Média, etnicitás és patriotizmus – egy egyáltalán „nem szent háború” a Balkánon Teréz anya kisajátításáért

Alpion, Gëzim: Media, ethnicity and patriotism – the Balkans ’unholy war’ for the appropriation of Mother Teresa. =Journal of Southern Europe and the Balkans, 6. vol. 2004. 3. no. December 227–243. p.

2003 nyarán robbant ki egy szentségtelen háború az albánok és a macedónok között egy boldoggá avatott nő származása körül. A Macedón Köztársaság kormányának azon döntése, hogy Teréz anya előtt tisztelegve szobrot emeljen Róma központjától nem túl messze, az albánok féltékenységét és gyanakvását váltotta ki. Ez nem az első alkalom volt, hogy az albánok úgy érezték, megfosztják őket az ő Teréz anyájuktól. Egyes szomszédaik már akkor megpróbálták kisajátítani őt, amikor az albán katolikus nővért a BBC-s Malcolm Muggeridge „felfedezte” 1968-ban. Mire Teréz anya 1979-ben megkapta a Nobel Béke-díjat, több balkáni ország is saját gyermekének vallotta a nővért, és komoly versengés indult meg közöttük.

Albert Ramaj szerint a horvátok voltak az elsők, akik azt állították, hogy hozzájuk tartozik. A horvát kormány a ’90-es évek elején horvát útlevelet bocsátott ki számára, amelyet az ország indiai nagykövete nyújtott át. A horvátok majdhogynem kizárólag arra alapozzák érvelésüket, hogy Teréz anya jobban beszélt szerb-horvát, mint albán nyelven. Több szláv tudósító számol be arról, hogy míg folyékonyan beszélt szerb-horvátul, addig alig tudott megszólalni albánul. Ezt az albánok igen erősen vitatják. Teréz anya azért beszélt jól szerb-horvát nyelven, mert Indiában folyamatosan horvát és más jugoszláv papokkal állt kapcsolatban. Ami albán nyelvtudását illeti, Dr. Lush Gjergji – Teréz anya barátja és életrajzírója, aki több mint 50 alkalommal találkozott vele – szerint jól beszélte az anyanyelvét, de nem volt elég biztos a nyelvtudásában a tekintetben, hogy az albán irodalmi nyelvet nagyközönség előtt használja.

A horvátokhoz hasonlóan a szerbek is tettek néhány kísérletet arra, hogy bebizonyítsák, Teréz anya eredetileg szerb. Mindazonáltal a szerbek sokkal kevésbé nyíltan tették ezt, mint a horvátok, mert Teréz anya római katolikus volt. Mind a szerbek, mind a horvátok a „Bojaxhiu”-tól Bojadžijević-ig sokféle utótaggal látták el Teréz anya családnevét, amivel mindig sikerült felbőszíteniük az albánokat.

Röviddel azelőtt, hogy Teréz anyát 2003 októberében, Rómában boldoggá avatták, a vlachok is egyre intenzívebb erőfeszítéseket tettek annak bizonyítására, hogy hozzájuk tartozik. A vlach származásra vonatkozó elméletet az albánok azon nyomban megcáfolták, és nevetségessé tették, nagyrészt ugyanúgy, ahogy azt a szerb és horvát „kisajátítási” kísérletek esetében tették.

A macedónok soha nem szálltak be a Teréz anya származása körüli balkáni versengésbe. A szerbekhez és a vlachokhoz hasonlóan a macedónok sem katolikusok. Ez azonban nem akadályozott meg több macedón művészt, politikust és újságírót abban, hogy nem is annyira Teréz anya macedón származását hangsúlyozzák, hanem azt a tényt, hogy ő nem teljesen albán, ha egyáltalán az volt valaha is. A szobor, amit a macedón kormány Rómában akart felállítani, volt az utolsó láncszem az események sorában, amelyek mutatják, hogy a macedónok már több évtizede elismeréssel gondolnak az ő Teréz Anyájukra. Az albánok mindig kellemetlenül érezték magukat a macedónok Teréz anya iránti túlzott tisztelete miatt, de a szobor voltaképpen az utolsó csepp volt a pohárban. Az albánokat igazából nem a szobor bőszítette fel (végül is a macedónok már emeltek szobrot Teréz anyának Skopjéban is 1997-ben, röviddel a halála után), hanem a cirill betűs felirat, amelyet a szoborral együtt akartak eljuttatni Rómába: „Macedónia tisztelettel adózik leánya, Gonxhe Bojaxhiu – Teréz anya előtt, Skopje 1910 – Calcutta 1997.” Ezt megelőzendő sok albán értelmiségi és politikus egy pillanatig sem habozott levelet küldeni az „örök város” polgármesteréhez, Walter Veltronihoz. Véleményük szerint a volt Jugoszláv Köztársaságnak, Macedóniának semmilyen joga nincs Teréz anya alakjának és tetteinek bitorlására csak azért, mert Skopje történetesen a szülővárosa. Teréz anya albán nemzetiségű szülők gyermekeként látta meg a napvilágot 1910. szeptember 26-án. Akkoriban Skopje még mindig az Ottomán Birodalom része volt. Ami Macedóniát, Jugoszláviát és Albániát illeti, ilyen független államok 1910-ben még csak nem is léteztek. Veltroni hallgatott az albánok érvelésére, és megpróbált kimaradni ebből a vitából. Természetesen a macedónok úgy érezték, hogy a nyugat ismét rosszul ítélt felettük olyan okokból, amiket nem tudtak és még mindig nem képesek megérteni.

Teréz anya a megértést, toleranciát, megbocsátást és békességet hirdette Indiában és szerte a világon majdnem a teljes XX. században, de képtelen volt jó szomszédi légkört teremteni saját hazája, a Balkán népei között. Az elkeseredett veszekedés a vérvonal felett bemutatta, hogy az albánok és a macedónok még mindig mennyire intoleránsak, és látókörüket mennyire leszűkíti kicsinyes, nacionalista paranoiájuk. Kihagytak egy egyedülálló lehetőséget, hogy együtt ünnepeljék az egész világon legelismertebb balkáni polgár életének és munkásságának hagyatékát, aki a XX. század egyetlen olyan alakja volt, aki ezt, a hagyományosan gondok és konfliktusok sújtotta régiót, új, ígéretesebb színben tüntethette volna fel. A sikeres egyének, mint például Teréz anya gyakran hasznosnak bizonyulnak honfitársaik büszkeségének és hangulatának javítására, különösen olyan egzotikus, elmaradott és szegény országok esetében, mint Albánia és Macedónia, melyekre az emberi jogok tiszteletben tartása nem jellemző. Az albánok és a macedónok fejében az jár, hogy Teréz anya alakja felbecsülhetetlen PR-értékkel bír, melyet az ország jelenleg meglehetősen foltos imázsának javítására lehet használni.

Teréz anyának volt jövőképe, tudott a távolba tekinteni, melyet azon tisztelői és a kritikusok közül sem mindenki képes teljesen megérteni, akik az ő szokatlan hagyatékához hagyományos eszközök alkalmazásával közelítenek. Teréz anya tényleg aszerint élt, amit hirdetett, és kész volt azért cselekedni elsőként, mielőtt másokat bírt volna rá, hogy kövessék őt. A döntés, hogy virágot küld Enver Hoxha sírjára, jól kiszámított és megtervezett nyilvános gesztus volt. Ezzel üzenetet szeretett volna küldeni nemcsak albán népének, de minden balkán és kelet-európai népnek, hogy ideje megtanulniuk megbocsátani. Amikor egy nemzeti katasztrófa szélén egyensúlyoznak, a szegénység sújtotta albánoknak a legkevésbé éppen arra volt szükségük, hogy egy nemzetközileg ismert és elismert vallási és emberi ideál mint Teréz anya arra emlékeztesse őket, hogy intoleránsak és bosszúállók. Helytelen lenne azt feltételezni, hogy Teréz anyának nem esett nehezére virágokat küldeni Enver Hoxha sírjára, aki 1960 óta következetesen megtagadta minden kérését, hogy Albániába utazhasson, anyja és lánytestvére sírjához. Ő mégis elég erős és bölcs volt ahhoz, hogy megbocsásson neki. Teréz anya felülállt és túlmutatott a balkáni típusú nacionalizmus és patriotizmus fojtogató szűklátókörűségén. Azáltal, hogy nem volt hajlandó felsorakozni egy könnyen felismerhető sztereotip balkáni hazafiság mögé, ezáltal feltalált egy új határok és nemzeti hovatartozás által nem korlátozott patriotizmust. Ő hitt a befogadó patriotizmusban és elutasította a kizáró jellegűt. Humanista hazafisága egy olyan alternatívát kínál ennek a hagyományosan ingatag régiónak és azon túl is, amely mindent és mindenkit szívesen lát. Bárcsak ez a törekvése nagyobb publicitást kaphatott volna!

Bosznay Csaba