Papp Richárd

Önszerveződések és kapcsolatok
a zentai kisrégió településeinek életében

Kutatásaimat az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének átfogó, A Kárpát-medence magyarlakta települései és régiói NKFP kutatásának keretei között végeztem a délvidéki Zenta községben. Kutatásaink olyan határon túli magyar kisrégiókra fókuszálnak, amely kisrégiókra egyes magyarországi (természetesen európai – elsősorban közgazdaságtani – teóriákra és példákra alapozva) elemzők szerint a jövő kontinentális társadalompolitikai (egyetlen működőképes) realitása lesz. E kisrégiók gazdasági, politikai autonomitása hozhatja meg régiónkban is az etnikai konfliktusokkal terhelt kapcsolatok új aranykorát is. Mennyire lesz így, mit hoz a jövő, nem tudhatjuk, ám az említett diskurzushoz úgy szólhatunk hozzá a legeredményesebben, ha bemutatjuk kutatott kisrégióink megélt valóságtartalmait és (ezekből táplálkozó) jövőképeit.

Saját kutatásaimban ezért egyaránt megvizsgáltam az „intézményi szinteket”: felmértem, milyen intézmények léteznek a kisrégió egy-egy településén. Interjúkat készítettem az önkormányzati, művelődési, oktatási, egyházi intézmények vezetőivel és más civil szerveződések, egyesületek irányítóival. Igyekeztem feltárni, melyik szerveződés(ek), intézmény(ek) integrálják a közösség lokális-mikrotársadalmi életét, továbbá „versenyeznek-e” vagy együttműködnek-e egymással ezek. Feltárhatóvá váltak ezáltal a sajátos lokális törésvonalak is, amelyek mentén a közösségi kultúra mélyebb összefüggésrendszereit is megérthetjük.

Az érintett kérdések mélyebb jelentéstartalmai a mindennapok élő kultúrájának megismerésének függvényében válhatnak értelmezhetővé. A mindennapi életben való jártasságunk ugyanis lehetővé teszi a helyi társadalmi rendszerek holisztikus megismerésével együtt az interetnikus kapcsolatok elemzését is.

A felvetett kérdésköröket ezért a kutatásom fókuszában álló kisrégiók „általános” valóságtartalmaihoz próbáltam igazítani, hogy mélyebben megérthessük, az illusztrált jelenségkörök mennyiben függnek össze a kisrégió életében, külön entitásokként kezelhetjük e településeket, s mennyiben lehet egyáltalán régióról beszélni esetünkben, milyen együttműködési lehetőségek, megvalósult kapcsolatok élnek e települések között, s mi a szerepe mindebben Zentának, a kisrégió központjának. Minden korábban felvetett kérdéskört tehát, kutatásomban és a többi elkészülő munkában is a kisrégiók regionális vonatkozásainak függvényében kell vizsgálnunk és értelmeznünk.

Kutatásom módszere a fentiek figyelembevételével az intenzív-empirikus terepmunka, hiszen a felvetett kérdéskörök részletesen és alaposan egy hosszú, aprólékos részt vevő megfigyelés által járhatók körül.

Ahhoz azonban, hogy mindezeket az összetett valóságtartalmakat és folyamatokat érzékletesen feltárhassuk, ismernünk kell az adott kisrégió történeti, szociokulturális és lokális kontextusait. Jelen tanulmány keretei nem teszik lehetővé kutatásom teljes bemutatását, erre majd egy önálló monográfia keretében teszek kísérletet.

Az általam kutatott kisrégió a vajdasági Bácskában található. A Vajdaság ma Szerbia és Montenegró tartománya, amelyet Bácska (északi sávjának kivételével), Bánság és Szerémség történelmi régiói alkotnak. A Vajdaságban lakik a szerbiai magyarok nagy része. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után Bács-Bodrog, Temes, Krassó megyékből és Szerém megye két kerületéből az osztrák hatalom új közigazgatási területet szervezett „Temesi Bánság” és „Szerb Vajdaság” néven. Ezt a területet központilag kormányozták Bécsből 1849 és 1860 között. A Vajdaság elnevezést a szerbek ezután is megtartották, míg a magyar nyelvben tájfogalomként csak a trianoni döntés és a terület Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz való csatolása után kezdett terjedni először Jugoszláviában, azután Magyarországon is. A Vajdaság megnevezés általánossá válását segítette elő Magyarország és Jugoszlávia későbbi szocialista államhatalmainak ideológiája is, mivel – hazánkban is – a korábbi, ugyanerre a területre alkalmazott Délvidék elnevezést „irredentának” minősítette. (Kósa–Filep 1983: 191–192) A Délvidék megnevezés tehát olyan történeti-politikai tájfogalom, amelynek tartalma koronként változott és változik.

A Délvidék elnevezésen a középkorban „alvidék”, majd „végvidék” értelemben a dél-magyarországi vármegyéket (Verőce, Pozsega, Szerém, Bács, Torontál, Temes, Keve), illetve a Dunán és a Száván túli bánságokat (Ozorai, Sói, Macsói, Szörényi) értették rajta. Később, a 18–19. században a Bácskát és a Bánságot jelölte. 1918 után a Magyarországtól Jugoszláviához csatolt részeket nevezték Délvidéknek. (Kósa–Filep 1983: 81–82) Terepmunkám helyszínén kutatásaim megkezdésekor 1999-ben a Vajdaság elnevezés volt elterjedtebb. Azonban később egyre többen a Délvidék elnevezést használták kiemelve ezzel a régió magyar nemzethez való tartozását és elutasítva a régiónak az 1849–1860-ban, az osztrák abszolutizmus idején Szerb Vajdaságként ismert elnevezését. A Délvidék elnevezés ebben az összefüggésben a vajdasági magyarság nemzetrészként való megjelölése értendő, amely elsősorban a nemzettudatot elmélyítő közösségi rítusok nyomán vált mára a kutatott kisebbségi kultúra köznyelvének és evidencia-készletének részévé. A Délvidék elnevezést vajdasági beszélgetőtársaim a többi, korábban Jugoszláviához csatolt nemzetrészek átfogó neveként is használják, de hangsúlyos és közérthető jelentéssel elsősorban a vajdasági magyar közösséget fedi le.

A Vajdaságot alkotó Bácska, Bánság és Szerémség mindegyikében éltek magyarok a honfoglalás kora óta. A középkorban is, a Magyar Királyság részeiként gazdag, sűrűn lakott területek voltak. A török háborúk alatt azonban e térségek magyar közösségei jórészt elnéptelenedtek helyet adva a 16. századtól a török elől menekülő szerb közösségek migrációjának. A török uralom alól való felszabadulás utáni magyar migráció azonban csupán a 18. század harmincas éveitől kezdődött Bácskában, Bánságban pedig – amely, mint láttuk, Bécsből kormányzott terület lett – még később, a 18. század hetvenes éveinek végétől indult meg, amikor a Bánság közigazgatásilag is visszakerült Magyarországhoz. Addigra pedig e területeken, elsősorban a Bánságban jelentős számú szerb és német népesség telepedett le. (A Szerémségben csupán a 18–19. században költöztek Dunántúlról és Bácskából kisszámú magyar közösségek szórványközösségeket létrehozva.) A magyar közösségek ráadásul Magyarország legkülönfélébb területeiről költöztek erre a vidékre, így a más-más felekezetű és regionális hátterű közösségek lokális identitástudata késleltette egy közös regionális magyar identitás formálódását a Vajdaságban. (Vö. Kósa–Filep 1983: 59–61; 63–66; 178–179)

A különböző falvak közösségei így megőrizték saját, otthonról hozott csoportidentitásukat, amely a mai napig is jelentőséggel bír életükben. (Vö. Hegedűs 2000: 603) A magyarság folyamatos interakcióban élt itt a velük együtt élő népekkel, elsősorban a szerbséggel és a németséggel, de több helyen a szintén e területre (nagyobb számban a Bánságba) költözött horvát, ruszin, román, bolgár, cseh etnikumokkal is. A vajdasági magyar kultúrát így alapvetően meghatározza a vele együtt élő etnikumoktól átvett adaptív értékek sajátossága, s a velük való együttélés során kialakított interetnikus kapcsolatrendszer normatív kerete. Mint tudjuk, mindez elsősorban a magyar–szerb együttélésre vonatkozik, de ennek folyamatai is kontextusokként változnak, hiszen a trianoni döntés óta folyamatosnak tekinthető a migráció Szerbia déli részei, Montenegró és – az elmúlt másfél évtized háborús időszakából tömeges méretben – Bosznia, Horvátország és Koszovó irányából. Ezzel párhuzamosan zajlott le a magyar kisebbség tömeges elvándorlása a Vajdaságból. Mindez a legújabb statisztikai adatok tükrében is (vö. www.htmh.hu) a vajdasági magyarság lélekszámának csökkenését jelenti.

Míg a trianoni döntés előtt 1910-ben a 1,5 millió vajdasági lakosból 420 ezren (28 százalék) voltak a magyarok, addig 1991-re a 2 millió lakosú Vajdaságban 341 ezerre (17 százalék) csökkent a számuk. 2002-re pedig már ugyancsak a 2 millió összlakosságból csupán 290 ezer fővel (14 százalék) számolhatunk. Az általam kutatott Zenta község Észak-Bácskában fekszik, s ez etnikus kultúráját is meghatározza. Bácskában a vajdasági magyarság közel 75 százaléka él (a Bánságban körülbelül 24 százalék, míg a Szerémségben 1 százalék [vö. Hódi 1989: 562; Göncz 1999: 39]). Ezen belül Bácska körülbelül 1 millió lakosából 288 ezer a magyar, s ebből 230 ezer Észak-Bácskában él. (Mirnics 1990: 20; Göncz 1999: 40) Ez azt jelenti, hogy (a közép-bánsági térséggel együtt, amely viszonylag összefüggő területet alkot az Észak-Bácskával) a vajdasági magyarok 86 százaléka él itt. Ennek köszönhető, hogy több észak-bácskai – így a Tisza mentén is – községben a lakosság többségét teszik ki a magyarok. Ezeknek a közösségeknek egyike Zenta is, ahol a magyarok körülbelül 80 százalékos többséget alkotnak. Zenta községhez Zenta városán kívül négy település: Felsőhegy, Tornyos, Kevi és Bogaras tartozik.

A középkori Zenta a honfoglaló magyarok egyik téli szálláshelyéből formálódott állandó településsé a 12. század folyamán a Szente-Mágocs nemzetség birtokaként. Valószínűleg első hűbéruraira emlékezik a város a maga elnevezésében is, melynek első írásos említése 1216-ban fordul elő. A 14. század második felében már a budai káptalan tulajdonaként szerepel az okmányokban. Ennek köszönhetően a tatárjárás során elpusztult Zenta a 15. század közepéig virágzó mezővárossá fejlődött. 1506-ban kapta meg Zenta II. Ulászlótól a szabad királyi város rangját. 1542 végén azonban – Szeged elfoglalása után – a szegedi szandzsák, illetve náhije egyik helyőrségeként bevonták a török közigazgatásba. A túlélőknek csupán töredéke maradt itt. Ugyanekkor kezdődött meg a szerb migráció, a beköltöző szerbek kisegítő katonai szolgálatba szegődnek.

A következő évtizedekben a bácskai Tisza-vidék az újabb török hadjáratok felvonulási-visszavonulási területévé vált, ami bizonytalanná tette a megélhetést, így Zenta gazdasági-társadalmi élete is stagnált a másfél évszázados török hódoltság alatt. Ennek az állapotnak éppen Zenta mellett vetett véget a vegyes nemzetiségi összetételű osztrák had 1697-ben. A karlócai béke (1699) megkötése után Zenta is az újonnan megszervezett Tiszai határőrvidék része lett. Ekkor túlnyomórészt szerb határőrök lakták.

A 18. század közepén került sor a határőrvidék átszervezésére, amely során a szerbek tömegesen vándoroltak el, és helyükre nagy számban érkeztek magyarok és szlovákok, így a 18. század végéig teljesen megváltozott a település lakosságának etnikus-vallási összetétele is. 1751-ben Mária Terézia rendeletének köszönhetően Zenta kiváltságos mezőváros lett. Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc véres zentai esemé­nyei azonban nemcsak anyagi károkat okoztak, hanem hosszan tartó, traumákkal telített bizalmatlanságot is az itt élő magyarok és szerbek között. A forradalmat követően viszont 1861-ben (véglegesen 1873-ban) Zenta rendezett tanácsot kapott, és így a Tisza-vidék legjelentősebb központjai közé számított.

Zenta városiasodását és polgárosodását az első világháború, majd az azt követő általános gazdasági-társadalmi depresszió, valamint az új állam, az SZHSZ Királyság kedvezőtlen nemzetiségi és agrárpolitikája szakította meg. A ’30-as évek derekán ennek ellenére gazdasági fellendülés volt tapasztalható.

A második világháború idején lejátszódó tragikus események azonban Zentát sem hagyták érintetlenül: áldozatul esett a zentai zsidóság, majd a háború utáni megtorlásban jelentős számú magyar is kivégzés áldozata lett, mindez az interetnikus kapcsolatokra nézve is mély nyomot hagyott maga után.

A háború utáni Jugoszlávia szocialista-autoriátus visszásságai is – mint részletesen látni fogjuk – alapvetően meghatározzák ma is a zentaiak életét. Mindezt tovább traumatizálta, rontotta az 1990-es évek háborús légköre, több család elvándorlása is. Mindennek ellenére Zenta a vajdasági magyarság egyik művelődési központja maradt, és az etnikus arányok sem változtak meg jelentősen. A 2002-es népszámlálás szerint a városnak 20 302 lakosa van, ennek 78,12%-a magyar. (Vö. Zenta monográfiája; www.kapocs.org)

Felsőhegy Zentától nyugatra, mintegy négy kilométerre fekszik a Zenta–Orom vasútvonaltól délre. Az újabb települések közé tartozik, mivel a török pusztítás után sokáig lakatlan terület volt. Telepítői főleg Dorozsmáról és Felső-Megyerről jöttek, szőlővel, gyümölcsfákkal ültették be a magaslatot. Éppen ezért először Felső­szőlőhegy volt a neve a helyi szájhagyomány szerint. Amikor a filoxéra kipusz­tította a szőlőt, a település neve is megrövidült, csak a Felsőhegy névalak maradt.

A kevés szerb nemzetiségű lakos, főleg a Kolónia nevű különálló településen él, melyet a Montenegróból ide költözött telepesek építettek fel az állam támogatásával 1921-ben. A lakosok száma a 2002-es népszám­lálás szerint 1889 (a magyarok százalékaránya: 97,14%).

Tornyos település észak Bácskában, a Zenta–Topolya közötti műút mindkét oldalán terül el. Központja a Zenta–Topolya és a Tornyos–Szabadka közötti utak kereszteződésénél van. Magába foglalja Zenta község határának északnyugati részét, a Híres-sori, Slavnić-sori és völgyparti egykor sűrűn lakott és virágzó tanyavilágát, amely az utóbbi évtizedekben rohamosan elnéptelenedett. Nevét a szájhagyomány szerint a messze elnyúló síkságon már jó távolról látható török dúlás előtti templomtornyáról kapta.

Tornyos neve az okiratokban, 1479-ben tűnik fel először. A karlócai béke után szervezett határőrvidékbe tartozott Tornyos is, majd a tiszai határőrvidék felszámolása után, 1751-ben magyar nemesi rangot nyert szerb határtisztek (granicsárok) itt kapnak kúriákat.

A település a 19. század végén kezdte kiépíteni infrastruktúráját párhuzamosan a helyi társadalom gazdasági megerősödésével. 1913-ban gazdakört is alakítottak. Ennek ellenére villanyáramot csupán 1952-ben kapott a falu, vízvezetéket pedig, 1966–1967-ben.

A legutóbbi, 2002. évi népszámlálási adatokat összehasonlítva az 1991. évi állapottal a következő képet kapjuk: 1991-ben 1908, míg 2002-ben 1766 lélek – magyarok és cigányok – lakott itt (a magyarok százalékaránya: 82,22%,).

Kevi Zentától délnyugatra terül el kb. 25 km távolságra. A 16. századi iratokban Csongrád megyéhez tartozó településként szerepel, amely közel fekszik a Tiszához és Zentához. A török defterekben nem találkozunk Kevi nevével, feltételezhető, hogy teljesen elpusztult. Kevi település is a múlt század végén kezdett gazdaságilag megerősödni, azonban fejlődés, különösebb, erőteljesebb fellendülés csupán a második világháború után észlelhető. Villanyáramot is csak 1953-ban kap, a vízvezetéket pedig 1967–1968-tól kezdték építeni. Lakosai földműveléssel foglalkoznak. A 2002-es népszámlálás adatai szerint számuk 887 (a magyarok százalékaránya: 96,96%).

A múlt század negyvenes éveinek végén Vajdaság-szerte új települések létesülnek. Az egyik ilyen a Zentától (Topolya irányában) tizennégy kilométerre levő Bogaras. A 2002-es népszámlálás adatai szerint a lakosság lélekszáma: 724 (a magyarok százalékaránya: 80,11%).

A község településeinek ismertetéséből kiderült, ahogy később részletesen is látni fogjuk, kutatott közösségeim életét alapvetően határozza meg a magyarsághoz való tartozás, hiszen mind a települések etnikai arányai, mind a történelmi tapasztalatok a magyarsághoz való tartozást mint evidens jelentéstartalmat hordozzák e vajdasági kisrégió lakói számára. Kutatásaimat is ez a sajátosság keretezte, hiszen a fent említettek egyaránt meghatározzák az általam kutatott község közösségeinek interetnikus stratégiáit, identitás-szerkezetének, állami, illetve nemzeti kötődéseinek sajátosságait és lokális kultúráit.

A települések áttekintése ezzel együtt rámutat arra is, hogy a kisrégió eltérő történeti-társadalmi hátterű és lélekszámú mikrolokális közösségekből épül fel. Felmerül ezért a kérdés, hogyan szervezik meg a települések saját közösségük intézményeit, mikrotársadalmi életük kereteit és eseményeit, ugyanakkor hogyan hatnak egymásra, hogyan egészítik ki egymást kisrégiójuk világában?

A fenti kérdéskörök válaszlehetőségeinek megfogalmazásához interjúkat készítettem a helyi közösségek intézményeinek, magyar szervezeteinek vezetőivel, munkatársaival. Kérdéseim kiterjedtek a kisebbségi intézményrendszer működésének feltételeire, értékelésére is. Interjúink során kitértünk a helyi magyarság kulturális életének szerveződésére, valamint az egyes intézmények célkitűzéseire, aktuális stratégiáira is.

Mint említettem, a kutatás az eredmények első feldolgozási stádiumánál tart, ezért az alábbi interjúrészletek kibővítése és átfogó értelmezése egy későbbi, monografikus igényű munka által lesz bemutatva. Ezek az előzetes, empirikus helyzetképek is elgondolkodtathatnak azonban minket a zentai kisrégió aktuális problémaköreinek sajátosságairól és a lehetséges támogatások alkalmazhatóságáról.

A Vajdaságban a kisebbségi magyar intézmények és szervezetek száma az adott kisrégiók magyar nemzetiségű lakosainak számával arányosan nő, azaz minél nagyobb egy községben a magyar közösség, annál több ott a kisebbségi szervezet és kulturális intézmény.

Zenta község etnikus arányai a 2002. évi népszámlálás adatai tükrében a magyarság lokális dominanciáját (80,52 százalék) feltételezik. (Mirnics 2003: 351) Ennek megfelelően az önkormányzat vezetése, a helyi politikum is a helyi magyarság önszerveződését támogatja. Felmerül ugyanakkor ismét a kérdés, ezek az élő intézmények hogyan szerveződnek meg az egyes települések társadalmaiban, és hogyan integrálódnak a nagyobb községi szervezetben, azaz milyen e magyar dominanciájú önkormányzat szervezeti kapcsolatrendszere?

Az önkormányzat vezetője a következőképp látja mindezt:

„A zentai kisrégiót a vajdasági magyar terminológia községnek nevezi, valójában ez egy kis járásnyi terület. Zenta specifikus helyzetben van a többi helységhez képest, a többi önkormányzathoz képest a környezetünkben. Mert nálunk maga a város 20 000 lakossal bír, míg az összes, mind a négy kistelepülésünk, öttel se. Tehát ebből a szempontból tényleg központja vagyunk ennek a kistérségnek. Nálunk ez mindenféleképpen egy központosított rendszert jelent. Létrehoztuk 2000-től a helyi közösségeket. Helyi közösségek gyakorlatilag azok a települési önkormányzatok, amelyek a helyi tervezés és szervezés szintjét jelentik. Igazán ők döntik el, hogy helyben mit és miként csinálnak, hogy organizálnak, hogy fejlesztik az infrastruktúrát. Mi pedig központilag osztjuk le erre az eszközök hányadát, vagy van nekik saját jövedelmük, helyi adójuk, helyi járulék, amelyből ők fejleszteni tudnak. Most, ha megnézzük, akkor ebben dönthetnek. Az önkormányzati választások viszont a község szintjén, tehát a járás szintjén zajlanak. Én úgy érzem, hogy ez jó abból a szempontból, hogy az önkormányzatnak kutya kötelessége, a mindenkori önkormányzatnak minden települését eltartani és megtartani, és mindenütt egy kicsit fejleszteni. Más szempontból viszont ez nagyon rossz, mert egy bogarasinak vagy tornyosinak vagy kevinek esélye sincs arra, hogy itt az önkormányba igazán labdába rúgjon és itt valamit csináljon. Tehát mindenféleképp itt egyfajta fölülről diktált leosztás van. Ezért mondom, más településeken, ahol a sok faluban is annyian laknak, mint magában a településen, vagy van még egy település, amelyikben megintcsak sokan laknak, ott mindjárt más a leosztás. Itt a kicsik inkább föltekintenek ránk, és sokat várnának tőlünk. A másik baj viszont az, hogyha a zentaiakat kérdezem meg, ők meg amiatt kajabálnak, hogy miért költjük mi a zentaiak pénzét ki a falura. Van itt egy oda-vissza dobálódzás, de ez nem annyira kifejezett, mert ha megnézzük a falusi lakosság arányát az össz kisjárás lakosságra, akkor tényleg 1/5-e az összlakosságnak. Tehát 4/5-e csak városlakos, és a város az, aki ennek az irányítását végzi.”

Az elmondottakból láthatjuk, hogy Zenta városa integrálja a kisrégió életének mikrotársadalmi gyakorlatát. Ennek tükrében is érdemes megnézni, hogyan értékelődik mindez más járási települések vezetőinek szemszögéből, illetve hogyan próbálják ők megszervezni helyben a magyarság életét. Felsőhegyen a következő kommentárokkal találkoztam:

„Zentával az együttműködést pozitívnak tartom, de ugyanúgy ki kell emelni a kultúrát, mert Felsőhegy területén a Petőfi Sándor kultúrcsoport az, ami nagyon aktívan dolgozik. Komolyabb rendezvényeket szervez, az arató ünnepséget, ami kárpát-medencei arató ünnepségnek van tekintve. Jelenleg most már fesztiválnak fog átmenni, mert nem a verseny itt a lényeg, hanem a résztvét és a hagyományok megőrzése. Eddig ezen Magyarországról, Romániából is voltak, ugyanakkor a mi területünkről is Szerbiából, nemcsak magyar nemzetiségűek, hanem bunyevácok, szerbek. Azok is részt vettek a saját népszokásaikkal, és bemutatták, hogy történik egy arató ünnepség.”

„Felsőhegyen a legfontosabb intézmény a Petőfi Sándor kultúrcsoport. De itten van a nyugdíjasok tömörülése, csoportosulása, akkor van a nőszervezet, vannak kézimunkacsoportok, van a Sloboda futball klub, van 7–8 szervezetünk, aki a felsőhegyi költségvetésből van fenntartva és ugyanakkor ők a rendezvényük után amit beszednek pénzt, abból tartják fent magukat.”

„Felsőhegyre jellemző az, hogy nálunk a gyűlések nem unalmasak. Hangulatosak. Gondolatmegosztások, gondolateltérések vannak, de igyekszünk azon, hogy mindenki jól járjon. Valahogy nem szeretnénk azt, hogy egyik jobban elhúzzon a másik csoporttól. Megpróbáljuk azt kordában tartani. Nagyon nehéz az emberekkel dolgozni, mert senkit nem akarunk megsérteni, de viszont meg kell érteni, hogy mihez van lehetőségünk, mit bírunk el, mit nem bírunk el.”

„Felsőhegyen elsősorban a templomi búcsú szervezi az életet. A templomi búcsú az minden május első vasárnapján van. Ez egy olyan ünnep, ami az egész falut megmozgatja, egyházi ünnep. Akkor van a falu napja, az május 25-én van. Van testvéri kapcsolatunk, szerződésünk a magyarországi testvértelepüléssel aláírva, ővele tartjuk a kapcsolatot.”

Az elmondottakból is látszik, hogy Felsőhegyen elsősorban a Petőfi Sándor kulturális egyesület szervezi a helyi életet, a többi lokális szervezet segítségével. Fontosnak tartják továbbá az aratóünnepséget és a templombúcsút is, amelyek a lokalitáson is túlmutató, a helyi kultúra nyitottságát képviselő értékekkel is bírnak. Mindezek mögött a település külön önálló költségvetése áll. Felsőhegyen ezért úgy látják, hogy egy esetleges regionális decentralizáció nem tenne jót a község életének.

„A felsőhegyi helyi közösség szempontjából a decentralizáció biztos nem fog bekövetkezni. Itten csakis Zenta község területén, azaz ez fog menni város szinten. Úgyhogy mint felsőhegyi helyi közösség továbbra is meg fog maradni, de ez nem olyan önálló szintű lesz, mint például a Zenta község területén lévő polgármesteri hivatal. Mert a változás a pénzeléstől függne, hogy kitől is kapnánk mi a pénzt. Amennyiben mi is Belgrádtól kapnánk a pénzt, úgy ahogy a zentai önkormányzat, akkor én nem látnám ennek a negatívumát, mert így azért a községtől elég jól ki kell minekünk azt a bizonyos pénzt verekedni, alátámasztani, mennyit is akarunk, mi alapján kérjük azt, és mindenki faragja le, hogy minél kevesebbet kapjon. A községi képviselő-testületben két tanácstagunk is van Felsőhegyről, aki részt vesz ezeken az összejöveteleken. Ugyanakkor létezik az a bizonyos végrehajtó bizottságnak az összejövetele, ami több alkalommal kiszélesedett formába történik, és oda meg vannak a helyi közösségek tanácsnokai is hívva. Amennyiben nem tévedek, Felsőhegynek van kettő képviselője, a többinek egy-egy. Ez is bizonyos településlétszám alapján van megállapítva. A mi helyi közösségünkhöz két komolyabb tanyacsoport is tartozik. És több lesz valószínűleg még a létszám, és ez adta azt a lehetőséget, hogy Felsőhegynek a községi képviselő-testületbe két tanácsnoka legyen. Amikor a pénzekről volt szó, év vége felé elkészíti minden helyi közösség a tervét a következő évre, és akkor az van község szinten mérlegelve, hogy mennyi pénz jut rá, vagy jut-e.”

„Az a szerencsénk, hogy Zentától külön is lehet pályázni a pénzekre. Itt az elmúlt időszakban sikerült is, mivel van ez a központban lévő kultúrházunk, ezt bizonyos alapítványokkal a Petőfi Sándor kultúrcsoport megpályázta és akkor kapott is, ha jól emlékszem 500 000 dinár értékű devizát, vagy dinárt. Mert ugye ez már nem tartozott a tanácsra, ezt kimondottan külön a Petőfi Sándor kultúrcsoport koordinálta. A magyarországi pályázat alapján jött ide az a pénz, oda pályáztak.”

Az elmondottakból láthatjuk, hogy Felsőhegy jobb érdekérvényesítő lehetőségekkel bír, mint a többi település, illetve képes adaptálódni az aktuális finanszírozási kihívásokhoz, azaz képes pályázati pénzeket önállóan megszerezni. Felsőhegy viszonylagos önállósága elsősorban a magyarországi testvértelepüléssel való intenzív kapcsolatok hozadéka. A testvértelepülés példája egyszerre inspiráló a felsőhegyiek számára, másrészt rávilágít hazai lehetőségeink és az anyaországtól várható támogatások szükségességére is.

„A falura pozitív hatással van, csak nagyon nagy különbségek vannak a két településnél a pénzelésben. Csorvás ugye hasonló szinten és nagyságban van, mint Zenta község. És akkor sajnos a mi kis jelenségünkkel, amit kapunk pénzt a tevékenységre, eltörpülünk mellettük. Mivel ott kollégiumok vannak, stb., minekünk beruházásunk nincsen, és nem is volt sose. A pozitív hatás tőlük a kultúra elsajátításában és a továbbadásában van. Talán itt látnám az első eredményeket, nem pedig a pénzen, hogy most az milyen szinten van, vagy milyen szinten van Felsőhegy.”

„Támogatásokat is keveset kapunk. Van az az egy, amit mondtam, a teremnek a felújítására, és mostan az aratóünnepségkor a Petőfi Sándor kapott 500 000 Ft-ot a Földművelési és Kulturális Minisztériumtól, ha jól tudom. Oda fordultak kérelemért, és ezt kapták. A testvértelepülésről sem jött viszont befektető vagy vállalkozó.”

„A magyar igazolványok jelentettek még inkább egy ilyen pszichikai hatást és a hovatartozásunk, magyarságunk miatt. Talán így tudnám ezt megmagyarázni. Gyökeres változást még nem látunk benne, mert ha Magyarországra akarunk utazni, vízumot kell kiváltanunk, a vízummentesség nem történt meg, inkább egy lelki, pszichikai hatást jelentett.”

„Lehetséges, hogy majd Felsőhegyet is megtalálják a magyarországi támogatások, de elsősorban itt egy sorrendet ha felállítanánk, nem Felsőhegy az első, hanem Vajdaság, és Vajdaságon belül aztán majd próbálnánk megkeresni Felsőhegyet. Itt talán a gazdasági helyzetet is szeretném ecsetelni, mivel az elmúlt időszakban úgy a mezőgazdasági földvásárlási árak, mint pedig azok az anyagok, amik felhasználódnak a mezőgazdaságba, azok mint hogyha magasabb áron lettek volna itt minálunk. És, ha nagyobb volna a lehetőség, hogy Magyarországról, mivel EU-országhoz tartozik, így minőségesebb termények bejönnének ide. Sokszor ez a minőséges termény nem drágább, mint ami itt minálunk ebben a pillanatban forgalomba van. Itt a faluban 50%-ban fóliasátorokkal, ami alatt a paprikát, a paradicsomot, uborkát, stb. termelik, és utána viszik piacra. És sajnos a polgárok rá vannak kényszerülve, hogy a minőségi fóliáért külföldre kell utazni.”

Lenne tehát közvetlen támogatási lehetősége Magyarországnak ezen a településen is, de erre a felsőhegyiek szerint sokáig várni kell még. A fenti kérdésköröket egy másik zentai településen, Tornyoson a következőképpen látják:

„Egészen a középiskolás koromig Tornyoson éltem. Tehát ez a saját meglátásom teljesen. Utána egyetemre kerültem Szabadkára, és utána pedig Szegedre jöttem 7-8 évet, tehát ez 16 év más, tehát százezernél nagyobb lakosú városban eltöltött évek. Mikor még általános iskolába és középiskolába jártunk, azt nem mondom, hogy gátlásaink voltak a városiakkal, a zentaiakkal szemben. Hát igen, tornyosi iskolából jött gyerekek, matekverseny, részt vettek és ennyi. Lényeg az, hogy volt bennünk egy kis gátlás mindig a városiakkal szemben, és utána amikor onnan elkerültem Szabadkára, később Szegedre, és megismertem az ottani viszonyokat, az ottani embereket, akkor lett számomra a tornyosi lét, a tornyosi tudat kedves. Nem az emberek, mert azokat ismertem előtte is. És utána mikor visszajöttem egy nagy városból, és akkor már mint tornyosiként 16 év után, akkor már nemhogy szégyelltem, hanem büszke voltam rá. Azért mert megismertem a nagyvárosi létet, életfelfogást és abból a szempontból, hogy akkor Tornyos, mint falusi emberek nem a legutolsó sorban találhatóak. Ez a saját tapasztalatom. A tornyosiakban egy lokálpatriotizmus létezik. Ez mindenképpen így van. Az a gond, hogy távol vagyunk a várostól. Mondjuk van ettől 5 km-re levő falu, pl. Felsőhegy, az ő helyi tudatuk talán nem annyira kifejezett, mint a tornyosiaké. Ismerve a többieket, minden bizonnyal van lokálpatriotizmus. Másik pedig az, hogy fontos csomópontnál fekszik, közlekedési csomóponton, tehát mindenképpen nyitottak. Állandó átutazó forgalom van a faluban, viszont megvan az a tornyosi tudat.”

„Zentával szemben, nem vagyunk szívbajosak, hogyha pénzt kell kérni az önkormányzattól, mert végül is fel tudunk mutatni eredményeket. Kevi és Gunaras viszonylag zárt települések, az ő tudatukat nem ismerem, de az annyira nem erős minden bizonnyal, mint a tornyosi.”

„A történelemből adódóan még a század előtt, tehát még száz évvel ezelőtt is azt mondták az itteniek, amikor mentek Zentára piacra, hogy hazamegyünk a piacra. Tehát a tornyosiak kitelepült zentaiak. Zentai származásúak sokan. És akkor volt ez a szólás-mondás száz évvel ezelőtt, hogy hazamegyünk a piacra. Most a zentaiakkal szemben? Végül is érződik a zentai kötődés, ez évtizedek óta így volt. Bár végül is Topolya néhány kilométerrel közelebb van, de viszont mégis a Zentához kötődés érződik. Más szempontból pedig Tornyos az közép-bácskai település, tehát nem az a Tisza-parti valami halász, halászathoz, vízhez kötődő emberek lakják.”

„A tornyosi lokálpatrióta másik szempont a közigazgatás. A helyi közösségek egy szervezési forma a lakosság részéről, és mondjuk az, amit 10 éve megszüntettek, most újra megalakultak, és látszik az, hogy ha a helyi lakosok tudatára bízzák az irányítást, akkor ez működik is. Tornyoson például ezek az építkezések a helyi közösségek megalakulása után történtek. Rá lehet bízni a helyiekre is valamennyi pénzt, és akkor ők azt be is tudják fektetni.

Ezt a 2000-es választások után követő zentai kormány tette lehetővé, hogy a helyi községek megkapják. Ez nem így volt mindig. Most egyszer kiépült, egyszer megszüntették, most újra kiépült, most már nem tartom azt valószínűnek, hogy leírják, de nehéz volt az eleje. Tehát újra ki kell építeni azt az intézményrendszert, ami már egyszer megszűnt, és nem az ’80-as évek kvázi kommunista-szocialista fölépítése és működése, hanem teljesen új rendszer. Tehát új, demokratikus játékszabályok közepette.”

„Tornyoson vannak magyar intézmények, akik közt végül is jó a viszony. Igyekszünk tartani a kapcsolatot. Nem úgy, hogy az önkormányzat basáskodik felettük, tehát teljesen normális kapcsolatot tartunk. Az iskolaigazgatóval is nagyon jó a viszonyunk, az óvodával, a sportegyesülettel van egy kis szikra köztünk, és a művelődési egyesülettel teljesen, majdnem összefonódunk. Pl. Durindó kapcsán teljesen összefonódott, amit tudtunk segítettünk. Ugyanígy most a kenyérszenteléssel. Az, amit én kiemelnék, és ez már csak a falun belül működik. Hogy a Durindó kapcsán, hogy önkéntes munkát vállaltak. Nálunk nincsen köztisztasági fenntartó vállalat, tehát itt az emberek saját maguk kaszálják le, különben nőne a gaz, és eleve a Durindóra készülve, vagy most a kenyérszentelésre készülve összefognak, munkaakciókat szervezünk. Ami véleményem szerint városban nem igazán. Most a Durindónál is volt, több mint 1000 munkaórát, amit összeadtam, amit munkagépekkel vagy saját munkaerejével. 1000 munkaóra ekkora településen. Azonkívül a Durindón legalább 70-en voltak nap mint nap avanzsálva ezeken a rendezvényeken mint kísérők, mint kiszolgáló személyzet vagy felügyelő vagy szervező. Naponta 70-en, és 1700 lakos, tehát abból sok idős személy is. Tehát 70 nap mint nap és három nap az 210 embernek a munkája, önkéntes, ingyenes munkája reggeltől estig. Semmi anyagi vonzata nem volt.”

„Az emberek életét itt főleg az egyházi és művelődési műsorok szervezik. Politikai rendezvények nincsenek. Tehát helyi önkormányzat szintjén semmiféle politikai megmozdulást nem szervezünk. A kenyérszentelés, a templombúcsú, ezek fogják össze az embereket. Mindenképpen spontán és a megszokott egyházi… karácsony, húsvét, ami mozgatja őket. Erről mindenképpen érdemes beszélni, mert ők azok, akik szervezik ezeket a hagyományápoló rendezvényeket, műsorokat. Színvonalasak. Iskolával karöltve, tehát 2-3 havonta.”

A kisebbségi intézményeket, az iskolát, az óvodát, a sportegyesületet és a művelődési egyesületet tehát Tornyoson is a helyi közösség próbálja összhangban tartani több-kevesebb sikerrel. Fontos események alkalmával azonban, mint a Gyöngyösbokréta rendezvény megtartása, az intézmények, és ami ennél is fontosabb, a település lakói is összefogtak, és önkéntes munkával járultak hozzá a település presztízsének fenntartásához. A tornyosi interjúkból kiderült, megkérdezetteim hangsúlyosabban kitértek a saját identitás, a lokálpatriotizmus megjelölésére, amelynek legfontosabb elemeit a Zenta várostól való viszonylagos távolsággal és az eltérő ökológiai környezetből levezetett mentalitással és életmóddal magyaráztak.

Hangsúlyozták azonban, hogy mindezek a különbségek csupán Zenta községen, a Zentához való tartozáson belül érvényesek. Ennek felel meg a helyi közösségek közigazgatási életének megítélése is, üdvösnek tartják az önállóságot, de csupán a járáson, a Zentához való tartozás egységén belül.

Láthattuk, hogy a magyarországi településsel való kapcsolatuk sem elég intenzív, így csupán kívánságként fogalmazódott meg egy későbbi esetleges uniós pályázat beadása Dunaszentgyörggyel együtt. Befektetéseik többségét ezért elsősorban a költségvetés fedezi, s jelentősebb pályázati pénzek hiányában kevés lehetőség nyílik nagyobb intézményi beruházásokra is. A magyar igazolványok jelentőségét is ehhez mérték, s azt elsősorban a „fióknak” szóló gesztusként értékelték, amely nem oldja meg a mindennapi gondokat. Az elmondottak miatt, bár Tornyos lélekszámban és távolságban is a legönállóbb településnek tűnik Zenta kisrégiójában, ugyanúgy rá van utalva az önkormányzat központi centrális segítségére, mint a többi közösség.

A Zenta városára való utaltság leghangsúlyosabban ezzel együtt a kis lélekszámú települések életében számottevő. Erre utal Kevi példája is:

„Helyi közösségünk úgy működik, hogy itt hozunk határozatokat. Felmérjük a falunak a szükségleteit, és akkor ezt, egy tagunk van a közgyűlésben, szóval ezt a végrehajtó bizottság elé terjesztjük. Ők mérlegelik, és akkor megkapjuk, vagy nem kapjuk meg a dolgokat. Általában megkapjuk. A városi, zentai önkormányzat, nem akarom őket dicsérni, de így van, az nyújt támogatást, hogy működjön az iskola, a kultúrkör, a nyugdíjas egyesület meg az önkéntes tűzoltó egyesület. Ezek nem lennének nagyon, ha nem kapnánk a támogatást” – mondta a falu egyik meghatározó személyisége.

Láthatjuk, hogy ez a kistelepülés egyértelműen Zentára van utalva, mivel sem önálló pályázati források elérésére, sem magyarországi kapcsolatok fenntartására nem képes egyelőre. Külvilággal való intézményesült kapcsolataik jellegére utal az is, hogy „szervezeti”, képviseleti szinten csupán Zenta város ünnepén és a szintén a városban rendezett Európa-napon vesznek részt.

Az érintett kérdésköröket vázlatosan illusztráló példák kapcsán is felmerül végül a kérdés, hogyan látják a város intézményeinek, szervezeteinek vezetői Zenta és a többi település kapcsolatának sajátosságait, illetve hogyan értékelik a kisebbségi intézmények működését és az azok mögött álló feltétel- és lehetőségrendszereket.

„Itt a Délvidéken Zentának egy különleges, fontos szerepe van. Ezt a fontosságot nyilvánvalóan az ember elsősorban a sajtóban tapasztalhatta meg, akár 10-20, 30 évvel ezelőtt is már, és azáltal, hogy itt valahogy egy magyarabb élet szerveződhetett. Most ez a vonzása Zentának, ez ami ezt a várost többé teszi, többé teheti és én ezért is látom Zentában ezt a nagy esélyt és lehetőséget. Hogy a zentaiak, hogy ezt megélik vagy nem élik meg, vagy hogyan látják, hogyan élik meg, ezt nem mindig tapasztalom. Tehát nem biztos, hogy ők is mindig úgy gondolják és úgy látják, hogy nekik többet kell tenni annál, mint amennyit megtesznek. Ebben bizonyára közrejátszik az is, hogy egy nagyon, gazdaságilag leépített, visszafejlesztett szegény város, de ugyanakkor mindig is rátarti város volt, hiszen arra mindig odafigyelt, és azzal azért nagyon törődött. Ebből fakad, hogy Zenta igazán a községi falvakkal mostanában akkor kezd el foglalkozni, amikor politikailag érdekessé, izgalmassá válik. Tehát amikor szavazatokra, szavazókra van szüksége. Tehát a politikai szinten ez így történik. De hosszú-hosszú évtizedeken át magában a városi politika magával a várossal sem igazán törődött, mert ha megnézzük a környező települések vagy kisebb városok fejlődését, akkor nyilvánvaló, hogy az az erő, az a szellemi erő, amely sugárzott, azok a káderek, akik ebből a városból kikerültek, azért jóval többet lendíthettek volna a korábbi időszakban is ezen a városon. Tehát nem mondhatom azt, hogy nem törődtek a falvakkal, igazán a várossal magával sem törődtek. Most valahol ez a másképp való gondolkodás alakul, változik, és ebben a változásban a falvak fontossága és jelentősége is kezdett felértékelődni, de addig a szintig, amennyire a falvak magukat értékelték. Tehát amennyire igényt tartottak valamire, addig volt, amire igényt tartottak, amiért harcoltak, amiért úgy gondolták, hogy a központtól pénzt kellene szerezni, az idő mindig nekik dolgozott, és az valahol mindig előteremtődött. De annál többet, tehát egy szellemi központ, hogy lefelé adjon, hogy ezeket a közösségeket felemelje, erősítse, fejlessze, ez, azt hiszem, most az utóbbi időben kezdett mind jobban kialakulni, mind jobban kezdjük érezni ennek jelentőségét, fontosságát, és nem véletlen az, hogy itt jó pár évtizedig komoly könyvtár sem volt. És, hogy most sikerült elérni azt, hogy végre belátja egy önkormányzat, hogy mennyire fontos ezeknek a falvaknak már állandó könyvtárosa legyen, nem volontőr alapon megszervezett munka. Hogy a művelődési egyesületekbe olyan emberek dolgozzanak, akik erre tudnak áldozni. Na most látszólag ugye így néz ki, de van ennek egy másik oldala is, hiszen itt az önigazgatás korszakában a legkisebb alapegységig le volt bontva, tehát mindenki a maga világát önigazgathatta. Tehát azt jelenti, hogy a legkisebb falvakban is külön testületek voltak, vezetőségek, külön felépített szerkezeti struktúra, és ez általában úgy nézett ki, hogy mindenki annyira fejlődött amennyire a saját közösségét meg tudja szervezni. De hát nagyon jól tudjuk, hogy ez mennyire pénzfüggő, és mennyire csalóka ez az egész dolog. És ezért is az az elégedetlenség, az önigazgatásnak ez volt az a nagy csavarja, hogy úgy nézett ki, hogy tőled függ, hogy a világot megváltod vagy nem váltod meg. A legkisebb közösség is így érezte, hiszen te önigazgatod az egész világot, körülötted a világot, ugyanakkor se pénz, se lehetőség erre nem adott. Az emberek ugye abban őrlődtek föl, hogy a lehetőséget úgy érzik, hogy a kezükben van, ugyanakkor nem tudnak élni a lehetőséggel. És ez, azt hiszem, az egyik csődje az önigazgatásnak éppen ez lett, amikor az emberek mind jobban érezték ezt. Tehát amikor a központ–kistelepülés közti kapcsolatokat nézzük, akkor ezek is közrejátszanak abban. Mostanában a falvak, azt hiszem, ilyen szempontból, mint a korábbi években is elsősorban egyének teljesítési képességétől függ, tehát hogy vannak-e vezéregyéniségek abban a faluban, ha vannak, akkor van ötlet mindjárt, elindulnak a kezdeményezések.”

„Ha itt Zentán, a városban az iskolát, a templomot és a kultúrát, azaz a három oszlopot próbáljuk megnézni a falvakban, akkor elég nagy gondok vannak. Felsőhegyen állandó papja nincs a településnek. Tornyoson az esperes úr a környező településeket járja, el van foglalva. Egy-két lelkes papon kívül viszont nincs igazán változás. Az iskolában is érdekes a helyzet. Teljes központosított iskola volt Zentán, ez a rendszer maradt meg, ennek a településekre való bontását most látjuk, még nem is igazán kezdődött el.”

„A falvakban él a tekintélytisztelet, hogy majd megmondják, hogy csináljuk, mint, nincs felelősségem, nincs gondom, nincs problémám. A művelődési élet szervezésében ugyanezt láthatjuk, ha van egy-két lelkes ember, akkor mennek a dolgok. Bogarast kivéve, amely magában is egy elég furcsa képződmény, mint egy állami gazdaság köré szerveződő település. A többi helyen azért a lehetőségekhez mérten elfogadható művelődési élet van. Ez is kizárólag egy-két hagyományőrző csoportra korlátozódik, és most azzal, hogy két fiókkönyvtár nyílt most már könyvtárossal, egyébbel, talán várható, hogy elindulhatnak azok a folyamatok, most már kultúraszervezésről is beszélhetünk. Mind Felsőhegy, Tornyos és a két legnagyobb település abban a szerencsés helyzetben van, hogy színmagyar közösségek, tehát nyelv szempontjából nagyobb gondnak nem kellene, hogy legyen. De ami érdekes dolog, az hogy ennek, tehát, hogy a könyvtárnak a szerepét Tornyos nagyon jól fel tudta vállalni. Felsőhegyen ez sokkal nehezebben működik. Felsőhegy lehet, hogy azért is egy kicsit specifikusabb, hiszen a város közelében van, 5 km-re a várostól, tehát bármi olyan igény, ami városfüggő, az sokkal könnyebben megoldható. Tornyos meg nagyon sajátos helyet foglal el, hiszen Csantavér, Szabadka és Zentához körülbelül azonos távolságra van, Szabadkától egy kicsit távolabb, tehát azért valahol Tornyos mindig a maga módján élt azzal a lehetőséggel, hogy amit Zentától nem, azt talán Szabadkától megkaphatja.”

„Arra gondolok, hogy mi az, ami az egész falut meg tudja mozgatni. Vannak pillanatok, amikor erre a művelődés képes, egy-egy nagy alkalom. Tornyosnak éppen most a Durindó és Gyöngyösbokrétája, ahol érződött ez. De akkor is az a 20-30 ember, amely mozgatja meg itt a terhet a vállán leginkább. Viszont a templom hívó szava az, amely még mindig meg tudja mozdítani a falut, ahol ott kell lenni, és bármilyen megpróbáltatásoknak is van kitéve az egyház, azért az emberek, ha templomba se járnak, valahol ezt a kötődést, én úgy érzem, hogy fontosnak tartják, és erről lemondani nem akarnak. Ugyanilyen fontosak a helyi ünnepek.”

„Minden rendezvény, minden alkalom motor, tudatosítja az emberekben, hogy lehetünk-e magyarok vagy nem. A kisebbségi létben minden magyarkodás, minden jó értelemben vett magyarkodás, minden magyar ünnep az próbája a többségi türelemnek. Tehát, hogy meddig lehet elmenni, hiszen a kisebbségi tudatban az önkontroll ott munkál, az öncenzúra ott munkál, hogy meddig lehet elmenni, el lehet menni, nem lehet elmenni. Most ezek az ünnepek nagyon jó alkalmak arra, hogy ilyenkor lehet megtenni azt a lehetőséget, hogy meddig mehetünk el, és szerencsés pillanatokban de ez a falakat döntő és a nemzeti érzés szabadságának az érzetét belophatja egy-egy közösségbe olyannyira, ha személyesen azok nem is vesznek részt, de ennek a fölszabadultságnak a megélését ezen az ünnepen keresztül közvetetten és közvetlenül is megélheti. Most ez azért nagyon fontos, mert ez építheti az itt élők önazonosságát. Azt, hogy akarom-e magamat magyarnak vallani, merem-e magyarnak vallani, és hogy magyar életet érdemes-e élni egy közösségben. Tehát ezért fontosak ezek az ünnepek.”

„A zentai közművelődési központnak az alapvető célja, hiszen egy városi intézményről van szó, hogy a város legalapvetőbb művelődési életének a feltételeit úgy szervezze, és olyan feltételrendszerét teremtse meg, amelyekben az emberek jól érzik magukat, amelyekben szórakozni tudnak, amelyekben hagyományaikat meg tudják őrizni, és amelyben valamilyen módon az élet esztétikai minőségét élhetik meg. Ez az egyik feladata lehet egy művelődési központnak. Most abban a pillanatban, hogy Zentának van egy városi múzeuma, amely már eleve kiterjedése a Tisza mente néprajzát próbálja vizsgálni, hogy ez a néprajz ez elsősorban magyar néprajz, hogy olyan szakemberek dolgoztak ebben a múzeumban, akik először a Tisza mente, később a Bácska és Bánság néprajzi anyagán kívül a népzenei anyagát kezdték gyűjteni, és elindult egy olyan folyamat, amely mára már azt jelenti, hogy ez az intézmény nem vállalhatja fel csak Zentának a művelődési életét, hogy szervezze, hanem szélesebb körben kötelessége, hogy ezt a munkát ellássa. Tehát ez elsősorban a múzeumi tevékenységre vonatkozik, de a könyvtárban is elindultak olyan folyamatok, amelyek pontosan ezt a gyűjtőmunkát tették szükségessé. A színház, az egyik legmagyarabb városban nyilvánvalóan, hogy a színházi amatörizmus is sajátos szerepet kap. No, most azáltal, hogy innen kerülnek ki később az újvidéki és szabadkai hivatalos színházak legjobb színészei, tehát amikor szerveznek, akkor két lehetőséged van, hogy elindulsz egy olyan folyamaton, hogy itt is egy önálló színház legyen, vagy a másik lehetőség, hogy ezt az amatőrizmust olyan szintre vigyük el, hogy a szervezésben mindenben a hivatásosság minél magasabb szintre kerüljön. Ezáltal lényegében feltételeket teremtesz ahhoz, hogy az amatörizmusnál magasabb szintű kultúrát, színházi életet szervezz. Na, most, ha ezt a munkát elkezded végezni, és nemcsak egyedül csinálhatod, akkor ebbe már érdemes bevonni másokat is. Ismét elindul egy szélesebb körben való gondolkodás, és Zenta ezt a lehetőségét fel tudta vállalni az utóbbi tízegynéhány évben. Tehát nem véletlen, hogy ezekből a feladatokból nőtte ki magát vagy a magyar kultúra napját. A központi ünnepsége nálunk van. Hogy a hagyományaink ünnepe a község valamennyi települését fel tudja karolni, a legfontosabb, legjelentősebb egyesületek, csoportok ott vannak. Hogy ott szakvéleményezik mindazt, amit ők csinálnak. Hogy a középiskolások színművészeti vetélkedője Zentán van, tehát azt jelenti, hogy a Vajdaság valamennyi magyar középiskolás színjátszó csoportja ott van, és ott mutatkozik be. Hogy elindult egy folyamat, Énekelt versek fesztiválja címmel, és ez ugyanúgy kiterjedt és vajdasági jelentőségű, fontosságú lett. Hogy 10. alkalommal szerveztük meg a Kálmán Lajos népmesemondó versenyt, több mint 400-an neveztek be már az idén. Tehát Székelykeve, Hertelendifalva, Bácskertes, Horgos vagy Nagykikinda, csakhogy néhány sarkát ennek a tájnak.”

„Mondhatjuk, hogy Zenta nagyon felértékelődött az utóbbi időben, de csak a város, ezért is biztatni kell a falvakat, hogy pályázzanak. Nagyobb a gond, hogy nem is pályáznak. Pontosan azon múlik, hogy egyáltalán nem is akarnak pályázni, mert az is gond, minek és hogyan. Ha pályázom, akkor egy kis közösségben ez mindig magában rejti azt is, hogy számolt el, haszna volt belőle, nem volt haszna, érdekeltsége és sok esetben ez is hátrányként jelenik meg, és ez nemcsak itt Zentára, Zenta környékére vonatkozik, hanem az egész régióra. És akkor itt az a segítségnyújtás, ami legalább az elszámolásban kellene, hogy megadnák, akkor látszott már, hogy ezek igazán már nem működnek. Inkább azt próbáljuk felvállalni, tehát a művelődési szövetségen belül is, meg mindenhol, hogy irányított pályázatokat, meghívásos pályázatokat írunk ki, és akkor ott már kézben tudjuk tartani az elszámolást. Több millió forintos pályázatoknál óriási gondot jelent egy kisközösség számára, hogy hogy számol el.”

A Zenta városi interjúrészletekből láthatjuk, hogy kétfajta változással is számolhatunk. Egyrészt felértékelődnek a falvak mint a lokális politikai közösség összetevői a község életében, másrészt Zenta város presztízsének megnövekedésével is számolnunk kell vajdasági viszonylatban. Utóbbinak fontos jellemzője a megélénkült művelődési élet, illetve az egész régióra kiható rendezvények, ünnepségek megrendezése, a város művelődési központtá válása a Tisza mentén. Mint az interjúrészletekben olvashattuk, a közösségi alkalmak, rítusok és a vallás szintén közösségszervező jelentőséggel bírnak a helyi települések életében, ahogy ezt a kisebb települések képviselői is aláhúzták. Zentai beszélgetőtársaim ezért az egész kisrégió közösségszervezését, integrálódását fontosnak látják a közös-lokális identitás elmélyítése és az intézményi integráció terén is. Zenta városi presztízsének megnövekedésével, belföldi és külföldi kapcsolathálójának megerősödésével ugyanis a kisebb településeket is be tudja kapcsolni a külvilággal való intenzívebb kommunikáció világába. Ez elsősorban gyakorlati segítséggel jár, a pályázati lehetőségek elérhetőségét, elnyerésének segítését és az elszámolás megfelelő elvégzését jelenti. Tapasztalatokhoz és korszerű rutin megszerzéséhez segíti a város vezetősége a település intézményeit, amelyeknek – mint láttuk – szükségük is van ezekre a segítségekre. Integráció és dezintegráció dinamikus folyamatára láthatunk tehát példákat ennek a vajdasági magyar kisrégiónak az életében, azaz a modernizációs folyamatok itt is elindultak napjainkban, azonban az anyaország felelőssége is, hogy ezek folyamatosak is legyenek úgy, hogy közben a magyar kultúrához való tartozás ne akadályozója, hanem éppenséggel „motorja” legyen a változásoknak.

Hivatkozott irodalom

A. Gergely András 1997: Kisebbségek és integráció. Budapest: MTA–PTI Etnoregionális Kutatóközpont.

Göncz Lajos 1999: A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Budapest: Osiris–Forum–MTA Kisebbségkutató Műhely

Hegedűs Antal 2000: A Vajdaság története 1944-ig. In: Magyarok a világban. Kárpát-medence. Budapest: Ceba Kiadó, 601–605. p.

Hódi Sándor 1989: A pszichózisok és öngyilkosságok területi és etnikai megoszlása a Vajdaságban. Magyar Pszichológiai Szemle 6: 547–566. p.

Kósa László–Filep Antal 1983: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Budapest: Akadémiai Kiadó

Losoncz Alpár 2002: Európa-dimenziók. Újvidék: Forum

Mirnics Károly 1990: Magyarok Jugoszláviában a számok tükrében. In: Magyar Szó: tematikus különszám (Magyarok Vajdaságban), 20.

2003: Nemzeti kisebbségből szórványközösség. In: Gábrityné dr. Molnár Irén–Mirnics Zsuzsa (szerk.): Kisebbségi létjelenségek. Szórvány- és szociolingvisztikai kutatások. Szabadka: MTT Könyvtár 7.

Papp Richárd 2002: Rítus és nemzet. Létünk (2): 37–50. p. www.mtaki.hu.

2003a: Etnikus vallások a Vajdaságban? Budapest: MTA Kisebbségkutató Intézet–Gondolat Kiadói Kör.

2003b: Balkán és nemzet. Pro Minoritate (3)

Zenta monográfiája I.

2000. Zenta: Dudás Gyula Múzeum–Levéltárbarátok köre

www.htmh.hu

www.kapocs.org