Kisebbségkutatás -  13. évf. 2004. 1. szám

Oroszország és az Iszlám

Galina M. Yemenialova: Russia and Islam = PALGRAVE 2002

Ez a könyv a szerző szándéka szerint egy mind az orosz, mind az iszlám történelmi tanulmányok sorában meglévő űrt próbálja meg kitölteni. Az orosz történészek már régóta hangsúlyozták, hogy az ország földrajzi adottságaiból fakadó nyitottsága, valamint elhelyezkedése Európa, valamint a később iszlamizálódott Ázsia között, meghatározó jelentőségű volt az orosz állam kialakulásában és különbözőségében a Nyugattól. Az orosz és a nyugati történészek egyetértenek abban, hogy Oroszország kialakulásában egyaránt döntő jelentőségű volt a külső hatások és nomád tényezők közti törékeny egyensúly.

"A kommunizmus összeomlását követően Oroszország szocio-kulturális identitása körül fellángoltak a tudományos és politikai viták: míg a nyugat a világtörténelem megoldását ünnepelte, addig mások úgy látták, hogy a korábbi globális ideológiai konfliktus-rendszer átalakul, és civilizációk közti kulturális, vallási konfliktus-rendszerként újul meg. E gondolkodás szerint a 14 milliós muzulmán lakosságú posztkommunista Oroszország nem kerülheti el a civilizációs megosztottságot. A vallási alapú konfliktust megtestesíteni látszik az elhúzódó orosz-csecsen ellentét, amelynek kezdete egybeesik a Szovjetunió összeomlásával."

A könyv az iszlám Oroszországot vizsgálja, vagyis Eurázsia azon részeit, amelyek egyes őket érintő időszakokban orosz fennhatóság alatt álltak, különös tekintettel a nem hivatalos orosz-muzulmán interakciókra. Az író nem alkalmaz semmilyen filozófiai, ideológiai vagy elméleti megközelítést, hanem egy politikai és kulturális szempontból pártatlan elemzést szándékozik létrehozni.

Véleménye szerint az Iszlám, a jelenkor orosz társadalma számos olyan jellemzőjének forrása, amely közös az Iszlám Kelettel. Ezek közé tartozik például a politikai despotizmusra való hajlam, demokratikus ügymenetek hiánya a hatalom átadás-átvétel és alkalmazás területén, fejletlen polgári szolidaritás, a kollektív értékek túlsúlya az individuális értékekkel szemben, erőszakos magatartásformák nagyfokú jelenléte és az érzelmi, misztikus, kontemplatív életszemlélet. Az ősoroszok interakciója a muszlimokkal és az iszlám kultúrával volt az egyik központi tényező az orosz etnikumok létrejöttében a VIII. és X. század között. Az akkor még pogány ősoroszok gazdasági gyakorlatára, politikai és törvényi normáira legnagyobb mértékben a kazárok, Volga Bulgária népei és kisebb mértékben az Arab Kalifátus, Irán, Szamarkand, Buhara népei voltak hatással. Nyugat-Európával ellentétben, amely elszenvedte a normann inváziót, a IX. századi varég uralom az ősoroszok hazája felett és a később létrejövő, centralizált Kijevi Orosz állam, valamint elitjének magva beépültek Rurik varég dinasztiájába, mindazonáltal nem hozott radikális szerkezeti változtatásokat. A XII. századra a kijevi vezető osztály etnikai és kulturális nativizálása befejeződött, sőt a sok vegyes házasságnak köszönhetően kijeviek és az őshonosok között, a korai Oroszország vezetői osztályának nemzetiségi összetétele megváltozott, őshonossá vált. A varég invázióra tehető az orosz politika és a lakosság nagy része divergenciájának kezdete. Míg az előbbi kialakulását legalábbis formailag külső, európai hatások érték, addig az utóbbi fejlődését egy belső, az őslakosok gondolkodása határozta meg. Az állam a kazár alapelven működött, miszerint az állam nem avatkozik a közösség életébe, mindaddig, amíg az rendesen befizeti az adót. A XIII. és XV. századra ez a kapcsolat tovább fejlődött, és a periódus végére Oroszország egy központosított, militarizált állammá lett, de az adóbegyűjtő, újraelosztó rendszer fennmaradt. Ezért a társadalom roskadozott az állam alatt, a jogi rendszer gyenge volt, a politika irányította a gazdaságot, ebből kifolyólag a városi autonómia és a magántulajdon feltétel nélkülisége fejletlen volt. A rendszer társadalmi következményeként a státusautonómia minden rétegben - az arisztokráciától a parasztságig - fejletlen volt.

Az állam és a társadalom kettőssége miatt a görögkeleti katolicizmus X. századi adoptálása nem gyakorolt számottevő hatást az orosz lakosság és eurázsiai szomszédai, beleértve a muszlimokat is, kapcsolatának területeire és jellegére. A kijevi vezetés végül két okból választotta az ortodox egyházat: egyrészt kulturális, politikai és pszichológiai függetlenséget biztosított számukra, másrészt legitimizálni szándékozták nagyhatalmi törekvéseiket azon az alapon, hogy a Bizánci Birodalom vallási örökösei, III. és IV. Iván vezették be a bizánci elemeket az orosz politikába és törvénykezésbe. Az eurázsiai hatalmi egyensúly fenntartása határozta meg Moszkva kül- és belpolitikáját a XVII. századig, bár Oroszország növelte katonai és politikai jelenlétét Észak- és Nyugat-Európában. A hivatalos kereszténység és bizánciasodás ellenére, a vezető osztályok politikai és gazdasági magatartási formái még századok múltán is magukon viselték az iszlám Dzsingisz örökségét. Az orosz vezetői osztály beválasztotta a Dzsingisz nemesség számos képviselőjét, így Oroszország vezetői, akik nem csak a legnagyobb számban képviselték, de katonailag is a legerősebbek voltak az Arany Horda leszármazottai közül, és igényt formáltak a hajdani Dzsingisz-birodalom eurázsiai részeire. A XVII. század végére a Krím-félsziget kivételével a Dzsingisz-birodalom összes territóriumát bekebelezte Oroszország, aminek eredményeképp számottevő muszlim enklávék alakultak ki a Volga és az Ural mentén, valamint Szibériában, és Oroszország sokvallású állammá vált. Moszkva hivatalos politikája, amely elnyomta az iszlámot, és kereszténységre térített, kevés befolyást gyakorolt az orosz és az iszlám köznép mélyen gyökerező és hagyományos interakciójára, sőt kihangsúlyozta az orosz társadalom vallásoktól és etnikumtól független kohézióját a külső és idegen állammal szemben. Ezért nem meglepő, hogy sokszor az orosz és a muszlim parasztság együtt harcolt a mindkettőt elnyomó központi hatalom ellen, mint például a Pugacsev-felkelés során. Nagy Péter cár uralkodása a XVII. század végén új fejezetet nyitott az orosz történelemben, mivel a cár kényszerítette ki az ország első modernizációját és elszakadását az "ázsiai" elmaradottságtól. Nagy Péter reformjai Oroszország bevezetését célozták az európai nagyhatalmak sorába, és központi elemük volt a társadalmi és kulturális nyugatiasítás, amihez elengedhetetlenül társult a kereszténység. Az orosz Ortodox Egyház ekkor állította fel a legfelsőbb politikai szervét, a Zsinatot, amely az állami vallás- és nemzetiségpolitika egyik kulcsfontosságú intézménye és az iszlám-ellenes kampány legjelentősebb résztvevője volt. Péter uralkodása nagymértékű technológiai és katonai fejlődést hozott, de ugyanakkor tovább fokozta az állam és a nép elidegenedését: míg a vezető réteg és néhány urbánus körzet a nyugati életformát és értékeket követte, addig az utóbbi ragaszkodott a hagyományos Dzsingisz-értékekhez. Péter reformjai ezáltal csak szélesítették a Nyugat-Európa és Oroszország közötti szakadékot, mivel Európában ekkor már az uralkodók hatalmát parlamentek, független bírák és más provinciális, urbánus, burzsoá testületek korlátozták. Nagy Péter reformjai sok közös vonást mutatnak Muhammad Ali XIX. századi egyiptomi reformjaival és az Ottomán Törökország 1830 és 1870 közötti tanizmattal.

Nagy Katalin újabb nagy lépést tett Oroszország felszíni modernizációjáért, de a nyugati intézmények, amelyeket felvilágosult abszolutizmusa vezetett be az orosz politikába nem változtatták meg az orosz társadalom hagyományos gazdasági és társadalmi mechanizmusait. Különös jelentőséggel bírt Katalin vallási liberalizmusa, amivel alapvetően változtatta meg a hivatalos orosz álláspontot az iszlámot illetően: már nem a megsemmisítés volt a cél, hanem a kezelés. Legalizálta az iszlámot, korlátozta az orosz Ortodox Egyház befolyását, valamint kitalálta és létrehozta a Muftiyat-ot, és engedélyezte a mecsetek és iszlám iskolák fenntartását. Ezek hatására iszlám reneszánsz ment végbe a muszlim tatárok és baskírok körében. Eközben folyamatos területi expanziót folytatott a muszlimok lakta Krím és Észak-Kaukázus felé. Előbbivel egy újabb iszlám enklávé jött létre, míg az utóbbi esetében gazawat formájában jelent meg az ellenállás Szufi sejkek vezetésével. Ez a későbbi jihad-ot vetíti előre, mivel mindkettő adat normák ellen folyt, és biztosította a helyi feudális vezetők hatalmát.

Az 1860-as években II. Sándor hajtotta végre a felülről jövő modernizáció következő fázisát, amivel Oroszország megkésett kapitalista fejlődését mozdította elő, és a sok különböző nemzetiségű alattvaló nemzeti és vallástudatát kavarta fel. Ezért később III. Sándor egybe akarta kovácsolni az orosz nemzetet, aminek fő vonásai voltak az oroszság, az ortodox kereszténység és a monarchikus állam. Paradox módon azonban ez pont a birodalomban élő nem orosz népek felvirágzását hozta. Az iszlám kulturális élet megelevenedését eredményezte az 1905-ös burzsoá-demokratikus felkelés. A képzettebb és kulturált muszlim kisebbség ez idő tájt alakította ki a jadidizmust, amely a modernizmust ötvözte az iszlám értékekkel.

Az 1917-es bolsevik forradalom, bár antitézise volt az addigi politikai és társadalmi normáknak, mégis egy újabb "felülről jövő" modernizációt jelentett. A korábbi modernizációs kísérletekhez képest sokkal mélyrehatóbb és hosszabb ideig tartó hatást gyakorolt az orosz társadalomra, amely valószínűleg annak a következménye, hogy Magyarországgal és Németországgal szemben a nép sokkal szélesebb rétegeit és arányaiban nagyobb tömegeit tudta mobilizálni. A bolsevizmus elmélete kiemelten kezelte azokat az alapelveket, amelyek a társadalmi igazságossághoz, kommunalizmushoz, a csoport érdekeit az egyén elé helyezéshez és a rabszolgaság megszüntetéséhez kötődnek, és amelyek egybevágtak az ummá-val. Ennek nagy jelentősége volt a bolsevizmus előretörésében a muszlim területeken és magyarázatul szolgálhat, hogy miért illeszkedett olyan jól a kolhoz-rendszer a hagyományos vidéki muszlim közösségek társadalmi rendszereibe, valamint, hogy ezek a régiók miért kötődtek a szovjetekhez és a kommunista párt rendszereihez sokkal tovább, mint a volt Szovjetunió más részei.

A kommunizmus összeomlását és a Szovjetunió széthullását követően a Jelcin-kormány újból elkötelezte magát a nyugati értékek mellett, aminek velejárója volt, hogy Oroszország kapcsolata saját muszlim perifériájával és más iszlám országokkal elélettelenedett, az iszlám Észak-Kaukázus a piac-orientált orosz gazdaság számára csak akadály volt. A Jelcin-kormány szorgalmazta ezen területek szuverenizálását, és nem zavarta más iszlám országok növekvő befolyása ezeken a területeken, Csecsenföld és Tatárföld kivételével. A központi hatalom visszahúzódása masszív forrás- és befektetéshiányt okozott, ezáltal elhatalmasodott a bizonytalanság, és virágzásnak indult a bűnözés. A kormányzó elit, amelynek eddig Moszkva biztosította a hatalmát, a nacionalizmus és iszlám-nacionalizmus felé fordult hatalmi pozíciójának igazolása céljából.

Oroszország muszlim közösségeinek nemzetépítése során kialakuló nacionalista ideológia az iszlám számára örvendetes volt. Moszkva politikai kudarcai és a csecsen nacionalizmus megjelenése, Csecsenföld elszakadása és az iszlám politizálódása a teljes Észak-Kaukázusban együttesen generálták az orosz-csecsen konfliktust. Az 1994-ben kezdődő háború hatalmas károkat okozott az orosz föderalizmusnak és a már évszázadok óta jól működő kapcsolatoknak a muszlimok felé.

Az 1990-es évek közepétől a politikai reformok lelassultak, és a gyors demokratizálódás reménye tovatűnt, helyette megjelent a nomenklatúra, a volt pártvezetők, akik az újgazdagokkal együtt kétes társadalmi és gazdasági háttérrel emelkedtek fel. A demokratikus választásokat a Szovjet-korra jellemző módszerek árnyékolták be, a peresztrojka legnagyobb vívmányát, a sajtószabadságot korlátozták. A demokratikus változások az átlagpolgár számára drasztikus életszínvonal-csökkenést, morális válságot, kulturális degradálódást hoztak.

Az oroszországi muszlimok mindezeken kívül még egy etno-territoriális problémával, új, nem hagyományos fundamentalizmus előretörésével is szembesültek. Minden nehézség ellenére azonban a termékeny együttélés tradíciói túléltek egy évtizednyi posztszovjet válságot, külső hatásokat és azokat a törekvéseket, amelyek a modernizáció részeként alá kívánták aknázni az iszlámot. A csecsen háború egy évtizede ugyanakkor megmutatta, hogy ennek a háborúnak mindkét fél csak vesztese lehet. A moszkvai vezetés hivatalos politikája következtében az együttélést segítő körülmények eltűnőben vannak, és Moszkva még adós egy olyan nemzeti és vallási politika kidolgozásával, amely hosszú távon elősegíti egy soknemzetiségű, többvallású ország fokozatos, stabil, demokratikus fejlődését modern polgári tásadalommá.

Bosznay Csaba

<< vissza a főoldalra