Irak és a nyugati demokrácia

Benedikter, Roland: Amerikanische und europäische Demokratie: Modelle für den Irak? = Internationale Politik und Gesellschaft, Jg. 2005. 1. H. 42–61. p.

 

Amerika válságkezelése ellenére az iraki válságból nem látszik kiút. Ezért nem meglepő, ha az ország demokratizálását a zászlajára tűző stratégia is lankad, már Amerikában is egyre kevésbé hisznek benne. Előrevetül a stratégiaváltás árnyéka, ami csakis paradigmaváltást jelenthet a demokratikus programot illetően. A kérdés meglehetősen nagy horderejű, mert – bár ma konkrétan Irakról van szó – távlatban világméretű kihívást jelent a demokratikus berendezkedést nélkülöző államok és egész régiók szempontjából. Intő jel a többi között a 2004. június végi hatalom-átadással egy időben távozó katonai főbiztos helyett az új nagykövet kinevezése – annak a John Negroponténak a személyében, aki a nicaraguai szandinisták elleni harcot szította a szomszédos Hondurasból az 1980-as években (Reagan elnök idején). Súlyos a veszteni való: a demokratizálási igény globális elhalványulása, ami aztán átbillenhet a válság-filozófusaink (mint Fukuyama, Huntington) mutatta irányba: stabilitás – erős, de kifelé korlátozott befolyású államokkal; ennek receptje: a fejlett nyugat piacgazdaság anyagi jóléte, a liberális demokrácia politikai és kulturális szabadságával párosítva…; a kérdés csak annyi, hogy ez a nyugati progresszió egyetemes lehetőséget is magában foglal-e, vagy csak európai–atlanti civilizációs sajátosság? Ha netalántán igen, csak regionális sajátosság, akkor ott sem „kötelező”! Vagyis: az iraki demokratizálás sikertelensége csapást mérhet a demokrácia-politika világméretű egészére is, mint elsőként mindjárt Bush elnök Amerikája is szemlélteti (ahogy elődje, Clinton megjósolta). A visszafordulást elkerülendő, paradigma-„váltásról” ne beszéljünk. Hanem beszéljünk: alternatív paradigmákról!

De mifajta demokráciát is ajánlott fel Amerika Iraknak? A politológiai–stratégiai elemzés rendkívül szoros okfejtése (mintha csak a szerző ugyanezen tárgyban írt és itt is hivatkozott, 2004-ben megjelent kötettanulmányának: Demokratie für den Irak? Sozio-kulturelle und demokratiepolitische Perspektiven, a rezüméjét adná némi aktualizálással) rámutat az amerikai demokrácia-modell olyan sajátosságaira, amelyek eleve és jól láthatóan alkalmatlanná teszik az iraki megoldás számára. Végül a legnyomatékosabban veti fel: talán többre mehetne Irak és a világ az európai modellel, vagy legalább ennek egyes elemeivel. Az amerikai modell – gazdaság, politika és kultúra, egy közös nevezőn a személyi szabadság-elvvel – egyszeri történelmi képződmény a sokféle gyökerű, arculatú bevándorlócsoportok területi és politikai „egységbe” kovácsolásának törekvései mentén (expanzív ösztönökkel, polgárháború árán összeforrva). Ez alapozta meg az „amerikai álom”, a „korlátlan lehetőségek hazája” szólamokkal fémjelzett fejlődést, ami működött – szerencsével egyeseknek, eleinte, amíg be nem telt a tér. Ma már és a jövőben terméketlen, idejét múlt struktúra. (Huntington is az amerikai identitás válságáról beszél.) Ugyanis alkalmatlan a belső lehetőségek kibontására, a szabadság-tartalom intenzívebbé tételére. Ezzel a francia forradalomtól datált európai modell tud szolgálni, differenciálva a szférák tartalmát: a kultúra szabadsága, a jog egyenlősége, a gazdaság testvériség-követelménye. (Benedikter itt is utal munkásságát fémjelző kiadványokra mint a szerkesztésében és résztanulmányaival 2004-ben megjelent Postmaterialismus című 7 kötetes műre.)

Tehát a „szabadság” nem átfogóan üdvözítő elv valamennyi szférában. Irakban a vallási – etnikai – kulturális sokféleség, valamint az erősen kidomborodó csoport-mentalitások, vagy akár a még sokfelé jelenlevő törzsi tudat politikai kezelése differenciált struktúrát kíván: az egyéni és csoportjogok arányos kombinációjával, a hatalom-megosztás autonóm vertikumával („rekeszes” vagy „fiókos demokrácia”). Ez akkor lehetséges, ha mindenekelőtt a gazdaság–politika–kultúra hármas szférájának részei autonóm összetevőkké válnak. A diktatórikus egységük már Szaddamnál is fennállt, ezt nem lehet egy az egyben „lefordítani” demokráciára, mert csak az oligarchák „demokráciáját” hozná létre (illetve állítaná vissza, mint annak idején Nicaraguában). Az időközben népszavazásra bocsátott alkotmánytervezet formálisan tett egy lépést a föderális autonómia irányában, azonban félő, hogy tovább-bontás és keresztbe-biztosítás nélkül az elképzelés (még ha megszavazzák is) hajótörést szenved a gyakorlatban. A kisebbségek kisebbsége, amely egy másik autonómiának a többsége vagy egy olyan végtelenül tarka színfolt, mint Kirkuk tartomány kurd, szunnita, síita, türkmén, zsidó, keresztény (káldeus) lakossága nem fogja megtalálni a helyét. Sub-autonómiák kellenek Irakban is (mint például Dél-Tirolban). A nem szűnő zavargások miatt ki is menekült innen a káldeusok mintegy 40 ezres tömege, amely a legpolgárosultabb, ösztönében „demokrácia-képes” réteget testesítené meg.

Bizonyára szükség van átmeneti kompromisszumra a gazdaság–politika gyors függetlenítéséhez képest, mindenekelőtt a terror-ellenállás által veszélyeztetett és akadályozott stabilitás kiküzdésének szakaszán. De közép- és hosszú távon napirendre kell tűzni az európai modell elemeinek beépítését. Az iraki értelmiség maga is kívánja ezt. Az egységesülésén fáradozó Európa szerepe pedig a demokratikus kompetencia erejével – elképzelhető iraki szerepén túl hatóan – felértékelődhet, hogy komplementer tekintéllyel zárkózzék fel az USA-hoz. Ilyen perspektíva benne van Európa és elsősorban az Unió lehetőségeiben (vö. J. Rifkin: Der europäische Traum – Die Vision einer leisen Supermacht [’Európai álom – Látomás egy csendes szuperhatalomról], 2004). Kövessük felelős értelmiségünk – soraikban J. Habermas, J. Derrida – nem rég kimondott hívó szavát Európa java örökségének megújítására.

Komáromi Sándor