Bakó Boglárka

Igazolt identitás – a magyar igazolvány Baróton

„ … aki idősebb, nem a középkorúak, az idősebbek mondták, hogy ha meghalnak, akkor beletetetik a magyar igazolványukat a koporsójukba. Olyanok, akik a magyar világban, valamikor magyar állampolgárok voltak. Akkor annak tényleg nagyon számított, hogy ilyesmi is volt. Bizonyítani akarták most azzal (ti. az igazolvánnyal), hogy ők magyarok. Nekem is furcsa volt, mert hát, hogy azelőtt is ugyanolyan magyarok voltunk, attól nem lesz senki magyarabb, hogyha van egy magyar igazolványa. De hát volt egy ilyesmi is, volt aki, hogy: „na, most már magyarok lettünk!”. Mintha azelőtt nem lettek volna azok. Lehet, valaki előtt akarták bizonyítani, hogy magyarok. Lehet azért is, mert megvan ez a helyzet, hogy kicsit úgy lógunk a levegőben. Mert itthon is azt mondják, hogy itt románok vagyunk, [1] és hát megvan ez a példa, hogy kimegyünk Magyarországra, akkor ott is románok vagyunk… Hát jó, úgy mindenki tudta, hogy mi lesz eredménye a népszavazásnak. De azért biztos reménykedtünk valamilyen szinten, hogy azért a politikusok, az egy dolog, s hátha a közember azért csak más, és volt ilyen kiábrándultság, hogy na, nekik sem kellünk, senkinek se kellünk, sehol se kellünk.” (24 éves, felsőfokú végzettségű nő)

A fenti beszélgetés-részletet 2005 nyarán végzett terepmunka [2] során rögzítettem, Erdővidék egyetlen és központi szereppel bíró városában, Baróton. Barót a Székelyföld déli peremén levő mikrorégió gazdaságilag stagnáló, zömében [3] magyar többségű kisvárosa. A városban – a határában fekvő bánya bezárása óta – egyrészt nagy a munkanélküliség és a fiatalok elvándorlása, másrészt jellemző egy vékony, de öntudatos értelmiségi réteg aktivitása.

Kutatásom célja a magyar igazolványok használatának, „értékének” megismerése volt a helyi magyar közösség lakosainak körében. Mindehhez kapcsolódott a magyar igazolványhoz való viszonyulási rendszer feltárása, azaz, hogy a helyi, magyar közösség nemzeti identitásában milyen helyet kap az irat, hogyan befolyásolja, illetve befolyásolja-e ez öndefiníciós törekvéseiket. A kutatásban nagy hangsúlyt fektettem a magyarigazolvány-tulajdonosok anyaországi kapcsolataira, arra, hogy milyen elvárásokkal fordultak az igazolványt kibocsátó szervek felé; történeteket gyűjtöttem az igazolvány használatával kapcsolatos csalódásokról és örömökről.

Bár a kutatás központi témája a magyar igazolvány volt, beszélgetéseink szinte minden esetben még két, a helyieket abban az időszakban foglalkoztató téma körül forogtak. Az egyik a december ötödikei, kettős állampolgárságról szóló népszavazás, a másik a székelyföldi autonómia-tervezet volt. Az első témát maga a kutató indukálta: Magyarországról érkezett emberként magyarázatot, értékelést vártak a helyiek a népszavazás eredményeiről. Mindehhez hozzáfűzték természetesen véleményüket, magyarázatukat.

A székelyföldi autonómia-tervezet pedig aktualitása folytán a nyári időszakban kedvelt témája volt a székelyföldi újságoknak és folyóiratoknak. Mindemellett a magyar igazolvány és a lokális identitás viszonyának megismerésekor óhatatlanul előkerült az autonómia-tervezet mint a helyi közösség önállósodási törekvésének egy példája. A kettős állampolgárságról való népszavazás után új viszonyrendszerben értelmezték Erdély és Magyarország kapcsolatát, melynek tükrében önállósodási törekvéseik is újabb értelmezést nyertek. A feldolgozott kutatási anyagban mindezek kapcsán érdekes párhuzamot lehetett megfigyelni a magyar igazolványtól, a december ötödikei népszavazáson át az autonómia-tervezetig.

Az alábbiakban bemutatott kutatási anyag elemzésekor interjúalanyaim által felvetett témákat követve próbálom felvázolni azt a helyi viszonyrendszert, melyben a magyar igazolványnak is helye és szerepe van. Érdemes ebben az értelmezési rendszerben bemutatni a magyar igazolvány használatát, hiszen így megismerhetővé válik „határon túli” olvasata is a dokumentum meglétének és a hozzá kapcsolódó gondolkodási rendszernek.

Az interjúkat [4] egy településen, Baróton vettem fel. Beszélgetőtársaim között voltak a helyi magyar közélet irányítói, hivatalnokok és aktivisták. Interjút készítettem napjaikat a város központi kocsmájában töltő munkanélküliekkel, a munkahellyel rendelkező helyiekkel, illetve a városi kulturális élet szervezőivel. Az, hogy a vizsgálatot Baróton végeztem, nagyban megkönnyítette a kutatási anyag rendszerezését. Ennek egyik oka az volt, hogy a törvénytervezet életbelépésétől kezdve Baróton volt a magyar igazolványokat kibocsátó iroda, mely csak az elmúlt évben szűnt meg, [5] s így ennek szervező köre is a baróti értelmiség köréből került ki. Mindemellett, mivel Barót központi szerepet tölt be a régióban, könnyen feltárhatóvá vált egy nagyvonalaiban szervezett, öntudatos értelmiségi körrel [6] bíró közösség magyar igazolványhoz kapcsolódó értelmezési rendszere.

Az alábbiakban több szempontból mutatom be a magyar igazolvány helyét a baróti magyar közösség lokális rendszerében. Az első, talán legfontosabb kapcsolódási pontot az igazolvány és a helyi közösség nemzeti identitása között lehetett felfedezni. Beszélgetőtársaim zöménél a magyar igazolvány kiváltásának oka ebben volt keresendő.

Az igazolvány használatával kapcsolatos negatív vagy pozitív kicsengésű történetek befolyásolták a helyiek Magyarország-képét, és az anyaországbeli magyarok jellemzését is. Mindez szorosan kapcsolódott a december 5-i népszavazás eredményének értelmezéséhez.

A magyar igazolvány lokális rendszerének megértéséhez érdemes megismerni azt a gondolkodási rendszert, melyben a baróti értelmiségi beszélgetőtársaim elhelyezték a magyar-igazolványt, a népszavazás számukra [7]  negatív eredményét és a székelyföldi autonómia-tervezetet. Ezt elemzem a tanulmány második részében.

A magyar igazolvány és a magyar identitás

A magyar igazolvány kiváltásának egyik fontos okát a dokumentum magyar szimbólum mivoltában lehet keresni. A magyar koronás címerrel díszített igazolvány olyan jelképet hordozott, mely a határon túli magyaroknak 1945 óta hivatalosan nem volt a „birtokukban”. Történetek sora szólt a koronás címerrel díszített tárgyak vagy a magyar nemzeti zászló rejtegetéséről, 1989 után pedig azok meghatározott helyéről, [8] s ezáltal a helyek szimbolikusan magyarrá nyilvánításáról. A magyar igazolvány volt az első olyan hivatalos dokumentum, mely a magyar nemzeti szimbólumot kiemelte az illegális tartományból, és hivatalosította ennek használatát és birtoklását Romániában. A következő riport-idézetek mutatják a koronás címernek a magyar igazolvány kiváltásában betöltött szerepét:

„Tehát, nagyon különleges élmény volt, hogy egy magyar állam által kiadott koronás címeres igazolvány kerül az emberek tulajdonába. Valahogy úgy dolgozták fel az emberek, hogy a magyar állam számba vette őket, tehát létezünk. Felfedezték, hogy létezünk. Annyi hosszú év után, 35-40, nem is tudom mennyi volt, – nekem nem volt annyi, de a szülőknek, nagyszülőknek – tehát ez volt a különleges. Hát szerintem a székelység legtöbbje nem is azért váltotta ki, hogy használja, hogy az előnyeit élvezze egyáltalán, hanem azért, hogy legyen meg neki a magyar címer.Személy szerint nekem az érzelmi kötődésem a címeres igazolvány. Az a magyar korona, ami, azt hiszem, hogy az egész Kárpáton kívüli magyarságnak egy szent dolog. Azonkívül egyéb hasznát nem látom (ti. a magyar igazolványnak). Még eddig én nem.” (31 éves, felsőfokú végzettségű férfi)

„Tehát az, hogy nekem van egy olyan igazolványom, itt a kocsiba hordom mindig, úgyhogy be tudom mutatni, tehát van egy olyan igazolványom, amin rajta van a magyar címer és a magyar korona, az az én büszkeségem. Úgyhogy az összes kedvezmény, ami járt vele, nekem nem volt semmi. Én abszolút nem is vettem igénybe. De úgy melengette a szívemet az, hogy címeres útlevelem [9] van, tehát úgy az erkölcsi értéke ennek óriási.” (54 éves, középfokú végzettségű férfi)

„Tulajdonképpen tényleg csak egy szimbólum (ti. a magyar igazolvány), ezzel tisztába vagyok. Nem, semmiképp nem anyagi szempont, tehát nem az anyagit néztem (ti. a kiváltásánál). Tényleg nem volt, és nem is lesz egyelőre, nincs is kilátásunk odautazni (ti. Magyarországra), hát inkább csak az érzelmi. Egy jó érzés, hogy na, van egy ilyen igazolvány a címerrel. De ettől nem érzem magam magyarabbnak, nem.Vagy ezek (ti. a románok) tényleg, akik itt élnek azok látják, hogy milyenek vagyunk mi, hogy nem akarunk semmi különösebb dolgot, csak hogy tényleg elismerjék, hogy magyarok vagyunk, s hagyják hogy legyünk, éljünk úgy, mint magyarok.” (24 éves, értelmiségi nő)

Ez utóbbi gondolat több interjú során is előkerült. Azaz a magyar igazolvány „bizonyítékként” szolgált a román közösség felé, igazolva a helyi magyarok nemzetiségi törekvéseit. Mindez egy több éve tartó román–magyar párbeszéd-rendszernek a részévé vált már, melynek aktualitása elsősorban Erdélyben van, de visszhangja a romániai pártok nyilatkozataiból is leszűrhető. [10] A romániai magyar közösségek nemzetiségi jogai körüli vitáknak helyileg nincs aktualitása, hiszen a többségében magyarok lakta, bürokratikusan magyar vezetésű [11] Baróton összeütközések nélkül élhetnek nemzetiségi jogaikkal a helyi magyarok. Ám a román–magyar viszony témájának értelmezését ebben az esetben a mikro- (Erdővidék–Székelyföld), illetve a makrorégió (Erdély) viszonyrendszerében kell vizsgálni. Az interjúalanyok nyilatkozatai a magyarok nemzetiségi jogairól a makrorégió lakosainak értelmezését mutatják, mely Erdély és Románia viszonyát veszi alapul, s mely gyakori témája a helyi sajtónak is. [12]

A magyar igazolványhoz kapcsolódó népszerűvé vált és sokat hangoztatott ideológiai rendszer fontos pontja volt a magyar identitás öndefiníciós „törekvése” és a magyar államhoz való tartozás „hivatalosítása”. Ez utóbbit egy, az idősebb generációhoz tartozó beszélgetőtársam a következőképpen fejtette ki:

„Én mindenképpen az erkölcsi oldalát láttam ( ti. az igazolvány kiváltásának), mert biztos, hogy azok a segélyek, s azok a lehetőségek, amit kapnak, azok jók, de sokkal lényegesebb volt az erkölcsi érték. Tehát az, hogy az erdélyi magyar azt érezte, hogy csak van valaki, akire számíthat. Csak van valaki, aki egy kicsit ránk figyel, tehát erkölcsileg. Az, hogy van valak,i aki ránk figyel, valakinek benne vagyunk a látószögébe, véleményem szerint ez nagyon sokat jelent. S ezt látom annál az idős generációnál, aki volt magyar állampolgár, aki sosem akar Magyarországra menni, aki soha semmilyen segítséget nem akar igénybe venni, de valahol úgy a lelkit, azt úgy kenegeti. Igen, ez volt az első gesztusa az anyaországnak, amikor ráfigyelt. S az az Orbán Viktor-időszak, amikor folyt ekörül a vita, ez volt, amikor az erdélyi magyar büszke volt, úgy ne’. Azért, hogy csak valaki ránk figyelt! Előtte örökké azt éreztük, hogy nem számít. S azóta is azt érezzük. Úgy hogy, mondom, az a rövid időszak, ami alatt magyar világ volt, akkor figyeltek ránk. Ezt az idősebb generációtól is meg lehet kérdezni, az is ugyanazt mondta, ’40 óta, ’40, 44, az a periódus.” (54 éves, középfokú végzettségű férfi)

Tehát a magyar igazolvány kiváltását a nemzeti identitás hivatalos kifejezése is indukálta. Az igazolvány „értékét” emelte a fedőlapjára nyomtatott magyar koronás címer, hiszen így olyan szimbólum tulajdonosaivá váltak, mely a határon túli magyarok identitástudatának kiemelt része volt. A hivatalos magyar állami címer megjelent egy „hivatalos állami” dokumentumon Romániában, s ezt a határon túliak anyaországi gesztusként fogadták el. A koronás címernek a határon túliak körében (is) nemzeti identitást reprezentáló szerepe van. S ezt az interjúk is hangsúlyozták, fontosságát előtérbe helyezve a magyarországi, illetve a nyugati országokban élő magyarok viszonyrendszerével szemben.

„Tehát úgy általában a magyarországiak, de különösen a nyugati magyarok, azok nagyon megmosolyogják (ti. az erdélyi magyarok magyar igazolvány iránti érzéseit), tehát nem értik meg azt, amit az erdélyi magyar vagy az erdővidéki székely érez. Azt nem érti meg, azt nem egy osztrák, egy ausztriai magyar vagy egy nyugati magyar azt nem érti meg. Se Magyarországon. Náluk mindennap láthatják a koronás címert, megvehetik a boltban, nem érték számukra.” (54 éves, középfokú végzettségű férfi)

A székelyföldi magyarok körében végzett kutatás során gyakran kerültek terítékre az előbb idézett gondolatok. Az erdélyi magyar identitás önreprezentációjának egyik alapeleme volt, hogy az erdélyi magyar közösség az erős nemzeti identitású, „igazi” magyarság megtestesítője. Ebben a diskurzus-rendszerben gyakran állították párhuzamba a magyarországi, illetve nyugati és az erdélyi magyar közösségek identitását, s ezek összehasonlításakor a romániai magyarok nemzeti identitása a „nemzetiségi sajátosságuk” jellemzőjeként reprezentálódott. Ezt a képet a magyarországi média is megerősítette azzal, hogy az „ősi”, „eredeti” hagyományok, a népszokások bemutatásánál gyakran nyúltak határon túli témákhoz, illetve a nemzeti témájú műsorok népzenei háttere gyakran az erdélyi magyar népzenei gyűjtésekből kerültek ki. Az erdélyi körutakat szervező magyarországi utazási irodák is reklámjukban a magyar nemzeti diskurzus szimbólumaival dolgoztak, az „ősit”, az „autentikust” ígérve ügyfeleiknek. Mindezzel erősítették azt az eszmét, mely Erdélyt a nemzeti értékek kiemelt területeként kezelte, s emiatt tartotta védelemre, támogatásra „méltónak”.

Az erdélyi magyarok önreprezentációjának is fontos eleme lett ez utóbbi, melyet az anyaországbeli magyarokkal való összehasonlítási rendszerben emeltek ki elsősorban. Ebből a gondolkodási rendszerből következett, hogy identitásuk fontos alkotóelemévé vált az, hogy a „magyarországi magyar kultúrának” idegen elemeit hangsúlyozták (mint pl. a nem magyaros vezetékneveket [13] ), szembeállítva mindezt az erdélyi magyarság „autentikusságával”, „ősiségével”.

„Hát szerintem a székelység legtöbbje nem is azért váltotta ki, hogy használja (ti. az igazolványt), hogy az előnyeit élvezze egyáltalán, hanem azért, hogy legyen meg neki, tehát a magyarságának bizonyítéka. (Ettől magyarabbnak érzik magukat?) Nem érzi magyarabbnak magát. Én nem éreztem magyarabbnak magamat, hanem, itt a mi véleményünk szerint, lehet hogy a székelyek magyarabbak, mint a Magyarországon élő magyarok. (Miért?) A genetika. Tehát, ha a neveket elemezzük is. Én is megfordultam jó párszor Magyarországon. Itt 85–90%-ban a székelységben magyar nevek vannak, családnevek. Míg Magyarországon – persze ez nem gond, de én statisztikaként mondom – felinél több nem magyar származású név. És különleges érzés volt, 19 éves koromban elmentem én is vendégmunkásnak (ti. Magyarországra), két hónapot bírtam ki, s nagyon különleges érzés volt, hogy azt mondták, hogy „milyen jól beszél magyarul!” Nekem mondták, hogy milyen jól beszélek magyarul! Én magyarabb vagyok náluk, mert a Himnuszon sírok, és a nemzeti színt a szívemben viselem. És mégis… Az én magyarságom nem alszik, mint odaát.” [14] (31 éves, felsőfokú végzettségű férfi)

Összefoglalva az idézett beszélgetéseket, láthatjuk, hogy a magyar címeres dokumentum szorosan összekapcsolódott a magyar nemzeti identitással. Mindemellett érdemes megjegyezni, hogy ez elsősorban az idősebb generációkra és az aktív közösségvezető, fiatal értelmiségiekre volt jellemző. A kisgyermekes fiatal családok nagy részénél az igazolvány kiváltásának elsődleges szempontja az ehhez kötött magyar állami taníttatási támogatás volt. Ezt látszott bizonyítani, hogy az igazolványok kiváltása fellendült az oktatási támogatási rendszer megindulása óta. [15] Mindezt az idősebb generációhoz tartozó beszélgetőtársaim és a fiatal, aktív értelmiségiek is megjegyezték, azzal indokolva, hogy a fiatalabb generációnak soha nem volt birtokában a magyar nemzetiségét igazoló dokumentum, így ennek nemzeti kötődését nem tudják értékelni.

„A fiatalokból többen is váltottak ki a támogatásért, a gyerekeknek ugyanúgy meg kellett csinálni az igazolványt. Ehhez (ti. a támogatáshoz) szükséges volt. Javarésze az idősebb korosztálynak, az biztos, hogy sosem is fogja használni. Az érzelmileg kötődött, és ezek olyan emberek voltak, akik a rövid négy éves visszacsatolást érték, vagy akkor születtek, ilyen nosztalgia-alapon váltották ki. De a kisgyerekes családok, sokan a támogatásért.” (24 éves, felsőfokú végzettségű nő)

„Azt is el kell mondjam, hogy felnőtt több generáció, főleg ’89 előtt (ti. Erdélyben), akik mondjuk meg, nem rendelkeznek szoros gyökerekkel, hogy kötődjenek a nemzethez. Na de ez az idősebb korosztály? Ez igen, ez igen, még mindig bennük van a nosztalgia, így generációról generációra átültették, de sajnos, hogy a fiatal korosztály az nem annyira, nem annyira kötődik.” (65 éves, középfokú végzettségű férfi)

A december ötödikei kettős állampolgárságról való szavazás eredménye felerősítette a székelyföldi magyarok körében azt a diskurzust, mely az anyaországbeli honfitársaik nemzeti-közösségi érzéseinek „gyengeségét” taglalják. A szavazás, számukra negatív eredményei ezt bizonyították. Ez a nemzeti diskurzus az Erdélyben komoly gyökerekkel bíró nemzetiségi ideológiából táplálkozott (Nagy 1999), majd a magyar politikai élet figyelmének a határon túliakra fordulásával ez a magyarországi párbeszédrendszerbe kapcsolódott bele.

A magyarországi pártpolitikai diskurzusrendszer egyik kiemelt eleme volt a határon túli magyarok támogatása. Az e körül forgó párbeszédek – melyek gyakran a határon túli közegben folytatódtak le – szintén a nemzeti diskurzus hagyományos, szimbolikus elemeivel dolgoztak. Mindez az erdélyi magyarság körében már meglévő eszmerendszereket fedett le, s így rendkívül népszerűvé vált. Ezekbe a diskurzus-rendszerekbe helyezkedett bele az erdélyi folyóiratok és napilapok nagy része, s a felvett interjúk nemzetiségi témáit taglaló szövegeinél is felfedezhetővé váltak ennek a rendszernek az elemei. Ez a nemzetiségi gondolat-rendszer határozta meg a magyarigazolvány-tulajdonosok és az anyaországbeli magyarok viszonyrendszerének határon túli olvasatát. Ebbe a rendszerbe illeszkedtek bele a magyar igazolványhoz kapcsolódó negatív történetek, és ez vezetett át – a határon túliak olvasatában – az önállósodó törekvésként is értelmezett autonómia-tervezetig.

Az alábbiakban az interjúkból leszűrhető magyarországi magyar-képet s az ezt alakító magyarigazolvány-történeteket mutatom be, belehelyezve mindezt a december ötödikei kettős állampolgárságról való népszavazás határon túli értelmezési rendszerébe.

A magyar igazolvány és a magyarországiak

„Nekem nem Magyarországon mondják meg, hogy én magyar vagyok, hanem azt én érzem. Én érzem, ez (ti. a kettős állampolgárságról való népszavazás) esetleg annyi volt, hogy megtagadták az anyanemzethez való tartozásunkat. Ez ennyi. De úgyis magyar vagyok. Ha árva magyar is.” (63 éves, középfokú végzettségű férfi)

A magyar igazolványhoz kapcsolódó negatív történetek fontos eleme az erdélyi magyarok nemzeti érzéseit megsértő anyaországi honfitársak (l. ue. Feischmidt, 2004). A történetek konfliktusainak két fő eleme van. Az egyik, amikor a magyarországi magyar turista útja során tudatlanságának ad hangot, „rácsodálkozva” a romániai magyarság „létezésére”. A másik, amikor az erdélyi magyar Magyarországon jártában szembetalálkozik ugyanezzel a „tudatlansággal”. A „románként” kezelés stigmája utal az erdélyi magyar közösségekben meglévő társadalmi hierarchiára. A székelyföldi magyarok olyan kulturális határvonalat (Donnan–Wilson 1999) érzékeltetnek ezáltal, mely az erdővidéki tömbmagyar lakta területen együtt élő magyar és román emberek között alig létezik. [16] Mindez ellenére ezt a képet erősítik a „román” történetek, viccek (a kulturálatlan, tanulatlan román főszereplőkkel), s a sértésként való megélésben ez utóbbi „stigma-románkép” él.

„Tudni, lehet, hogy tudják (ti. a magyarországi magyarok), de nincsenek tisztában, hogy mi itt (ti. Baróton) tényleg magyarok vagyunk, nem ilyen mit tudom én, ilyen románok. Nincsenek tisztában azzal, hogy mi tényleg megmaradtunk magyaroknak. Nem vagyunk elkorcsítva (értsd „elkorcsosulva”). Jó, hogy vannak olyan vidékek, ahol tényleg már sok ember van, aki azt sem tudja, hogy milyen nemzetiségű, mert már nagyon olyan környezetben él hosszabb ideig. Megváltozik tényleg a nyelv is, és az identitástudat is, de azért vannak olyan közösségek, mint Erdővidék is, ahol mindenki tiszta magyarnak meg tudtunk maradni ez idáig.(Hallottál a barátaid, ismerőseid körében [17] olyan történeteket, hogy valakit a magyar igazolvány használata közben rossz élmény ért?) Igen, igen, nagyon sokat hallottam, hogy megmondták neki nyíltan, hogy ez nem ér egy semmit, hogy, hogy képzeli, hogy azzal ő most olcsóbban utazhat, vagy ezzel nem ér el tulajdonképpen semmit. Vagy, hogy nehogy azt higgye, hogy ettől ő most magyar, meg ilyen megjegyzések, nagyon sokat hallottam. Voltak pozitívak is, aki elmondta, hogy tényleg nagyon jó, és sokat utazik Magyarországra és nagyon nagy hasznát vette annak a 90%-os (ti. kedvezménynek), de ilyen esetek is nagyon sok volt, ilyen rossz eset.” (24 éves, felsőfokú végzettségű)

„Igen, ezt felfedeztem, tehát a középkorosztály, főleg a fiatalok (ti. Magyarországon) nagyon keveset tudnak a határon túli magyarságról. Ez valószínű az oktatási rendszernek az oka, és az ottani szocializmusnak – nálunk kommunizmus volt, ott szocializmus volt – tehát nem tudnak, tehát nem tehetnek ők róla, nem tanították nekük. Az öregek tudják, a fiatalok már nem. Nagyon érdekes, tehát számtalan olyan esettel találkoztam itt Székelyföldön, hogy erdélyi kapcsolatokkal nem rendelkező magyarországi állampolgár idejött, és le volt meredve attól, hogy itt magyarul beszélgetnek. Hogy jön 800 km-t Budapestről, van egy rész, ahol magyar szót nem lehet hallani, s utána beérkezik ide egy tömbbe, a Székelyföldön, ahol Baróton is 97%-a a városnak magyar. Tehát nekünk ez így van 800 éve.” (31 éves, felsőfokú végzettségű)

„A fiam nagyon sokat jár, és ő az utazási kedvezményeket maximálisan kihasználja. … Olyan visszajelzést mesélt, hogy rákérdeztek „hogy román vagy-e?” És ő ezen egy kicsit megsértődött, pontosabban azt mondta, hogy „én is ugyanolyan magyar vagyok, mint Ön. Én is ugyanúgy beszélek, ha itt lakom, azért mert itt is magyarok laknak. Na de ezt maguk úgy sem értik.” Hát ez is, gondolom, attól függ, hogy mennyire tájékozottak az emberek. Mert aki egy kicsit olvasott vagy tájékozottabb, az tudja, hogy Erdélyben magyarok laknak, viszont vannak olyan emberek, akik úgy gondolják, ha Románia, akkor románok. És én is számtalanszor voltam olyan helyzetben, hogy azt kérdezték, hogy hogyhogy tudok magyarul. Mert elég sokat járok továbbképzőre (ti. Magyarországra) ott ismerősökhöz is, és akkor jó barátok kerülnek, s akkor kérdezik, „Ti tudtok magyarul? Hát milyen jól tudtok magyarul? Hogy létezik, hogy ilyen jól tudtok magyarul?” De hát, aki pedig tájékozottabb, az tudja. Viszont voltak olyan helyzetek, hogy ki is mondták a magyarországiak, hogy zavarja, hogy mindenki idejön dolgozni. És azért sokan lejáratják a becsületünket, akik lopnak, vagy úgy keresik a pénzüket, ahogy nem kéne, és akkor ítélkeznek az emberek, … sajnos.” (45 éves, középfokú végzettségű nő)

Hasonló történetek, természetesen, a magyar igazolvány megjelenése előtt is léteztek, de mindezek az igazolvány használatával intenzívebbé váltak, és megsokasodtak. Ezekhez a történetekhez kapcsolódtak a magyarországi munkavállalással kapcsolatos kellemetlenségeket felelevenítő emlékek, s alakították mindezek az anyaországbeli magyarok megítélési rendszerét. Így váltak a „magyarországi magyarok” másokká, mint az erdélyiek. Az előbbiek lettek azok, akiknek ismeretei nem terjednek túl a határokon, akik féltik mindennapi megélhetésüket, s ezáltal önzővé vagy közömbössé válnak nemzetiségi sorstársaikkal szemben. Ezzel szemben az „erdélyi magyarok” – vagy lokálisan a székelyföldi székelyek – álltak, kik a közösségi összetartást az egyéni érdekek fölé helyezik, s még őrzik a magyarság „tiszta” identitását.

A kettős állampolgárságról való szavazatának eredményeit magyarázó elmélkedések gyakran jutnak el arra a következtetésre, hogy a határon túliak számára negatív eredménynek az oka, egyrészt a – a történetek által bemutatott – magyarországi magyarok tudatlansága, másrészt a gazdasági helyzetből fakadó konfliktus volt.

„Nagyon nehéz (ti. a mindennapi megélhetés), kint (ti. Magyarországon) is nagyon nehéz, főleg az elején, elhelyezkedni. Ott sem nézik jó szemmel, ez biztos, mert ott is azért elveszi a munkahelyeket, legalábbis azt mondják. Mert már eleve innen megy ki, alacsonyabbak az igényei, az ottaniakhoz képest. Persze hogy elfogad olyan munkahelyet, amit más ott, a kinteniek nemigen fogadnak el. Akkor ők is nem nézik jó szemmel, s ezért is volt szerintem a nem-szavazása a kettős állampolgárságnak, mert hát úgy vagyunk, elképzeled, hogy mi aztán most mind elvesszük a munkahelyeket, már akik kimennek innen. Van egy ilyen is.” (24 éves, felsőfokú végzettségű)

„Tetszik tudni, én nem hiszem, hogy sokszor Magyarországon, ha lerománoznak valakit, az tényleg nem hiszem, hogy rosszindulatból jönne. Hát tehát ő Magyarországon él, ő úgy gondolta, hogy hát ezt esetleg úgy kellene mondani, hogy romániai magyar. Na de nem hiszem, hogy – nekem nem voltak ilyen konfliktushelyzetek, a testvérvárosi kapcsolat alkalmával voltam egy párszor (ti. Magyarországon), ott szorosabbak és emberibbek a kapcsolatok – de így kollégáimtól hallottam, hogy őt így lerománozták, mikor a magyar igazolványát felmutatta. Hát ez, tetszik tudni, embere válogatja. Valaki aggódik a határon túli magyarokért, valaki nem aggódik. Az a népszavazás is, azt hiszem, egy olyan sebet hagyott, legalábbis a székelység lelkébe, hogy az nehéz, nehéz, nehéz. Mert úgy, mondtam, [18] hogy ennek anyagi vonzata van. Az biztos, hogy nagyon sértett. De aki erkölcsi és érzelmi alapon váltotta ki az igazolványát, hát úgy érzi, mintha a testvér megtagadta volna a testvért. Ez egy olyan főbenjáró bűn itt a székelységnél, hogy megtagadni a nemzetiségedet. Mert a székely s itt a romániai magyarság – legalábbis ez a tömbmagyarság, a két megyéről (ti. Hargita és Kovászna megye) beszélgetek – az csak a Magyar kettőt nézi vagy a Duna tv-t, onnan informálódik. Tehát ő magyarnak vallja magát. Ő Magyarországot anyaországnak tekinti. Ő egy védőpajzsot lát Magyarországon. Ő, aki kisebbségi sorsban van. Ő azt szeretné, hogy segítsék, hogy megértsék, egy olyan anyai gondoskodást, tényleg egy olyan anyait. Hát, ha nem is anyagit – mert nem tudom, tetszett látni, számos interjút, hogy fel volt háborodva mindenki [19] – ők nem akartak mást evvel a népszavazással is, csak hogy tekintsék őket testvéreknek. Ez nagy szó.” (58 éves, középfokú végzettségű)

A fenti interjúrészlet kiváló példája a magyar igazolvány körüli diskurzusnak. A történet jellegzetes motívuma a magyarigazolvány-tulajdonos nemzeti érzésének megsértése. A „sértés”, meg nem értésből, illetve tudatlanságból fakad a helyiek interpretációja szerint. Hasonlóan történik ez – mint beszélgetőtársam témaátvezetésénél is látható – a kettős állampolgárság szavazásánál is. A magyarázatok szerint ennek eredményét is az anyaországbeli magyarok tudatlansága, meg nem értése indukálta. Mindez következik, az interpretációk szerint, az anyaországbeliek nemzeti közösségi érzésének „hiányából”, melyet már előrevetített a nemzeti szimbólumokhoz való különböző viszony is. A december ötödikei népszavazás is ebben a keretben nyert értelmezést: a magyar igazolvány használatával kapcsolatos negatív élmények előrevetítik a népszavazás eredményét. A magyarországi magyarok ugyanúgy az etnikai szolidaritást sértik abban az esetben, amikor a „román stigmát” (Feischmidt 2004) alkalmazzák az erdélyi magyarokra a magyar igazolvány használatakor, és amikor a kettős állampolgárságot nem szavazzák meg számukra. Az interjúrészletek mutatják, hogy az etnikai szolidaritás hiányát mindkét esetben üzenetként értelmezik a határon túli magyarok: az általuk vélt vagy tudott „képzeletbeli közösséget” Magyarországon elutasítják, legfőképpen „románoknak” tekintik őket (l. ue. Feischmidt 2004. 53).

A magyar igazolványtól az autonómia-tervezetig [20]

A magyar igazolványhoz kapcsolódó román-stigma-történetek – mint az előzőekben felvázoltam – összekapcsolódtak a kettős állampolgárságról való népszavazás eredményének értelmezésével. Ebből adódóan beszélgetőtársaim által felvázolt kép a magyar–magyar kapcsolatokról egyfajta kiúttalanságot sugallt.

Elsősorban az aktív értelmiségi réteget jellemezte, hogy a népszavazás eredményét „ösztönzőnek” érezték egyfajta lokális önállósodási törekvés megindulásához. Ez a törekvés kétirányú volt. Egyrészt a román államtól való függetlenedést hangsúlyozták, melynek célja egyfajta területi autonómia volt, mely „védelmet” nyújtott volna az asszimilációs törekvésekkel szemben, illetve a helyi gazdaság fellendítésével a székelyföldiek helyben maradását segítette volna. Ez az értelmezése az autonómia-tervezetnek már korábban is élt, és hangsúlyozott volt (l. Bakó 2005). A népszavazás számukra negatív eredménye után viszont Magyarországtól való „függetlenedési” törekvésként is jellemezték az autonómia-tervezetet. Ebben, természetesen, nagy szerepet játszott a népszavazás eredménye miatt érzett sértettség, s ez az értelmezés mintegy válaszképpen jelent meg arra. Az autonómia-tervezetnek december ötödike előtt nem volt a mikrorégióban ilyen olvasata (l. Bakó 2005), ezért is vetett ez fel érdekes, új megközelítési módot.

Az autonómia-tervezet körül 2005-ben végzett terepmunka során nagy volt a homály. Beszélgetőtársaim nem voltak tisztában ennek főbb pontjaival, ezzel szemben az igény „helyi” változatát vázolták fel. Ennek céljai közé tartozott: a gazdasági élet fellendítése a magyarországi tőkével, a magyarországi oktatási támogatás kiterjesztése, oktatási intézetek alapítása, a helyi magyarság lélekszám-csökkenésének megállítása s ezáltal a lokális, szimbolikus hatalom megtartása.

„Hát mindenféleképpen nagyon fontos lenne (ti. a székelyföldi autonómia), az UNIÓ-ban már működő példákhoz hasonlóan. Tehát ott azt a piros területet [21] behatárolni. A román állam jelenleg is óriási energiákat fektet abba bele, hogy felszámoljon minket. Ez nem nyilvános, nem, de a forradalom óta számtalan ortodox-templom épült. A rendőrséggel – mondjuk most az utóbbi időben, elkezdtek a magyarok is megjelenni a székelyföldi rendőrök között, egyre többen, nagyobb százalékban – például a széleken, a jelen pillanatban nagyon vásárolják a telkeket s az ingatlanokat. Felmérhetetlen mennyiségben. Nagyon fontos lenne, ha például az anyaország erre ráfigyelne, s legalább most támogatna minket. A szavazás után nehéz erről beszélni, és nem is várunk túl sokat a magyarországiaktól, de most bebizonyíthatnák …(Mit kellene bizonyítaniuk?) Hogy van bennük nemzeti érzés. Hogy mégsem hagyják a székelyeket. És nagyon fontos lenne, hogy a székelyek észrevennék és valamiféle közösségi megmozdulást szerveznének, hogy a saját területeiket ők vegyék meg. Tehát adják el a földeket – nincs a románokkal semmi gondom, az egyik legjobb barátom román, Bukarestben él –, de a székelyföldi autonómia annyiból lenne jó, hogyha behatárolnánk a területet. De szerepelne benne az, hogy az etnikai arányokat felbontani nem szabad. (Ez mit jelentene?) Nem tudom, hogy hogy oldják meg máshol, de ez szerepel a tiroli autonómiában is. Nem költözhetne be több román. Mert, ha nem, akkor fokozatosan, mint az egér a sajtot, így mindenhonnan oldalról rágják jelen pillanatban. Elfogyunk. És nincs olyan sok idő. Hát, ha nem változik semmi, akkor ötven év múlva kisebbségben leszünk, úgy vagy 50% alá csökken Székelyföld. Lehet, hogy 50 év se kell.” (31 éves, felsőfokú végzettségű férfi)

A székelyföldi autonómia témájának újabb olvasata több jellegzetességet hordozott magában. Egy beszélgetés során vetette fel egy baróti értelmiségi, hogy a népszavazás eredménye számukra nem a „nem”-ekben mérhető, hanem abban, hogy kapcsolatukat Magyarországgal egyértelmesítették: nem számítanak támogatására. Ennek ellentmond néhány, autonómia-törekvéssel kapcsolatos interjúidézet, mely azt taglalja, hogy a területi autonómia „kiharcolása” után mi lesz a szerepe Magyarországnak. Újabb lehetőséget jelent majd az anyaország számára, hogy „megcáfolja” a nemzeti szolidaritás hiányának „vétségét”. Ez utóbbihoz kapcsolódó vélemények beilleszkedtek abba a magyarországi diskurzusba, mely a népszavazás után hasonló érvekkel támogatta az autonómia-tervezetet.

„Többszintű autonómiában kell gondolkodni. A székelyföldi autonómia területi autonómia formája lenne, tehát nem a személyi, nem a kulturális, hanem a területi autonómia lenne. A területi autonómia azért lenne jó, hogy meggátolná tán egy ideig az asszimilációt. Van egy olyan hatás (ti. az autonómiának), hogy a kulcsfontosságú helyeken, – mivel román vezetők voltak, ennek következtében az eddig cikis volt román osztályba járatni a gyerekeket, meg egyáltalán az identitástudat, az gyengült –, na most hogyha van ennek egy ilyen területi autonómia-formája, akkor azért a románok részéről is cikis lesz magyarul tanulni, meg azért egyrészt nő a rangja a magyar nyelvnek, a magyar kultúrának. Ezáltal valamennyire fékezzük az asszimilációt, a népességfogyást is. …

Azonkívül, ahogy említettem már, hogy a bányavidékek negatív pszichológiát érzem (ti. Baróton) mint polgármester a humán erőforrás oldalán. Én még érzek egy olyant is, hogy azért igen ám, bezártuk magunkat, nem engedtük, hogy közel jöjjön hozzánk a románság s ezáltal a technika meg a pénz. Tehát teljesen izolálódtunk. Nem igazán jók az izolációs elméletek. … Van bennünk, magyarokban egy védekezési reflex. Mikor baj van, akkor összefog a magyar. Lehet hogy igaz, de ezeket a vészhelyzetekre hagyjuk, ezeket a dolgokat, tehát nem kell azért magunkat akarva akaratlanul bezárni. Nem támogatom az ilyen enklávés dolgokat, hogy most akkor le kell zárni a határokat. Az autonómia, az nem feltétlenül azt feltételezi, hogy enklávé. Az hogy a magyar nyelvnek ugyanakkora joga van, a magyar kultúrának ugyanakkora joga van, hogy a gyerek érzi, hogy magyar iskolába járni jó, a szülő érzi, hogy jó odaadni a gyerekét, hogy egy pluralizmus van a magyar vezetésben, nem monopolhelyzet. Egy nyitott autonómiaformába, ahol a románnak, a magyarnak ugyanaz a joga van. De intézményesíteni a magyar nyelvnek, a magyar kultúrának az ereit, tehát egy második magyar nyelv, második hivatalos nyelv legyen itt a magyar, hol célirányos pénzeket tudunk tenni az ifjúságra, a kulturális hagyományok megőrzésére és egyáltalán a gazdaság megerősítésére.

… Itt az autonómia az azonkívül hogy deklaratív, kell legyen egy valóságalapja, kell tudjuk, hogy kivel, milyen kereskedelmi kapcsolataink vannak, honnan jön be a tőke, honnan jön az információ, a technológia. Hisz olyan technológiákkal dolgozunk itt, mint a kőkorszakban. Még mindig ekével szántunk, még mindig nadrágszíj-földekben gondolkodunk. Az építész-cégek még mindig kanalaznak, meg nincsenek szakemberek, hát itt kellene egy kicsit odahatni, hogy pénzeket hozni (ti. Magyarország segítségével), mert semmiképpen nem lehet lezárni a határokat, mert akkor nem jön be a pénz, nem jön be. És arra kell gondolni, hogy mi az, amit el tudunk adni. Relatív érintetlen a természet, tehát a természeti adottságaink, a turizmusra gondolni, fejleszteni, ásványvizek, az altalaj-kincsek és kihasználni ezt a kulturális adottságot, ami a kulturális turizmust megvalósítani, a multikulturalizmust, a multilingvilizmust kihasználni. Hát hogy itt lehet magyarul beszélni, még megértik a németet is. Az ország más területén nem igazán cikk németül beszélni, inkább angolul vagy franciául beszélnek. Ezeket a dolgokat kellene ügyesen kijátszani, de persze az idő az ellenünk játszik. Hát akkora fázis-eltolódások vannak a mai fejlődésben, hogy azokat nagyon nehéz lesz behozni. Ebben kellene, hogy a magyar nemzet minket segítsen. És ezt tudniuk is kellene odaát. Most, hogy látták a szavazás eredményét, látniuk kell. [22] (Hogyan?) Például, az egyik minisztérium célirányos pályázatot tesz le az Erdélyben, hát olyan pályázatokat, amelyeket Erdélyben (ti. tudnak felhasználni). Vagy civil programokat, partner programokat létrehozni az erdélyi önkormányzatokkal, az erdélyi civil szférával, miért nem? Tehát ezeket támogatni, olyan Széchenyi-tervekre lenne szükség, mely az erdélyi magyarság megmaradását támogatja. Már nincsenek meg ezek a nagy különbségek, ezek a nagy gazdasági különbségek, sajnos, egyrészt a magyaroknak, a magyarországi magyaroknak, hogy nincs meg ez a különbség. De most már, ha a fizetéseket kezdjük nézni, úgy már nem tízszer akkora fizetések vannak, hanem úgy jönnek be, tehát ezekkel már nem kell játszani, hanem most azt kellene, hogy azért a pénzeket egy picit Erdély felé is nyomni. A román is másképpen tekint a magyarra, amikor látja, hogy na egy magyar vállalkozó van, de hát igen, mert akkor most már nem cikis magyarnak lenni.” (54 éves, felsőfokú végzettségű férfi)

Mint a fentebbi, hosszan idézett elmélkedésből is láthatjuk, a magyarországi támogatást – gazdasági tőkét, kulturális támogatást – hasonló módon igénylik az erdélyi magyarok, mint a december ötödikei népszavazás előtt. Ám, míg azelőtt a „határon túli kiszolgáltatott” szerepből folyamodtak támogatásért, most úgy vélik, hogy önállósodási törekvéseik támogatásaként jár nekik. Mindez belehelyezkedik az „otthonmaradásról” szóló magyarországi diskurzusba, hiszen igényeiket nem az anyaországban, hanem szülőföldjükön akarják érvényesíteni. Tehát az autonómia-tervezettel járó önállósodási törekvéseik nem csak a román államtól való „függetlenedési” lehetőséget jelentik, hanem – a kettős állampolgárságról való népszavazás után – új viszonyrendszerben értelmezik Erdély és Magyarország kapcsolatát is.

Összefoglalás

A tanulmány első része a magyar igazolvány használatának és „értékének” köreit mutatta be. A magyar igazolvánnyal kapcsolatos történeteken keresztül elemeztem a román-stigma negatív élményeit, melyek alapot nyújtottak a magyarországi magyarok képének alakításához és a magyarországi és erdélyi magyar nemzeti identitás különbségeinek határon túli olvasatához. Mindez kapcsolódott a december ötödikei népszavazás eredményének erdélyi értékeléséhez is. A tanulmány végén röviden kitértem arra a párhuzamra, mely a magyar igazolvány, a népszavazás és a székelyföldi autonómia-tervezet között van a baróti értelmiség gondolkodási rendszerében. Állításom szerint ez a párhuzam hatással volt az autonómia-tervezet értelmezési köreire, bizonyos rétegeiben megváltoztatta azt, s új megvilágításba helyezte a Székelyföld és Magyarország kapcsolatát.


Felhasznált irodalom

A. Gergely András 1997: Kisebbségek és integráció. Budapest: MTA–PTI Etnoregionális Kutatóközpont.

Ambrus Attila – Benkő Levente (szerk.) 1999: Erdővidéki emberek. Magyar Újságírók Romániai Egyesülete Háromszék. Marosvásárhely–Sepsiszentgyörgy

Bakó Boglárka, 2005: Kisebbségben többségben: Erdővidék. In: Szoták Szilvia szerk.

Bourdieu, Pierre 1985: Identitás és reprezentáció. A régió fogalmának kritikai elemzéséhez. Szociológiai Figyelő 1 (1) 7–22. p.

Donnan, Hastings –Wilson, Thomas M. 1999: Borders: Frontiers of Identity, Nation and State. Oxford:Berg

F. Barth: Ethnic groups and boundaries. Oslo, University Press 1969.

F. Barth: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio. 1996/1. 13–26. p.

Feischmidt Margit 2004: A határ és a román stigma. In: Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás köréből. Szerk.: Kovács Nóra, Osvát Anna, Szarka László. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Nagy György: Eszmék, intézmények, ideológiák Erdélyben. Kolozsvár, 1999.

Olzak, Susan: Etnikai konfliktusok elemzési stratégiái. Regio, 1993/1. 159–182. p.

Reiter, Albert F.: Az etnicitás politikai alapjai. Regio, 1992/1. 3–17. p

Uő.: Problems in conceptualizing cultural pluralism. In: David Maybury-Lewis (ed.): The prospects for plural societies. Washington, Proceedings of the American Ethnological Society 1982.



[1] Az interjú további részéből derül ki, hogy beszélgetőtársam itt a médiában gyakran elhangzó szélsőséges szlogenekre gondol, melyek alapmotívuma, a román nemzettel való „közösségvállalás”.

[2] Kutatásomat az MTA Etnikai és Nemzeti Kisebbségkutató Intézetében, A Kárpát-medence magyarlakta települései és régiói, NKFP projekt támogatásával végeztem.

[3] A 2002-es népszámlálási adatok alapján a 9670 lakosból, 9271 magyar, 300 román, 84 cigány, 11 német, 1 ukrán, 1 lengyel, 1 szerb és 1 bolgár nemzetiségű.

[4] Ebben a témában 10 interjút készítettem. Beszélgetőtársaim közül négy felsőfokú végzettségű, három középfokú végzettségű és három alsófokú végzettségű volt.

[5] Ennek oka, hogy a környéken olyan mértékben csökkent az igény az igazolványok kiváltására, hogy már nem volt szükséges külön irodát fenntartani ezért.

[6] Aktív szervező, felsőfokú végzettségű, értelmiségi réteg az Erdővidéki régióban Baróton van csupán. (A másik központ, Nagybacon vezető rétege a középfokú végzettségűek közül kerül ki.) A mikrorégióból származó, egyetemet végző fiataloknak csak elenyésző százaléka telepedik le szülőfalujában, képzettségükhöz mért munkalehetőség számukra a városban, Baróton nyílhat, bár – az interjúk tanúsága szerint – ezek a lehetőségek is redukálódtak az elmúlt években.

[7] Mint tudjuk, a népszavazás eredménye hivatalosan érvénytelen volt, mindemellett az „igen”-ek száma némileg nagyobb arányú volt, mint a „nem”-eké. Mindemellett a székelyföldi régióban az eredményt egyértelműen elutasításként értelmezték.

[8] Pl. a magyar nemzeti zászló díszíti a legtöbb székelyföldi templom belsejét, néhány magyar többségű településen a helyi általános iskola vagy polgármesteri hivatal üveges szekrényét, illetve a magyar emlékműveket.

[9] Beszélgetőtársam itt egy érdekes dologra utal. A magyar igazolványt többen „magyar útlevélként” kezelték, gyakran így is hívták, mintegy utalva ennek kiemelt jellegére.

[10] Példa erre az igazolványon a magyar koronás címer feltüntetését kifogásoló román pártok megnyilatkozásai.

[11] A helyhatósági választásokon a polgármesteri tisztséget egy függetlenként induló, magyar nemzetiségű férfi nyerte el.

[12] L. ehhez Olzak, 1993, Reiter 1992, 1982.

[13] Vagy mint egy hasonló témával foglalkozó tanulmányban is olvasható: „… a köznyelvben használt idegen szavakat, németes, zsidós hangzású neveket, a cigányokat és az országba érkező bevándorlókat…” (Feischmidt, 2004. 55.)

[14] Az interjúrészlet értelmezéséhez tudnunk kell, hogy beszélgetőtársam a kettős állampolgárság szavazásával kapcsolatban fejtette ki a magyarországi magyarokról alkotott véleményét. Így mondanivalóját, érezhetően átszőtte a harag és a sértettség.

[15] A igazolványt kiadó iroda adatai szerint.

[16] A másik sztereotipizálása mindemellett fontos része etnikai önreprezentációjuknak. (l. erről Barth 1969., 1993.)

[17] Ebben az esetben azért nem kérdeztem rá beszélgetőtársam személyes élményére, mert ő még nem járt Magyarországon, s így nem használta igazolványát.

[18] Az interjú korábbi részében beszélgetőtársam a december ötödikei népszavazás eredményét elemezve arra az álláspontra jutott, hogy ennek oka egyrészt a magyarországi gazdasági helyzetben keresendő.

[19] Beszélgetőtársam itt a szavazás után Erdélyben készített tévé-interjúkról beszélt, amelyekben az interjúalanyok felháborodásuknak adtak hangot.

[20] Az interjúk azelőtt készültek, hogy a romániai parlament napirendre tűzte volna ennek tárgyalását.

[21] Beszélgetőtársam itt a falon levő Románia-térképre mutatott, melyen Székelyföldet piros határral rajzolta át.

[22] Beszélgetőtársamnak itt a többes szám harmadik személyű felhívása azokra a magyar állampolgárokra vonatkozik, akik „igen” mellé tették le voksukat.