A hivatalos és a „kisebbségi” nyelv Lettországban

Nītiņa, Daina: Valsts valodas kvalitāte. Rīga: Valsts valodas aģentūra, 2004. 74 p.

Ernstsone,Vineta— Joma, Daiga: Latviski runājošo Latvijas iedzīvotāju lingvistiskā attieksme un valodu lietojums. Rīga: Valsts valodas aģentūra, 2005. 51 p.

Lettországban a függetlenség helyreállítását követően 1992-ben fogadták el az első nyelvtörvényt, majd 2000-ben lépett életbe a törvénynek az a módosított változata, amely jelenleg is érvényes. A törvény kötelezővé teszi a lett nyelv használatát a közigazgatásban, államigazgatásban, a közoktatásban (illetve nemzetiségi iskolákban második nyelvként), a közszolgálati médiában, valamint a gazdasági élet minden területén. Garantálja és támogatja a lett dialektusok, így a saját írásbeliséggel is rendelkező és időről időre a kulturális, sőt közigazgatási autonómia igényével is fellépő 150–200 ezres latgal közösség nyelvjárásának, valamint a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó és mindössze néhány tucatnyi, magát lívnek valló által beszélt lív nyelvnek a védelmét és ápolását. A törvény szerint a lettekhez hasonlóan őslakos lívek nyelvén kívül minden más, Lettországban beszélt nyelv (értsd: a lakosság mintegy 30 százalékát kitevő, kb. 900 ezres orosz kisebbség nyelve) idegen nyelvnek minősül. [1] A lett nyelvtudást igazoló vizsga feltétele a lett állampolgárságnak is, viszont soron kívül kaphat állampolgárságot az, aki „kiemelkedően jól tud lettül”. [2] Az államelnök, Vaira Viķe-Freiberga kezdeményezésére hozták létre 2002-ben az elnök alá rendelt Állami Nyelvi Bizottságot (Valsts Valodas Komisija), melynek az a feladata, hogy „felmérje a hivatalos nyelv helyzetét Lettországban, és konkrét javaslatokat dolgozzon ki a lett nyelv mint az állam hivatalos nyelve pozícióinak erősítésére, javítására, valamint hosszú távú fejlődésének biztosítására”. [3] A Bizottság mellett működik a Lett Állami Nyelvoktatási Ügynökség (Latviešu valodas apguves valsts aģentūra, a továbbiakban LVAVA), amelyet az 1995 óta működő Lett állami nyelvtanulási program (Latviešu valodas apguves valsts programma) utódaként 2004-ben hoztak létre azzal a céllal, hogy a lett nyelvnek a lettországi nemzeti „kisebbségek” – vagyis elsősorban az oroszok – körében történő oktatását megszervezze, illetve hatékonyabbá tegye. A nyelvoktatáson kívül tanárképzéssel, tananyagok és módszertani segédanyagok kidolgozásával, valamint társadalmi kapcsolatok kiépítésével foglalkozik.

A továbbiakban két, az aģentūra által támogatott és publikált szociolingvisztikai felmérés legfontosabb megállapításait ismertetem. D. Nītiņa Valsts valodas kvalitāte [Az államnyelv minősége], illetve V. Ernstsone és D. Joma Latviski runājošo Latvijas iedzīvotāju lingvistiskā attieksme un valodu lietojums [Lettország lettül beszélő lakóinak a nyelvhez való viszonyulása és nyelvhasználata] című tanulmánya nemcsak témája miatt kapcsolódik szorosan egymáshoz, hanem azért is, mert eredményeik, megállapításaik is párhuzamokat mutatnak, alátámasztják egymást.

A Magyarországon is jól ismert Daina Nītiņa [4] 2004 májusában a rigai Műszaki Egyetem elsőéves hallgatói körében végzett felmérést arról, hogyan viszonyulnak a lett nyelvhez. A 316 válaszadó olyan orosz tannyelvű középiskolát végzett egyetemista volt, akiknek a sikeres (lett nyelvű) egyetemi tanulmányokhoz kiegészítő lett nyelvi foglalkozásra volt szüksége.

A megkérdezettek nagyobb része úgy vélte, hogy egyetemi tanulmányaihoz igenis szükséges a jó lett nyelvtudás. A hallgatók többsége úgy nyilatkozott, hogy az egyetemi írásbeli és szóbeli beszámolók alkalmával – tehát „hivatalos” szituációkban – használja a lett nyelvet, viszont meglehetősen kevesen (194 fő) teszik ezt a tanárokkal való mindennapos, informális érintkezés során. Az ilyen beszélgetésekben a szerző szerint gyakori, hogy ki-ki a saját anyanyelvén beszél, vagy pedig a lettül megkezdett beszélgetés fokozatosan átmegy oroszba. 154 válaszadó a lett hallgatótársakkal lettül, míg 99 oroszul beszélget. 119 hallgató állította, hogy a lettet azért nem használja rendszeresen a nemhivatalos szituációkban, mert nem muszáj, lehet boldogulni anélkül is.

Tanulmányaik során a hallgatók átlagosan 65 százalékban lett nyelvű, és 33 százalékban orosz nyelvű tankönyveket használnak, és mintegy 2 százalékban angol nyelvűt.

A lett nyelv, illetve más nyelvek jövőjére vonatkozó kérdésre a megkérdezettek 34,5%-a azt válaszolta, hogy a lett meg fog erősödni hivatalos nyelvként. Valamivel többen (35,7%) úgy vélik (sőt „remélik”, „szeretnék”), hogy az orosz el fogja nyerni a hivatalos nyelv státusát. Végül voltak olyanok (69 diák), akik szerint Lettországban az angol vagy a német válhatna valamiféle nemhivatalos államnyelvvé.

Összegezve a felmérés eredményeit a szerző megállapítja, hogy a megkérdezettek kifejezetten pragmatikus alapon viszonyulnak a lett nyelvhez. Tudatában vannak, hogy bizonyos intézményekben, hivatalos szituációkban szükségük van a lett nyelvre, ugyanakkor ezeken a szituációkon kívül gyakran az oroszt részesítik előnyben.

A szerző tapasztalata szerint, aki maga is oktatja a lett nyelvet a rigai Műszaki Egyetemen, az orosz tannyelvű oktatási intézményekben a lettoktatás színvonala és eredményessége évről évre javulást mutat. Mégis – vonja le a következtetést –, a későbbiekben a fiataloknak – bármily meglepően hangzik is –, Lettországban nincs elegendő lehetőségük, hogy a lett nyelvet használják, gyakorolják.

A kiadvány második részében Nītiņa áttekinti a lett nyelv elsajátítása során felmerülő leggyakoribb nyelvi problémákat és hibákat, valamint rövid gyakorlatsort is közöl ezek kiküszöbölésére. Mivel túlnyomórészt orosz anyanyelvű tanulókkal foglalkozik, a könyvnek ez a része adalékul szolgálhat akár orosz–lett kontrasztív nyelvészeti vizsgálatokhoz is.

A második tanulmány szerzői – némiképp megelőlegezve felmérésük eredményeit –, bevezetőjükben úgy fogalmaznak, hogy „a lett társadalom egy részében továbbra is élnek azok az emocionális sztereotípiák, amelyek megakadályozzák a [lett] nyelv helyzetének reális értékelését, és eltéréseket eredményeznek a nyelvek hivatalos státusa (államnyelv vagy kisebbségi nyelv), illetve a beszélők nyelvi magatartása között.” (4. p.)

Ernstsone és Joma 2004-ben elvégzett felmérésének alanyai 15 és 74 év közötti, lettül beszélő lettországi lakosok voltak. Az összesen 1006 válaszadó 63,3%-a lettnek, 30,3%-a orosznak, 6,4%-a más nemzetiséghez tartozónak vallotta magát. Az adatok elemzése során a következő szociális, illetve demográfiai szempontokat vették figyelembe: a válaszadók nemzetisége, anyanyelve, a családban beszélt nyelve, egyéb nyelvtudása, neme, életkora, képzettsége, társadalmi aktivitása, foglalkozástípusa, valamint lakóhelyének típusa, földrajzi elhelyezkedése.

A mások hasonló jellegű kutatásaira is hivatkozó szerzők szerint Lettországnak – különösen a nagyobb városokban és Latgale tartományban –, jelenleg is sok olyan lakosa van, aki nem tud lettül. A lettül nem tudóknak körülbelül a fele a fővárosban, Rigában él. Egy korábbi vizsgálat, a 2000. évi népszámlálás adatai szerint a lettül tudók aránya az országban 79%, míg az oroszul tudóké 81,2%. Ernstsone és Joma felmérése szerint legalább a mindennapi kommunikáció szintjén lettül a megkérdezettek 89,7%-a tud, míg oroszul 96,5%.

A felmérés fő kérdései arra vonatkoztak, hogyan értékeli a válaszadó a lett nyelv társadalmi szerepének változását az utóbbi 5–6 év folyamán, illetve hogyan minősíti saját maga és szűkebb környezete nyelvi magatartását, annak változásait.

A válaszadók mintegy háromnegyede szerint a lett nyelv jelentősége növekedett, 11,7% szerint csökkent, 14,3% szerint nem változott. Növekedésről elsősorban azok a válaszadók számoltak be, akiknek az anyanyelve nem a lett, a lett nyelv háttérbe szorulásáról pedig jellemzően a lett anyanyelvűek.

A válaszokból az is kiderült, hogy a lett nyelv használatára egyelőre főként a törvények, jogszabályok ösztönzik a beszélőket. A válaszadók a lett nyelvet leggyakrabban az állami és önkormányzati hivatalos szervekkel történő kommunikációban használják.

A magánszférában a lettek a nemzetiségiekkel (értsd: oroszokkal) érintkezve ritkán kezdeményeznek beszélgetést lettül, a nemzetiségiek pedig a lettekhez fordulva még ritkábban teszik ezt. A lett nyelvet természetesen a lettek használják leginkább, ezen belül főként a 60 évesnél idősebbek, a pedagógusok, valamint a vidéken élők. Arra a kérdésre, vajon a mindennapi életben gyakran hallanak-e másokat lettül beszélni, leginkább a lettek, ezen belül a 60 évnél idősebbek, a középvezetők, igazgatók, vállalkozók, a vidéken, illetve Kurzeme tartományban élők adtak igenlő választ. A tanulmány szerzői örvendetesnek tartják azt a tényt, hogy a válaszadók 14%-a hallott nem lett nemzetiségűeket is egymás között lettül beszélni. Az ismertetett adatokat összegezve azonban mégiscsak azt állapíthatják meg, hogy a más nemzetiségűek (különböző korábbi felmérések által dokumentált) egyébként javuló lett nyelvtudása önmagában még nem garantálja a beszélők nyelvi magatartásának változását és ezzel a lett nyelv használatának terjedését.

A felmérés egyik figyelemre méltó eredménye az volt, hogy míg a válaszadók többsége úgy vélte, Lettországban összességében növekedett a lett nyelv jelentősége, ezt a változást nem érzékeli szűkebb környezetében, illetve a mindennapokban. A lett nyelv gyakoribb használatáról elsősorban a városban lakók számoltak be. Kivétel ez alól Riga, ahol éppen ellenkező a helyzet, a lett használatának feltételei egyre kedvezőtlenebbek.

Amint azt több más kutatás is megállapította, a lett nyelv legfőbb konkurensei jelenleg az orosz és az angol. Arra a kérdésre, hogy valamely más nyelv által fenyegetve érzi-e a lett nyelvet, a lettek 43,9%-a, az oroszok 19,1%-a, a más nemzetiségűek 23,3%-a válaszolt igennel.

A lettre jelenleg a legnagyobb hatást gyakorló nyelvként az angolt főként a felsőfokú végzettséggel rendelkezők, a 26 és 35 év közötti válaszadók, a városlakók (kivéve a rigaiakat) jelölték meg. Az orosz hatását tartják erősebbnek a lengyelek, a 15 és 25 év közöttiek, a Rigában vagy vidéken élők és azok, akik a családjukban lettül beszélnek. Ezenkívül a németet említették, elsősorban a felsőfokú végzettséggel rendelkezők, azok, akik a családban nem lettül beszélnek, az orosz anyanyelvűek, valamint a Rigában vagy annak környékén élő válaszadók. Más szempontból összegezve pedig az oroszt mint legfőbb fenyegetést leggyakrabban a lett anyanyelvűek jelölték meg.

A válaszokban általános az a vélemény, hogy a jövőben Lettországban a legfontosabb idegen nyelv az angol lesz, a második legfontosabb pedig az orosz.

Azok közül a területek közül, amelyeken a válaszadók szerint mindenképpen ragaszkodni kellene az irodalmi nyelv normáinak betartásához (oktatási intézmények, televízió, rádió, sajtó, közigazgatás stb.), a felmérés eredményei szerint ez sehol sem valósul meg kielégítő módon.

Arra a kérdésre, hogy vajon milyen tényezők határozzák meg egy személy nemzetiségi hovatartozását, a válaszadók 40,8%-a az anyanyelvet jelölte meg. Ugyanakkor az anyanyelv fontosságának megítélése az egyes társadalmi csoportokban eltérő volt. Elsősorban a lettek tartották a nyelvet a nemzetiségi hovatartozás legfontosabb tényezőjének, míg az oroszok, illetve a Rigában lakók ilyen tényezőként leggyakrabban a mentalitást jelölték meg.

A felmérés egy további kérdése arra vonatkozott, hogy a válaszadók milyen (nyelvű) forrásokból tájékozódnak a napi aktuális kérdésekről. Az eredmények – korábbi vizsgálatokhoz hasonlóan – azt mutatják, hogy Lettországban két, egymással alig érintkező információs tér létezik egymás mellett: a lett nyelvű sajtó és az orosz nyelvű sajtó. A nyelvi különbségen túl e két információs térben más-más témák dominálnak: az orosz nyelvű média sokkal inkább az oroszországi események és az orosz érdekek felé orientálódik. Azokban a kérdésekben, amelyek az ország (Lettország) minden lakosát érintik, a lett, illetve az orosz nyelvű média gyakran eltérő, sokszor éppenséggel ellentétes álláspontot képvisel. Jellemző, hogy a média minden szereplője nagy figyelmet szentel a nyelvi helyzettel kapcsolatos híreknek, konfliktusoknak, miközben leggyakrabban éppen maguk a tömegkommunikáció résztvevői e konfliktusok okozói és fenntartói. Figyelembe véve, hogy a válaszadók mintegy negyede a lett nyelvű médiát ritkán vagy egyáltalán nem veszi igénybe, arra lehet következtetni, hogy a lettül beszélők jelentős része is a másik, az orosz információs térben él. Ezzel összefüggésben érdemes megemlíteni, hogy éppen azok a válaszadók, akik ritkán veszik igénybe a lett nyelvű információforrásokat, egy korábbi kérdésre leggyakrabban azt válaszolták, hogy a lett nyelv szerepe növekedett az utóbbi években.

A felmérés eredményeit összegezve a szerzők rámutatnak, hogy a lett nyelvet a nemzetiségiekkel való érintkezésben továbbra is túlságosan ritkán használják, ami szerintük a lettek passzivitásával, túlzott nyelvi toleranciájával magyarázható. Ezzel a (nyelvi) magatartásukkal a lettek maguk erősítik az orosz nyelv pozícióit Lettországban.

Laczházi Aranka



[1] Valsts valodas likums (Törvény az államnyelvről), 2002. Forrás: http://www.vvk.lv/?sadala=4

[2] Pilsonības likums (Állampolgársági törvény), 1994. Forrás: http://www.vvk.lv/index.php?sadala=134&id=672

[3] Forrás: http://www.vvk.lv/index.php?sadala=120&id=264(Valsts valodas komisija)

[4] Daina Nītiņa volt az első lett anyanyelvi lektor hazánkban, 1993–1997 között párhuzamosan tanított a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Uralisztikai Tanszékén és a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Keleti Szláv és Balti (1995-ig: Orosz) Filológiai Tanszékén. Magyarországon megjelent fontosabb munkái: Nītiņa, Daina: Könyv a lett nyelvről. Savariae, 1998 (= Folia Baltica I); Nītiņa, Daina – Laczházi Aranka, Lett nyelvkönyv. Budapest: Osiris, 1998; Nītiņa, Daina: Lett–magyar kisszótárLatviešu-ungāru vārdnīca, Szombathely, 2004 (= Lexica Savariensia).