Köztársasági elnök, párt- és nemzetiségi politika Lettországban 1991–1999 között

Morris, Helen M.: President, Party and Nationality Policy in Latvia, 1991–1999. = Europe-Asia Studies, 56. vol. 2004. 4. no. June 543–569. p.

Az állampolgárságra, nyelvre és képzésre vonatkozó törvényi elvek az Európai Biztonságpolitikai és Együttműködési Szervezet (EBESZ) ajánlásainak megfelelő adoptációja és bővítési folyamatai jelentősen felgyorsultak azáltal, hogy Lettország csatlakozni kíván az Európai Unióhoz, amely támogatja az EBESZ céljait. Mit akartak a politikai pártok és a kormány vezetői Lettország nemzetiségét érintő politikájukkal elérni, milyen eszközök álltak rendelkezésükre, és mennyiben jártak sikerrel a változások elősegítésében? E kategóriák mindegyikének esetében érdemes megnézni a résztvevők tevékenységét három – a nemzetformáló politikák szempontjából – élesen elkülönülő fázisban. A politikai fejlődés korai időszaka 1991–93-ig terjed. A konszolidációs időszak 1993–97-ig tartott, és végül az EU-bővítés első lépcsőjéből történő kizárást követő időszak 1997–99 között, a változás és liberalizáció korszaka.

A szerző az állampolgársági, nyelvi és oktatási törvények létrehozása és a meglévők módosítása körüli vitákra koncentrál. A hazai résztvevők által betöltött szerep elemzése érdekében az elnök, a kormány, a politikai pártok és a bürokrácia szerepét vizsgálja, hogy miként próbálták megalapozni szerepüket a változó lett nemzeti politikában egy liberálisabb, befogadóbb törvénykezésben. A függetlenség korai időszakában az elnöki retorika erősen nacionalista hangnemet ütött meg. Ulmanis egy olyan kormányzati forgatókönyvet támogatott, amely elősegítette azok távozását, akik nem voltak képesek Lettországban megmaradni. Számára a Lett Nemzet túlélése volt a legfontosabb, de visszautasította azokat a vádakat, amelyekkel kisebbségi csoportok támadták, hogy a nem lettekkel szemben diszkriminatívan lépett volna fel. Úgy érezte, hogy az ország súlyos demográfiai helyzetben van, és a Lett Nemzet megmentése mindenekfelett áll.

Az elnök azt az elképzelést támogatta, hogy azok, akik már 1940 előtt Lettország polgárai voltak, az ő leszármazottaik határozzák meg az új lett állampolgársági törvényt. Külföldi szervezetek tiltakozásának ismeretében Ulmanis 1994-ben nem írta alá az állampolgársági törvényt, amely 2000 fő/évben határozta meg a befogadási kvótát, amelyet követően végül a törvényhozás által megalkotott új törvényt kvóták nélkül fogadták el. Az elnök azonban kijelentette, hogy Lettország nem kíván az összes nem állampolgárának állampolgári jogokat adni, és rámutatott, hogy erre soha nem is volt precedens sehol a világban. 1996-ra az elnök továbbra is fenntartotta nacionalista retorikáját, de újraválasztásakor kezdeményezte az állampolgárságra, nyelvre és képzési politikára vonatkozó törvények megvitatását. 1997 júliusára Ulmanis aggodalmának adott hangot a lett és orosz közösségek megosztottsága miatt, amely meglátása szerint további feszültségeket kelt, sokkal inkább, mint Lettország integrációját segíti elő. Minden Lettországban születettnek állampolgárságot kívánt adni, és sürgette a kormányt a mélyreható, lehetőleg gyors változtatásra a tekintetben, hogy addig nem tölthetett be nyilvános közhivatalt lett állampolgársággal nem rendelkező személy. Ulmanis ekkor már nem független résztvevője volt a politikai életnek, hanem ki volt téve a nemzetközi közösség hatásainak és nyomásának, amelyet megpróbált közvetíteni a belföldi politikusok felé.

1997-re az elnök nemzetiségi ügyekben tanácsadó testülete megosztottá vált. Ez a tervek szerint egy szakértői tanács lett volna, de legtöbb tagja szorosan kötődött a politikához. Így az elnök egész egyszerűen politikai pártok érvelését hallotta tőlük szakértői vélemények helyett. Ulmanisnak nem sikerült kormányát meggyőznie, hogy koalíciós megállapodását módosítsa, amely eredetileg minden koalíciós partner jóváhagyását írta elő a nemzetiségi törvény módosításához.

Az új elnök, Vaira Vike-Freiberga 1999-es megválasztását követően egy rendkívül vitatott nyelvi törvénnyel találta szemben magát. Választói főleg a törvény támogatói köréből kerültek ki. Az elnök számos konzultációt követően végül visszautasította a törvény életbeléptetését, és további felülvizsgálatot kért arra hivatkozva, hogy jogilag pontatlan, ellentmond a Lett Alkotmánynak és Lettország nemzetközi kötelezettségeinek.

A nemzetiségi politika belügyi téren jelentős változáson ment át 1991–99 között. A függetlenség korai éveiben a visszarendeződést támogató nacionalisták birtokolták a hatalmat, és képesek voltak egy korlátozó állampolgársági politikát biztosítani. Koalíciós partnereiknek a kormányban szükségük volt a támogatásukra ahhoz, hogy hatalomban maradjanak, tehát el kellett fogadniuk radikális nacionalizmusukat. Mindazonáltal még ekkor is a köztársasági elnök megkísérelte a törvény liberalizálását hivatkozva a külső nyomásra és a Lett Nemzet javára. 1992 és 1994 közötti feszült időszak egybeesett a térség gazdasági nehézségeivel; az 1993-as parlamenti választásokban kulcsfontosságú szerepet játszott az állampolgársági kérdés. Ezzel a stagnálás időszaka jött el, amikor a kormánykoalíciós megállapodás lehetetlenné tett bármilyen módosítást az állampolgárság törvényeiben. Ez idő alatt az elnök azon dolgozott, hogy korlátozó jellegű nemzetiségi törvényeket hozzanak más területeken, mint például a munkavállalás. Az EU-bővítés első lépcsőjének tárgyalásairól történő kizárást követően minden párt, kivéve a Szabadságért és Hazáért/Lett Nemzeti Függetlenségi Pártot, belátta, hogy érdemes a törvényt liberalizálni. Az elnök és a politikai pártok együttes koncentrált erőfeszítést tettek az állampolgárságot tükröző törvénykezési problémák felszámolására és a naturalizációs folyamatok felgyorsítására.

Az állampolgársági törvények liberalizációja felé történő elmozdulás, amely 1998 februárjában még elfogadhatatlan volt, a pártok retorikájának részét képezték, amikor világossá vált, hogy a kizáró politika ára az EU-tárgyalásokon kívülrekedés. Lett nemzetiségű többség volt kormányon, mindazonáltal kizárólagosan a hazai politikusok szerepének értékelése nem képes magyarázatot nyújtani, miért ment végbe a kizárás politikájától a váltás egy polgári ideál felé. A belföldi politikai színtérre tekintve úgy tűnik, hogy a pártok politikája a külső nyomás és beavatkozás nélkül, magától nem változott volna meg.

Bosznay Csaba