1945 tavaszán, amint megindultak az első, kiutasítottakat szállító vagonok, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (= VKNB) delegáció működtetését kezdte meg Prágában (Walter Menzel, Georges Duhamel). A lengyel ideiglenes kormány ezzel szemben megtiltott ilyesfajta tevékenységet. A hírek szerint a kiutasítás egyetlen oka a német nemzetiséghez tartozás volt. A Szudéta-vidéken kezdődött az akció.

A Vöröskereszt 1945 tavaszától azon volt, hogy az internálásra kerülő, civil német lakosságot segélyben részesíti. Ehhez azonban hangsúlyoznia kellett, hogy az elűzött, kiutasított német lakosságot német származása miatt internálták, s hogy „a háborús állapot a német kisebbségek államai illetve Németország között de facto fennállt”. Emiatt polgári kitelepítettként kellett volna kezelni őket, ami miatt az 1929 júliusi Konvenció védelme alá estek jogosan. A nemzetközi segélyszervezet lépéseket tett az érintett államokban az internáltakhoz való látogatási jog érdekében, és a kitelepítés körülményeinek garantálására, valamint a győztes hatalmaknál amiatt, hogy segélyakciókat szervezhessenek.

A kilakoltatás azonban félig illegálisan zajlott. A Vöröskereszt Irodája végül elhatározta, hogy levelet ír Nosek, csehszlovák és Husak, szlovák belügyminisztereknek, hogy működjenek együtt  tisztán humanitárius segítséget nyújtva a kilakoltatott civil német lakosságnak. Ad hoc látogatásra kaptak engedélyt a delegációk. A helyi lakossággal azonban olyan összehangolatlanul működtek, hogy végül olyan elmarasztalást kaptak, miszerint a Vöröskereszt elmulasztott segítséget nyújtani nekik. A legsúlyosabb probléma az éhség volt a táborokban.

Beneš, csehszlovák elnök 1945. augusztus 2-i dekrétuma eltörölte a német és magyar állampolgárságú személyek csehszlovák állampolgárságát – ez még jobban nehezítette helyzetüket. Nem lévén többé cseh állampolgárok, idegeneknek számítottak, akiknek vissza kell térniük hazájukba. A dekrétum egy időben került nyilvánosságra a Potsdami Egyezménnyel, amely az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között jött létre, és a kelet-európai német lakosság kicserélést legitimálta.

A Potsdami Konferenciát, és minden nemzetközi döntést megelőzően, az internálásokat már elhatározta a lengyel és a cseh kormány, és a nagyhatalmakat kész tények elé állították. Az augusztus 2-án aláírt szerződés XII. cikkelye „a német lakosság rendes átszállításá”-ról beszélt. Az említett két ország, valamint Magyarország számára a nagyhatalmak csak annyit hangsúlyoztak, hogy „rendes és humánus módon” hajtsák végre a deportálásokat. Az Ellenőrző Tanács végső jóváhagyásáig a kilakoltatásokat fel kellett függeszteni. A különféle érdekek kereszttüzében az Ellenőrző Tanács 1945. november 20-án elfogadta a „Berlini Tervet”: Lengyelországból 3,5 millió, Csehszlovákiából 2,5 millió, Magyarországról  fél millió, Ausztriából 150 ezer németet készültek deportálni. Gyakorlatilag az amerikai megszállási zónába utalták a szudéta lakosságot, a brit és orosz övezetbe a lengyelországi, és Franciaországba az ausztriai németeket.  1945 decembere és 1946 júliusa között készültek a tervet végrehajtani.

1945. szeptember 8-án a VKNB a potsdami nagyhatalmakhoz intézett táviratában felajánlotta szolgálatait. Választ ugyan nem kapott, de folytatta közbenjárását a szövetségeseknél. A Potsdami Szerződés aláírásának pillanatában a cseh kormány tudatta a Vöröskereszttel, hogy teljesen felesleges továbbra is az országban tartózkodnia. Ráadásul magának a segélyszervezetnek a vezetősége is megoszlott a német lakosság kitelepítésének kérdésében. Nem mindenki kívánt azonnal tiltakozni (pl. Dunand vagy Max Huber elnök sem).    

A cseh elnök 1945. augusztus 2-án megvonta a cseh állampolgárságot a német kisebbségtől, majd október 25-i rendeletével javaiktól is megfosztotta őket. A legsürgetőbb kérdés tehát a gyűjtőtáborok kérdése lett. Az intézkedések heves felháborodást váltottak ki a nyugati közvéleményben. A helyszínen lévő vöröskeresztesek azonban semleges álláspontra helyezkedtek az agyonmanipulált helyi hatóságokkal szemben. 1945 őszén különösen súlyos helyzetről jöttek hírek Sziléziából: „embertelen barbárságról” szóltak a szökevények Prágában tett beszámolói. A cseh kormány nem kívánt szembenézni a lengyel oldalról érkező menekültek helyzetével addig, amíg az amerikaiak zár alatt tartották a német határt.

A Berlini Terv szerint a csehszlovákiai német kisebbség kiűzését 1946. január 25-én kellett volna kezdeni. A valóságban azonban az elűzés folyamatosan zajlott. Az amerikai zónában felállított táborban 5, majd 12 ezer személy kapott papírokat a Nyugatra meneküléshez. 1946 márciusában a Vöröskereszt Memorandumot intézett Benes elnökhöz, Masaryk külügyminiszterhez és a szlovák Nemzeti Tanácshoz, melyben egy sor kérdést föltett, mintegy a rajtaütésszerű táborlátogatás (Stichproben) módszerének kiegészítéséül. A cseh hatóságok azonban általában tartózkodóak maradtak.

Lengyelországban csak 1946 májusában tudott képviseletet nyitni a Vöröskereszt. Ám a delegáció vezetője, Ehrenhold nem kapott engedélyt a német kisebbség ügyével való foglalkozásra. A cseh sajtó 1946 őszén megírta, hogy az utolsó német is elhagyta az országot. A valóságban azonban csak a következő év tavaszán lehetett csaknem véglegesnek mondani kiűzetésüket. A Vöröskereszt hiába kérte a hatóságokat, hogy a kemény tél idejére függesszék fel a transzportokat.

Idő közben a VKNB-en belül folytonos vita zajlott arról, hogy feladata-e a szervezetnek a civil lakosság, a civil kisebbségek támogatása, vagy sem. Akadt, aki a szűkös költségvetésre hivatkozott, de akadt, aki nyíltan csak a hadifoglyok hagyományos segélyezése mellett kardoskodott. Carl Burckardt, korábbi elnök viszont úgy vélekedett, hogy ott kell segíteni, ahol arra szükség van. Végül arra a szomorú elhatározásra jutottak, hogy 1946. szeptember 24-ét követően nem bocsátkoznak több, a civileket támogató akcióba. 1947 végén azonban a prágai delegáció vezetője kerek perec megtagadta tevékenységük beszüntetését, arra hivatkozva, hogy hangjuknak van némi súlya az ügyek menetében. 1950 júliusában kellett csak megszüntetniük a prágai kirendeltséget. A varsói delegációt is 1950-ben zárták be, de Ehrenhold Genfből folytatta a munkát a német deportáltak ügyében.

Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy nem elegendő a bilaterális tárgyalás a kitelepítések intézésére, hanem többoldalú megegyezések szükségesek. A Vöröskeresztnek sikerült elérnie a német kormánynál, hogy megemelje a családegyesítés céljából Németországba érkezők számát. Így 1949 végére a Lengyelországból érkezők számát 25 ezerre emelték, majd 1950-ben a Cseh- és Lengyelországból jövőkét 45 ezerre. Végül, 1950. március 1-jétől heti 400-500 fő érkezett Csehszlovákiából. Ekkortól a brit hatóságok csak azokat engedték be Németországba, akik szerepeltek az evakuálandók listáján. A német hatóságok is megtorpantak az esetlegesen több százezer keletről érkező német lehetőségétől, így ragaszkodtak a családegyesítés minősített eseteihez, az ún. Operation Link-programba fölvettek személyéhez. Bonn – miután a Vöröskereszt, határkérdésekről is szó lévén, nem foglalt állást – döntő elhatározásra jutott 1950 márciusában, és rugalmasan megajánlotta mindenkinek, aki csak szerette volna, az országba való belépést. Csehszlovákiából is megérkezhetett az első vonat 1950. március 17-én Fürth im Waldba. Ehrenhold nyilvántartása szerint 18366 lengyelországi és 9355 csehszlovákiai evakuált érkezett Németországba ebben a szakaszban. Szerinte a hivatalos adatoktól való eltéréseket a brit hatóságok nagyvonalúságának, illetve az amerikaiak szigorának lehetett betudni. A szétszórt családok egyesítése tovább folyt 1951 során, majd egyre kevesebb, egyéni elbírálás alá kerülő esettel az azt követő években.  

A német kisebbség elűzése a II. világháború végén újabb traumát jelentett annak a humanitárius szervezetnek, amelyik maga is éppen csak túlélte a világégést. Az azonnali, eltökélt kitelepítés a háborút követően, ismét valami új helyzethez való alkalmazkodásra kényszerítette a Vöröskeresztet; akkor, amikor nemzetközi humanitárius jogi fegyvereit még semmi sem védte. A helyi sürgető igények és a delegáltak olyan vállalkozásba fogtak, mely a kelet-európai német kisebbséget segélyezte. Kezdettől fogva kissé ötletszerű tevékenységet folytatott, hosszú távú stratégia nélkül, maga sem mervén megfogalmazni mandátumának határait.

Így 1945 és 1950 között hol párhuzamos, hol egymást követő cselekmények jellemezték a Vöröskeresztet. Az első típus: közvetlen segélyakciók más szervezetekkel (pl. Don Suisse, Caritas) együtt. A Vöröskereszt ezekhez képest kivételes helyzetben volt, mert közvetlenül is fölkereshette a táborokat. Nemcsak materiális, hanem anyagi segítséget is eljuttattak a Lengyelországot, Csehszlovákiát elhagyni készülők számára. Az adminisztratív ügyek azonban sokszor meghaladták a delegációk teljesítőképességét. Az a tény, hogy a delegáció tagjai mintegy összekötő kapocs szerepét töltötték be a helyi hatóságok, a megszálló hatalmak és a németek között, mindenek előtt az egyéni kérelmek továbbításában, majd a kollektív transzportok résztvevőinek összeállításában, sőt, a különleges esetek felkarolásában is, számos evakuálást megkönnyített.

A VKNB-nak legfontosabb szerepe a semleges megfigyelői státusban volt. Látogatták a táborokat, a kollektív szállításokon jelen voltak, illetve a vonatok indulásánál és érkezésénél. Nehéz megállapítani, hogy elmarasztalásaikat követte-e valami javulás. Annyi bizonyos, hogy nem haboztak kinyilvánítani elégedetlenségüket, és összességében inkább jóindulatú együttműködőnek ítélték meg a kormányok munkáját.

A Vöröskereszt a kitelepítések végrehajtásának megváltoztatásában kezdeményező szerepet is játszott. Szigorúan humanitárius érveléssel küzdött az evakuálások illő körülmények közötti folytatásáért. Attól fogva, hogy elkerülhetetlennek tűnt a deportálás, a Vöröskereszt azon volt, hogy fölgyorsítsa a szállítmányokat; igyekezett volna mielőbb kiüríteni a gyűjtőtáborokat, ahol siralmas életkörülmények uralkodtak. Rengeteg közbenjárást végeztek a megszálló hatalmaknál annak érdekében, hogy engedjék be a német menekülteket, de ezek többnyire a gazdasági-politikai helyzetre való hivatkozással elutasítással végződtek. A hidegháború ekkor javában készülődött…

Végül a Vöröskereszt diplomáciai úthoz folyamodott 1949-ben, és elérte azt, hogy az újonnan formálódott Német Szövetségi Kormány engedélyt adjon a Bonni Konferencia megszervezésére, ahol a kérdés végleges rendezésére tettek fontos lépéseket. A német kisebbség ügyében tehát – a tradicionális tevékenységeket illetően – példásan járt el a Vöröskereszt: a táborok látogatásakor, illetve szinte egyetlen közbenjáróként a Németországba bevándorolni szándékozók egyéni kérelmének ügyintézésében. Tény viszont, hogy politikai szinten egészen 1949 végéig várt a színvallással.

A szervezeten belül azon vitatkoztak, hogy ragaszkodni kell-e a korábban kizárólag a hadifoglyok ügyében kifejtett segélyakciókhoz, vagy sem. 1945 és 1950 között folytonosan azon vacilláltak, hogy bezárják-e a delegációkat – melyek immár kizárólag a kisebbséggel foglalkoztak –, vagy éppen fenntartsák-e őket a tényleges szükségletre hivatkozva.

Másrészt viszont a német kisebbség nem a „szokásos” civil lakossággal volt azonos. A Vöröskeresztet éppen ezért sokszor érte az a vád, hogy németbarát módon járt el a világháború során. A cseh és a lengyel kormány például sokszor a szemére vetette, hogy semmit nem tett a nem-német, helyi lakosság megsegítése érdekében. Közvetlenül a háború után ezért a segélyszervezet munkatársai csak nagyon óvatos megnyilvánulásokra szorítkoztak az áldozatokra vonatkozólag. Több munkatárs is az átláthatóság, és a felelősség utólagos megállapításának lelkiismereti csapdájával küzdött, hiszen a pusztán humanitárius gyakorlat ekkor még nem volt szokásos. Ez a fajta luciditás, amellyel az államok és a szervezetek, illetve közéleti személyek lelkiismeret- vizsgálatra kényszerültek a II. világháborúban játszott szerepük miatt, tágabb értelemben pedig a történelem erkölcsi ítéletének súlya - mindenképpen megállásra készteti a mai olvasót.

Kakasy Judit