Csókáné Prokatúr Mária

A fa szerepe a mohácsi sokacok mindennapi életében

1. Előfordulása

A fa felhasználása, megmunkálása az ősi időkig nyúlik vissza. Kezdetben a természet készen adta formáit alakították át kismértékben, majd az eszközök és technikák feltalálásával bonyolultabb dolgokat készítettek.

A fa feldolgozása a mindennapokban számtalan területen megjelent:

1. bútorok: ágyak, asztalok, székek, szekrények

2. gazdálkodás tárgyai, eszközei:

– női munka eszközei: guzsaly, motolla, szövőszék

– földműves-eszközök: faeke, borona, kapanyél, favilla

3. járművek és ezek tartozékai: kocsi, szán, talyiga, kisafa, járom

2. A fa feldolgozása

Eszközei:

Fejsze:ez a szerszám mindenki számára ismert, hiszen a fa aprítására ma is használják. Méretéből adódóan inkább a nagyobb munkákat végezték vele, az úgynevezett „nagyoló faragást”.

Szekerce: A fejszénél pontosabb és finomabb faragás végezhető vele. Nyele kissé hajlított.

Kapafejsze (kapacs): Két irányban hajlított feje segítségével erős csuklómozással kisebb-nagyobb faforgácsokat hasítottak le a fából. Nyoma jellegzetes.

Vonókés: Neve a vele végzett vonómozgásból ered. Jól alkalmazható gömbölyű, domború és mélyedéses felületek kialakítására.

Görbe kés: Főleg kisebb edények mélyítésére alkalmas.

Hornyoló: T alakú kétkezes szerszám, ami mélyítésre és vésésre szolgál (Tarján 1984: 131–136).

3. Alakítási eljárások

A vájt technika egészen a neolitikumig visszavezethető. Ha nem volt elég mély a fatörzs belseje, vájással mélyítették, de erre az égetés is alkalmas volt, így főleg a kemény fákat munkálták meg. Ezzel az eljárással készültek a csónakok, teknők, sótartók, mozsarak, hangszerek.

A hajlítás alapvetően a természet adta formákból indul ki, a fa görbületét a szükségnek megfelelően növelték lekötözéssel, nehezékkel és így szárították ki a fát, ami ily módon megőrizte alakját. Így készültek a mezőgazdasági munkák fő eszközei: a petrencés rudak, favillák, jármok.

A fűrészt már kovakőből is készítették a fém használata előtt, és éles kő- és csontdarabokat, kagylókat is alkalmaztak simításra a gyalu elődjeként. Henger alakú tárgyakat lehetett készíteni az ókorban feltalált eszterga segítségével. Az eszközök kezdeti formája a célszerűségnek megfelelően tökéletesedett az idők során. A fa anyaga mellett a fakérget is felhasználták, amiből tárolóedényeket, dobozokat készítettek hajlítással vagy pántszerű összeillesztéssel (Tarján 1984: 131–137).

Az emberek használati tárgyainak nagyon sokáig a fa volt a meghatározó alapanyaga, hiszen könnyen hozzáférhető volt, és mindenki számára megmunkálható. Kezdetben a mindennapi használati eszközöket a családok férfitagjai készítették, hiszen akik egész évben szorgalmasan dolgoztak, télen sem ülhettek tétlenül. Ekkor faragták a nyári mezőgazdasági munkához szükséges eszközöket. Majd közülük emelkedtek ki a tehetségesebbek, és lettek belőlük mesterek, iparosok, akiknek ez lett a megélhetési forrásuk.

Azonban el kell különíteni a pásztor- és népi faragókat. Míg a pásztorfaragók a mesterségükhöz szükséges tárgyakat készítettek (karikás ostor, balta, tülök, borotvatartó), addig a népi faragók a mindennapi élet használati- és dísztárgyait alkották meg. A tárgyak funkcióján kívül nagyban különbözött a díszítésük is. A pásztorok tárgyainak ornamentikáját közvetlen környezetük növény- és állatvilágának, illetve a pásztor- és betyárélet jeleneteinek ábrázolása tette ki. A népi faragók mintakultúráját a hagyomány határozta meg, és területenként, népcsoportonként változó, bár közös jegyek felfedezhetők (Szatyor 1986: 51–58).

4. Díszítésmódok

Kezdetben az ékrovás és vésés technikáját alkalmazták, így túlnyomóan mértanias díszítmények jellemzők. Ennek továbbfejlődése, a karcolozás és a domború faragás már lehetővé tette a növényi elemek ábrázolását.

A karcolozás másik neve a bemetélés. Az eljárás lényege, hogy a fa felületét finomra dörzsölték, és arra vékony vonalakat karcoltak, majd azok nyomába festőanyagot dörzsöltek (szén- és puskaport, kormot), ami megszínezte a rajzot. Ezt aztán ledörzsölték, és hátramaradt a kirajzolódott ábra.

A Dunántúl jellemző díszítési eljárásmódja volt az úgynevezett spanyolozás. Ennek menete: a díszítendő felületre vájatokat véstek, és azok a tüzes késpenge segítségével spanyolviaszt tömködtek, majd elsimították. Szintén a Dunántúlon fejlesztették a legmagasabb szintre a karcolás technikáját, aminek a lényege, hogy finoman megkarcolták a tárgy felületét, majd valamilyen színezőanyaggal (zsír, puskapor, korom) bedörzsölték a megsértett helyeket. Így azok élesen kiemelkedtek a felületből. Az ilyen díszítés uralkodó színvilága a fekete és a vörös volt a spanyolviasz adta lehetőségek miatt, illetve egyes tárgyakat pácolással színeztek.

Domború faragás főleg a pásztorfaragásra jellemző. Egyes motívumokat jobban elmélyítettek, így azok térben elkülönültek a többitől.

Intarzia alkalmazása a népi bútorokon nem jellemző, inkább csak a pásztorművészetben vagy a műbútorasztalosok készítették. Az alaptól eltérő színű fából betétet készítettek, majd beleillesztették, és rögzítették.

A beverés azt jelentette, hogy a fába fémből készült mintát nyomtak, aminek lenyomata képezte a motívumot (Szatyor 1986: 45–48).

A díszítésnek is megvolt a szokásrendje: a konyha fatárgyait, illetve a férfimunka eszközeit kevésbé díszítették, szemben a mosás, fonás-szövés kellékeivel.

5. A fa festése

A fa festésére többféle eljárást dolgoztak ki. A festék anyaga lehetett növényi oldat, állati epe, fémoxid vagy színes föld, kőzet. A növényi oldatokat önmagukban vagy lenolajba keverve használták. A virágszirmokat egyszerűn beledörzsölték a fába, és lekenték lenolajjal. Az állati epéből zöld színt nyertek. A fémoxidot és a színes földet megégették, és átszitált porát lenmagolajjal keverték össze. A bordót, pirosat vaspátból, ólompírból, a sárgát lisztpalából, a kéket szintén palából nyerték (Kós 1972: 35–36).

6. Motívumkincs

A díszítés természetesen nem öncélú, hanem jelentést hordoz, szimbólum. Tehát nem dísz, hanem jel. Nemcsak a figurák, ábrák, hanem a színek is jelentést hordoznak:

A magyar népművészetben a leggyakoribb szín a piros. Jelentése igen sokrétű: öröm, ünnep, egészség, szerelem, tűz. Sárga: hervadás, elmúlás. Zöld: tavasz, bizakodás, élet.

Világoskék: hűség, ártatlanság.

Fekete: bánat, ünnepi (Péatthy–Rónai 1978: 47–52).

Bár általánosítás nem lehetséges, hiszen népcsoportonként különböző a szokás, mégis vannak ismétlődő motívumok a népművészetben, melyek egyfajta utalásrendszert hordoznak magukban.

Körrózsa, szemrózsa: óvó, védő szerepű. Ezért általában olyan tárgyakra festették őket, amelyekre vigyázni kellett, amiről rontást kellett hárítani, például a gyógyszeres almárium. A keresztes rózsának termékenységvarázsló szerepe is van.

Tulipán:a magyarság egyik legkedvesebb jelképe: a felfelé hajló a szerelem jele, a lefelé hajló halálra, betegségre, elhagyott szeretőre utal.

A tulipán szívvel együtt a férfi és nő együttesét jelenti.

Gyöngyvirág: tisztaság, szüzesség.

Nap: oltalmazó, bajelhárító. Arcos nap: férfi.

Alma: anyaméh, melyből megszületik az életfa.

Szegfű: égő szerelem.

Madár: lélek; madárpár: szerelem.

Kígyó: mágikus szerepű, a ház örzője (Kocsi–Csomor 1982: 113–115).

7. Az alapanyag

Megválasztását mindig az határozta meg, hogy mit akartak készíteni belőle, és az alkalmazandó díszítőmód. A keményfát ácsolási munkákra használták fel, míg a faragáshoz elsősorban puha- vagy félkemény fát vettek kézbe.

A fafajok besorolása keménység alapján:

Nagyon kemény fák: cseresznye, som, berkenye

Kemény fák: gyertyán, akác, cser, körte, bükk, kőrisek, alma, juhar, dió, tölgyek, eperfa

Középkeményfák: szilek, fekete dió, platán, szelídgesztenye

Lágy fák: nyír, éger, vörösfenyő, fűz, vadgesztenye

Nagyon lágy fák: luc-, jegenye-, erdei-, feketefenyő, hárs, nyárak (Szatyor 1986: 33).

8. A bútor

A ház berendezését természetesen meghatározta a család anyagi helyzete. Mivel a legtöbb bútordarabot az asszonyok hozták a házhoz stafírungként, a lány családjának igen nagy anyagi megterhelés volt a kiházasítása. Egy-egy gazdát akár a tönk szélére is sodort, vagy évekre eladósított a lakodalom. Főleg, ha több lánya is volt.

A bútorok elhelyezése nem „vaktában” történt a házban, hanem ennek is megvolt a szokásrendje. A tűzhely központi helyet foglalt el a berendezésben, hiszen ez volt a családi élet központja, és gondolni kellett a szellőztetésre is. Az elrendezés alapját az átlós vagy merőleges felezés adta.

A bútorok csoportosítása több szempontból is lehetséges.

Beszélhetünk:

– álló: láda, szekrény

– fekvő: pad, rengő, ágy

– tálaló: asztal

– tároló: tálas, téka, fogas

bútorokról.

Az elhelyezés szempontjából a bútorok két részre oszthatók:

– földön állók: ágy, asztal, bölcső, szék, pad, láda

– falra helyezettek: tükör, tálas

9. A bútorok elkészítése

„A régi parasztbútorok általában igen egyszerű és kevés szerszámmal, természetes és egyszerű kötésmódokkal készültek, melyeket mindenki megtanulhatott” (Kocsi–Csomor 1982: 105).

A gyalulatlan deszkákat először hagyták kiszáradni. Később méretre vágták, és legyalulták. Ezután a táblákat valamilyen módon egymáshoz rögzítették. Ez lehetett enyves ragasztással, csapolással, faszögeléssel.

„A népi tárgyformálás, így a bútorkészítés azért tanulságos, mert a rendelkezésre álló anyagokat a legnagyobb hatásfokkal használja ki. Egyrészt azzal, hogy a régi mesterek hosszú életű tárgyakat tudtak belőlük készíteni, másrészt ezeknek a szerkesztésmódja igen egyszerű” (Platthy–Rónai 1978: 125).

Ezután következett a szükséges lábak rögzítése, majd a felület kezelése lenolajjal vagy pácolással. Majd a díszítés különböző módozatait alkalmazták.

A következő fejezetekben található következtetésekre az eddig felhasznált szakirodalom és a Mohácson ma is élő Kunovszki János bácsi busóállarcfaragó elmondásai, illetve saját kutatás alapján jutottunk.

Az illusztrációként felhasznált képeket a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeumban, illetve annak raktárában, valamint a Mohácsi Sokacok Olvasókörében saját kezűleg készítettem.

A díszítés hagyományai a sokacoknál

A festetlen bútorok jellegzetes díszítésmódja a karcolozás és a spanyolozás, amitől a minták fekete, vörös színt kapnak. A fákat gyakran pácolták sötét- vagy vörösesbarnára. A karcolás általában geometriai mintákban testesült meg. A párhuzamos és a hossztengelyre szimmetrikus vonalak tulajdonképpen óvókeresztek. Ugyanígy a körbe foglalt, körívekből kirajzolódó virágforma is.

A festett bútorok alapszíne a sokacoknál a kék vagy zöldeskék. Fő motívuma a tulipán, amit Horvátországban lálá-nak mondanak. A tulipánábrázolás általános formája a háromszirmú „hegyes tulipán”. A virágok ritkán állnak önmagukban, inkább füzért alkotnak. Nagyon gyakori a korsóból, cserépből kinövő virágfa, ami szimbólumnyelven a tápláló földből, azaz az anyaméhből kinövő életfát, a magzatot jelenti. A tulipán mellett kedvelt a körrózsa is. A bútorok legtöbbénél középre függőlegesen tükröt lehetne helyezni, hiszen a jobb- és baloldal egyforma, legalábbis tengelyesen tükrözhető.

kép 1-3

A kék mellett kedvelt szín a piros, fehér, sárga és a zöld is.

Hogy a minták alkalmazása nem csak úgy „vaktában” történt, azt jól mutatja a bölcső díszítése:

– általános háromszirmú tulipán helyett fias tulipán: az áldott állapotú anyában már teljesen kifejlődött a magzat

– szegfű: szerelem, nőiesség

– gyöngyvirág: szüzesség

– piros madár: piros – férfiúi mag, erő; madár – éberség

kép 4 -6

Olyan, mint egy képregény vagy egy kirakós játék, minden pici részletnek jelentése van, és ebből áll össze a mondanivaló.

Ugyanígy nem cél nélküli az ágydeszka bimbós tulipánja, ami termékenységre, és a harapórózsa, ami anyaságra utal.

A sokacok fából készült használati tárgyai

1. Bútorok

1. Šenkus („senkusz”)

Magas, széles, egy- vagy többfiókos láda. Ha egy fiókja van, akkor felülről nyílik, ha többrészes, akkor van felülről nyitható és kihúzható része is. Mivel igen mély és széles (általában 100x100 centiméteres), jól lehetett bele pakolni. Épp ezért a ruhák egymásra rétegezettsége miatt olyan holmikat tettek bele, amiket ritkábban használtak: ünneplőt, díszes abroszokat, ágyneműt.

kép 7,8

2. Sanduk (szanduk ’láda’)

A senkusznál valamivel alcsonyabb (80–95 cm), de szélesebb (120cm) és mélyebb (60–65 cm) láda. Általában több osztásból áll, de mindig van felülről nyitható és fiókos része is. Ezt gyakrabban használták, mint a senkuszt, ezért ebben a hét közben használatos ruhákat, törölközőket tartották. Mivel több generáció élt együtt, ezért volt általában két-három szanduk is a házban. Mivel ez hozomány volt, szerepelt rajta a mátkapár monogramja és az egybekelésük dátuma.

Kép 9.

3. Škrinja („skrinya”)

A magyar nevén szökröny vagy kisszekrény már megjelenésében is különbözik az előző két bútordarabtól. Alacsonyabb (75–86 cm) és keskenyebb is náluk (50–58 cm). Csak felülről nyitható, mégpedig nyeregtetővel, és egyterű. Sosem festett vagy színes. Karcolással és spanyolozással geometriai mintákkal díszítették. A szökrönnyel kapcsolatban többféle álláspont van: általában a sokac bútorok között említik, de interjúalanyom úgy nyilatkozott, hogy náluk otthon és a környezetében nem volt ilyen bútor, ő csak magyaroknál látta.

Kép 10.

4. Ormar („szekrény”)

Ez a magyaroknál is használatban lévő, hagyományos, téglatest alakú, kétajtós szekrény, ami általában barna volt, de festett változata is előfordul.

5. Asztal

A sokac asztalok sajátossága az volt, hogy alul a négy lábat keresztfával („kriznice”) kötötték össze. Az asztalláb többségében kinyitható volt a nagy család miatt. Nem nagyon díszítették őket a mindennapos használat miatt. A régi szokás szerint a gyerekek nem ülhettek a felnőttekkel a nagy asztalhoz, ezért számukra egy kis asztal volt a sarokban és hozzá háromlábú kisszékek. Az asztalt keményfából, általában diófából készítették.

Kép 11.

6. Bölcső (bešika „besika”, koljevka)

Régen a gyermekek elhelyezésének nagyszerű eszköze volt a bölcső, hiszen a nyugtalan csecsemőt a szerkezet harmonikus mozgása hamar lecsendesítette. A sokacoknak két bölcsőjük volt: egy kisebb, egyszerű, dísztelen, amit a konyhában tároltak, és egy díszesebb a szobában. Éjjel ebben aludt a gyermek. Ez azért volt praktikus, mert így nem kellett hordozni helyiségről helyiségre a bölcsőt. Általában az apa faragta a gyermek születése előtt. Ezt néha jelezték rajta monogram és évszám formájában. Szokásban volt, hogy az anya madzagot kötött a csuklójára éjszakára, annak a másik végét pedig a bölcsőre, és ha kisded éjjel felsírt, a madzag által ringatta a bölcsőt, így nem kellett az ágyból kikelnie a fűtetlen kamrában.

Kép 12.

7. Rengő

Ez az eszköz akkor volt a legfontosabb, ha több gyerek volt a családban. Ez tulajdonképpen egy kétfunkciós pad: nappal ülőalkalmatosságként használták, este pedig a lehajtható csuklós karfának köszönhetően ágyként. A pad nyitott oldalát befordították az ágy végéhez, hogy a gyermek ne essen le. Ha több gyereknek nem jutott ágy, akkor egymással szemben fektették le őket úgy, hogy a lábuk összeért.

7. Ágy

Az ágyat is az asszony hozta nászajándékként a házba. Csak egyet hozott, mert férj és feleség együtt aludtak. Ezek – a mai szemmel keskenynek tűnő – fekhelyek magasak voltak, így védekeztek a talajközeli hidegek ellen. A fejtámla és a két ágydeszka egyszínű barna és színes, gazdagon díszített egyaránt lehetett. Az ágydeszkákon jelezték esetenként az egybekelés dátumát is.

Kép 13.

2. Munkaeszközök

1. Praćak („pratyak”= mosófa)

Ez a mohácsi sokacok sajátos munkaeszköze volt. A szóalak a prati ‘mosni’ igéből származik. Alakja lapos, vágódeszkaszerű vagy hasáb. Funkciója az volt, hogy a mosás során ezzel csapkodták ki a vizes ruhából a vizet és a szennyeződéseket. Keményfából készítették, így tartósabb és erőteljesebb hatású volt.

Létezett sima, nyers színű, karcolással ékesített változata, ez volt a hétköznapi használatú, és készítettek színes, díszítetteket is. Ezeken kék vagy zöld alapszínen sárga, piros, fehér, zöld, festett tulipánok voltak. Nem ritka a tükrös berakású, amelyet csepp vagy négyzet alakú tükrök tettek szebbé. A nyél szív vagy tulipán formában végződött. A festetteket természetesen nem használták munkára, hanem ajándékba adta a fiú a lánynak évszámmal és monogrammal díszítetten.

Kép 14.

2. Klupčica („klupcsica”= mosópad)

Régen az asszonyok, amikor még a folyó vize tiszta volt, és nem volt elterjedt a vezetékes víz, Mohácson a Dunára jártak mosni. Ennek a padszerű alkotmánynak négy lába volt, ebből kettőt a vízbe, kettőt a partra állítottak, és ezen dörzsölték a ruhát.

Kép: mosó asszonyok

3. Obramenica (vízhordófa)

Neve a rame ’váll’ szóból ered, mert azon hordták. A legtöbb háznál volt fúrt kút, de ennek vizét nem használták ivásra, csak háziállatok itatására. Ezért a családok fiatal nőtagjainak kötelessége volt minden hajnalban a háztartás vízellátásáról gondoskodni.

A vízhordófa a lány korától függően több méretben létezett, találtam 93 és 136 centimétereset is.

Formája a mai vállfához hasonlított, csak annál lényegesen vastagabb volt. Mindkét végén két-két vájat volt a korsók számára. De ezekből általában egyszerre csak kettőt használtak, az edények súlya miatt. Ha 8, 10, 12 literes korsókat vittek, akkor azokat a felső fülekre akasztották. Nagyon száraz fűzfából faragták. A festetlen, nyers színű változatot hétköznap használták. Ezeket karcolással, virág-, inda-, madár- és szívmintákkal díszítették. A vízhordáson kívül más funkciója is volt: a nagymosásról lúgozáskor erre akasztva hordták haza a férfiak a vizes ruhákat a szárítókötélre, így kevésbé gyűrődtek.

A festett obramenicáknak szimbolikus szerepe volt. Amelyik busó ilyet vitt farsangkor a hátán, az azt jelezte a többieknek, hogy van szíve választottja. Ha ezt a díszes vízhordófát odaajándékozta egy lánynak, az a menyasszonyának számított, hiszen ezt hamarosan követte a leánykérés. A lakodalomban a szanduk, az ágy mellé ezt is hozományként vitték. A díszítettsége hiúsági és nem utolsósorban pénzkérdés volt. Kék vagy zöld alapon piros, fehér, sárga indák, madarak és tulipánok is. Sőt, van olyan is, amelyiken rugóval rögzített tulipán és madárforma díszeleg.

Kép 15-17.

4. Preslica („preszlica” = guzsaly)

Az asszonyok, lányok a fonóban gyűltek össze, hogy ott szőjenek, fonjanak vagy éppen kukoricát morzsoljanak. Hiúsági kérdés volt, hogy kinek milyen szép a munkaeszköze, ezért voltak olyan szépen faragottak a guzsalyok. Leggyakoribbak a geometriai minták – óvókeresztek—, de előfordul liliom is.

Kép 18.

3. Egyéb munkaeszközök

1. Čun („csun” = bödönhajó)

A sokacok sajátos csónakja. Ez is Mohács földrajzi helyzetéből eredeztethető. Mivel Mohács-szigeten a tanyák legtöbbje ártéren feküdt, ezért állandó fenyegetettségben éltek. Régen nem volt vízállásjelentés és hirtelen jött a zöldár, gyakran lepte meg az embereket, hiszen pillanatok alatt megemelkedett a folyó vize, főleg ha átszakadt egy gát, életveszélybe sodorva a tanyán dolgozó embereket. Erre az esetre volt kéznél mindig a csónak. Minden ház mellett állt egy körtefa vagy diófa, amihez kikötötték, hogy bármikor előkapható legyen. Könnyű volt, mert egyetlen fatörzsből, általában szurkos nyárból vájták, égették. Hozzátartozott a szapoly, ami egy fából faragott eszköz a csónakba került víz kimerésére.

2. Raff (bokálytartó)

Konyhai falipolc, melyen felül helyezkednek el a díszes tányérok, alatta pedig kis fogantyúkon a köcsögök (bukarke).

Kép 19.

4. Egyéb

Szintén konyhában volt a helye a faragott keretű tükörnek, amely egyszínű volt, és ha nagy volt a család, jó szolgálatot tett a kétoldalú tükör, amelyben egyszerre két családtag is borotválkozhatott, fésülködhetett.

Fából készült még a kivájt szűrőtál (gyeggyír), amelynek aljára lyukakat fúrtak, majd ezeket kiégették, hogy ne maradjon benne szálka.

Kép 20

A konyha felszereléséhez tartoztak még a vájt fakanalak, sótartók, illetve a szalonnatartó, amit deszkákból ütöttek össze, és az oldalán lyukakat fúrtak, így egyben szellőzött is, és védték a kártevőktől.

A férfiak, akik egész nyáron dolgoztak, télen sem tudtak ölbe tett kézzel üldögélni. Ekkor faragták a szánkókat diófából és a földműveléshez szükséges eszközöket: kisafát, lőcsöt kőrisből, mert ennek nagyobb volt a szakítószilárdsága.

Nem fából készült, de a faragott tárgyak közé tartozik a tikva, a faragott tök. Ezeket folyadéktárolásra vagy lopónak használták. Ennek karcolása a sokacoknál nem ősi hagyomány, hanem az ’50-es években jött divatba. Nincs motívumszokás, általában a tulajdonos nevét, az évszámot és tetszőleges mintákat karcoltak a zöld növénybe, ami így száradt meg, és rögzült a díszítés.

Felhasznált irodalom

K. Csilléri Klára: A magyar nép bútorai. Corvina Kiadó, Budapest, 1972.

Domanovszky György: A magyar nép díszítőművészete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.

Hoffer Tamás – Fél Edit: Magyar népművészet. Corvina Kiadó, Budapest, 1975.

Kocsi Márta – Csomor Lajos: Festett bútorok a Székelyföldön. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1982.

Dr. Kós Károly: A vargyasi festett bútor. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1972.

Kósa László – Szemerkényi Ágnes: Apáról fiúra. Móra Ferenc Kiadó, Budapest, 1973.

Pesovár Ferenc: Dunántúli pásztorművészet. István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1971.

Platthy György – Dr. Rónay Béla: Népművészet. Tankönyvkiadó, Budapest, 1978.

Szatyor Győző: Faművesség. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1986.

Tarján Gábor: Mindennapi hagyomány. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1984.