Ilyés Zoltán

Az identitás mint kistérségi erőforrás – Gyimes példája

Bevezetés

Gyimes az 1989-es romániai változások nyomán fokozott magyarországi és belföldi érdeklődés középpontjába került. A közigazgatásilag Hargita (Gyimesfelsőlok – Lunca de Sus, Gyimesközéplok – Lunca de Jos) és Bacău megyéhez (Ghimeş-Făget) tartozó, sajátos településszerkezetű, páratlan kultúrtáji adottságokkal rendelkező néprajzi tájegység, a Tatros folyó legfelső völgyszakasza, történetileg Csík szék, Csík megye része volt, de határközeli elhelyezkedése révén számos moldvai román kulturális hatás is érte. Történeti-kulturális hovatartozása okán sorolódott a Pogányhavas kistérségbe, amelybe a gyimesi településeken kívül az egykori Szépvízi-járásból több csíki falu is beletartozik. A gyimesi csángók településterülete a magyarországi Erdély-recepció külön fejezeteként tárgyalható, amelynek révén a Székelyföldhöz egyszerre ezer szálon kötődő, de attól sok tekintetben elszakadó mikrotájegység autentikus „etnikus tájjá” stilizálódott.

Településterület, identitásrégió és a közigazgatási besorolások

Gyimesről és a gyimesi csángókról – gróf Teleki József, Kőváry László és Benkő Károly említései nyomában – először Orbán Balázs tudósított részletesen. Részletesen leírta a csíki túlnépesedés miatt itt letelepülő szegényebb székelyek irtványgazdálkodását és az újabb havasi telepek alapítását. [1] A Csíki-havasokban a 19. század végétől nagy területen végbement iparszerű erdőirtások nyomán létesült legelők vonzották az állattenyésztő csángókat, akik először bérbe vették a letermelt területeket. Később birtokokat vásároltak, ideiglenesen lakott szállástelepüléseket létesítettek, majd állandó lakosságú csángótelepek alakultak ki. A csángók 20. századi földéhségéhez, kirajzásához hozzájárult a relatív túlnépesedés, a sokukat munkásként foglalkoztató nagy gyimesi fűrészüzemek tönkremenetele a világgazdasági válság idején, és a kaszálók, legelők magas bére. [2]

A csángótelepek keletkezésére klasszikus példa a Hagymás-hegycsoporttól keletre fekvő Háromkút (Trei Fântâni), ahol az Unió Erdőipari Rt. által letermelt erdők helyén létrejött birtoktömböt negyven csángó család vásárolta meg. Eleinte csak a nyári szénamunkák idejére költöztek ki kezdetleges szállásaikra, később lakóházakat, csűrt, istállót építve végleg letelepedtek, sokan gyimesbükki vagy középloki házukat is eladták, így a szállásokból állandó lakóhelyek lettek. [3] Az első foglaláson alapuló irtványgazdálkodás még élő formái és a nagycsaládi-nemzetségi megtelepedés településmorfológiai jellemzői tanulmányozhatók a Kászonhoz közeli Lesődön, ahol az 1905-ben Gyimesfelsőlokról idetelepült Fodorok leszármazottai élnek. [4] Hasonló belső kolonizáció révén keletkeztek Csobányos, Gyürke, Aklos, Csinód, Egerszék, Úzvölgy csángótelepei is a csíkszentgyörgyi és csíkszentmártoni közbirtokosság területein, továbbá a háromszéki Gyertyános, a határszéli Brájtes (Barátos) és Terkuca, a Domuk-patak menti Farkaspalló és a Gyergyószentmiklós melletti Várpatak, Kovács Péter Sóvető, Visszafolyó, valamint a Csíkszeredához közeli Csiba-rét. [5] Csobányos, Aklos, Csinód, Egerszék, Úzvölgy telepeseinek egészen a negyvenes évek végéig munkalehetőséget biztosítottak a fűrésztelepek is.

 Kostelek, Gyepece, Csügés (Hárompatak), Bükklok, Rakottyás, valamint a Csíki-medencében fekvő Lóvész régebbi, 18. század végi és 19. század eleji román pásztorkolonizációval alakultak ki. A 19. század utolsó harmadától az exogám házasságok révén gyimesi községekből sokan kerültek Kostelekre, ami hatással volt ezen települések etnokulturális fejlődésére is. 1841 és 1930 között a kostelekiek által kötött 73 exogám (az összes házasság 182 volt) házasságból 29-et (40%) kötöttek tatros-völgyiekkel. [6]

Az 1960-as évektől a csángótelepek egy része elnéptelenedett. Az 1980-as évek végéig a háromszéki Gyertyánosról (Cărpineni, Lassúág, Baczoni-tanyák) jórészt Kurtapatakra, Esztelnekre költöztek. Aklos is elnéptelenedett, innen többen Aradra költöztek, illetve kászoni és csíki falvakba telepedtek. Úzvölgyön, Csobányosban a fűrészgyárak megszűnésétől folyamatos volt a népességcsökkenés. Gyürkén az 1990-es évekre megszűnt az állandó lakosság. Egerszék és Csinód (és az idetartozó Lesőd) az 1930-as évektől növekvő népességű, a 1992-es népszámlálás szerint 320 lakos élt a két településen. Háromkút, Csiba-rét (Erdőalja) népessége stabil helyzetű. A népesség csökkenése és a Gyimesbe való visszaköltözés jellemzi Farkaspalló, Brájtes (Barátos), Terkuca telepeket. Ezek jórészt nyári szállásokká alakulnak vissza, illetve békási (Domuk-Hosszúréz) és Tarkő-Barátosi (Tarcău-Brateş) románok vásárolják meg. A hárompataki telepek közül Gyepecén tapasztalható jelentősebb népességfogyás.

 A gyimesi csángók településterületének közigazgatási besorolása a 20. század közepéig alig változott: a történetileg változó kiterjedésű Szépvízi-járáshoz tartozott. 1950 és 1952 között Csík és Kászon vidéke – és így Gyimesfelsőlok és Gyimesközéplok – a Brassó központú Sztálin-tartomány része lett. 1952-től 1968-ig Gyergyóbékás, valamint Gyimesbükk és a körzetében elterülő Rakottyás, Magyarcsügés, Gyepece és Kostelek Bacău tartomány része volt. Az egykori Csík megye többi része egységesen a Magyar Autonóm Tartomány (1952–1960), illetve a Maros-Magyar Autonóm tartomány (1960–1968) területéhez tartozott, Maroshévíz, Gyergyószentmiklós és Csíkszereda rajonokba beosztva. [7]

 Gyimesbükk és körzete 1968-tól Bacău-megye, Gyergyóbékás és a gyimesi csángók által lakott Háromkút Neamţ-megye része. [8] Gyimesbükknek és Hárompatak havasi telepeinek a Bacău központú adminisztratív egységbe történő átsorolásával kívánta a román etnopolitika a románok és a székelyek közötti kontaktzónába tartozó községet román dominanciájúvá tenni, ami az ortodoxok (volt görög katolikusok) magyar nyelvűsége és a magyar nyelvű római katolikus pasztoráció miatt máig nem következett be. [9]

A Pogányhavas kistérséget az egykori Szépvízi járás mintájára a gyimesi községeken kívül Csíksomlyó, Csíkpálfalva, Csíkszépvíz alapították 1999-ben. [10] Az új kistérségi társulás egyfelől az 1952-től érvényesülő gyimesi adminisztratív megosztottságot számolja föl, Gyimesbükköt ismét társközségeihez kapcsolja. Másrészt azonban a gyimesi községeket egy tervezési és identitásszervezési körzetbe sorolja a tőlük gazdaság- és mentalitástörténeti szempontból nagyban különböző csíki községekkel. A névadó Pogányhavas-Széphavas vonulata földrajzi-vízrajzi és kulturális határt képez a szimbolikusan ma is elkülönböződő gyimesi csángók és a csíki székelyek között.

Gyimes mint történeti identitásrégió – elkülönböződések és azonosságok

A tágabb értelemben vett Gyimesben (ide értjük az ún. Hárompatakot is: Kostelek, Gyepece, Csügé [11] ) a 18. század elejétől megtelepedők a csíki községek, [12] egyházmegyék, [13] a Negyedfélmegye havasa [14] és az 1769-ben a moldvaiaktól visszavett ún. revindikált havasok [15] területein foglalást tevő, erdőirtó, szállásokat építő, állattenyésztő székely és román jövevények mint taxások, zsellérek, colonusok adóztak csíki földesuraiknak, még a múlt század közepén sem rendelkeztek földbirtokkal. Az 1871. évi Erdélyországi népszámlálás [16] szerint a három gyimesi községben egyetlenegy földtulajdonos sincs, mindenki zsellérként van bejegyezve. Ezen a helyzeten az 1871-es arányosítási törvény ugyan változtatott, de még így is sokan maradtak kisbirtokosok, bérlők, akik az arányosítások során nagy erdővagyonra szert tevő vállalkozók fűrészüzemeiben dolgoztak, bizonyos mértékig proletarizálódva. [17]

 Ezt a függő, kiszolgáltatott viszonyt a 18–19. században a csángók rendre szóvá tették az erdélyi Guberniumhoz és a széki adminisztrációhoz írt panaszos leveleikben. [18] Az arányosítási törvényt követően a csángóknak módjuk nyílt a korábban a székelyektől bérelt legelő- és kaszálóterületek megváltására („váltakozás”) és bizonyos fokú anyagi megerősödésre, amit a csíki birtokosok egy része rosszallással vett tudomásul. [19] A csíkiak egyes havasrészeiket Háromszék és a Barcaság felől érkező román juhászoknak, berszánoknak adták ki. 1883-ban a csíkszentmiklósi római katolikus egyházmegye (ide tartozott Csíkszépvíz is) egy berecki (Háromszék) berszánnak adta ki a Gerendus havast. Ezt a területet a gyimesbükkiek haszonbérben használták, többen építkeztek is rajta, és tervezték megvásárlását. A gyimesiek nem engedték be az 1700 juhval érkező berszánt, mire 120 szépvízi, borzsovai és szentmiklósi székely ment ki 12 csendőr kíséretében, és véres verekedés, áldozatokat is követelő lövöldözés tört ki. [20] Ez is példázza a sokáig bérlő, taxás csángók és a székelyek közötti évszázados, a tulajdonviszonyokon alapuló konfliktust.

A gazdasági érdekek különbségén alapuló elhatárolódási gyakorlatot csak erősítette a gyimesi csángók vegyes etnikai rekrutációja, romános öltözete, tájszavai, a pásztorkodó életforma. A gyimesiek alacsony polgárosultsági szintje és meghatározóan állattenyésztő foglalkozása erősítette a csíkiak fölényes, elutasító viszonyulását. A gyimesiek gyakran idézik a vérmesebb csíkiak mondását: „a sör nem ital, a lány nem asszony, a csángó nem ember”. 1897-ben a Csíki Lapok elkedélyeskedik a takarékos csángókon, akik az első szerelvénnyel levonatoztak ugyan Madéfalvára, de visszafelé már gyalog tették meg a több mint 30 km-es utat. Ez a leereszkedő, vállveregető attitűd nemritkán kritikus, felvilágosító szándékokkal, hatalmi beszédmóddal párosult. A 19. század utolsó évtizedében a vármegyei tanítói gyűléseken gyakran szóvá tették a gyimesiek helytelen gyermeknevelési szokásait, az iskolalátogatás alacsony szintjét.

 A probléma alapjában gazdasági, birtokjogi jellegére utalnak a Gyimesfelsőlokról az Úz melléki Csinód-telepre származott, a csíkiak közbirtokosságán élő csángók visszaemlékezései is, akik a birtokosság képviselőit „rossz embereknek” tartották. [21] Ugyanakkor a közigazgatásilag Csíkszentgyörgyhöz, valamint Csíkszentmártonhoz tartozó úz-völgyi havasi telepek lakói magukat „kiműveltebbnek” tartják, mint a Gyimesben maradt rokonaikat, annak ellenére, hogy az elzárt havasi telepeken igen fejletlen az infrastruktúra, így csak az ezredfordulóra sikerült bevezetni az elektromos áramot. A székelyekkel való közvetlenebb kapcsolat, a csíki minták adoptálása megindított a 20. században egy belső narratív határkonstrukciót, a különbség-tudat hangsúlyozását.

Az 1897-ben megépített Madéfalva–Gyimesi vasút alig változtatott a csekély foglalkozási és lakóhelyi mobilitáson. Ennek oka a helyi ipari munkahelyek meglétében és a gyengén iparosodott csíki hátországban keresendők. Az 1920-as évek végén jelentkező gazdasági világválság következtében csődbe menő fűrészüzemek miatt csökkent az iparban foglalkoztatottak száma, és ekkortól erősödött fel a gyimesi völgyből való kirajzás is.

 A 20. század második felében a lakóhelyi-foglalkozási mobilitás erősödésével, a gyimesiek csíki munkavállalásával megnőtt a találkozások száma, több lett a „vegyes” házasság. A hagyományos sztereotípiák oldódtak, bár máig tovább élnek, jelezve az évszázados birtokjogi, kulturális, életmódbeli stb. különbségek által fenntartott finom, bizonyos interaktív helyzetek során erősödő határtudatot. A fiatalabb gyimesi generáció is magyaroknak nevezi a csíkiakat, munkahelyi konfliktusok is adódnak, a csíkiak kisebbfajta irigységgel figyelik a magyarországiak Gyimes iránti fokozott érdeklődését. [22]

Az értelmiség igyekszik ezt a régi keletű határtudatot és elkülönböződést átírni, a székely–csángó sorsközösséget és érdekazonosságot hangsúlyozni. Ezt példázza az 1974–1976-ban megépült gyimesbükki templom. A templomban nemcsak a közösség vallásos, hanem kanonizált politikai-nemzeti tudattartalmai is reprezentálódnak. A végeken helytálló, hitét oltalmazó, a tiltás és akadályoztatás ellenére templomot építő gyimesi csángó új képe” kezd ezzel hangsúlyos kontúrokkal megrajzolódni, elfedve és ellensúlyozva a székelységben korábban élt archetipikus”, negatív csángó képet. A templom falképei a keresztség és a felajánlás jeleneteiben a csángó és székely viseletű alakok a székelység és a gyimesi csángók közötti évszázados társadalmi és mentális határ meghaladásának, felfüggesztődésének jegyében a két nép múltjának identikus vonásait, felekezeti és kisebbségi sorsközösségét hangsúlyozzák. [23] Az ortodox románok felé karakteres identitásjelként határmegerősítő templom a székelyek irányában a mentális határokat lebontó gesztust tesz. [24]

A hagyomány felfedezése és Gyimes kitalálása

A gyimesi csángókra mint érdeklődésre számot tartó néprajzi csoportra először Géczy István 1897-ben megjelent háromfelvonásos népszínműve, a „Gyimesi vadvirág” hívta fel szélesebb körben a figyelmet; a színmű országszerte igen kedvelt darabja volt a falusi színjátszó köröknek. A téma popularizálásához jelentősen hozzájárult Ráthonyi Ákos „Gyimesi vadvirág” című 1938-as filmje Tolnay Klárival és Mály Gerővel. A film az etnográfiai hitelesség minimális szintjét sem teljesíti, ez már a korabeli filmplakáton is látszik, ahol alpesi magashegységi kulissza előtt székelykapu, székelyruhás alakok tűnnek fel. [25] Gyimes a 20. század második felében intenzívebbé váló néprajzi érdeklődésnek és kutatásnak köszönhetően a „Székelyföld néprajzi múzeumává” stilizálódott. [26] Különösen a népdal- és néptánckutatás, [27] a hiedelemmondák és az archaikus imák gyűjtése [28] révén vált a magyarországi értelmiség kedvelt erdélyi mikrotájegységévé. [29]

A gyimesi kultúrelemeket, etnikus és mikroregionális sajátosságokat, melyek korábban a székelységtől való távolságot, az elmaradottságot szimbolizálták (és amelyeket a felvilágosult csíki közönség és a helyi elit oly nagy vehemenciával kritizált), a magyarországi folklórturisták parasztromantikus enthuziazmusa autentikusnak, „igazi magyarnak” éli meg. A Duna Televízió a csíksomlyói búcsún a keresztalják hagyományos sorrendjét is megváltoztatta, hogy a többségében viseletbe öltözött gyimesi búcsús csoportok jól látszódjanak a televíziós felvételen. Az autenticitás oltárán így vált áldozattá az évszázados szimbolikus és szakrális térrend; igaz a búcsúsok hatalmas tömegei miatt 1990-től kényszerűen már amúgy is átalakult a hagyományos „kikerülés” koreográfiája. [30] A gyimesi csángók ebben az összefüggésben példaként, magyarságukhoz, kultúrájukhoz, viseletükhöz (ami a kieresztett férfiing, a széles öv és a bernyéces női lepelszoknya miatt a székely viselethez képest románosnak minősül) ragaszkodó népcsoportként, a székelyeknél exkluzívabb, archaikusabb csoportként jelennek meg. [31]

A fentiek tükrében nem meglepő, hogy az elmúlt években nagy lendületet vett Gyimes turisztikai bekapcsolása az erdélyi desztinációk sorába. Az utazási irodák által kínált székelyföldi körutazások és magánszervezésű utak szinte kötelező állomása lett Gyimes, ahol a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet zarándokház és gimnázium, a gyimesbükki falumúzeum, a fővölgy templomai mellett természetesen az „ezeréves határ” a legfőbb örökség-attrakció. A közelben megépített Agroturisztikai Panzió csángó népi mulatóprogramot kínál. A panzió épületegyüttese a mára szinte teljesen eltűnt hagyományos gyimesi épületvilág tükrében autentikusnak ugyan kevésbé mondható, a természetes anyagokból kialakított, nem túlméretezett házak azonban környezetbe simulnak, nem hivalkodóak. A turisták itt szervezetten ismerkedhetnek meg a helyi konyha jellegzetes fogásaival, a gyimesi népviselettel, zenével és tánccal. Mindehhez az „ezeréves határ” formál kulisszát, a házigazda – régi gyimesi birtokos család sarja – pedig a közösség kollektív történetének és saját kisebbségi tapasztalatainak megidézésével a végek hangulatát és a megmaradás kihívásait tárja a magyarországi látogatók elé. Hasonló turisztikai kezdeményezések születtek a gyimesközéploki Boros-patakán, ahol két nagyobb szabású projekt keretében a tágabb csíki régióban és Gyimesben megvásárolt, szétbontott régi házakat építenek fel újra, ügyelve az eredeti népi építészeti megoldásokra, egyben modernizálva is azokat, megfelelő szálláshelyeket kialakítva.

Az 1990-es évek elejétől 2004-ig nyaranta rendszeresen megrendezett, már a tömegturizmus jeleit mutató gyimesközéploki tánctábor a gyimesi örökségmenedzsment és hagyománytermelés egyik legfontosabb terepe. [32] Előzményének tekinthetjük a Ceauşescu-rendszerben megrendezett „Tatros forrásánál” elnevezésű kultúrvetélkedőt és folklórfesztivált, amely az 1934-es gyimesbükki parasztfelkelés emlékét, a román és magyar parasztok testvéri harcát volt hivatott megörökíteni. [33] Ez az ideologikus, internacionalista intenció fokozatosan kikopott mögüle, a folklórfesztivál azonban túlélte a rendszerváltást.

A gyimesi népi kultúra, a táj és az „ezeréves határ” örökségesítési folyamata, turisztikai kanonizációja és bizonyos mértékű piacosítása az 1990-es évek elejétől folyamatos: jórészt megszabadult az etnokratikus román nemzetállam korábbi korlátozásaitól, ugyanakkor nem mentes a kisebbségi magyarság olykor hegemón térbeélési, múltértelmezési és hagyománytermelési gyakorlataitól.

A határnál emelkedő és hovatovább magyar zarándokhellyé váló Rákóczi-vár „heurisztikus” kulisszája nemzeti érzelmeket mobilizál, a történeti tudáskészlet elemeit mozgósítja, a nemzeti sorsközösséget tudatosítja az idelátogatóban. [34] A helyiek nem kínálnak ennél több támpontot, a kétértelműbb, enigmatikusabb olvasatokat nincs terük és indíttatásuk felfedni, így a magyarországi turista számára egy fogyasztható, jól denotálható termékké válik az egykori határ, és beépül a helyi folklórturizmus és szelektív örökség-recepció repertoárjába. Maguk az idelátogatók is alakítják heterosztereotípiáik révén a helyiek önmagukról forgalmazott képét, óhatatlanul megszabják, hogy mi emelhető be a helyi örökség-repertoárba, mi az, amire az idegenek kíváncsiak lehetnek.

 Az ily módon etnizálódó gyimesi kultúrtérben az idelátogatók hermeneutikai kitettsége, megértésre késztetettsége minimális. [35] Ha Biczó Gábor Simmelre és Böröcz Józsefre apelláló „mély-turista” definíciójával azonosulva a turistát mint megértésre késztetett és önmagát megértető, a távolság megszüntetésére és az idegenség felszámolására késztetett idegenként fogjuk fel, [36] a gyimesi „átlagturista” megrajzolódó képe igencsak felemás.

A kurrens Gyimes-olvasat nem reflektálja Gyimes multietnikus jellegét, a csángó kultúrában latensen és nyilvánosan is jelen levő romanitást, a nemzeti, felekezeti rivalizációk a másik felet sújtó narratíváit, a bizánci rítusú gyimesiek által elszenvedett történelmi sérelmeket, a székely–csángó ellentét mélyben izzó és újratermelődő kliséit. [37]

Összefoglalás

A Gyimesbe látogató egy sajátos – döntően a helyi egyházi és világi értelmiség által uralt – nemzetpolitikai mnemonikus térbe kerül, amelyet a helyiek szélesebb rétegeit közvetlenül nem érintő kisajátítási diskurzus és emlékezetversengés jellemez. Ez bekerül a turista-narratívákba, a térséggel foglalkozó publicisztikákba, és nyomot hagy egyes tudományos publikációkban is. Ez a határ- és örökség-recepció szelektív és önkényes: a helyi értelmiség mellett jórészt turisztikai irodák, idegenvezetők, Erdély-rajongó honlap-gazdák vesznek részt a Gyimesi-kép megszerkesztésében és forgalmazásában. Ez a kép a gyimesi csángóságot egyfajta kulturálisan megőrző, reliktum, nemzetpolitikailag pedig őrálló, gyepűőri szerepben ábrázolja, nem reflektál a térség multietnikus jellegére, és magyar identitást, kitartást kér számon, vár el és lát ott, ahol ez nem feltétlenül várható el, nem látható, és soha nem is teljesült maradéktalanul.

A mindennapokban azonban a székelyek/csángók és a románok között nem egy izoláló kulturális-etnikai határvonalról, hanem egy többé-kevésbé széles interferencia zónáról, mezsgyéről beszélhetünk. [38] A határ ebben az értelmezésben egy szenzibilis membrán, egy intermediális zóna, ahol az emlékezet szövegei és az identitás-narratívák átszűrődnek, egymásba oltódnak, hibridizálódnak. [39] Ebben a gyimesi csángók által reprezentált érintkezési zónában napjainkig – térben és időben változó erősséggel és súlypontokkal – jelen van valamiféle kettős szemiózis, kettős identitás, mindkét kultúra felé meglevő kompatibilitás-igény, melyet a 19. század végétől a helyi és regionális nemzeti elitek igyekeznek homogenizálni és „letisztult” olvasatokként forgalmazni. [40]

.



[1] Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történeti, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. II. 1969, 77–78. p.

[2] Antal Imre: Gyimesi krónika. Európa Könyvkiadó – Kriterion Könyvkiadó, 1992. 43–49., 86–90. p.

[3] Vámszer Géza: Életforma és anyagi műveltség. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1977. 197. p.

[4] Kós Károly: Népi építkezés Kászonban. In: Uő: Erdély népi építészete. Kelenföld Kiadó, 1989. 186–227. p.

[5] Vámszer Géza i. m. 197–198. p.; Antal Imre i. m. 44–46. p.; Tarisznyás Márton: Gyergyó történeti néprajza. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1982. 58–59. p.; Pozsony Ferenc: Gyertyános. Művelődés XL. 1991.; Bárth János: Úz-völgyi magyarok. Település-néprajzi és népesedéstörténeti tanulmány. Bárth Társadalomtudományi Bt., Kecskemét, 2004.

[6] Ilyés Zoltán: Az exogámia hatása három román eredetű csík-megyei havasi telep anyanyelvi állapotára és etnikus identitására (1841–1930). Demográfia XLI. 1998/2–3: 285–299. p.

[7] Vofkori László: Erdély közigazgatási és etnikai földrajza. Balaton Akadémia, Vörösberény, 1996. 52., 56. p.

[8] Vofkori László i. m. 64–65. p.

[9] Ilyés Zoltán: A csík-megyei görög katolikusok identitásváltozásai (1850–1944). Székelyföld, 2001/7: 88–105. p.

[10] Sarány István: Pogányhavas kistérségi társulás. Hargita Népe. 1999. december 16. In: http://www.topnet.ro/hargitanepe/archiv/december/991216/fuzer.htm; Koszta Csaba János: Kistérségi szerveződési folyamat Hargita megyében (1998–2002). In: Bodó Julianna szerk.: Székelyföldi mozaik. Térségi szociológiai tanulmányok, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004. 229–263., 237. p.

[11] Ilyés Zoltán 2004: Hárompatak település-, népesség- és akkulturációtörténete. In: Tomisa Ilona szerk.: Hárompatak. Egy ismeretlen néprajzi kistáj Erdély és Moldva határán. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest, 2004. 7–53. p.

[12] Döntően Csíkszépvíz, Csíkszentmiklós, Csíkborzsova és Csíkszentmihály közbirtokossági területei

[13] Ilyen volt a gyimesbükki Bálványos Havasa, melyet a Szent Péter egyházmegye birtokolt (Várdotfalva, Csobotfalva,, Csomortán, Csíktaploca) – Antal Imre i. m. 61. p.

[14] U. Kerékgyártó Adrienne: A csíkiak Negyedfélmegye havasáról. Néprajzi Értesítő LXXIV. 1992, 5–47. p.

[15] Endes Miklós: Csík-, Gyergyó-, Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig. Budapest, 1938, 226–228. p.

[16] Az 1871. évi erdélyországi népszámlálás táblázatai (kézirat – német nyelven) Központi Statisztikai Hivatal

[17] Antal Imre i. m. 83. p.

[18] Antal Imre i. m. 63–68. p.

[19] Vö. Balás Lajos: Örökös emlékirat. Hatvan, 1935.

[20] Balás Lajos i. m.

[21] Ilyés Zoltán: Szimbolikus határok és határjelek. A turisták és a helyiek határtermelő és -olvasó aktivitása Gyimesben. In: Biczó Gábor szerk.: [vagabundus] Gulyás Gyula tiszteletére. Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszék, Miskolc [A Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszék könyvei 5.], 2004. 189–212., 193. p.

[22] Ilyés Zoltán: Szempontok a gyimesi csángók etnikus identitásának értelmezéséhez. In: Keményfi Róbert – Szabó László szerk.: Varia. Ethnographica et Folcloristica. Ujváry Zoltán 65. születésnapjára. KLTE Néprajzi Tanszék, Debrecen, 1997. 72–80., 75. p.

[23] Székely László: Csíki áhítat. A csíki székelyek vallási néprajza, Szent István Társulat, Budapest, é.n. 247., 503. p.; Váradi Péter Pál – Lőwey Lilla: Erdély-Székelyföld. Gyimesek vidéke. PéterPál Kiadó, Veszprém, 2001. 120. p.

[24] Ilyés Zoltán i.m. 204. p.

[25] http://www.ernstgaleria.hu/plak/122.html

[26] Kósa László: A gyimesi csángók hagyományos élete. In: Kallós Zoltán – Martin György: Tegnap a Gyimesben jártam... Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989. 15. p.

[27] Kallós Zoltán – Martin György i. m.

[28] Salamon Anikó: Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák. Helikon Kiadó, Budapest 1987.

[29] Vö. Karátson Gábor: Huang Kung-Wang és az elmaradt leonárdói fordulat; Utószó Lao-Céhoz. In: Lao-Ce: Tao Te King (fordította és az utószót írta: Karátson Gábor). Cserépfalvi, h. n. 1999 VII. p.

[30] Vö. Mohay Tamás: Térszerveződés a csíksomlyói pünkösdi búcsún. Néprajzi Értesítő LXXVIII. 1996: 29–58. p.

[31] A régiók esztétizálásáról ld. Maase, Kaspar: Eine Republik von Provinzlern? Ästhetisierte Region und nationale Identifikation im vereinigten Deutschland [Kulturation 1/2003] In: www.kulturation.de

[32] Az európai etnológiában és a történettudományban legitim „invention of tradition” elmélet és a regionális identitás kialakításának összefüggéseihez ld. Briesen, Detlef – Gans, Rüdiger: Regionale Identifikation als 'Invention of Tradition'. Wer hat und warum wurde eigentlich im 19. Jahrhundert das Siegerland erfunden. Berichte zur deutschen Landeskunde 1992. 66: 61–73. p.

[33] Antal Imre i. m. 128. p.

[34] Ilyés Zoltán: A gyimesi „ezeréves” határ olvasatai. In: Feischmidt Margit szerk.: Erdély (de)konstrukciók. Néprajzi Múzeum – PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, Budapest–Pécs, 2005. 35–49. p.

[35]A tájak etnizálásáról l. részletesebben Keményfi Róbert: Az „etnikai táj” kultúrnemzeti mítosza. Regio 2002: 93–108. p.

[36] Biczó Gábor: A határ metafora mint a turizmus antropológiai vizsgálatának paradigmatikus példája: Gyimes esete. In: Fejős Zoltán – Szijártó Zsolt szerk.: Helye(in)k, tárgya(in)k, képe(in)k. A turizmus társadalomtudományos magyarázata. Néprajzi Múzeum, Budapest 2003, 40–50., 42. p.

[37] Ilyés Zoltán 1997: i. m. 72–80.

[38] Ilyés Zoltán: Nyelvhatár/kontaktzóna értelmezés a Székelyföld keleti peremvidékén. In: Kozma István – Papp Richárd szerk.: Etnikai kölcsönhatások és konfliktusok a Kárpát-medencében. Gondolat–MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest 2003. 77–88. p.

[39] Frida Balázs: „A másik felé…” A közeledés és az elkülönböződés szimbolikus stratégiái a gyimesi interetnikus kontaktzónában, In: Kozma István – Papp Richárd szerk.:Etnikai kölcsönhatások és konfliktusok a Kárpát-medencében. Gondolat–MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2003. 26–39., 28. p.

[40] Ilyés Zoltán 2003: i. m. 83.