Multikulturális régiók: „német” vagy „német nyelvű” irodalom és kultúra? (Például: Kelet-Poroszország.)

Keller, Andreas: Osteuropäische Literatur deutscher Autoren. Interkulturelle Bezugsräume, nationale Selektionsprozesse und poetische Gedächtnismedien am Beispiel „Ostpreußen”. = Jahrbuch für Internationale Germanistik. 37. Jg. 2005. 1. H. 125–160. p.

A germanisztika jó ideje keresi megrögzött nemzeti-filológiai sematizmusától való szabadulásának útját. Erre a legnagyobb esélyt kétségkívül a korszerű, kultúratudományi keretek kínálják. A tét óriási, különösen a – zömmel kelet- és délkelet-európai („keleti” német, ostdeutsch) – nyelvi peremek és enklávék irodalom- és művelődéstörténetének valódi megismerése, a különböző helyi kultúrákkal való együttélés interkulturális és transzkulturális valóságának hiteles feltárása szempontjából. A német irodalom- és művelődéstudomány ezekre, a gyakran változó hovatartozású (egyre inkább „határon túli”) régiókra is átvitte az áttekintés „nemzeti” szemszögét, amely már a belső német területekre nézve eleve hamis, hiszen ezek maguk is hosszan nélkülözték az egybefogott hatalmi-politikai kereteket. A kutatás ilyen beállítottsága kezdetben (kései 19. század) csak érzelmi kárpótlásként szolgált a nemzettéválás, illetve politikai egyesítés megkésettségéért, később pedig eszközzé vált az első világháború következményeként elvesztett peremterületek visszaszerzését célzó revíziós politika kezében. Mi sem egyszerűbb, mint hogy ezekben a vonatkozásokban a társkultúrák világa rendre kimaradt a monokulturális fejlődésképből, hacsak a „filológia” nem a német szellemi „behatolást” vizsgálta, feltétlen helyi „kultúrfölényét” bizonyítandó. A más helyi kultúráknak a perem-németre gyakorolt esetleges hatása soha nem volt vizsgálat tárgya.

A sziléziai, a balti, a pomerániai, a cseh-német vagy más, alapvetően multikulturális német régiók történetének feldolgozása a végsőkig kitartott a monokulturális (és nem egyszer hegemonialista) szemléletnél. Folytatódott 1945 után is – a korábban elindított munkák küzdelemes befejezéséig. Majd a kutatás szempontjából a hallgatás, a civil emlékezet szempontjából az elvesztett, a kiürített területek vonatkozásában pedig a fájdalmas visszapillantás következett. Ám az emlékezet-irodalom is a nemzeties kategóriákat használta, legfeljebb az események nyomán elkerülhetetlenné vált finomításokat, változtatásokat tette meg: „határon túli” helyett az „egykori”, „kiürített” stb. régiójelölésekkel. Eközben az alapvető „ostdeutsch” kategória egészen groteszk színt öltött a német centrum nyugati – keleti kettéosztása tükrében („nyugat-német”, „kelet-német”). Az egész fogalomkészlet rámaradt az 1980-as évek végétől lassan újraébredő „német-kelet” és „-délkelet”-kutatásra is. Csakhogy most már ideje volna szakítani a monokulturális megközelítés hagyományával.

Az új kutatások szempontjából biztató olyan átfogó fórumok és műhelyek létrehívása, mint a Deutsches Kulturforum Östliches Europa (Potsdam), illetve a Mitteleuropa-Zentrum für Staats-, Wirtschafts- und Kulturwissenschaften („Közép-európai állam-, gazdaság- és kultúratudományi központ”). Hiszen a regióspecifikus megközelítés a valóság minél több helyi szegmense szerinti vizsgálódást, a kultúra szegmensét tekintve pedig a multikulturális megközelítést igényli. A kultúrák közötti interaktív áttételek (fordítás, adaptáció, ösztönződés) területén üdvözlendő „nemzetközi germanisztika” próbálkozása (amit jó volna igazán „nemzeten inneni” vagy „túli” germanisztikának tudni). Ennél azonban még többre van szükség: a tudat és kultúra szöveg (és nyelv) alatti elemeinek: az imagológiai típusok, tematikai sztereotípiák, toposzok, mitologémák, idézetek, allúziók megfaggatásáról. A szó legszorosabb értelmében vett komparatív módszer ez, amelynek stratégiáját legújabban az idős komparatista tekintély, H. Dyserinck oly szemléletesen kifejti. Pontos lényege: a kultúrák regionális koordináták közötti cseréje, ütközése, egyes elemek szétterjedése, függetlenül valamelyik egyedi kultúra politikai dominanciájától és „nemzeti” kötődésétől. Ennek megfelelően német esetben már a „nemzeti” értelemben félreérthető „német” minősítés kerülendő a regionális kutatásokban. A differenciálás igénye mellett gyakran legfeljebb a szöveg (diskurzus, szerzői vagy kollektív alkotás) nyelve azonosítható „németként”. Így alaposan meggondolandó, hogy továbbra is kelet-európai stb. „német irodalomról” vagy „irodalmakról” beszélünk-e. Ha a leendő, új típusú kutatásoknak, például irodalmi vonatkozásban, egyetlen nagy, átfogó programkeretet adnánk, úgy azt csak is „német nyelven írt” irodalomként vagy „német nyelven író szerzők” műveiként volna szabad meghatározni. A hangsúlyok különbségét megpróbáljuk érzékeltetni az alábbi kelet-poroszországi példaanyagon.

*

A „keleti” német kulturális térben kétségkívül súlyponti helyet foglal el az egykori „kelet-porosz” régió, amely – változó határaival – Németország 1945-ös kapitulációjáig volt az évszázadok során idetelepült németek különös történelmet megélt, lengyelekkel, litvánokkal és balti népekkel, köztük a névadó poroszokkal közös hona. A Német Lovagrend középkori katonai állama, amely Cseh- és Lengyelország, a Német Császárság, a Hanza-városok és természetesen a Vatikán támogatásával, a balti pogányság, főként a poroszság megfékezésére és megtérítésére szerveződött, feladatát betöltve, felségterületének kisebb részén, Königsberg (ma: Kalinyingrád, Oroszország) központtal, a 16. század első felében Lengyelországgal hűbéri viszonyban álló világi hercegséggé alakul át (Porosz Hercegség), a többi terület (Mazúria stb.) közvetlenül lengyel fennhatóság alá kerül. A nagymesteri, illetve később a hercegi méltóságot betöltő, időközben protestáns hitre tért ansbachi Hohenzollernek helyét egy századdal később az ugyancsak protestáns brandenburgi ág foglalja el. Hohenzollern Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem egyszersmind poroszországi herceg 1666-ban, felmondva a hűségesküt Lengyelországnak, Poroszföldet egyesíti Brandenburggal (berlini székhellyel). Fia: I. Frigyes kivívja Brandenburg-Poroszország függetlenségét a Habsburgok vezette Német-Római Birodalommal szemben, Königsbergben „porosz” királlyá koronáztatja magát (1701). Ezzel megteremti alapjait a berlini székhelyű, újhatalmi Porosz Királyságnak, miközben a névadó Porosz Hercegség egyszeriben perifériának minősül mint „Kelet-Poroszország”. Folytatva a név-átszervezést, a Porosz Királyság a volt lovagrendi állam 1772-ben visszaszerzett eredeti teljesebb területét (lengyel tengerpart, Danzig várossal; ma: Gdańsk, Lengyelország) nevezi el „Nyugat-Poroszországnak”. 1871-ben a Porosz Királyság a Hohenzollernekkel a német egyesítés vezető ereje, területe az új német császárság felségterületévé válik. 1945-ben ebből „Kelet-Poroszország”: a szovjetek zsákmánya, a nyugati rész pedig Lengyelországhoz kerül vissza. A szovjet részen számottevő német lakosság nem maradt.

A régi porosz régióbeli múlt ismerete érdemben a lovagrendi államiság végétől, a civil társadalom és kultúra kereteinek kialakulásától követhető nyomon. A német „nemzeti” hagyomány számára elsikkadt multietnicitás és multikulturalizmus először a lengyel kutatásban jutott napvilágra. Egy ideje német részről is tapasztalhatók ez irányú törekvések. Kezd kézzelfoghatóvá válni a Porosz Hercegség vezetőrétegének és szélesebb, városiasodó elitjének sajátos helyi, erősen szláv tónusú amalgámja, amely a nyugatról betelepült németség („junkerek” és kézműves-, kereskedőpolgárok), az évszázados harcokban majdnem elvérzett poroszság elnémetesített maradéka, és a többi etnikum képviseletében, főként a lengyelek párhuzamos érdekérvényesítéséből és eltérő mentalitásából áll össze. Egyfajta pluralizmus jut érvényre, amely szóhoz juttatja a territórium legkülönbözőbb politikai hagyományait, és előbb illeszthető a lengyel nemesi köztársaság egyezményes logikájához, mint mondjuk a brandenburgi fejedelemség abszolútizmusához (legalábbis a brandenburgi-porosz közös időszak előtt). Talán a legfontosabb összetevője ennek: a porosz-német, illetve a lengyel birtokosság társadalmi, sőt családi szintű összefonódása. A Porosz Hercegség sajátos állam-egyéniségéhez hasonló arculatot alakítanak ki az 1772-ig még lengyel fennhatóság alatt állt területek városállami képződményei is (Danzig, Elbing stb.) E szellemiség számos vonása tükröződik Michael Kongehl (1646–1710) königsbergi író–polgármester Surbosia c. utópisztikus regényében is (1676). Imponáló az anyanyelvek egyenlő érvényesülése, nem csak a protestáns hitélet színterén (liturgia, énekeskönyvek, katekizmusok, Biblia-fordítások), de azon túl is. Nyoma van porosz nyelvű (!) prédikációs szövegek kiadásának. Jakob Weiss könyvkereskedő német újságja mellé 1656-ban Danzigban lengyel nyelvű lapot is kiadott. A domináns lengyel-német kétnyelvűség kitart akkor is, amikor a Porosz Hercegség a brandenburgi behatolás nyomán kikerül Lengyelország fennhatósága alól (1772). A keleti határvidékeken átívelő helyi nyelvek (lett stb.) szerepköre csak a 19. század folyamán zárkózik fel emellé. A nyelvi–etnikai pluralitás mélyén realitássá válik az identitások hullámzása, mint az 1838–1918 között élt, németként szocializálódott történésznél, Adalbert von Winklernél, aki egyszer csak felfedezi kasub identitását, aminek nyomán tematikát, nyelvet és nevet is vált: Vojciech Kętrzyński.

A Porosz Hercegség keretei között formálódóban volt a német mellett egy sajátos, a kultúrákat átfedő, „porosz” tudatú, archaikus jegyeket öltő identitás is, aminek elemei a brandenburgi fordulaton időben messze túl megőrződnek. Az elképzelés felelevenítette az istenséggel kapcsolatban álló „szellemi” (Prutenus), illetve az ennek intése szerint cselekvő „hatalmi” princípiumot (Waidewutus) megtestesítő uralkodó-testvérpár porosz ősmitológiai alakpárját, amivel állást foglalt a hatalommegosztás kérdéseiről folyó egykorú vitában. A Waidewutus–Prutenus-féle motívum át- meg átszövi az egykorú abszolút uralkodói minták körüli politikai és bölcseleti diskurzust (röpirat- és értekezés- stb. irodalmat). A brandenburgi fordulat alkalmával (Frigyes Vilmos) a 16. században alapított königsbergi egyetem és a klérus köré szerveződő értelmiség egyfajta kollektív „protenusi” szerepkörbe szeretett volna kerülni a fejedelmi udvar mellett (az egyértelműen nyugatra orientált Berlin keleti ellensúlyaként is), de természetesen csalódott. Az illúziók azonban nem mennek teljesen veszendőbe, újra teret kapnak – csak a német nyelvű produktumok körében maradva – például Georg Christoph Pisanski (1725–1790) monumentális „irodalomtörténeti” munkájában (Entwurf einer preussischen Literärgeschichte), melyet a hagyományos német kutatás természetesen agyonhallgatott, vagy Friedrich Zschokke: Bruteno und Waidewut (1845) c. regényes művében.

A 20. században Alfred Brust (1891–1934) a német expresszionista nemzedék tagjaként eszmél a szláv-porosz ősiség rejtett örökségére: Die verlorene Erde (’Az elveszett föld’, 1926) c. regényének mítikus látomása a porosz kelet archaikus őserejét szegezi szembe Európa keresztény-nyugati dekadenciájával, eredeti ősállapotait az évszázados német transzformáció kétes eredményével. A regionális identitás jegyében Berlint opponáló irodalom a 20. századra sokféle érdekes és kuriózus árnyalattal gazdagodik, egyszersmind színvonalban devalválódik is, majd a világháborúk környékén belevész a Birodalom „keleti erősségével” példálózó politikai irodalom nacionalista kórusába. Ebből a sematikus tömegből Brust mellett kiemelkedik Ernst Wiechert (1887–1950) is (és ismertebb is nála) – főképp Die Majorin („Az ezredesné”, 1934) c. regényével, melyben a hősnő alakjának és egyben a miliőnek a rajzát szintén régi porosz mítoszok és egyfajta matriarchális misztika motiválják.

Két klasszikus szellemóriás: Kant és Herder mellett Kelet-Poroszország a 20. századra területi arányához képest a hosszan érlelt táptalaj többletének erejével kivételesen széles irodalmi, szellemi hozadékkal járult hozzá ténylegesen a német össznemzeti kultúrához is. Ennek nagy része már a vilmosi, majd a weimari Nagy-Németország egységesült keretei között szocializálódott, esetleg a szülőföldről elköltözött szerzők alkotásai, amely sok esetben nem demonstrálja a táji eredeteket. A régió 1944/45-ös exodusza váltja ki a kelet-porosz szülőföld-irodalom utolsó nagy záróhullámát, amivel a menekült, emigráns szerzők búcsúznak e régió évszázadaitól. E művek képfelületét gyakran eltorzítja egyrészről a kiűzetés fájdalma, másrészről a honvágy-idill, és kevés közöttük az elveszített regionális haza egykorú életvalóságának részletgazdag idézése, amely a történtekre is magyarázatot keres, mint Johannes Bobrowski (1917–1965) életművében. Bobrowski nemzedéke nem maradhat közömbös a birodalmi német (nemzeti!) részről, faji-ideológiai alapon elkövetett népirtás ténye iránt, amivel szégyent hozott az évszázados német jelenlétre, és elárulta a táj civilizálására vállalkozó német küldetést. Bobrowski egyúttal annak a „Kis-„ vagy „Porosz- Litvániának” a szülötte, amelyet – a Memel-vidékkel, Tilsit városával – már az első világháború után elcsatoltak Németországtól, és kettős, illetőleg kevert litván–német identitás jellemezte. Költészetét és elbeszélésvilágát abba a képletes „szarmata” tájba helyezi, amelyben a kulturálisan egyedi etnicitás ezer kevert színben ragyog fel, mielőtt kialudna a fény. (A „kislitvánok” 1944 végén ugyanúgy elmenekültek Poroszföldről, mint a németek.) Az identitások osztódó sokfélesége a kelet-porosz régió másik leváló, mazúriai oldalán Günter Grass műveiben tükröződik.

Komáromi Sándor