Potenciális konfliktusok az EBESZ határ menti térségeiben

Gyarmati, István: Potential conflicts in the border regions of the OSCE. = Helsinki Monitor 2003. 4. no. 343–354. p.

Európai Biztonságpolitikai és Együttműködési Szervezet (EBESZ) az európai biztonságpolitika egyik kulcsfontosságú szereplője. A hidegháború időszaka alatt szerepe jelentős volt, és nagy elvárásoknak kellett megfelelnie a kommunista tömb összeomlásakor, illetve az azt követő rövid időszakban. Ezután mintha feledésbe merült volna, szerepét és potenciálját alábecsülték, nem használták ki azokban a térségekben, melyek tagjai körébe tartoztak, nem is beszélve az ezen kívül esőkről. A szerző megkísérel sorra venni elgondolásokat arról, hogy az EBESZ egyedülálló tapasztalata miként lenne felhasználható más területeken, melyek az EBESZ térségével határosak. Nem lenne nehéz egyes közel-keleti konfliktusokat bemutatni vagy az iraki vagy az afganisztáni ellentétekre rámutatni. Nem nehéz továbbá más olyan területeket kiválasztani, amelyek bár stabilnak látszanak, de magukban hordozzák a konfliktus kialakulásának lehetőségét, a legnehezebb feladat azonban bemutatni, hogy az EBESZ tapasztalata miként alkalmazható ezekben az esetekben.

Az EBESZ térsége – az egyszerűség kedvéért nevezzük Európának – több, konfliktus sújtotta vagy annak küszöbén ingadozó térséggel határos. Az Afganisztánban és Irakban folytatott háborúk egyértelműen mutatják a Közel-Keleten kialakult helyzetet, az Izrael és a palesztinok közt fennálló ellentét nem kevésbé komoly probléma. Kína a stabilitás egyik felfrissülést nyújtó szigete, de ha közelebbről vesszük szemügyre, súlyos problémákat észlelhetünk itt is. A szerző elsősorban azt elemzi, hogy ezek a régiók miért voltak és valószínűleg maradnak konfliktus sújtotta területek, hogy segítségnyújtási képességünk miért korlátozott, hol húzódnak annak határai, miért fulladnak kudarcba azok a kísérletek, melyekkel ezeket a térségeket próbáljuk stabilizálni, és végezetül javaslatot tesz, hogy miként lehetnénk kevésbé törekvőek, de sikeresebbek.

Ezeknek a társadalmaknak a fejlődése megdöbbentő hasonlatosságokat mutat. De a demokrácia, ahogy azt mi itt a „nyugaton” értjük, több száz évnyi fejlődés eredménye, amely egyáltalán nem volt zökkenőmentes, egyenes vonalú folyamat, hanem tele volt kudarcokkal, visszaesésekkel. Sokan nem jutottak még el arra a szintre, ahol a demokrácia kiteljesedik. A demokrácia egyébként is különböző formákat ölthet, nagymértékben függően a történelmi, a helyi kulturális vagy civilizációs és sok más tényezőtől. A mi demokráciáink azon a meggyőződésen alapszanak, hogy minden ember egyenlőnek született, és hogy születésétől kezdve mindegyikük alapvető emberi jogokat birtokol, és az államok csak korlátozhatják ezeket a jogokat, de ezt is csak addig és olyan mértékben tehetik, amely elengedhetetlenül szükséges ezen társadalmak életének megszervezéséhez. Az állam szerepe a szükséges rossz, bár jelentős különbség van természetesen az állami orientációjú központosított és a decentralizált koncepciók között. Mindazonáltal az egyik mindenki által osztott nézet, hogy az individuum élete a legfontosabb érték, és az intézményeknek kell szolgálniuk az egyént. Az igazság ennél azonban sokkal összetettebb. Míg elvileg mindez igaz, fel kell ismernünk, hogy a világ lakosságának nagy része nem osztja ezeket az értékeket. A legtöbb más kultúrában nem ismerik el az egyén mindenekfelettiségét, és társadalmukat közösségekre és ezen közösségek örökölhető jogaira alapozzák. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a földön jelenleg egyidejűleg léteznek premodern, modern és posztmodern társadalmak. Ezek a társadalmak teljesen eltérő fejlettségi szinten állnak, és eltérő szabályok szerint élnek. A premodern társadalmak alapvetően más konfliktus-kezelési és megoldási eszközöket alkalmaznak, mint a modern társadalmak és még különbözőbbeket a posztmodern társadalmakétól. Míg a posztmodern társadalomban a tárgyalás és a kompromisszum a konfliktuskezelés alapvető módja, addig a premodern társadalmakban erre a célra a nyers erőt alkalmazzák. Egyik legfontosabb problémánk, pl. az időkeret, amiben gondolkodunk és tevékenykedünk. Demokratikus szerkezetek, intézmények és legfőképpen politikai elit kialakítása, amely ezeket megfelelő módon tudja működtetni, egy olyan rendkívül nehéz feladat, mely többgenerációnyi időt emészt fel. A mi törekvéseink azonban nem generációkon ívelnek át, nem várható el egyetlen államtól sem, hogy adófizetőinek pénzét költse egy másik országban való jelenlétére hosszú időn keresztül anélkül, hogy gyorsan, kézzel fogható eredménye ne lenne. A legdemokratikusabb gondolkodású közösségek sem fognak ilyen támogatásba belemenni. Ez mindazonáltal nem változtat a nemzet-, állam- és demokráciaépítés időrabló voltán.

A Közel-Kelet már évszázadok óta konfliktusok színtere. Ez nem mindig volt így. Érdemes megemlíteni, hogy a keresztes hadjáratok egy alapvetően békés együttélést semmisítettek meg különböző nemzetek, törzsek és vallások között. Ez ma már történelem. A konfliktusok utolsó fázisa – és hitünk szerint nemcsak olyan értelemben, hogy a konfliktusok sorozatában az utolsó, hanem olyan értelemben is, hogy ezt követően a hosszú távú béke alapjait és egy stabil időszak kezdetét alapozhatjuk meg – Izrael megteremtésével kezdődött. Minden kétséget kizáróan ez volt a megfelelő válasz a holokausztra és a zsidók többévszázados európai üldöztetésére. Az is világos volt mindazonáltal, hogy ez a lépés súlyos konfliktusokat gerjeszt majd a térségben, melynek okai összetettek. A legnyilvánvalóbb, hogy Izrael állam létrejötte eleve sértette a palesztin érdekeket. Mindazonáltal van egy másik ok, amiért ez egy nehezen megoldható konfliktus: míg az izraeli társadalom fejlett és demokratikus, addig az azt körülvevő arab társadalmak törzsi, feudális és iparosodás előtti fázis valamely szintjén állnak, egy-egy modern gazdasági szigetecskével, de mindegyikükben valamilyen diktatúrával. Amerika terrorizmus elleni háborúja tovább nehezítette a helyzetet.

Ezekben a konfliktusokban felgyülemlett tapasztalatok azt mutatják, hogy nem szabad az emberi jogokról alkotott koncepcióinkat ráerőltetnünk másokra, hanem sokkal inkább más, ezzel szoros összefüggésben álló dolgot, mint például családokat, (etnikai és vallási) közösségeket tanácsos támogatni, és a közösségen keresztül lehetne hozzáférni az egyénhez. Az emberi kapcsolatok és egymás kultúrájának megismerésére biztosított lehetőségek kialakítása az egyes országok polgárai között valószínűleg jó és elfogadható kiindulópont lenne a kormányok számára. Ez nem azt jelenti, hogy értékeiket és irányelveiket bármelyik félnek fel kellene adnia, hanem azt, hogy mendezek kölcsönösen elfogadható alapot nyújthatnának a későbbi megbékéléshez és fejlődéshez. A mi hozzáállásunk és munkamódszereink nem változnak: mindig segíteni fogjuk az emberekben lakó jót azáltal, hogy erősítjük a biztonságot, és támogatjuk őket abban, hogy akaratuknak megfelelően élhessenek.

Bosznay Csaba