Adalékok a szovjet kalinyingrádi körzet benépesítésének történetéhez

Kostjašov, Jurij V.: „Nur wenige wollten umsiedeln…”  Zur Organisation der Umsiedlung von Kolchosbauern aus dem Gebiet Voronež in das Gebiet Kaliningrad in den Nachkriegsjahren. = Zeitschrift für Ostmitteleuropa-Forschung, 53. Jg. 2004. 4. H. 556–563. p.

 

A 20. századi múlt történetének fehér foltjai sorába tartozik jószerivel máig a második világháború kései szakaszán „felszabadított” Kelet-Poroszország sorsának alakulása, különös tekintettel a Szovjet-Orosz Köztársaságba bekebelezett északi részen, a Kalinyingrádnak átkeresztelt, nagy múltú várossal, Königsberggel. (A birodalmi német tartomány déli felét Lengyelországnak osztották.) A terület szovjetizálásának legelső teendőihez tartozott az orosz haderő közeledtével elmenekült, kisebb részben az annektálás után kitelepült német, főként falusi lakosság mihamarabbi pótlása, amit orosz belső vidékekről történő, szervezett betelepítés útján igyekeztek megoldani. A nulláról kellett építkezni egy teljes egészében eltörlődött néphagyomány, egy regionális kultúra üres helyén. A telepítéstörténet páratlan „titkaiból” a szovjet peresztrojka előtt alig szivárgott ki valami; ha sor került is szerény volumenű, tapogatózó jellegű kutatásra, az észrevétlen helyi publikáció szintjén nem jutott túl. Addig a levéltári anyagok s maga a népességstatisztika is hozzáférhetetlenek voltak, akár Moszkvában, akár a régiókban. Kostjašov, a cikk szerzője, a kalinyingrádi egyetem történésze, a ’90-es évek derekától rendszeresen publikál a kérdésről. Kutatásainak új szakasza a telepeseket küldő régiók levéltári anyagát hasznosítja, jelen esetben Voronyezsből. A bemutatott anyag kapcsán megtudjuk: kerületenként állandó áttelepítési osztályok működtek Szovjetunió-szerte a regionális közigazgatás részeként, ugyanakkor a megfelelő tagköztársasági főhatóságnak is alárendelve; ez utóbbiakat még összefogta az össz-szövetségi, kormányszintű áttelepítési főhatóság. A kalinyingrádi kutató Voronyezsben rátalált a kolhoz-paraszt családokat megcélzó helyi toborzás eredményeként összeállt telepes-csoportok névsorára (életkori, családi, a jószágra stb. vonatkozó adataikkal), az elszállításukra vonatkozó dokumentációra, majd az egykorú plakátok, a helyi sajtóban megjelentetett felhívások, riportok, továbbá élő riportok révén fényt derít az egész szervezés menetére is. A voronyezsi területen toborzás folyt, Kalinyingrád mellett, a Krímbe, Arhangelszktől Csitáig – Szibériába, de még Szahalin-szigetére is, továbbá a csecsenektől kiürített Groznijba (!). Kalinyingrád az első öt év során ca. 10 ezer fő telepeshez jutott hozzá a voronyezsi toborzások eredményeként. A módszerek közé tartozott állítólagos kalinyingrádiak hívogató leveleinek sora – a lehetőségek, a helyi viszonyok rózsaszínbe vont ecsetelésével, amihez képest az érkezők gyakran hatalmasat csalódhattak. A jelentkezőket, ha szerényen is, készpénzben, természetben is javadalmazták. A szállítmányok kiállítása ennek ellenére gyakran nehézségekbe ütközött: nem akadt elég jelentkező, egyes jelentkezettek az utolsó pillanatban visszaléptek; a kolhoz-vezetők sem iparkodtak eléggé: helyben is szükség volt a munkaerőre stb., némi ellenpropaganda is működött: visszaírt levelek, rémhírek ijesztették az embereket a rossz körülményekkel. A tervszámok teljesítése érdekében a hatóság egyrészről prémiumot helyezett kilátásba a sikeres szervezők részére, másfelől könnyen a szabotázs vádjával illethette őket. A végre útnak indított csoportok létszáma megérkezéskor esetleg már nem egyezett: egyesek a holmikkal együtt útközben eltünedeztek a szerelvényekről. A közigazgatás megszorultságában olyan megoldást is kieszelt, hogy egész kolhozokat küldjön útra, rendőri kényszerrel (ilyenkor a leghasznavehetetlenebb gazdálkodó egységekről volt szó). Megjelent a „megélhetési” telepes típusa is, aki visszaszökött, hogy újra jelentkezzék, és még egyszer felvegye az előzetes juttatást. A telepes-szerelvényeket alközpontokban vagy Voronyezsben állították össze a teher- és személyvagonokból. Az út, sok vesztegléssel, gyakran elmaradt élelmezés mellett, hetekig tartott a lepusztult hálózaton (1,5 ezer km). A célállomáson (Nyesztyerov) az illetékesek vártak, hogy gépkocsikra, szekerekre rakják az érkezőket és vagyontárgyaikat. A legalább 15 toborzási régió hasonló adatainak feltárása (ami részint folyamatban van) lassanként igazolhatja majd, hogy a háború végén kiürült kalinyingrádi terület szervezett újratelepítése rövid néhány év alatt is 100 ezres nagyságrendű kolhozparaszti bevándorló tömeget eredményezett – a lehetőségek és körülmények hasonló vagy egyedien más vonásaival, amelyek a szovjet rendszer középszakaszának világát igazán alulról világítják meg.

Komáromi Sándor