Lanstyák István

Nyelvi változatosság a határon túli magyar szókincsben[1]

1. A határtalanítás története

A dolgozatom alcímében szereplő különös szó, a határtalanítás, azokra a nyelvészeti (jelenleg leginkább lexikológiai és lexikográfiai, valamint korpusznyelvészeti) munkálatokra vonatkozik, melyeknek célja az, hogy az újonnan készülő vagy átdolgozott magyarországi nyelvészeti kiadványokban jelentőségüknek megfelelő mértékben jelenjenek meg a magyar nyelv határon túli változatai (a továbbiakban ht változatok), azaz a címük szerint a „magyar” nyelvet vagy annak valamely részrendszerét bemutató kiadványok (értelmező szótárak, idegen szavak szótárai, helyesírási szótárak és a helyesírás-ellenőrző számítógépes programok, szinonimaszótárak, névszótárak, csoportnyelvi szótárak, kétnyelvű szótárak, nyelvtanok, helyesírási, nyelvhelyességi, stilisztikai kézikönyvek stb.) – címükkel összhangban – ne csak a magyarországi magyar nyelvvel foglalkozzanak, hanem az egyetemes magyar nyelvvel, amely a magyarországi magyar nyelvváltozatokon kívül magába foglalja a határon túli magyar beszélőközösségek által beszélt nyelvváltozatokat is. A határtalanítás szó, amely zsenge életkora ellenére már négy publikáció címébe is bekerült (Kolláth 2005b; Szoták 2005; Lanstyák, megjelenés alatt1, megjelenés alatt2) a korábban használt detrianonizáció-t, illetve detrianonizálás-t váltotta föl, mivel ez utóbbiak nehézkes kiejtésük és politikai konnotációik miatt nem bizonyultak szerencsés szóalkotásnak.[2]

A magyarországi szótárak határtalanítása a Magyar Tudományos Akadémia határon túli kutatóállomásainak feladatait is ellátó nyelvi irodák és kutatóhelyek egyik legfontosabb közös kutatási programja. A nyelvi irodák az MTA anyagi támogatásával jöttek létre 2001-ben a felvidéki Dunaszerdahelyen Szabómihály Gizella vezetésével (Gramma Nyelvi Iroda), a kárpátalji Beregszászban Csernicskó István vezetésével (Hodinka Antal Intézet[3]), az erdélyi Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön Péntek János vezetésével (Szabó T. Attila Nyelvi Intézet), a vajdasági Magyarkanizsán Papp György vezetésével (Magyar Nyelvi Korpusz) és Gábrityné Molnár Irén közreműködésével (Magyarságkutató Tudományos Társaság, Szabadka). Mivel az ún. kisrégiókban, Horvátországban, a Muravidéken (Szlovénia) és az Őrvidéken (Burgenland, Ausztria) nem volt lehetőség hasonló intézmények létrehozására, 2003-ban Kolláth Anna a Muravidéken, Szoták Szilvia pedig az Őrvidéken szervezett maga köré egy-egy kisebb munkatársi csoportot, kezdetben minden anyagi támogatás nélkül. 2004-ben a határon túli magyar nyelvészeti kutatóműhelyek virtuális hálózata teljessé vált, a horvátországi Žagar-Szentesi Orsolyának és munkatársainak bekapcsolódásával. A nyelvi irodák és kutatóhelyek közös kutatási programjait szervezési szempontból részben az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete, részben az MTA Nyelvtudományi Intézete koordinálja.[4]

A határtalanítási program szótári részének keretében eddig három szótárba javasoltak a kutatóhálózat munkatársai ht szavakat, szókapcsolatokat, alakváltozatokat, jelentéseket, vonzatokat: az Osiris Helyesírás szótári részébe (Laczkó–Mártonfi 2004), a Tolcsvai Nagy Gábor által írt Osiris Idegen szavak szótárába, valamint a Kiss Gábor vezetésével készülő Képes diákszótár 2., átdolgozott kiadásába (ez utóbbi két munka még nem jelent meg). Jelenleg a Word szövegszerkesztő helyesírás-ellenőrzőjének határtalanítása van napirenden Prószéky Gábor és munkatársai jóvoltából.[5] Az említett szótárakba javasolt idegen eredetű ht kölcsönszavakból a kutatóhálózat munkatársai a saját régiójukban összeállítottak egy-egy szólistát; ezeket jómagam egyesítettem egyetlen szójegyzékké (ez az ún. ht-lista), amely folyamatosan gazdagodik, s válik a ht nyelvváltozatokban található közvetlen kölcsönszavak és idegen eredetű közvetett kölcsönszavak adatbázisává. Ez az adatbázis reményeink szerint fölhasználható lesz a különféle jövőbeli szótártani határtalanítási munkálatokhoz. Az adatbázis kialakítását és folyamatos bővítését, differenciálását az Arany János Közalapítvány támogatja.

Az eddigi szótári határtalanítási munkálatok nagyon sok módszertani problémát vetettek föl, köztük olyanokat is, amelyek megoldására még csak mintánk se volt, mivel az érintett problémák az eddigi (trianonizált) magyarországi szótárakban föl sem merültek. Ezek közül ebben a dolgozatban csak egyetlen részletkérdéssel tudok röviden foglalkozni, egy olyan problémával, amely a nyelvi változatossághoz kapcsolódik: az egyes ht régiók szóanyagában található különféle típusú alakváltozatok kezelésével. A szemléltető példák javarészt a ht-listáról, annak 2005. júliusi változatából származnak.

2. Alaki változatosság

A ht lexémák (hang)alaki változatosságának három aspektusa van. A szó szoros értelmében egy-egy állami változaton[6] belül beszélhetünk alaki változatosságról, de a magyar nyelv egésze felől nézve közmagyar–határon túli magyar, illetve határon túli magyar–határon túli magyar viszonylatban is vizsgálható az alaki változatosság kérdése. Az egyetlen állami változaton belüli változatosságot egy kárpátalji példával illusztrálhatjuk: a magyar nyelv kárpátalji változataiban Ukrajna fizetőeszközének a megnevezése nem kevesebb, mint négy alakváltozatban használatos (Ka[7] hrivnya : hriveny : grivnya : griveny). A közmagyar–határon túli magyar viszonylatban meglévő változatosságra jó példa az infarktus szó, amely mind a hét Kárpát-medencei határon túli magyar nyelvváltozatban Er Fv Va Ka Hv Mv Őv infarkt változatban is használatos, a közm. infarktus mellett. A nyelvi változatosság határon túli magyar–határon túli magyar aspektusának szemléletésére érdemes utalni a Ka Mv szok, Hv szók, Va Hv szokk, Va vitaszokk, Er szukk szavakra, amelyek ’gyümölcslé’ és/vagy ’üdítőital’ és/vagy ’szörp’ jelentésben élnek az egyes régiókban. A Felvidéken és az Őrvidéken nincs hasonló szó (a Felvidéken – és a magyarországi Dunántúl egyes régióiban – a málna a megfelelője).

Ebben a dolgozatban az alaki változatosságnak csupán az első aspektusával foglalkozom, az egyes állami változatokon belüli alaki változatossággal. A ht nyelvváltozatok szókincsében minden valószínűség szerint több az alakváltozat, mint a közmagyar szókincsben. Ez a nagyobb fokú variabilitás a ht szavak olyan jellemzője, amellyel számolnia kell a ht szókincs szótártani feldolgozására vállalkozó lexikográfusnak. Egyik oka nyilvánvalóan az, hogy e sajátos szókincs elemei nemrég kerültek be a nyelvbe, s még nem volt idejük megszilárdulni, annál kevésbé, mert sok esetben beszélt nyelvi, sőt megbélyegzett elemekről van szó, melyek mögött nem áll támogatólag semmilyen intézményrendszer.

Azzal a kérdéssel, hogy a ht szókincsben tapasztalható nagyobb alaki változatosságot milyen nyelvi folyamatok hozták létre, ebben a dolgozatban nem foglalkozom (erre l. Lanstyák, megjelenés alatt2). Egyedül arra a kérdésre térek ki, hogy milyen szempontokat célszerű alkalmazni annak eldöntésében, hogy az egyes változatok közül melyik kerüljön be vagy melyek kerüljenek be a szótárba, s milyen sorrendben. Ez a kérdés azért merül föl egyáltalán, mert a ht nyelvváltozatokban előfordul, hogy egy szónak három-négy vagy még több variánsa is van, pl. Fv Ka bedminton : bedbinton : begbinton : begminton : begi ’tollaslabda’; Ka pufajka : pufájka : fufájka : fufajka : kufájka ’vattakabát, vattaruha’; Fv zmeszka : szmeszka : szmeszki : meszka ’haszonállatok számára készített keverék’; Fv haluzál : haluzik : haluskizik : haluskázik ’(narkotikum hatására) hallucinál, képzeleg; találgat’; Fv buldozér : buldózér : buldozer ’földtoló gép’; Mv kavbojka : kovbojka : kobbojka ’farmernadrág’, ’farmeröltözék’; Őv batri : patri : patrilámpa ’elemlámpa’. Ekkora változatosságot az átlagos, a nagyközönség számára készült szótáraink nem bírnak el, ezért a változatok számát ilyen esetben mindenképpen redukálni kell, ezt pedig célszerű nem ötletszerűen, önkényesen tenni, hanem valamilyen kritériumrendszer alapján.

Az alakváltozatok rangsorolására abban a sokkal gyakoribb esetben is szükségünk van, amikor csak két alakváltozatban él a ht szó, pl. Er bazin : bázin ’fürdőmedence’, ’víztartó medence’, ’víztartály’; Er diszpenzár : diszpenszár ’orvosi rendelő’; Er kabana : kabána ’menedékház’; Fv rámpás bor : rampás bor ’kiforrott, de még le nem tisztult újbor’; Fv riflé : rifle ’farmer (ruhaanyag, ruhadarab); Fv szamopal : szamopál ’géppuska’; Fv teppel : teppez ’szőnyeget, kárpitot tisztítószerrel tisztít’; Fv Va Ka Hv federatív : federális ’államszövetséggel kapcsolatos, föderális’; Va dangubál : dangubáz ’lustálkodik, lopja a napot’; Va mlekara : mlecsni ’tejcsarnok’; Va orandzsád : orandzsáda ’narancslé’; Va Hv farmerica : farmerka ’farmernadrág’; Va Hv kesza : keszica ’zacskó’; Ka blánka : blánki ’űrlap’; Ka kopijka : kopek ’váltópénz Ukrajnában, a hrivnya századrésze’; Ka pácska : pácski ’csomag’; Ka pápka : papka ’irattartó, dosszié’; Ka szir : ször ’sajt’; Hv mikrovalna : mikroválna ’mikrohullámú sütő’; Hv módli : módla ’süteményszaggató’; Mv stikla : stikli ’tűsarok, tűsarkú cipő’; Őv báger : páger ’kotrógép, markológép’; Őv drukker : drukkér ’számítógép nyomtatója’; Őv fertrog : fertrag ’szerződés’. Ezekben az esetekben is döntést kell ugyanis hoznunk abban a kérdésben, a két változat közül melyik legyen az érintett szócikkekben a címszó, s melyik legyen „csak” utalószó vagy másodiknak föltüntetett változat.

Az alakváltozatok „rangsorolásához” eddigi munkánk során a következő szempontokat szoktuk a leggyakrabban figyelembe venni, több-kevesebb következetességgel:

1. ha az egyik alakváltozat érezhetően gyakoribb előfordulású, mint a másik;[8] a nagyobb gyakoriságú változatnak jóval nagyobb az esélye, hogy címszóvá váljon, mint a kisebb gyakoriságúnak;

2. ha az egyik alakváltozatból új szavak is alakultak szóképzéssel, szóösszetétellel, esetleg más módon, a másikból viszont nem, akkor azt a változatot érdemes címszóvá emelni, amelynek családja van az átvevő nyelvben;

3. ha az egyik alakváltozatot inkább az olyan beszélők használják, akiknek a nyelvhasználata kevésbé áll a többségi nyelv hatása alatt (akik magyar domináns kétnyelvűek),[9] míg a másikat inkább az erősebb többségi nyelvi hatás alatt állók (akik a többségi nyelvben dominánsak), az első csoportra jellemző alakváltozatot szoktuk címszóvá tenni;

4. ha az egyik alakváltozat inkább az iskolázott beszélőkhöz kötődik, míg egy másik inkább az iskolázatlanokhoz, az iskolázott beszélőkhöz kötődő változatot részesítjük előnyben;

5. ha az egyik alakváltozat inkább formális beszédhelyzetekben használatos vagy azokban is (pl. nagy nyilvánosság előtt), míg a másik inkább csak az informális beszédhelyzetekben (pl. oldott családi, baráti társalgásban); a formális beszédhelyzetekben (is) használatosat érdemes címszóvá tenni;

6. ha az egyik alakváltozat elliptikus változata a másiknak, és emiatt sok esetben erősebben kontextushoz kötött, az önmagában jobban megálló teljes változat alkalmasabbnak látszik arra, hogy címszóvá emeljük; egyébként ez a változat rendszerint formálisabb is az elliptikusnál, ami szintén amellett szól, hogy címszó legyen;

7. ha az egyik alakváltozat nyelvi megformáltságát tekintve „magyarosabb”-nak tekinthető a másiknál,[10] rendszertani (nem purista!) okokból a magyaros alakot célszerű előnyben részesíteni;

8. ha a szóban forgó szókészleti elem több világnyelvben meglévő, ún. nemzetközi (műveltség)szó, akkor egyes esetekben azt az alakváltozatát érdemes címszósítani, amely nagyobb mértékben van összhangban a szó más nyelvekben szokásos alakjával, ill. írásmódjával;

9. ha a két változat közül az egyik jobban hasonlít egy azonos vagy hasonló jelentésű közmagyar szóra, mint a másik, a közmagyar szóhoz hasonlóbb elemet részesíthetjük előnyben, szintén rendszertani okokból;

10. ha a szó egyik változatának hangalakja és írásmódja egybeesik az átadó nyelvi hangalakkal és írásmóddal, a másik pedig eltér tőle, a nyelvi gazdaságossági szempontok az etimologikus forma címszóvá emelése mellett szólhatnak, hiszen a kétnyelvű beszélőknek az a praktikusabb, ha mindkét nyelvben ugyanazzal a formával találkoznak.

A fönti szempontok[11] természetesen nem egyforma fontosságúak. Amennyiben ütközés van közöttük – és ez meglehetősen gyakran van így –, gondosan kell mérlegelnünk, hogy melyiket részesítsük előnyben a többivel szemben. Nézzük most meg az egyes szempontok lehetséges érvényesítését néhány konkrét példán!

1. A gyakoriság az alakváltozatok közti rangsorolás legfontosabb szempontja. Ennek megfelelően a legtöbb esetben a gyakoribbnak látszó formát emeltük címszóvá. Ez történt például a Fv kolobecska : kolobeska ’roller’, a Fv monterka : monterki (kék színű) munkaruha’; Fv preukáz : preukaz ’igazolvány’; a Fv novellizáció : novellizálás ’a törvénymódosítás aktusa’; Ka szelyotka : szilyotka ’szárított hal’; Ka paszport : pászport ’személyi igazolvány’ esetében. Mivel az elsőnek föltüntetett formák gyakoribbak, azok váltak címszóvá a ht-listán. Így jártunk el általában akkor is, ha ez ütközött a 10. szemponttal. Pl. a Fv kolobeska, Fv monterki, Fv preukaz formák jobban hasonlítanak az átadó nyelvi alakokra (szlk. kolobežka [kolobeška] ’ua’, szlk. montérky [montērki] ’ua’, szlk. preukaz ’ua’), de ezt nem találtuk elegendő oknak arra, hogy ezeket válasszuk címszónak.

2. Szócsaládok általában az alakváltozatok mindegyikéből létrejönnek, előfordul azonban, hogy a két alakváltozat közül az egyikből több származékszó, összetétel stb. alakul, vagy egyáltalán csak az egyikből jön létre ún. másodlagos kölcsönszó, pl. Fv sustyáki : sustyák ’vízhatlan, vékony ruhaanyag’, ’abból készült, főként sportolásra használt (kétrészes) ruha; suhogó ruha; orkánkabát’, sustyákis : sustyákos, de: inkább csak sustyákikabát, sustyákinadrág; Fv kulmi : kulma ’elektromos hajsütő vas’, de inkább csak kulmizik. Az előbbi esetben a gyakoriság is a sustyáki forma címszósítása mellett szól; az utóbbiban csak ez a szempont.

3. A harmadik szempont sok esetben szerencsés módon egybeesik az elsővel, ugyanis az ún. nagyrégiókban (Er, Fv, Va, Ka) a helyi szinten számszerű többségben élő magyar beszélők legnagyobb része valószínűleg magyar domináns kétnyelvű, a magyar az erősebb nyelve, ezért aztán az általuk használt nyelvi formák általában gyakoribbak is azoknál, amelyeket inkább a többségi nyelvben domináns kétnyelvű beszélők használnak. Így a gyakoriságon (1. szempont) és a közmagyar formához való nagyobb hasonlóságon (9. szempont) túl ez a szempont is amellett szól, hogy például a Fv garzonka : garzónka ’garzonlakás’ alakváltozatok közül az első váljon címszóvá.

4. Nem egy esetben előfordul, hogy az egyes alakváltozatokat más-más iskolázottságú emberek használják. Amint ez más nyelvek és nyelvváltozatok esetében is szokásos, a ht változatok esetében is az iskolázottabb beszélőkre jellemző nyelvi formáknak van nagyobb presztízsük; ez nagyon erősen szól amellett, hogy ezek váljanak címszóvá. Például az Er dránica : drányica ’tetőfedő deszka’ változatok közül az első, amely román köznyelvi alakra megy vissza, az iskolázottabb beszélőkhöz kötődik, a másikat, amely erdélyi román nyelvjárási ejtésen alapul, inkább a kevésbé iskolázott beszélők használják, ill. használták. Az Er csirkuláció : csirkulácia ’közlekedés’ váltakozás esetében a közmagyar cirkuláció szóhoz hangalakban közelebb álló csirkuláció változat az iskolázottabb, a csirkulácia pedig a kevésbé iskolázott beszélőkhöz kötődik.

A Fv spacski : pacski ’cigarettavég, csikk’, Fv spekacski : pekacski ’virslihez hasonló, de vastagabb, krinolinszerű hentesáru’, Fv vlecska : lecska ’pótkocsi’, Fv zmizik (: zmizík) : mizik (: mizík) hibajavító toll, szövegjavító toll’; Fv chripka (: chrípka) : kripka : ripka ’influenza’, Fv chata : hata : kata ’hétvégi ház, nyaraló’, ’turistaház, menedékház, faház’ alakváltozatok közül a szó eleji torlódást, ill. a magyarból hiányzó fonémát tartalmazó alakokat inkább az iskolázottabb (és az átadó nyelvet jól ismerő) beszélők használják, így nagyobb a presztízsük, mint a népies hangulatú (és gyönge átadó nyelvi nyelvtudást asszociáló) torlódás nélküli, ill. hanghelyettesítéses formáknak. Ez a szempont tehát az idézett szavak elsőnek feltüntetett alakváltozatainak címszóvá emelése mellett szól.

5. Ha egy alakváltozat formális beszédhelyzetben is megjelenhet, míg a másik nem vagy kevésbé, ez rendkívül erős érv amellett, hogy az előbbi váljon címszóvá. Pl. a Fv Őv abszolvens : abszolvent ’valamilyen oktatási intézmény (frissen) végzett diákja’ változatok közül az írott nyelvben (pl. a sajtóban) csak az első fordulhat elő (ez – más stílusértékben: régies, választékos szóként – a közmagyarban is előfordul). Az abszolvens változatot itt a 4. és a 9. szempont is támogatja.

6. A nyelvi gazdaságosságra való törekvés egyik megnyilvánulásaként az összetett szók és szókapcsolatok egyik eleme bizonyos esetekben elmaradhat, amennyiben jelentése a szövegkörnyezetből egyértelmű. Az ilyen tapadásos alakok könnyen lexikalizálódnak, és válnak az eredeti változat szinonimájává. Mivel szótári címszóként minden szó eleve szövegkörnyezet nélkül szerepel, már csak az egyértelműség kedvéért is a hosszabb változatot érdemes címszóvá emelni. Ezenkívül a hosszabb változat leggyakrabban formálisabb is, így az 5. szempont is e megoldás mellett szól. Példaként a következő szavakra utalhatunk: Fv autóbuszlinka : linka ’autóbuszvonal’; Fv konyhalinka : linka ’konyhai szekrénysor’; Fv benzinpumpa : pumpa ’benzinkút’; Hv očni odjel : očni ’szemészeti osztály’; Hv prijavni list : prijavni ’bejelentőlap’.

7. Az „eredeti” magyar szavakból hiányzó vagy csak nagyon ritkán előforduló hangkapcsolatok a kölcsönszavak egy részéből kiküszöbölődtek, s így a szavaknak létrejött egy „magyarosabb” alakváltozatuk. Ezek sokszor a kevésbé iskolázott, falusi beszélőkhöz kötődnek; ilyen esetben – amint a 4. pont alatti Fv példák jelentős részéből is látszik – nem a magyarosabb változatot választottuk címszóul. Amikor azonban nincs a fentiekhez hasonló presztízsbeli különbség az alakváltozatok között, ill. egyik változat sem kötődik különösképpen a formálisabb vagy informálisabb stílusváltozatokhoz, akkor célszerű lehet a „magyarosabb” változat kiemelése.

A ht-listán ezt a megoldást alkalmaztuk például a következő szókészleti elemek esetében: a Fv zmizik : zmizík hibajavító toll, szövegjavító toll’, Fv tyepi : tyepláki : tyeplák ’melegítő, tréningruha, mackóruha’, Fv zsuvi : zsuvacska ’rágógumi’, Fv szpori : sporiteľňa ’takarékpénztár’, Fv pukanci : pukance ’pattogatott kukorica’; Fv pukk : puk ’(jégkorongban) korong’; Fv sumenka : sumienka : sumi[12] párok első tagját tettük meg címszóvá. Ezt a megoldást nem minden esetben tekintjük még véglegesnek; a Fv zmizik : zmizík esetében például hangtani szempontból kétségtelenül a zmizik a magyarosabb változat (l. még alább!), ugyanakkor a zmizík mellett szól az, hogy ez a forma egybeesik a szó szlovák nyelvi alakjával (l. a 10. pontot!). Nem könnyű eldönteni, ilyen esetben melyik szempontot részesítsük előnyben.

8. Nemzetközi szavak, ill. ismert nemzetközi szavakkal nyilvánvaló etimológiai összefüggést mutató, de a közmagyarban kevésbé ismert vagy ismeretlen szókészleti elemek esetében a magyar íráshagyomány inkább az etimologikus alak címszóvá emelése mellett szól, akkor is, ha az kevésbé „magyaros”. Például a ’gyurma’ jelentésű Fv pasztelina és plasztelina közül a plasztelina mellett szól az Er Va Ka Hv Mv plasztelin ’ua’ formával, ill. a közmagyar plasztilin, plasztik, plasztikus stb. szavakkal való etimológiai összefüggés; az a szempont, hogy a pasztelina forma jobban megfelel a magyar nyelv hangsorépítési szabályainak, mint a plasztelina, ez esetben kevesebbet nyom a latban.[13]

Még inkább az etimologikus változat kiemelése mellett szól, ha a szó kifejezetten a magas kultúrához, tudományhoz, közigazgatáshoz stb. kapcsolódik; az ilyenekben az idegenszerű írásmód sokszor éppenséggel műveltségi kérdésnek érződik. Pl. a ’sebész’ jelentésű chirurg szót ebben a formában javasoltuk címszóként fölvenni az Osiris Idegen szavak szótárába, nem pedig hirurg vagy kirurg változatban, ez utóbbiakat csak kiejtésváltozatnak tekintettük, jelezve, hogy a szó ejtése háromféle lehet: Fv Ka [χirurg]; Fv Va [hirurg]; Hv Mv Őv [kirurg]. (Az írás- és ejtésváltozatok viszonyáról alább lesz szó.)

9. A nemzetközi szavak esetében előfordul, hogy a ht alakváltozatok egyike vagy egy azokhoz közel álló forma az egyetemes magyarból is adatolható (többnyire régies, szaknyelvi vagy más szempontból marginális változatként). Erre volt példa az 5. pont alatt említett Fv Őv abszolvens : abszolvent ’valamilyen oktatási intézmény (frissen) végzett diákja’, valamint a 3. szempont kapcsán tárgyalt Fv garzonka : garzónka ’egyszobás, konyha és kamra nélküli lakás; garzonlakás’. Ilyen még a Fv paciens : pacient ’valamely orvos betege’ is; az első alakváltozat közelebb áll a közmagyar páciens-hez, mint a második, így azt érdemes címszósítani.

10. A kétnyelvű beszélők számára kisebb mentális erőfeszítést igényel, ha a két nyelvükben használt nyelvi forma azonos, ill. egymáshoz közel álló; ezért – ha más, fontosabb szempont nem szól ellene – előfordul, hogy erre való tekintettel az átadó nyelvi formával azonos alakváltozatot emeljük ki címszóként. Ez a szempont nemegyszer egybeesik a 4. és az 5. pont alatt említettel is, ugyanis az átvevő nyelvivel azonos forma sok esetben az iskolázottabb beszélőkhöz is kötődik, s inkább formális beszédhelyzetekben használatos. Példaként a következő szavakra utalhatunk: Fv buchta : bukti : buchti ’bukta; kelt tésztából készült gombóc; gőzgombóc’; Fv pohotovoszty : pótovoszty ’ügyelet, készültség’; Fv poisztka : poiszka ’elektromos biztosíték’; Fv prúszer : plúszer ’balhé’; Ka marsrutka : marsutka két végállomás között, kijelölt útvonalon járatszerűen közlekedő taxi; iránytaxi’.

Előfordul, hogy a váltakozás csupán kiejtésbeli kérdésnek is felfogható; ilyenkor az egyik alakváltozatot teljesen is „el lehet tüntetni” azáltal, hogy azt csupán ejtésváltozatnak minősítjük. Tudjuk például, hogy a közmagyarban is számos szó hangalakjában ingadozik a felső nyelvállású magánhangzók rövid és hosszú ejtése, pl. színész : szinész, síma : sima; hosszú : hosszu, megszűnik : megszünik, dicsér : dicsér stb. Ilyen esetekben csak az egyik változat írható, a másik leírása helyesírási hibának számít (a fenti példák esetében a színész, sima, hosszú, megszűnik, dicsér az írható alakok), ezáltal pedig a szó írásbeli megjelenítése tulajdonképpen eltünteti – pontosabban elleplezi – a váltakozást. Ezt az eljárást tényként tudomásul vettük, s ennek megfelelően bíráltuk el az ehhez hasonló ht váltakozásokat is, pl. az Fv magyarban a következőket: Fv zmizík : zmizik ’hibajavító toll, szövegjavító toll’, Fv chrípka : chripka ’influenza’, Fv szúprava : szuprava 1. ’készlet, garnitúra, szett’, 2. ’vasúti szerelvény’.

Az idézett példák nem nemzetközi szavak, az egyes változatok nem kötődnek eltérő műveltségi vagy más társadalmi csoportokhoz, így a föntebb vázolt elvek alapján a gyakoriság vagy a „magyarosság” lehet a döntő szempont az írásban is tükröztetett változat kiválasztásában (l. az 1. és a 7. pontot!).[14] Az első lexéma esetében a zmizik tekinthető „magyarosabbnak”, mivel a közmagyarban nincs olyan két vagy több szótagú szó, melynek hangteste -ík-re végződne (egytagú van: a csík, gyík és sík). A másik két esetben a Fv beszélők valószínűleg szintén a rövid magánhangzós változatot érzik magyarosabbnak, talán azért, mert az tér el az átadó nyelvi formától (vö. szlk. chrípka ’ua’, szlk. súprava ’ua’), s a közmagyarra alighanem jellemzőbb tendencia a felső nyelvállású magánhangzók rövidülése, mint nyúlásuk. Ebből kiindulva a ht-listán a zmizik és a chripka szerepel címszóként, s utána föl van tüntetve kétféle ejtésmódjuk: a zmizik esetében a [zmizik] és a [zmizík], a chripka esetében a [chripka] és a [chrípka]. Ami a Fv szúprava : szuprava változatokat illeti, mivel ezek közül az első látszik gyakoribbnak, egyelőre a szúprava írásváltozatot rögzítettük, a [szuprava] formát pedig kiejetésváltozatként tüntettük föl a [szúprava] mellett (pontosabban: utána).

Az alakváltozatok kérdése csak egyike a nagyszámú elméleti és módszertani problémának, amelyeket a határtalanítás fölvetett. De talán ennek az egynek a bemutatása is érzékelteti az olvasóval, mennyire sokrétű, érdekes, sőt izgalmas az a munka, amelyet a kutatóállomások és kutatóhelyek munkatársai végeznek.

Köztudomású, hogy az olyan magyar nyelv, amely kontaktusjelenségeket is tartalmaz, az érintett közösségen belül ugyanolyan hatékony eszköze a kommunikációnak, mint az, amely ezektől mentesebb; a kontaktushatás és a nyelvcsere közt nincs közvetlen összefüggés. S a ht nyelvváltozatok sajátos elemeinek „legitimálása” egyébként sem jelenti azt, hogy közmagyar megfelelőiknek háttérbe kellene szorulniuk. Inkább az ellenkezője várható: a beszélők számos ht szónak nem ismerik közmagyar megfelelőjét, így ha ezek bekerülnek a szótárakba, végre lesz rá lehetőségük, hogy könnyen megismerkedjenek ezekkel a közmagyar szinonimákkal, s – amikor és ahol szükségesnek látják – használják is őket. A szlovákiai magyar nyelvművelés atyja, Jakab István (2005:66), így ír erről[15]:

Eddig – sajnos – sok felvidéki magyar alig szerzett tudomást ezeknek az úgynevezett kontaktusjelenségeknek a létezéséről, különösen a fiatalok közül, hiszen már a lapokból is kiszorultak azok a nyelvművelő cikkek, amelyekből tájékozódhattak volna a mibenlétükről. A legtöbbjükről – különösen azokról a formailag magyar elemekről, amelyekhez ma is sokan kapcsolnak tájékozatlanságból szlovák jelentést – nem is gondolják, hogy ezek közé tartoznak; hibátlan magyar elemeknek gondolják őket. Ha most esetleg kétségük támad valamelyikkel kapcsolatban, s fellapozzák a szótárt, legalább a jelzés rádöbbenti őket, milyen elemekről van szó. S ha akarják, elkerülik, ha nem, akkor felhasználják.

A ht elemek „legitimálását” nem szabad összekeverni kodifikációjukkal; a „legitimálás” csak a korábbi semmibevétel és megbélyegzettség megszüntetését jelenti, azt, hogy a magyar nyelvtudomány most már tudomásul veszi létezésüket. Ez korántsem jelenti azt, hogy az illető szavakat a kodifikált standard nyelvváltozat részének tekintenénk; ez csak a szavak egy részének esetében van így: azoknál, amelyek nem tartalmaznak „bizalmas”, „lezser”, „népnyelvi” vagy más hasonló stílusminősítést. Bár banálisan hangzik, sajnos mégsem haszontalan elmondani, hogy egy szótárba bekerülni nem „kitüntetés”, ahogy az sem kitüntetés egy csecsemő számára, ha anyakönyvezik – ezzel még csak a létezését ismerik el, és rögzítik legfontosabb jellemzőit – semmi több.

Laikusi körökben gyakori nyelvi mítosz, hogy a nyelvész hozza létre a nyelv valamely elemét azáltal, hogy felveszi a szótárba (ezt így persze nem mondja senki, de sokan érvelnek úgy, hogy egyértelműen erre a rejtett meggyőződésre lehet következtetni). Ezért fordulhat elő, hogy a laikusok – és talán még az akadémiai nyelvművelők közül is néhányan – az értelmező kéziszótár határtalanítását úgy értelmezik, mintha ezáltal a határon túli magyarok nyelve „kevertté” vagy magyartalanná válna. A határon túli magyarok nyelve természetesen nem attól válik „kevertté”, hogy a benne használt szavakat „anyakönyvezzük”; ezzel csak vizuálisan megjelenítjük azt, ami addig is megvolt. Az persze értelmes és legitim kérdés, hogy az ilyen vizuális megjelenítés milyen hatással lehet e szavak és a ht állami változatok további sorsára: vajon inkább a további szétkülönbözést vagy ellenkezőleg: az egységesülést segíti-e elő. Jómagam úgy gondolom, hogy a határtalanítás mindkettőt elősegítheti, attól függően, milyen nyelvtervezési lépésekkel kapcsolódik össze, s a nyelvtervezés milyen nyelvpolitikai feltételrendszerbe illeszkedik be. Ezért a határtalanítással párhuzamosan fontos lenne kialakítani egy olyan nyelvi problémakezelési koncepciót, amely úgy teszi lehetővé a beszélők számára, hogy a saját nyelvükben otthon érezzék magukat, hogy közben az integrálódást, és nem a szétfejlődést segíti elő.[16] E leendő koncepció legtöbb eleme előkerült már a 90-es évek nyelvművelési, nyelvtervezési vitái során; nem sok kell hozzá, hogy egységes nyelvstratégiává álljanak össze.

A határtalanításnak nem elhanyagolható az elméleti jelentősége sem. Nem érdektelen megvizsgálni, hogyan alkalmazkodik nyelvünk a nyolc különböző országban élő Kárpát-medencei magyarok sajátos igényeihez, milyen típusú kontaktusjelenségek kerülnek be az egyes közösségekbe, mi az, ami könnyen és zökkenőmentesen be tud épülni az átvevő nyelvi rendszerbe, mi az, ami csak bizonyos átalakítások árán jut be, és mi az, ami a jelenlegi szociolingvisztikai körülmények közt egyáltalán nem tud behatolni az átvevő nyelvi rendszerbe. Minél jobban beépülnek a ht nyelvváltozatok sajátosságai a közmagyar szótárakba, nyelvtanokba és nyelvhelyességi, helyesírási stb. kézikönyvekbe, annál tisztábban fogunk látni ezekben a kérdésekben is, ez pedig nemcsak a magyar nyelvészetet gazdagítja, hanem az általános nyelvtudományt is.

A határtalanításnak nemcsak a határon túli magyarok számára van haszna, hanem a magyarországi magyarok számára is. A ht nyelvváltozatok megismerésével „a” magyar nyelvet ismerik meg jobban ők is, s ami nem kevésbé fontos, ezek az ismeretek hozzájárulhatnak a ht nyelvváltozatokkal kapcsolatos negatív előítéletek felszámolásához. Nem feledkezhetünk meg a határtalanítás gyakorlati jelentőségéről sem: a magyarországi magyarok is találkoznak a határon túli írásbeliség termékeivel; nem baj, ha például vannak szótárak, ahol utánanézhetnek egy-egy ismeretlen határon túli szónak vagy egy-egy „furcsán” használt közmagyar szó ht jelentésének.

A határtalanításnak eddig csak a laikusok egy részének körében volt negatív visszhangja, legalábbis tudtommal szakember nyilvánosan – egy rádiós nyelvművelő műsort nem számítva – nem fogalmazott meg vele szemben kifogásokat. A kutatóhálózatnak a határtalanítással kapcsolatos állásfoglalását (l. Péntek 2004) az MTA Nyelvtudományi Bizottsága Szótári Munkabizottsága is megtárgyalta 2003. október 13-i ülésén, s bár meglehetősen visszafogottan, de lényegében mégis támogatóan nyilatkozott róla (részletesebben l. Lanstyák 2004: 193). Fontos megemlíteni, hogy még olyan kollégától is van példánk kedvező reakcióra, akinek a tevékenysége javarészt a nyelvműveléshez kötődik (l. Jakab 2005). Érdemes idézni az értelmező kéziszótár új kiadásának ht elemeiről szóló írásából egy hosszabb részletet:

      Ami pedig az utódállamokban élő magyar kisebbségek sajátos elemeit (szavait, jelentéseit, szókapcsolatait) illeti, azokról mi, nyelvészek és nyelvművelők is sokáig azt szerettük volna hinni, hogy csak helytelen és ideiglenes nyelvhasználati jelenségek. Nem akartuk ezeket a nyelvi elemek közé sorolni, hiszen a mi magyar nyelvünktől idegenek voltak, s ma is azok. De előbb-utóbb rá kellett döbbennünk: ezeket nem tudjuk teljesen kiszorítani a használatból. Bár az anyaország és a kisebbségek gyakoribb érintkezésének, valamint a magyarországi hírközlő eszközöknek – no meg talán a hazai nyelvművelésnek is – a hatására javulás tapasztalható ebben a tekintetben, az ún. kontaktusjelenségekkel ma is számolnunk kell. Magunkat csapnánk be, ha ennek az ellenkezőjét állítanánk. S mivel a nyelvnek több változata van, s ahogy a standard mellett vannak nyelvjárásiak is, és a szókészletre szűkítve le a kérdést: ahogy a standard szavak mellett vannak tájszavak, szakmai szavak és zsargonszók is – ezek pedig már nyelvi, nem pedig csupán nyelvhasználati jelenségek –, ugyanígy a kezdetben hibáztatott nyelvhasználati jelenségek is nyelviekké válhatnak idővel, sőt a standardtól eltérő nyelvi elemek használatával a standardtól szintén különböző nyelvváltozat jöhet létre. Ez – Benkő Loránd elmélete szerint – lehet belső nyelvtípus értékű, ha mind a szókészlet, mind a nyelvtani jellegzetességek tekintetében eltér a standardtól (mint pl. a nyelvjárás), de ha csak szókészlet tekintetében különbözik attól, akkor nem tekinthető belső nyelvtípusnak, csak egyszerű nyelvváltozatnak. S ha az értelmező szótárakba felveszik a standard szavakon kívül a fontosabb nyelvjárásiakat, szakmaiakat, sőt a standardban nemkívánatos szalonnyelvi meg argószavakat is, vajon helyes volna-e elzárkózni azoknak a szavaknak, jelentéseknek, szókapcsolatoknak a befogadásától, amelyek évtizedek alatt bizonyos határon túli magyar nyelvváltozatoknak már az elemeivé váltak? A magyar nyelvhez pedig – tetszik vagy nem tetszik nekünk – hozzátartoznak azok az idegen hatásra keletkezett, de formailag többnyire magyar (vagy majdnem magyar) elemek is, amelyek idegen hatásra jöttek létre a határon túliak nyelvváltozatában, és szövegükben kifogástalan magyar szavakat helyettesítenek, még inkább azok az idegen (esetünkben szlovákból kölcsönzött) jelenségek, amelyek eredeti magyar szavakhoz kapcsolódnak. Persze ezt a nyelvváltozatot nem tekinthetjük társadalmi szempontból követendőnek, de sok-sok magyar embernek – a körülmények kényszerítő hatása miatt – az anyanyelve lett. Ezek az emberek is talán joggal hiszik azt, hogy amikor ezt a nyelvváltozatot használják: magyarul beszélnek. Ha nyelvi változatukat kitagadnánk a magyar nyelvi változatok közül, őket is kitagadnánk – igazságtalanul – a magyarok közül. Tudomásul kell vennünk, hogy Trianon következményei nyelvi tekintetben is sokkal súlyosabbak, mintsem hogy azt néhány lelkes nyelvművelő fel tudná számolni.

Az ilyen pozitív megnyilatkozások olvastán sem szabad azonban áltatnunk magunkat: a határtalanítással kapcsolatos negatív vélemények nem szűntek meg teljesen, csak szalonképtelenné kezdenek válni, s így lassan-lassan magánvéleménnyé szorulnak vissza. Ha sikerül a határtalanítást megfelelő nyelvi problémakezelési lépésekkel kiegészíteni, van rá esély, hogy – kedvező nyelvpolitikai klímát feltételezve – nemcsak a magyar nyelvtudomány lesz nyertese az megindult folyamatnak, hanem a határon túli magyar közösségek is.

Zárásképpen a határtalanításról érdemes még elmondani, hogy ennek fokozatai, vagy inkább mélységi szintjei vannak. Ami eddig e területen történt, s amiről föntebb beszámoltam, még csak az első szint, a ht nyelvváltozatok bizonyos szegmenseinek kutatása, leírása, a tanulságok közvetlen beépítése szótárakba és idővel remélhetőleg a nyelvtanokba és a nyelvhasználati, helyesírási és más kézikönyvekbe is. Ez után kellene következzen a második, mélyebb szint, annak az érzékenységnek a kialakulása, amely a magyarországi magyar kutatókat is arra ösztönzi, hogy tisztázzák: leírásuk tárgya az egyetemes magyar nyelv-e vagy a magyarországi magyar nyelv, ill. ezek melyik változata, változatai.[17] Mert lehet természetesen úgy is többközpontú szemlélettel írni szótárt vagy nyelvtant, ha egy szó nincs benne a ht nyelvváltozatokról – elég annyi, hogy a szótár vagy nyelvtan ne „magyar”-nak, hanem „magyarországi magyar”-nak mondja magát. Ha ettől a határon túli kollégák ódzkodnak, akkor viszont vállalniuk kellene a „magyar” szó használatának minden következményét.

Épp ehhez próbál segítséget nyújtani a Magyar Tudományos Akadémia határon túli kutatóállomásainak és kutatóhelyeinek feladatait is ellátó nyelvi irodák és egyéni kutatók hálózata.

Beregszászi Anikó–Csernicskó István 2004. Magyar értelmező kéziszótár: (majdnem) minden magyar szótára. – Kárpátaljai szójegyzék. Beregszászi Anikó–Csernicskó István, … itt mennyit ér a szó? Írások a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatáról, 127–136, 137–138. Ungvár: PoliPrint.

Clyne, Michael szerk. 1992. Pluricentric Languages. Berlin–New York: Mouton de Gruyter.

Csernicskó István 2004a Gondolatok a nyelvi egységről és a nyelvi változatosságról. Beregszászi Anikó–Csernicskó István, … itt mennyit ér a szó? Írások a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatáról, 110–117. Ungvár: PoliPrint.

Csernicskó István 2004b. „Nyelvi detrianonizálás”. Az egységes, de változatos magyar nyelvért. Kárpátalja 4/34, 11. (2004. augusztus 20.) Beszélgetés Csernicskó Istvánnal.

Csernicskó István–Papp György–Péntek János–Szabómihály Gizella 2005. A szomszédos országok magyarnyelvi kutatóállomásairól. Magyar Nyelv 101, 105–113.

ÉKsz.2 2003. Pusztai Ferenc főszerk., Magyar értelmező kéziszótár. Budapest: Akadémiai Kiadó. (Második, átdolgozott kiadás.)

Jakab István 2005. „Eretnek” gondolatok a megújított Magyar értelmező kéziszótár lapozgatása közben. Irodalmi Szemle 48/3, 63–69.

            (http://www.hhrf.org/szabadujsag/szemle/isz0503.pdf)

Kiefer Ferenc szerk. 2003. A magyar nyelv kézikönyve. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kiss Jenő szerk. 2001. Magyar dialektológia. Budapest: Osiris Kiadó.

Kiss Jenő 2004. Egy régi-új nyelvi sikerkiadvány: a Magyar értelmező kéziszótár. Magyar Tudomány 49, 670–673. (www.matud.iif.hu/mthon.html)

Kolláth Anna 2005a. Fejezetek a kisebbségi magyar nyelv összehasonlító vizsgálatából. Határtalanítás: előzmények és eredmények – szándék és megvalósulás Magyar Tudomány 50, 156–163.

Kolláth Anna 2005b. Első fejezet a kisebbségi magyar nyelvhasználat összehasonlító vizsgálatából. Határtalanítás: előzmények és eredmények – szándék és megvalósulás. Lanstyák István–Menyhárt József szerk., Tanulmányok a kétnyelvűségről III, 15–30. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó.

Laczkó Krisztina–Mártonfi Attila 2004. Helyesírás. Budapest: Osiris Kiadó.

Lanstyák István 1995. A nyelvek többközpontúságának néhány kérdéséről (különös tekintettel a Trianon utáni magyar nyelvre). Magyar Nyelvőr 119, 213–236.

Lanstyák István, megjelenés alatt1. Határtalanítás (a Magyar értelmező kéziszótár 2. kiadása után, 3. kiadása előtt).

Lanstyák István, megjelenés alatt2. A nyelvi változatosság mint szótártani probléma. (Adalékok a határtalanítás módszertanához.) Lanstyák István, Kontaktológiai tanulmányok. Megjelenik előreláthatólag a Kalligram Könyvkiadó gondozásában, 2006-ban.

MTA KI. A Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének honlapja. www.mtaki.hu/kutatoallomasok

Péntek János 2004. A magyar nyelv szótárai, nyelvtanai, kézikönyvei és a határon túli magyar nyelvváltozatok. Az MTA határon túli kutatóállomásainak feladatait is ellátó nyelvi irodák állásfoglalása. Magyar Tudomány 49, 724–726.

(www.matud.iif.hu/04jul/008.html)

Pete István 1988. A magyar nyelv állami változatai (Kárpátukrán változat). Kiss Jenő–Szűts László szerk., A magyar nyelv rétegződése, 779–789. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Pintér Tibor 2003. Amit a modern nemzeti korpuszokról tudni kell. Fórum Társadalomtudományi Szemle 5/3, 71–84.

Pintér Tibor 2005. A Kárpát-medencei magyar nyelvi korpusz határon túli magyar alkorpusza. Gondolatok és tapasztalatok. Kézirat.

Szilágyi N. Sándor 2002. A magyar nyelv a Magyarországgal szomszédos országokban. Előadás az MTA 2002. évi akadémiai közgyűlésének keretében rendezett tudományos ülésszakon, 2002. május 2-án, Budapesten.

Szoták Szilvia 2005. Fejezetek a kisebbségi magyar nyelvhasználat összehasonlító vizsgálatából. Határtalanítás; őrvidéki szavak magyarországi szótárakban. Keményfi Róbert szerk., Osztrák források – magyar kutatók, Österreichische Quellen – Ungarische Forscher. Debrecen–Bécs: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke–Collegium Hungaricum.



[1] E közlemény alapjául szolgáló hosszabb dolgozat megírását, valamint a határon túli magyar nyelvváltozatok közvetlen kölcsönszavait tartalmazó lista összeállítását az Arany János Közalapítvány támogatta. Itt mondok köszönetet az MTA határon túli kutatóállomásai és kutatóhelyei azon munkatársainak, akik segítettek nekem értelmezni a különféle határon túli változatokból hozott nyelvi példákat: Csernicskó István a kárpátalji, Péntek János, Benő Attila és Erdély Judit az erdélyi, Varga Tünde és Papp György a vajdasági, Žagar-Szentesi Orsolya a horvátországi, Kolláth Anna a muravidéki, Szoták Szilvia az őrvidéki példákkal kapcsolatosan látott el sok hasznos információval. Az írás egészére vonatkozó tartalmi észrevételekért Kolláth Annát, a szöveg nyelvi és formai ellenőrzéséért Kitlei Ibolyát illeti köszönet.

[2] A detrianonizáció megnevezést egy szlovákiai magyar író és publicista szóalkotása ihlette, aki egyik írásában „nyelvünk trianonizációjáról” beszélt (Szabad Újság, 1998. jan. 28., 1. o.); a detrianonizáció e folyamat részbeni visszacsinálását kívánta jelezni.

[3] Korábbi neve MTA Ukrajnai Kutatóállomása volt.

[4] A nyelvi irodákra és kutatóállomásokra l. Csernicskó és mtsai 2005, MTA KI; l. még Kolláth 2005a, 2005b; Szoták 2005. A határtalanítás mibenlétére, jelentőségére, a határtalanítás „műszó” történetére l. Beregszászi–Csernicskó 2004, Csernicskó 2004a, 2004b; Kolláth 2005b; Szoták 2005.

[5] A határtalanítás másik ága, a Magyar Nemzeti Szövegtár határon túli anyagának gyűjtése, a szótárprogramtól független vállalkozás; szemben a szótárprogrammal, amely mind a hét határon túli magyar régióra kiterjed, a korpuszprogram keretében a Magyar Nemzeti Szövegtár határon túli korpuszába csak a négy nagyrégió nyelvi anyaga kerül be: Erdélyé, Felvidéké, Vajdaságé és Kárpátaljáé. A határtalanító korpuszprogramra l. Pintér 2003 és 2005.

[6] A magyar nyelv állami változatainak Pete István (1988) nyomán a Kárpát-medencei határon túli régiókban használt, egymástól – csekély mértékben – eltérő nyelvváltozatokat tekintjük. Az eltérő állami keretekben való élés a magyar standardban is létrehozott változatokat, úgyhogy beszélhetünk a magyar standard állami változatairól is. Nem önálló standardokról van szó, mint pl. több finnugor nyelvrokonunk esetében, akik számára a nagy nyelvjárási eltérések miatt egynél több standard nyelvváltozatot hoztak létre, hanem egyazon standardon belüli változatokról, mint pl. az angol, a német, a svéd vagy más többközpontú nyelvek esetében. (A nyelvi többközpontúságra l. Clyne szerk. 1992; a magyar nyelv többközpontúságára l. pl. Lanstyák 1995.)

[7] Ebben a munkámban az egyes Kárpát-medencei magyar beszélőközösségek, ill. az általuk használt állami változatok megnevezésére a munkaközösségünk által kialakított rövidítéseket használom: Er: Erdély, Fv: Felvidék, Va: Vajdaság, Ka: Kárpátalja, Hv: Horvátország, Mv: Muravidék (= Szlovénia magyarlakta területei), Őv: Őrvidék (=Burgenland; Trianon után Ausztriához csatolt magyarországi területek). További rövidítés: közm. – közmagyar, szlk. – szlovák.

[8] Az egyszerűség kedvéért most úgy fogalmazok, mintha mindig csak két alakváltozattal számolnánk.

[9] Ennek oka többnyire az, hogy az érintett beszélők magyar, nem pedig többségi tannyelvű iskolákat látogattak; olyan településeken, ill. régiókban élnek, ahol a magyarok a lakosság többségét alkotják; homogén magyar házasságban élnek, nem pedig vegyes házasságban; munkahelyükön is sokat használják a magyar nyelvet (is).

[10] Az ilyen „magyarosság” például abban nyilvánul meg, hogy az adott alakváltozat jobban követi a magyar nyelv hagyományos hangsorépítési szabályait, azaz hangtani szempontból jobban „hasonlít” a közmagyarban is meglévő szavakra (nem tartalmaz olyan hangkapcsolatokat, amelyek ősi és belső keletkezésű magyar szavakban nem vagy csak nagyon ritkán fordulnak elő).

[11] Egy további, 11. szempont lehetne az íráshagyomány, amennyiben volna a ht-listán olyan szó, melynek egyik változatának van írásbeli hagyománya, a másiknak nincs. Ilyenről azonban nem tudok.

[12] A sumi alakváltozat az elsőnél is magyarosabb, címszóvá emelése ellen szól azonban az 1. szempont, a gyakoriság (eddigi adataink szerint ritka változatról van szó).

[13] Az értelmező kéziszótár új kiadásába a „magyarosabb” pasztelina formát javasoltam címszóvá tenni, gyakorisági alapon, de nem biztos, hogy ez helyes döntés volt (l. ÉKSz2. 2003:1067).

[14] Természetesen legitim az a megközelítés is, amely ilyenkor inkább az átadó nyelvi formára jobban hasonlító változathoz ragaszkodik (10. szempont).

[15] L. még Kiss 2004; Péntek 2004.

[16] A nyelvi problémakezelés elméletére l. Nekvapil 2000; Neustupný–Nekvapil 2003; Szabómihály 2004. A magyar nyelvi szétfejlődésre l. Szilágyi N. 2002.

[17] Meg kell jegyezni, hogy erre már most is vannak példáink. A magyar dialektológia például – lényegéből fakadóan – mindig is magyar nyelvterületben, nem pedig trianoni Magyarországban gondolkozott; a legújabb magyar dialektológiai szintézist, a Magyar dialektológia című egyetemi tankönyvet (Kiss Jenő szerk. 2001) pedig kifejezetten pozitív példaként lehet említeni és követendő mintaként ajánlani ebből a szempontból is. Méltánylandó az is, hogy a (magyarországi) szerzők munkájuk egyes fejezeteit több olyan kutatóval is észrevételezték, akik vagy a határon túl élnek, vagy pedig évekig ott dolgoztak, és ismerik az ottani nyelvi helyzetet.  A kötet egyik lektora pedig Péntek János erdélyi dialektológus volt. Egy másik fontos kiadvány, amely „a” magyar nyelvről szól, és kitér a határon túli nyelvváltozatokra is, A magyar nyelv kézikönyve (Kiefer szerk. 2003).