Kisebbségkutatás - 11. évf. 2002. 1. szám

 Nacionalizmus és/vagy föderalizmus?

O’Leary, Brendan: An iron law of nationalism and federation? – A (neo-Diceyian) theory of the necessity of a federal Staatsvolk, and of a constitutional rescue. = Nations and Nationalism, 2001. 7. no. 273–296. p.

A brit szerző tanulmányának központi kérdése a föderalizmus és a nacionalizmus kapcsolata, illetve a két fogalom kibékíthetősége.

Albert Venn Dicey (1915) a szövetségi állam létrejöttének két alapvető feltételét határozta meg:

1. Létezzen közös nemzetiségi érzülettel, közös földrajzi elhelyezkedéssel és közös történelemmel rendelkező országcsoport;

2. Az emberek az összetartozás ("union") és nem az összeolvadás ("unity") iránt legyenek elkötelezettek.

Ernest Gellner ezzel szemben szkeptikus a szövetségi államokkal kapcsolatban, és kétségbe vonja a multikulturális, poszt-nacionalista államok stabilitását, utalva a Szovjetunió, Jugoszlávia vagy Csehszlovákia felbomlására. Szerinte a politikai modernizáció legitimizációjának legfontosabb eleme az ún. "Staatsvolk", az etnikai dominancia, az erős nemzetek megléte.

A szövetségi állam lényege a "shared rule and selfrule" ("közös kormányzás és önkormányzás"), ahol a szövetségi és a helyi kormányzatok alkotmányosan elkülönített hatáskörökkel és jogosultságokkal rendelkeznek. A nacionalizmus ezzel szemben egy nemzet, egy etnikum totális önkifejeződését és önmegvalósítását jelenti, vagyis egy olyan politikai elvet, amely a politikai és az etnikai nemzetet azonos fogalomnak tekinti. A föderalizmus mindezt több nemzet számára is lehetővé teszi egy adott politikai állam keretein belül.

A politikatudományban három nézet alakult ki a föderalizmus és a nacionalizmus kapcsolatáról:

1. A két fogalom kölcsönösen kizárja egymást. Példaként a francia jakobinus mozgalmat lehet megemlíteni, amely a totális nyelvi és kulturális homogenizációra és asszimilációra törekedett.

2. A két fogalom egymás szinonimái. Ezzel az elmélettel a marxista–leninista szovjet kommunizmus ideológiájában találkozhatunk, amelynek végső célja a világkommunizmus megteremtése lett volna.

3. A két fogalom összeegyeztethető egymással. Ennek az elképzelésnek a hívei között meg kell különböztetnünk mono- és multinacionalista föderalistákat. Előbbiek a közös kultúra égisze alatt tartják megvalósíthatónak a szövetségi állami berendezkedést (példaként az USA-t, Svájc német nyelvű kantonjait vagy a német II. Birodalmat említik). Utóbbiak a politikai egység nyújtotta előnyöket hangsúlyozzák a faji vagy kulturális közösség helyett (a legjobb példa erre a (Brit) Nemzetközösség és azon belül is Kanada vagy Dél-Afrika). Ez utóbbi csoport két lehetőséget is lát a nacionalizmus és a föderalizmus közötti harmónia megteremtésére:

- kulturálisan homogén szervezeti al-egységek létrehozásával az etnikailag heterogén, de politikailag egységes államban (lásd Belgium, Svájc, Kanada), vagy

- annak megakadályozásával, hogy az etnikai kisebbségek helyi szinten többségi hatalomra tegyenek szert, mert ez veszélyeztetné a demokráciát, és az autonomista törekvéseknek kedvezne.

Mindezek mellett a szerző a többnemzetiségű államok stabilitásának előfeltételei közé sorolja egy kulturálisan és demográfiailag is domináns etnikum meglétét (vagyis a "Staatsvolk"-ot). Ennek hiányában ugyanis olyan többnemzetiségű (konszociális) intézményeket kell létrehozni, amelyek megfelelő módon képviselik a társadalom valamennyi etnikai csoportjának érdekeit (példa lehet erre az Európai Unió, amely mint multikulturális demokratikus föderáció sikeresen oldott meg olyan több évszázados etnikai konfliktusokat, mint amilyenek a francia–német ellentét vagy az olasz–osztrák határvidéken élő kisebbségek kérdése). Ez az elmélet sikeresen egyesíti magában a liberális nacionalizmust, a nemzeti föderalizmust és Ernest Gellner elméletét a nacionalizmusról.

Vadász Rezső

Nacionalizmus és nemzeti önrendelkezési jog a kisállamokban

Srebnik, Henry: Mini-nationalism, self-determination and micro-states in a globalized world. = Canadian Review of Studies of Nationalism, 28. vol., 2001. 1–2. no. 1–7. p.

A Canadian Review of Studies of Nationalism 2001. évi első számának témája a kisállamok nacionalizmusa és önrendelkezési joga. A bevezető tanulmány ad keretet a témának, ezért az alábbiakban ezt ismertetjük.

20 évvel ezelőtt Louis Snyder publikált egy tanulmányt, amelyben kifejtette, hogy ha a nagyobb államokban élő kisebbségek identitástudata erősödik, autonómiát, sőt függetlenséget szeretnének elérni. Ekkor az ENSZ-nek 155 szuverén ország volt a tagja. Ma ez a szám 189, köztük pedig számos olyan kicsi állam, amelynek lakosságszáma nem éri el az egymilliót, néha pedig százezernél is kevesebben élnek az adott ország területén. Snyder előrejelzéséből tehát valóság lett, arról nem is beszélve, hogy napjainkban is folynak harcok egy-egy népcsoport önállósulásáért, tehát globalizálódó világunkban is hasznos a nacionalizmussal foglalkozni.

Néhány éve a társadalomtudósok még azt jósolták, hogy a modernizációs folyamat során az etnikumhoz tartozás elveszíti jelentőségét. Ez a prognózis a valóságban nem következett be, sőt, a 20. század végére megsemmisültek a mesterségesen létrehozott többnemzetiségű államok, sőt a jelenkorban nagyobb jelentőséget kapott az identitástudat és a nemzeti érzés, mint korábban bármikor. A nacionalizmus reneszánsza azonban áldozatok árán következett be, a második világháború vége óta több ember pusztult el az országhatárokon belül etnikai konfliktusok következtében, mint a világháborúban a harctéren. Különösen az utolsó évtized követelt sok áldozatot.

Mindezek után feltehető az a kérdés, hogy a nemzeti érzés felfokozódása összefüggésben van-e a globalizációval, a mindent átfogni akaró gazdasággal. A kutatások szerint előfordulhat. Mindenekelőtt azért, mert ma már nemzetközi tekintetben nincs különbség kis és nagy állam között, egy kis lélekszámú ország is lehet sikeres. A nemzetközi kapcsolatok megváltoztak, ma már nem korlátozódnak a nemzetállamok közötti érintkezésre. Teljes joggal belekapcsolódtak a nemzetközi szervezetek is – kormányzatiak és NGO-k egyaránt – és a multinacionális vállalatok is. Nincs akadálya annak sem, hogy újabb etnikumok vegyenek részt önállóan a nemzetközi kapcsolatok különböző színterein, s miután a kutatás szerint mintegy 3500 népcsoport él ma a világban, és akad még jó néhány olyan etnikum, amelyik a nemzeti önrendelkezési jogra apellálva szeretne bekapcsolódni a világpolitikába és a -gazdaságba. A szegényebb országokban ezért komoly harc folyik a jogokért. A jóléti államokban viszont ma már kézenfekvő, hogy a gazdaságból mindenki egyformán részesül, legyen bár a többségi vagy a kisebbségi népcsoport tagja. A kisebbségek itt stabil emberi és politikai jogokkal rendelkeznek, beleszólásuk van annak a területnek az irányításába, ahol élnek.

A globalizáció maga nem új fogalom, közel harminc éve használjuk. 20 évvel ezelőtt még azt tartották a kutatók, hogy a nemzetállamok rendszerének hamarosan vége. Ez nem következett be, megkérdőjelezhetetlen egy állam joga saját területéhez és gazdaságához, ugyanakkor szuverenitása teljes tiszteletben tartása mellett sem függetlenítheti magát a világpiac hatásaitól, a szabadkereskedelemtől, a szabad munkaerő-áramlástól. Az államok nagy része tagja valamely nemzetközi politikai vagy gazdasági szervezetnek, s csatlakozáskor elfogadták azok szabályrendszerét, amely bizonyos értelemben csorbítja az állami szuverenitást. (Gondoljunk csak a Világbankra vagy az Európai Unióra.) A gazdasági kapcsolatokban ma már nem mindig számítanak az országhatárok, semmi sem akadályozza a kereskedelmet vagy a tőkeáramlást. A világpiac egyik mozgatórugója, hogy a multinacionális vállalatok könnyen és gyorsan települnek át egyik országból a másikba tőkét, munkaerőt vagy piacot keresve. A munkavállaló sokkal kevésbé rugalmas, nehezebben vándorol, mint a cégek, mert nem könnyű – még ma sem – más nyelvet, kultúrát, szokásokat elsajátítani, arról nem is szólva, hogy a migrációs szabályok sokkal szigorúbbak, mint a tőkeáramlási regulák; minden ország igyekszik megvédeni magát a nemkívánatos elemektől.

Több kutató azt állítja, hogy a nemzeti érzés felerősödése és főképp a lokális öntudat mintegy válasz a globalizációra, a kulturális értékek fokozott ápolása reakció a multinacionális vállalatok növekvő homogenizációs törekvéseire. Az emberek ugyanis szeretik maguk eldönteni, milyen kultúrában és politikai rendszerben éljenek. Szeretnék, hogy az őket érintő döntések nem a centralizált államigazgatás bürokratikus szervezetében, főleg nem multinacionális cégek igazgatótanácsaiban születnének, hanem a környezetükben: a településükön, a régiójukban. Amikor azután ezek az igények egy kisebbségi népcsoport között merülnek fel, rögtön etnikai színezetet kapnak. A tömegkommunikáció és a számítógép-hálózatok egyneműsítő világában pedig a személyes kapcsolatok erősítésével és a kulturális hagyományok ápolásával "győzhetnek" az egyének.

A multinacionális vállalatok is érzékelik napjainkban az uniformizálódást megváltoztatni szándékozók igényeit. Ma már nem feltétlenül mindenütt eladható tömegárut gyártanak, sokkal kelendőbbek az adott országra/etnikumra tervezett árucikkek. Ez persze nagyobb tőkebefektetést és magasan kvalifikált munkaerőt igényel, de a vállalatoknak még így is megéri. Megkeresik, mit, hol lehet gyártani. Így gyakori az, hogy az "amerikai" autógyár Szingapúrban és Japánban gyártott alkatrészekből Dél-Koreában szerelteti össze a német tervező által megálmodott és Nagy-Britanniában eladott autót.

A világgazdaságban a kis országok ma már nincsenek annyira háttérbe szorítva, mint korábban, hiszen fejlődésük és gazdasági szerepük nem a mérettől, hanem ismereteiktől és szakembereiktől függ. A világpolitika polarizáltságának megszűnésével lecsökkent a nagyobb országok kisebbek felé irányuló "patronáló" szerepe katonai és gazdasági értelemben egyaránt. A kisebb államok demokráciájuk, békéjük és gazdasági hatékonyságuk tekintetében semmivel sem rosszabbak mint a nagyok. Számos példát ismerünk arra, hogy egy terület akkor kezdett igazán fejlődni, amikor kiszakadt a nagyobb államból (Horvátország). Ezért jó pár kutató azon a véleményen van, hogy a világpiac és a kollektív biztonság világában meg kellene adni a kisebb lélekszámú etnikai csoportoknak az önállóságot, nem feltétlenül ragaszkodva a 19. századi államhatárokhoz. A kicsi államok is sikeresek lehetnek, gondoljunk csak Monacóra vagy Szingapúrra. Senki sem kérdőjelezi meg a csehek vagy az észtek önigazgatásának jogosságát, miért tesszük meg ezt más etnikumokkal? Esetleg el kellene ezen gondolkodni mindazoknak, akik felelősséget éreznek saját népükért éppúgy, mint a világért.

A folyóirat további tanulmányai azt vizsgálják, hogy kisebb lélekszámú népcsoportok – szuverén államként vagy kisebbségként – milyen erőfeszítéseket tettek, és milyen eredményeket értek el saját érdekeik képviseletében.

Biczó Krisztina

 

Magyar kisebbségek Közép-Európában: regionalizmus, nemzeti és vallási identitás

Gereben, Ferenc (Editor): Hungarian Minorities and Central Europe: Regionalism, National and Religious Identity. = Publications of the Research Group of regional and Minority Culture, Pázmány Péter Catholic University, Faculty of Humanities, 7–320. p.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának gondozásában megjelent tanulmánygyűjtemény – a teljesség igénye nélkül – Gereben Ferenc, Gyurgyik László, Kiss Gy. Csaba, Kósa László, Tánczos Vilmos, Tomka Miklós, Tőkéczki László tollából közöl tanulmányokat. A kötet tematikai tagolása a globalizáció–regionalizmus, a vallás–identitás és a történetiség és ideológiák összefüggéseit követi.

I. Globalizáció és regionalizmus

A közép-európai térség országai egy sajátos, átmeneti geopolitikai helyzetben vannak: a kommunista internacionalizmus már a múlté, a liberális globalizáció, vagyis a nemzeti kormányok és transznacionális vállalatok szupranacionális együttműködésének korszaka viszont még a jövő kihívásai közé tartozik. A nyugati típusú "modern homo economicus" világa, amely a termelés és a fogyasztás mennyiségi expanziójára épült, szintén leáldozóban van. A kelet-európai társadalmak sikeres átalakulásához a következő tényezők szükségesek:

- az embereknek a folyamatokban való tudatos és személyes részvétele;

- a vallás nyújtotta szilárd belső értékrend és gondolkodásmód megőrzése;

- a társadalom valamennyi rétegének és csoportjának bekapcsolása az átalakulási folyamatokba, mivel hosszú távú stabilitás csak így biztosítható;

- a "modern", nyugati, a mennyiségi növekedést és az egyén határtalan szabadságát és gátlástalan önmegvalósítását hirdető ideológiát fel kell váltani a belső, minőségi értékekre és átalakulásokra koncentráló szemlélettel;

- meg kell erősíteni a civil társadalmat.

A folyamatok célja pedig a "régiók Európájának" a megteremtése, amely a szubszidiaritás elvét megvalósítva fontos eleme a térség európai uniós integrációjának. A "Eurorégió" fogalma (mint a határ menti régiók közötti együttműködés intézményesített és leghatékonyabb formája) 1963-ban született meg: ekkor jött ugyanis létre a "Regio Basiliensis" a német–francia–svájci határrégiók együttműködésének eredményeként.

Magyarország először 1993-ban csatlakozott a "Kárpátok Eurorégió"-hoz (lengyel–szlovák–ukrán–magyar határvidékek együttműködése), majd 1997-ben a "Duna–Maros–Tisza Együttműködés"-hez, 1998-ban pedig a "Pannon Eurorégió"-hoz (magyar–osztrák határvidék) és a "Duna–Dráva–Száva Eurorégiós Együttműködés"-hez, 1999-ben pedig az "Ipoly Eurorégió"-hoz, illetve "Vág–Duna–Ipoly Eurorégió"-hoz.

Az "Eurorégiók" szerepe és jelentősége abban áll, hogy a közös értékekre építve kulturálisan és gazdaságilag is közel hozzák egymáshoz az azonos földrajzi környezetben, de különböző államok területén élő szomszédos népeket.

II. Magyar identitás a határon innen és túl

A keresztény magyar identitás az államalapítástól egészen a Trianoni békéig egységes volt. 1921 után azonban az új politikai határok következtében kialakult társadalmi, jogi, politikai és gazdasági különbségek miatt ez az egység megbomlott, és a magyarságtudat különböző formái jelentek meg a Magyarország új határain kívül rekedt magyarok között (pl. transzilvanizmus, messianizmus, hídfő-koncepció, stb.), míg a határon innen a "Szent Korona Tan", illetve a revizionizmus eszméje hódított és vezetett tragikus következményekhez. Fontos megemlíteni azokat a kivándorlás-hullámokat, amelyek a 20. században a "nyugati magyar" identitás kialakulását eredményezték (az 1929–1933-as gazdasági világválság idején, az 1948-as kommunista hatalomátvételt követően, illetve az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után).

A kommunista ideológiával való szakítás már az 1980-as évek elején megkezdődött, és az 1989–1990-es rendszerváltás során vált teljessé. Ezt követően az ország jogrendszere (amely minden ország esetében meghatározó szerepű a nemzeti identitás szempontjából) demokratizálódott, és újra függetlenné vált mindenféle politikai befolyástól. Ez a függetlenség a magyar a politikai és kulturális identitás egyik fontos jellemzője volt 1946-ig (Szent Korona Tan), és 1989–1990 után újra biztosítja a hatalommegosztást és az igazságszolgáltatás politikai függetlenségét. A jövő szempontjából a 20. század sorsfordító eseményei történettudományi interpretációinak régen várt megszületése lenne nélkülözhetetlen, mivel ezek nélkül a jövő, ami a múltból és annak pontos ismeretéből és értelmezéséből fakad, bizonytalan és kiszámíthatatlan lesz.

A szomszéd országokban élő magyarságnak sokkal nehezebb viszonyok között kell saját túlélését biztosítania és magyar identitását fenntartania, mint az anyaországinak. Emiatt nemzetiségi öntudatuk, vallásosságuk és kulturális "önvédelmi reflexeik" sokkal erősebbek, mint a magyarországi magyaroké. Mindez kisebbségi helyzetükből fakad, mivel az idegen többségi elnyomással szembeni ellenállás, a túlélés és a fennmaradás egyetlen útját a nyelvi, vallási és családi összetartás és összetartozás megőrzése jelenti (jól példázza ezt az erdélyi magyarság sorsa mellett az újvidéki magyar kisebbség körében végzett szociológiai felmérés is, amelyet külön tanulmány ismertet a kötetben).

III. A vallás szerepe a magyar identitásban

A vallás – a nyelv mellett – minden nép kultúrájának alappillére, legmeghatározóbb eleme. Az erdélyi magyarok körében az európai átlagot is meghaladja a vallásos emberek aránya (római katolikus, református, unitárius). Ez az alapvetően vallásos beállítottság a történelemben gyökeredzik, a 20. században azonban egy sajátos, a román nacionalizmussal szembeni túlélést biztosító szerepet is kapott. A 21. században pedig ez az élő vallásosság fenntartása és a diszkrimináció okozta hátrányok áthidalása jelentik az erdélyi magyarság hosszú távú fennmaradásának zálogát és egyúttal a társadalmi modernizáció történelmi alapjait is.

A (cseh)szlovákiai magyarok 1921 és 1991 közötti történetét vizsgálva szintén megállapíthatjuk, hogy a hívők aránya körükben magasabb volt, mint a többségi cseh és szlovák lakosság körében. Ennek okát is a nacionalista elnyomással szembeni kitartásban, a magyarságtudat fenntartásában kell keresnünk. Az önálló szlovák állam létrejötte (1991) sajnos tovább nehezítette a magyar kisebbség helyzetét. Az erős szlovák nacionalizmus, a szekularizáció, a gombamód szaporodó szekták jelentős veszélyt jelentenek a magyarok vallásosságára és ezáltal nemzeti identitására is.

IV. Fejezetek a közép-európai magyar kisebbségek történelméből

A kötet öt tanulmányt közöl a magyar kisebbségek 19–20. századi történelméről:

1. Rákosi Jenő utópisztikus elképzelése a 30 milliós Magyar Birodalomról, amelyet Trianon után a saját tulajdonú és szélsőségesen nacionalista "Budapesti Hírlap"-ban próbált népszerűsíteni.

2. Az 1880 és 1918 között Budapesten kiadott szlovák nyelvű könyvek bemutatása, amelyek célja a szlovák–magyar ezeréves történelmi kapcsolatok fenntartása és a szlovákok társadalmi asszimilációjának elősegítése volt.

3. A szlovákiai magyarok kulturális élete 1920 és 1945 között.

4. Az 1919 és 1941 között lezajlott jugoszláviai (vagyis egykori délvidéki, Bács-Bodrog, Torontál, Baranya, Muraköz, Muravidék magyar nagybirtokainak kisajátítása és szétosztása) agrárreform keretében ideológiai hátterének bemutatása (szerb nacionalizmus).

5. A Moldáviában élő csángó magyarok történelme és jelene, ez utóbbival kapcsolatban kiemelve a magas szaporulatot és a rendkívül gyors nyelvi asszimilációt (1992-ben a 250.000 magyar származású csángóból mindösszesen csak 62.000 beszélt magyarul).

V. Nemzeti ideológiák Közép-Európában

A kötet utolsó fejezetében közölt tanulmányok a közép-európai történelem-értelmezés megszilárdítása érdekében megszületett, illetve meghonosodott ideológiák közül mutatják be elsőként Őze Sándor Bűneiért bünteti Isten a magyar népet című könyvét. A szerző itt kiemeli a zsidó és a magyar nép ideológiája közötti feltűnő hasonlóságot és Kölcsey Ferenc Himnusz című versét, amely szintén ezt a pesszimista és bűntudattól gyötört szemléletet tükrözi:

"Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat

Dörgő fellegedben, …"

A következő tanulmány a zsidó Messiás-várás ideológiájának (Messianizmus) történetét mutatja be a lengyel, a szlovák és a magyar kultúrkörben. A sorban utolsó munka pedig a kelet-európai nemzetek himnuszait vizsgálja meg a keresztény tradíció és az éppen akkor születőben lévő nemzetek dilemmáinak (például szekularizáció) szempontjából.

Vadász Rezső

Szlávság a XXI. század első esztendejében

Janík, Pavol: Slovanský svet v roku jeden.= Slovenské pohl'ady, IV. + 117. roc. 2001. 10. no. 1–5. p.

Az írás szerzője a Szlovák Írószövetség elnöki tisztét tölti be. E minőségében vett részt a XX. század végén a Fehérorosz Írásbeliség Ünnepe és a Szlávság Követeinek Nemzetközi Fóruma minszki rendezvényein. Visszagondolva az ottani beszélgetésekre és tanácskozásokra, ezúttal a nyugati politikát és civilizációt helyezi vád alá a szlávsággal szemben elkövetett barátságtalan cselekedetei miatt. "Mondhatjuk – szögezi le Janík, hogy nem csökken az az állandó és intenzív nyomás, amely a szláv országok és népek szellemi és anyagi kultúrájának életfontosságú központjaira irányul. Ellenkezőleg: még nyilvánvalóbbá, hangsúlyozottabbá és arrogánsabbá válik. A fejlemények általános trendje olyan komplex tényezőkbe és motívumokba torkollik, amelyek a szláv világot a közismert shakespeare-i kérdés elé állítják: lenni vagy nem lenni."

A szlávoknak a következő nyugati próbálkozások kivédésére kellene összefogniuk: az intellektuális elégtelenség álnok sugallata, a mentális kisebbrendűségi érzés terjesztése, a gazdasági kilátástalanság sulykolása. Ezzel párhuzamosan el kellene utasítaniuk a marketing-stratégiák, az információs kalkulációk és a tömeggiccsel való házalás könnyen manipulálható módszereinek kínálatát, az életvitel keretében növekvő agresszivitást, brutalitást, az emberi élet értékeinek banalizálását, a szociális szabályok ignorálását és a jogi normák megsértését.

"Felvethető a kérdés: ugyan miben különbözik a társadalom demokratikusan megszabott rendje a totalitástól, amennyiben több európai állam, Franciaországot és Szlovákiát is beleértve, annak ellenére vett részt a szuverén Jugoszlávia elleni háborús agresszióban, hogy lakosságuk 80%-a ezzel a lépéssel nem értett egyet."

Az USA, különösen azóta, hogy egyetlen világhatalom lett, és az "ízlése" szerinti globalizáció menedzsere, a kozmopolitizmus, a nyitott társadalom, a pluralitás és kommunikációs hozzáférés cégérei mögött a kiválasztott nép gőgjével és egységesítési törekvéseivel ellenében van a nézetek tarkaságának, az értékváltozatoknak és az alternatívákban való gondolkodásnak Az az integrációs terv és folyamat, amelynek az összes részt vevő etnikum és nemzeti kultúrája kölcsönös gazdagításának eszméje kellene vezéreljen, szemünk előtt már csírájában is az egyetlen szuperhatalmi központ egyetemes aspirációinak vulgáris érvényesítését vetíti elénk.

Miközben a továbbiakban is utalás történik a jugoszláv tragédiára mint a szlávság elleni törekvések fegyveres megnyilvánulási formájára, Szlovákia ugyancsak általánosítható példázatként szerepel a publicisztikában. A következőképpen:

"A rendszerváltás kedvezőtlen szociális következményein kívül goromba támadások érték a kulturális élet intézményi alapjait is … A legkeményebb és legpusztítóbb ütések – mint mindig – az irodalmat sújtották, amely … az emberről, a társadalomról, a múltról, jelenről és jövőről önálló, független, tehát hatalmilag nehezen befolyásolható-uralható gondolatokat reprezentál".

Az írás a kártékony trendek megzabolázása érdekében a szláv nemzetek íróihoz fordul azon az alapon, hogy "bármit csinálunk is, az nem lehet rosszabb annál, hogy nem csinálunk semmit". Az északatlanti tervek kelet felé nyomulásával szemben az európai, nagy hagyományokkal rendelkező nemzeti államok konföderációvá vagy föderációvá szervezésével kell fellépni. Eközben azonban súlyos leegyszerűsítés lenne figyelmen kívül hagyni a szláv társadalmak kulturális identitását, nyelvi rokonságát, érdekeit, szükségleteit, akaratát és jövőre vonatkozó elképzeléseit.

Futala Tibor

 

A pártrendszer átalakulása Szlovákiában

Schuster, Rudolf: Die Slowakei in Europa. = Südosteuropa, 41. Jg. 2001. 3. H. 245–252. p.

Kai-Olaf Lang: Das slowakische Parteiensystem im Wandel. = Südosteuropa, 50. Jg. 2001. 1–3. H. 85–122. p.

Szlovákia 2000-ben 30. államként az OECD tagja lett. Az Európai Uniós és NATO tagságra pályázó ország belpolitikáját azonban egy sajátos, megkésett átalakulás jellemezte az 1989-es kelet-közép-európai rendszerváltásokat követően. Ez Vladimir Meciarnak volt "köszönhető", aki 1998-ig három kormányzati ciklus alatt a nyugati demokratikus értékeket (úgymint hatalommegosztás, jogállamiság, kisebbségvédelem) egy szűk hatalmi csoport érdekeinek rendelte alá. Ennek következtében a nyugati megfigyelők Szlovákiát Romániához és Bulgáriához hasonlóan a "fél-demokráciák" közé sorolták.

A választók 1998-ban Mikuláš Dzurindának szavaztak bizalmat, akire a Meciar-korszakban kialakult demokrácia-deficit kiegyenlítése és az erősen megosztott belpolitikai élet kiegyensúlyozottá tételének feladata várt.

A rendszerváltás óta eltelt időben a szlovák pártrendszer a következő fejlődési szakaszokon ment keresztül:

- 1989–1990. A kezdetek: az antikommunista erők konszolidációjának évei. E csoportok közül kiemelkedett a "Nyilvánosság az erőszak ellen" (VPN).

- 1990–1992. Az antikommunista ellenzéki egység szétesése, a nacionalizmus erősödése. A pártok között két tábor alakult ki: a szlovák radikális nacionalista és a mérsékelt liberál-konzervatív csehszlovák csoport.

- 1992–1998. Növekvő polarizáció a nacionalista-populista (HZDS, SNS, SKDH) és a reformok iránt elkötelezett demokratikus pártok között (VPN, KDH, DS, magyar pártok: MKDH, MOS, Együttélés).

- 1998. Választások. Létrejön a Meciar-ellenes koalíciós kormány (SOP, SDK, SDL, SMK). Ekkor váltak nyilvánvalóvá a szlovák belpolitikai élet szereplői között húzódó törésvonalak: az egyik ilyen törésvonal a magyar és a szlovák etnikumot választja el egymástól, a másik pedig a falusi katolikus lakosságot (akik a nacionalista-populista pártokat támogatják) és a városi szekularizált csoportok (a demokratikus reformerőket támogató) között húzódik.

A mai szlovák pártrendszer jellemzőit a következőképpen lehet röviden összefoglalni:

- a rendszer konfrontációra épülő megmerevedése;

- a társadalom alacsony szintű tagoltsága;

- a kormánykoalíció relatív stabilitása;

- A pártok taktikázó magatartása (együttműködés pragmatikus célok megvalósítása érdekében);

- a pártok jellegük szerint két csoportba oszthatók:

- a hagyományos nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező ún. "standardpártok" (KDH, SDL, MKDH, MOS), és

- az intézményesült nemzetközi kapcsolatokkal nem rendelkező ún. "nem standard" pártok (HZDS, SNS, ZRS);

- emellett mindkét oldalon három csoport rajzolódik ki: egy baloldal, egy jobboldal és egy centrum.

A Meciar-vezette "Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom" (HZDS) sikerének titkait és a sajátos szlovák pártfejlődés okait keresve a következő megállapításokat tehetjük:

- a HZDS-en kívüli pártok strukturálisan fejletlenek;

- az ellenzék megosztott;

- az 1992-es és 1994-es választásokon nagymértékben ingadozott a választói részvétel, amely Meciar ellenzékét gyengítette;

- Meciar karizmatikus vezetői egyéniséggel és populista beállítottsággal rendelkezik;

- a HZDS-nek nagy számban vannak nacionalista szövetségesei;

1998 után a szlovák pártrendszeren jelentős fejlődés jelei mutatkoztak, amelyeknek köszönhetően 2001-re úgy tűnik, hogy a szlovák pártfejlődés a nyugat-európai mintát kezdi követni és véget ér a "szlovák külön út". 2001-ben a szlovák pártrendszert a következő tényezők jellemezték:

- A kormány oldalán:

- a "Szlovák Demokratikus Koalíció" (SDK) szétesése és a "Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió" (SDKÚ) megalakulása Mikuláš Dzurinda vezetésével;

- a "Polgári Egyetértés Pártjának" (SOP) és a "Szlovák Baloldal Pártjának" (SDL) hanyatlása;

- a "Magyar Koalíció Pártja" (SMK) ezzel szemben a kormánykoalíció legkiegyensúlyozottabb és legstabilabb tagja, noha az erősödő szlovák nacionalizmus és magyarellenesség többször is feszültséget okozott a kormánypártok között.

- Az ellenzéki pártoknál:

- a Meciar-vezette "Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom" (HZDS) továbbra is a legnépszerűbb szlovákiai párt, és ezen a tényen az elmúlt egy-két év némi népszerűség-vesztése sem változtatott;

- a "Szlovák Nemzeti Párt" (SNS) híresen magyarellenes tömörülés, határozottan ellenzi Szlovákia NATO-tagságát, harcol a nyugat-európai és amerikai kozmopolitizmus ellen, és inkább a szláv nyelvű országokkal, azok közül is elsősorban Oroszországgal törekszik jó kapcsolatokra.

Robert Fico 1999-ben kilépett a "Szlovák Baloldal Pártjá"-ból (SDL), és megalapította a "Smer" pártot (= "Az irány"), amely ma már 20%-os támogatottságot mondhat magáénak. Fico egyértelmű célja a miniszterelnöki pozíció megszerzése. Pártja a következő tényezőknek köszönheti a sikerét:

- Fico-i politika jellegzetessége az ideológia-mentesség (Robert Fico mottója: "Nem az a lényeg, hogy egy macska fehér vagy fekete, hanem az, hogy megfogja az egeret");

- célja a rend, az igazságosság és a stabilitás megteremtése, valamint, hogy új arcokat vigyen a szlovák belpolitikába;

- jelszavai: pragmatizmus, racionalizmus, "józan paraszti ész".

A szlovák közélet másik "egyszemélyes" pártját Pavol Rusko alapította 2001 áprilisában. A párt neve: ANO (= "Igen") ("Új Polgári Szövetség"), liberális értékeket hirdet, és a politikai palettán középen helyezkedik el.

Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy a szlovák pártrendszer átalakulóban van: a kétpólusú felépítést fokozatosan felváltja a hárompólusú szerkezet. Ennek elemei:

1. A Meciar-vezette "Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom" (HZDS), amely népszerűsége miatt továbbra is meghatározó szerepű;

2. a Dzurinda-kormányt támogató reformerők, amelyek soraiban jelentős átrendeződéseknek lehettünk tanúi az utóbbi években; és

3. a "Smer", amely jelenleg az egyetlen olyan "centrumpártnak" tűnik, amely önállóan is reális alternatívát jelenthet a másik két oldallal szemben.

Vadász Rezső

A Balkán újabb megosztásának veszélyei – a macedón válság tényleges tétje

Dérens, Jean-Arnault: Menaces de nouvelle partition dans les Balkans. Les vrais enjeux de la crise macédonienne. = Le Monde diplomatique, 2001. 48. vol. 571. no.

Az Európai Közösségek külügyminiszterei szeptember 8–9-i tanácskozásukat követően határozatot hoztak egy hosszú távon Macedóniában állomásozó fegyveres alakulatról. Nyugtalanságuknak oka van, mégpedig az Albán felszabadító hadsereg (UCK) részleges leszerelése, ugyanakkor annak felismerése, hogy a szélsőséges szlávok képesek rendkívül gyorsan fegyvert ragadni. Márpedig egy újabb balkáni válság újabb háborút eredményez.

Macedóniában 2001 februárjában jelentkeztek nyilvánosan az első összecsapások. A három főszereplő: az albán gerillák, az ország kormánya, illetve a nemzetközi közösség. Hivatalosan az UCK szerepe pusztán annyi, hogy az őshonos albán kisebbség jogait szavatolja jelenlétével. Közismertek azonban a Balkánon található valamennyi albánlakta terület adott pillanatban történő összekapcsolásáról szőtt elképzelések is. A hivatalos albán pártok közül a Demokratikus Albán Párt (PDSh), Arben Xhaferi vezetésével 1998 óta tagja a macedón kormánynak, és gyakorlatilag közvetítő szerepet játszik az albán gerillák és a kormány között. Másképpen szólnak azonban a 2000 májusa óta szintén a kormánykoalícióban részt vevő, ugyancsak albán, Demokratikus Prosperitás Pártja (PPD) tagjai.

A jugoszláv korszakban a macedóniai albánok gyakorlatilag Koszovóban és Pristinában tanultak, dolgoztak, éltek. A Föderációval létrejött új határvonalakat azonban nem minden albán ismeri el. Valamennyi albán vezető, különösen a jobboldali, nacionalista köztársasági elnök, Boris Trajkovski és a miniszterelnök, Ljupco Georgievski, de a kormánykoalícióba lépett szocdemek is a kis köztársaság határainak elismertetéséért küzdenek. A válság azonban éppen a szélsőjobbot osztotta meg, elnök és miniszterelnök között okozva ellentétes elképzeléseket. Történelmileg a szélsőjobb párt (VMRO) folytatott véres harcot a törökök ellen, 1930-ban azonban szétváltak egy, a független Macedóniát követelő és egy a Bulgáriával fuzionálni kívánó szárnyra. A Szkopjéban jelenleg uralmon lévő kormány részben ezt a probulgár vonalt képviseli. A miniszterelnök azonban gyaníthatóan kettős játékot játszik; megosztva a kis országot, a végsőkig feszítve a helyzetet Vardart végső soron Bulgáriához "utalva".

A nemzetközi közösségek tíz év alatt semmiféle hatékony fellépésre nem voltak képesek a kétféle macedón és a kétféle albán párt vitáját illetően. Legutóbb a macedónok által 60 ezerre becsült albán fegyveres gerillából mindössze 3500-at fegyvereztek le. A macedónok ezt az albánok iránti részrehajlásként értelmezik. A nemzetközi közösségek rendkívül nyugtalan az ország határain esetlegesen túllépő konfliktustól. A szlávok mindenesetre elégedetten nyugtázták, hogy az elmúlt nyáron 42 ezer nemzetközi békefenntartót telepítettek Koszovó kb. 10 000 négyzetkilométerére.

A macedón részről elhangzó nyilatkozatok meglehetősen zavarossá teszik a képet. Például a köztársasági elnök szerint az albánok az egyedüli és tényleges védelmezői Macedóniának, hiszen nem hagynák bolgár kézre játszani azt. Tény, hogy a soknemzetiségű Macedónia nemigen életképes a jelenlegi államformában; albán vezetői azonban elutasítják a "citoyen" állam megvalósítását. Fölmerülhet még a belga "kettős társadalom" modellje, de ez a Balkánon aligha gyökerezne meg. A föderális államforma látszik az ország számára leginkább kiútnak. A konkrét vita, hogy melyik falu tartozna az albán vagy esetleg a macedón régióhoz, azonban egyelőre tabu. Az ezt állítólagosan megszegő Georgi Efremov, a Tudományos és Művészeti akadémia elnöke 2001 májusában lemondani kényszerült.

Pedig Lord David Owen, volt boszniai emisszárius már tavaly februárban közrebocsátott egy részletes tervet a határok újrarajzolásához. A nagy vesztesek eszerint Bosznia-Hercegovina és Macedónia lennének, amelyek gyakorlatilag megszűnnének. Zárójelben: A volt-Jugoszlávia nyugati szegélye eszerint ismét Magyarországhoz tartozna.

A Jugoszláv Föderációhoz csatolt, két entitásra osztott, autonóm Koszovó ötletének talán egyaránt örülnének a szerbek és az albánok is. Vojislav Kostunica, aki sosem tagadta nacionalista nézeteit, talán hajlana erre a megoldásra. A határmódosítás alapelve, hogy az ún. "két nagy" érdekein kívül a többi ott élő érdekeit is figyelembe veszi. Az elmúlt két évszázad balkáni nemzetállamai gyakorlatilag az asszimilációban bízó, domináns etnikumok érdekei szerint alakultak meg. A nemzetiségi alapon meghúzott új határok ezt az ember-mozaikot számolnák fel.

Macedóniában a tényleges harc a vegyes lakosságú városok ellenőrzéséért, Szkopjéért, Kumanovóért folyna. Ez utóbbiban együtt él 60% macedón, 20% albán, 10% szerb, roma, vlach stb.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az új nemzetállamok alakítása mennyi vérrel járt, hogy csak a boszniai háború 1992–1995 között elesett 200 ezer halottját említsük. Azt se feledjük, hogy a jelenlegi balkáni háborúk valamennyi résztvevője a történelmi igazságszolgáltatás jegyében lépett színre. Lehet, hogy a határok újradefiniálása százéves háborút váltana ki, és Macedónia mintegy "tesztállamnak" számítana ebben az etnikai alapú újrameghatározásban?

Kakasy Judit

"Ami késik, nem múlik" – Koszovóban sem

Biermann, Rafael: Der künftige Status Kosovos – Vorberietung auf das Unvermeidliche. = Internationale Politik, 2000. 9. H. 51–57. p.

A nemzetközi Koszovó-politikát 1989, vagyis az autonómia-törekvés előtérbe kerülése óta az az alaptétel uralja, miszerint Koszovó belső, "szubsztanciális" (vagyis "de facto") autonómiájára van lehetőség (és csak erre van), míg önálló állammá alakulása, vagyis Jugoszláviából történő kiválása egyelőre békés úton nem valósítható meg. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság területi integritását erősítette meg az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244-es számú határozata is, ugyanakkor a rambouillet-i tárgyalások során mindenki számára világossá vált, hogy ezt a helyzetet egyik fél sem hajlandó hosszú távon elfogadni és fenntartani: a szerbek szemében az albánok túl sokat kaptak, az albánok szerint viszont túl keveset. A tanulmány Koszovó elkerülhetetlen függetlenségének fényében vizsgálja a térség békéjének lehetőségét.

1999 elején Koszovó – Jugoszlávia részeként – átmenetileg, de meghatározatlan időre nemzetközi felügyelet alá került (az UNMIK- és a KFOR-erők jelenléte mellett), a terület jövője azonban teljesen bizonytalan. Annyit azért nagy bizonyossággal kijelenthetünk, hogy a térség már soha többé nem fog hegemón szerb uralom alatt állni. A koszovói albánok, akik szemében az 1998–1999-es etnikai tisztogatások tulajdonképpen az 1912–1913-as események megismétlődését jelentették, a jövőjükkel kapcsolatban csak és kizárólag a Jugoszláviától való immáron "de jure" elszakadást hajlandók elfogadni. A "de facto" függetlenséget csak átmeneti megoldásnak tekintik. A térségben tartózkodó nemzetközi erők célja ezzel szemben a soknemzetiségű Koszovó fenntartása. A békés egymás mellett élésre azonban sem a szerb kisebbség, sem pedig az albán többség nem hajlandó. A gordiuszi csomót egyedül Koszovó függetlenségének nemzetközi elismerése vághatná el, ennek helyességével kapcsolatban azonban számos kétely alakult ki az elmúlt évtized során:

- számolni kell Kína és Oroszország vétójával az ENSZ Biztonsági Tanácsában;

- egyetlen nyugati politikus sem meri a nehezen elért balkáni status quót egy ilyen döntéssel veszélybe sodorni;

- a független Koszovó elismerése egyrészt aláásná a "határok kizárólag békés úton történő megváltoztathatóságának" nyugat-európai elvét, másrészt pedig láncreakciót indítana el, amely hasonló eseményekhez vezethetne Montenegróban, Bosznia-Hercegovinában vagy akár a Vajdaságban is.

Mindezek mellett meg kell említenünk a Koszovó elszakadása mellett szóló érveket is:

- korántsem biztos, hogy az egykori Jugoszlávia felbomlásának folyamata a mai állapotok szerint befejezettnek tekinthető;

- Koszovó függetlenségének jogi elutasítása sem egyértelmű és megtámadhatatlan.

Ám biztosra vehető, hogy Koszovó függetlensége ma csak a szerbek akarata és törekvései ellenére, illetve a régió hosszú távú stabilitásának veszélyeztetése árán valósulhat meg. A problémát tovább bonyolítja, hogy Koszovó elszakadását minden bizonnyal a Nagy-Albánia-törekvések újbóli fellángolása követné egyrészt az albánok erős összetartozás-érzése miatt, másrészt pedig amiatt, hogy 1912–1913 óta az albánok fele nem saját hazájában él. Ez a folyamat pedig magával ragadná Észak-Macedóniát, Dél-Szerbiát, Montenegrót és magát Albániát is, és ezzel felborulna az egész Balkán territoriális rendje, és jogos félelem alakulna ki Nagy-Albánia szomszédaiban. Ennek azonban ma még kicsi a valószínűsége, de az egyértelműnek tűnik, hogy nagyon sokáig nem lehet a Koszovó jövőjére vonatkozó nemzetközi döntést halogatni. Ennek több oka is van:

- a történelem is bizonyítja, hogy nem lehet egy népet sokáig megfosztani az önrendelkezési jogától;

- az albánok nem fognak hosszú távon a Koszovó protektorátusi státusával járó, Nyugat-Európától függő helyzetükkel megbékélni;

- Montenegró esetleges időközbeni függetlenné válása precedenst teremthet az elszakadásukért harcoló albánoknak.

Ugyanakkor a jelenlegi helyzet fenntartása mellett szól az, hogy az UNMIK- és a KFOR-erők kivonása – ami Koszovó függetlenségének egyik előfeltétele lenne – az etnikai harcok azonnali kiújulásához vezetne.

Összefoglalásul elmondható, hogy Koszovó függetlenségének nemzetközi elismerése elkerülhetetlen. A jelenlegi helyzet még nem érett meg erre, éppen ezért a Nemzetközi Közösség legfontosabb feladata most az, hogy az egész térséget felkészítse erre, az egész Balkán jövőjét meghatározó eseményre, illetve hogy a szerbek és az albánok bevonásával kidolgozza az Európa békéjét és stabilitását legkevésbé veszélyeztető megoldást. Ennek érdekében először a koszovói albánok felelősségtudatát és önállóságérzését kell erősíteni, illetve stabilizálni kell a demokráciát a poszt-Miloševic-i Jugoszláviában.

Nagy-Albánia megszületését pedig az Európai Unió azzal előzheti meg, hogy Macedónia és Albánia számára olyan integrációs lehetőségeket és elérhető célokat fogalmaz meg, amelyek hatására Koszovó függetlenségének időpontjára az albánok lakta területek egyesítése lekerül ezen országok politikai napirendjéről. Ez és a demokrácia szempontjából kedvező szerbiai folyamatok adhatnak csak reményt Koszovó jövőjének mindenki számára elfogadható rendezésére a következő évtizedben.

Vadász Rezső

Afrika az etnicitás prizmájában : a francia álláspont és a vita időszerűsége

Otayek, René: L’Afrique au prisme de l’ethnicité : perception francaise et actualité du débat. = La Revue internationale et stratégique, 2001. 43. no. 129–142. p.

A világ egészére kiterjedő gazdasági globalizmus uniformizáló kultúrája – függetlenül az újmarxista, liberális stb. megközelítésektől – önkéntelenül előhívja az éledő identitáskeresés, a nacionalizmus erősödését.

Miért ne zajlana ugyanígy a szubszaharai térségben mindez? Az etnicitás kérdései azonban sajátos kódok és folyamatok közepette merülnek föl. Az afrikai társadalmakban – gyakran úgy tűnik – a heterogén etnikum akadályt jelent a demokratizálódásban. Márpedig ez azt is cáfolhatatlanul jelzi, hogy a pluralista szociokultúra számára a demokrácia mint politikai rendezőelv, valamint a fejlődés és a megállapodottság kívánalma, egyszerűen "nem kompatibilis". Egyébként ennek a gondolatnak meglehetősen régi hagyománya van; John Stuart Millnél pl. már 1862-ben megjelenik. De Chirac elnök is felhívta a figyelmet az afrikai többpártiság veszélyeire legutóbb elefántcsontparti tartózkodásakor. Szerinte ugyanis az nem képes az etnikumok közötti törésvonalak felszámolására.

Az elméleti szakértők, a tranzitológia (Ph. Schmitter, J. Santiso), illetve a szekvenciális modell (L. Binder) alkalmazói is azt állítják, hogy a demokrácia a nemzethez kötött fogalom: a nemzet egységében teljesedik ki történelmileg-politikailag a demokrácia. Meg kell jegyezni azonban, hogy a példaként emlegetett Nyugaton is sokszor illúzió maradt az etnocentrikusság kizárása.

A francia politikai kultúrában pedig mindig is különös szerepet játszott az etnikai paradigma.

Attól való félelmében, hogy a XIX. századi eredetű rasszizmussal rokonítható, a francia akadémiai világ óvakodott az etnicitás kérdéskörét taglalni. A XX. század 70-es évei azonban elkerülhetetlenné tették – a bevándorlók dinamikus integrációja, valamint a Front national növekvő szavazatai miatt – a ’nemzet’ fogalmával való politikai-tudományos szembenézést.

’Nemzet’ és ’közösség’ szembeállítása több mint két évszázados; a jakobinus mozgalom vetette föl. A mitikussá növelt biológiai ’nemzet’ a kor felfogása szerint politikai győzelmet aratott a vérségi kötelékeken, és az állampolgárok ’közösség’-én, amit leginkább az 1791-es Alkotmány bizonyít. Egy évszázaddal később – nagyjából Elzász-Lotharingia porosz bekebelezésekor – Ernest Renan büszkén preferálta a franciák ’szerződéses logikájú’ együttélésének gyakorlatát a német vérségi-kulturális együvé tartozással szemben. A francia felfogás szerint ugyanis "A nemzet nem egyéb mindennapos népszavazásnál." A francia modellt azonban nem szabad összetéveszteni az egyetemessel.

Természetesen a francia ’nemzet’ fogalom sem teljesen mentes a faji, kulturális meghatározottságtól (F. Khosrokhavar), az ’etnikum’ fogalom jelentéstartalmától (L. Dumont). A nemzeti érzésben együtt fejeződik ki a kulturális és a politikai, s ezek történelmi konstrukciók (S. Duchesne). Ha a politikai kötelék ténylegesen ott rejtőzik is a nemzet mélyén, elsődlegessége éppen nem zárja ki a kulturális egység alapos feltárását (A.-M. Thiesse).

Más teoretikusok a nemzetet és a nacionalizmust az etnikumhoz viszonyítják (E. Gellner, B. Anderson, A. Smith).

Elképzelhető, hogy a gyarmatosítás korszakában ezek a nézetek milyen fontos szerepet játszottak. A III. Köztársaság idején, amely maga példázta a köztársaságot a laikusság és a kötelező oktatás ürügye alatt, nehéz lehetett alkalmazkodni az Afrikában zajló törzsi anarchiához. A "gyarmati helyzet" a nemzetállammá szerveződött társadalmak felsőbbrendűségének valóságosan logikus és legitimált dominanciája volt az efféle szervezettséget nem ismerő, "primitív" társadalmak felett (G. Balandier). Ebből következett a "más"-ról alkotott sajátos elképzelés, s az ennek megfelelő politikai-adminisztratív fellépés.

A jakobinista szemléletű, bürokratikus racionalitás azonnal megnevezni, megkülönböztetni, osztályozni, hierarchizálni, röviden "rendbe tenni" kívánta az afrikai kolóniákat. Ez a rákényszerített etnikai osztályozás megmerevítette az európai gyarmatosítás előtt már megalkotott identitásfogalmat, amelyet pedig éppen a fluiditás, ingadozás, labilitás jellemzett.

Etnikum és gyarmatosító rendcsinálás

A "gyarmati gyakorlat" szerint a katonaság, a civil kormányzat és az antropológusok közös célja a helyi lakosság mind alaposabb megismerése, asszimilálása. Talán a tudósokat kivéve mindenki a könnyebb kormányozhatóság érdekében gondolta így. Fölmerül a kérdés, hogy az etnikum fogalmat a gyarmatosítók "találták fel"? És az afrikanisták a válasz érdekében újra és újra szenvedélyesen vitába szállnak. A klasszikus marxisták igenlő válaszát az teszi vitathatóvá, hogy a szociális beavatkozást mindig manipulációnak feltételezik, egyúttal az afrikaiakat passzív áldozatnak tüntetik föl. A marxistákhoz közeli nézeteket valló tudósok véleménye is árnyalásra szorul; tény ugyanis, hogy a gyarmatosítást megelőzőleg is voltak etnikumok, amelyek megkülönböztették magukat, és léteztek identitás nélküliek. Az etnikum nem a gyarmatosítás "találmánya". Egyfelől nem lehet kétségbe vonni, hogy a történelmi távlatú iszlám szent háborúk Nyugat-Afrikában, a XVIII–XIX. század során ténylegesen identitást formáltak át. Más felől naiv dolog azt feltételezni, hogy a gyarmatosítók mintegy a semmiből alkottak etnikumokat színre lépésük során. Nem kétséges, hogy némileg "barkácsolták" az identitást, s ehhez pl. a keresztény missziók nagyban hozzájárultak a bennszülött nyelvek feltárásával, bizonyos szokások rögzítésével. A kérdés tehát ma nem az etnikum létező/nemlétező volta, hanem valójában az, hogy miért követelik ma az újraasszimilálódást az egyébként manipulált etnikumoktól.

Akárhogy is nézzük, a gyarmatosítás jogilag tagadta az egyenlőség republikánus elvét azzal, hogy a Birodalom alattvalóit két részre osztotta, "állampolgárokra" és "bennszülöttekre". 1946 óta ez utóbbi megnevezés "őslakossá" finomult, és eltörölte a jus solit, megteremtve a jus sanguinist. Ezzel együtt 1956-ig egyes alapvető jogoktól meg voltak fosztva, míg speciális büntetőjogok vonatkoztak rájuk, pl. kényszermunka. A gyarmati politikában tehát meglehetősen szoros kapcsolatban állnak a másság, az alternativitás és a jakobinus nemzet-fogalom. Csoda-e ezek után, ha az afrikaiak számára oly fontos az etnicitás?

A tranzitológia, a szekvenciális modell stb. vallói vajon a "bumeráng-hatással" magyarázzák-e, hogy a globalizáció korában Korzikán, Baszk-földön, Bretagne-ban, Katalóniában, Észak-Írországban stb. nemzeti identitásuk megőrzését követelik a polgárok? Ténylegesen fennáll azonban az a veszély, hogy a mondializáció túlzott hangsúlyozásával a kívülről ható dinamikus változásokat nagyon leegyszerűsítve utasítják el. Ilyen összefüggésben a nemzeti identitás nem a tradíció fölelevenítése, hanem a modernitás szülötte, amely a társadalmi változásokat kívánja meghatározott módon formálni. Így magyarázza pl. Ch. Coulon a ma Afrikában zajló etnikai folyamatokat.

Láttuk, hogy a gyarmatosítás előtti régi, afrikai államok milyen könnyen adoptálták az iszlámot (Mali, Songhai) annak érdekében, hogy könnyebben kereskedhessenek a Maghreb-országokkal. De emellett megőrizték saját hitvilágukat és sajátos szervezettségüket is. Márpedig ez lehetetlenné tett bármilyen egységesítést. Viszont a gyarmatosító, modern állam – jelképes és tényleges erőszak alkalmazásával – az együvé tartozást, a nemzetiségi öntudat felerősödését váltotta ki a helyi közösségekből. Ezzel egy újabb nehézség is adódott: több, konkurens nemzetiség között a szakadék csak növekedett, ahelyett, hogy egységesült volna az őslakosság. A nemzetiségek identitását ráadásul a nyugati civilizáció iskoláiban felnőtt, művelt elit formálta, s szükségképpen keverte a tradíciót valamiféle legitimálható múlttal. Ugyanők ragadták magukhoz a hatalmat a függetlenség másnapján; a többféle identitást radikálisan egypártivá gyúrva. Itt – a centrum és a perifériák közötti ellentétekben - rejlik a gyarmatosítás utáni államok instabilitása. Tehát a posztkoloniális afrikai államokban az etnikai öntudat megengedett ugyan, de mindig csak a hegemón etnikum öntudatát fejezi ki, méghozzá fölerősített formában. Így és csakis így, az etnikumoknak ezzel az újra felbukkanó, végletekig felfokozott polarizálódásával érthető meg az afrikai államok bizonytalan, hezitáló magatartása a demokrácia "világméretű" jelentkezése idején.

A probléma a 90-es évek elején, a bátortalan demokratizálódási folyamatok idején, az etnikai és vallási követelések sűrűsödése során jelentkezett ismét (Elefántcsont-parton, Kamerunban, a nagy tóvidéken), politikai egypártrendszert követelve az etnikai konfliktusok megoldására. Eléggé nyilvánvaló, hogy az etnikumok stratégiai kijátszása jelenti ez esetben a tétet.

A nemzetiségi identitás persze legitim formájában is jelenthet tényleges belépőt a politikába azon csoportok számára, amelyek ki voltak rekesztve korábban a közösségből. Példa rá India, ahol a társadalom túlságosan egyenlőtlen, mégis a Westminster-modell, egyfajta demokrácia meghonosodott. Afrika azonban nem India. Talán a Dél-Afrikai Köztársaság az, amelyik igyekszik bizonyítani, hogy a vallási, kulturális, etnikai pluralizmusnak helye van, sőt nélkülözhetetlen a közös identitás kiformálásában.

Az látnivaló, hogy a nemzetiségi kérdés a szubszaharai társadalmak politikai útvonalán tartósan jelen van, és nem tűnik ki mechanikusan a modernizációval. Sőt, pozitív példák láttán (India), talán a politika természetes velejárója is lehetne. S el lehetne fogadni azt is, hogy Afrikában éppúgy, mint másutt, az egyes embernek is van identitása, amely akár összetett is lehet. Bár ez utóbbi igencsak közhely, mégis hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, ha Afrikáról esik szó.

Kakasy Judit

Az afgánok. Egy nép, amely a történelem túsza

Epstein, Marc: Les Afghans – Un peuple otage de l’Histoire.= L’Express, 2001. 2622. no. 54–62. p.

Nation-bruising, nation-building – Special report: Fighting terrorism. = The Economist, 361. vol. 2001. 8244. no. 17–22. p.

Afganisztánban a szovjet Vörös Hadsereg 1979-es bevonulása óta polgárháború dúl. Az erőszak, a vérontás mindennapossá vált az országban. A világ figyelme azonban csak tavaly szeptember után terelődött az országra, és ennek következtében a terrorista csoportok elleni küzdelem mellett immár az egész világ értesülhet az ott történő eseményekről, és tudomást szerezhet a terrorista vezetők fogságában élő afgán lakosság szörnyű szenvedéseiről.

A terrorizmus az 1980-as évek elején vert gyökeret Afganisztánban. A szovjet csapatokkal szembeni ellenállás fontos részét képezte ugyanis az iskolás korú gyerekek radikális fundamentalista szellemű vallásos nevelése. Ezeket a külön erre a célra létrehozott iskolákat ("madras"-ok) nemegyszer menekülttáborok közvetlen szomszédságában állították fel (például Peshavarban vagy Quettában), az anyagi hátterüket pedig szaúdi források biztosították (köztük Osama Bin Laden is). A "tanítás" során a mohamedán szunnita vallás elemei keveredtek a wahhabitizmussal és a deobandizmussal, vagyis két olyan indiai-pakisztáni irányzattal, amely teljesen eltért a pastuk hitvilágától. Mindezek mellett az ezekben az iskolákban tanuló gyermekek megismerkedtek a pastuk hagyományos "törvénykönyvével", a "pachtounwali"-val is. Ezeknek az ideológiai hatásoknak az eredményeként született meg a radikális tálib mozgalom (amely szerint a Szent Háborúban, a jihadban harcoló katonák vagy "ghazi"-vá válnak [= hős, aki megölt egy ellenséges katonát], vagy pedig "chahid"-dá [= a jihadban elesett mártír, aki jutalmul azonnal a paradicsomba jut], az afgánok pedig a történelem foglyaivá váltak.

2001. szeptember 11-e után a nemzetközi közösségnek két feladata van Afganisztánban: először meg kell dönteni a tálib katonai uralmat, és meg kell semmisíteni a terrorista célpontokat (USA), ezt követően pedig újra fel kell építeni az országot (ENSZ), aminek első lépése az új afgán kormány felállítása az Északi Szövetség (tadzsik és üzbég erők), valamint a "bűnbánó" tálibok képviselőiből. A folyamatok koordinálásával és az érdekelt felek közötti közvetítéssel az Amerikai Külügyminisztérium (a "State Department") munkatársát, Richard Haass-t bízták meg, aki a munkája során szoros kapcsolatot tart fenn a 84 éves ex-uralkodóval, Mohammed Zahir Shah-val.

A nemzetépítés folyamatát azonban számos tényező nehezíti:

- a konszenzus hiánya a belső politikai erők között (pastuk, tálibok, Északi Szövetség);

- a pastu származású Mohammed Zahir Shah, egykori uralkodó népszerű ugyan, de hatalma nincsen, mivel a több mint negyedévszázados római száműzetése alatt szinte alig volt kapcsolata az országgal (1973-ban űzték el negyven évi uralkodás után);

- az "Északi Szövetséget" nem támogatják a pastuk (akik Afganisztán legnépesebb etnikumát alkotják), akiknek viszont nincsen széles körben elfogadott vezetőjük és ütőképes hadseregük.

Az új Afganisztán csak a Nemzetközi Közösség segítségével születhet meg. Ma is közel hat millió ember élete a külföldről érkező segélyszállítmányoktól függ. Az újjáépítéshez szükséges anyagi eszközök és szakembergárda biztosításában az ENSZ-nek van kiemelkedő szerepe, de saját sorsáról és a külső segítség hatékony felhasználásáról Afganisztánnak magának kell döntenie.

Mindezek mellett fontos kiemelni azt a tényt is, hogy a világ heroin-termelésének hetven százaléka Afganisztánból származik, ami óriási fegyvert jelent a tálibok kezében a nyugati civilizáció ellen folytatott terrorista háborújuk során. Amíg 1989-ben az ország ópiumtermelése 1200 tonna volt (amiből morfiumon keresztül végül 120 tonna heroin készíthető), addig ez a szám 1999-re 4600 tonnára nőtt. 2000 júliusában ugyan Afganisztán együttműködési megállapodást kötött az ENSZ egyik szakosított szervezetével (UNODCCP: United Nations Office for Drug Control and Crime Prevention), aminek köszönhetően az éves ópiumtermelés 95%-kal, 185 tonnára csökkent, ezt az együttműködést azonban Afganisztán a New York-i terrortámadásokat követően felmondta. Mindezek következtében drasztikusan lecsökkent az ópium ára: amíg szeptember 10-én még 700 USD-t kértek Afganisztán piacain egy kilogramm friss ópiumért, addig két héttel később már 100 USD-ért meg lehetett szerezni Jalalabad vagy Kandahar piacain a kábítószert. Noha az amerikai katonai támadások jelentősen visszavetették a kábítószer termelését és az ENSZ-korlátozás továbbra is érvényben van, erősen fennáll annak a veszélye, hogy az al-Kaida hálózat kezében lévő mintegy 2800 tonna ópium alacsony áron terítve elárasztja Oroszországon és a Balkánon keresztül egész Nyugat-Európát, sőt Ázsiát és Amerikát is. Ez a mennyiség ugyanis három évig biztos bevételt jelenthet az afgán termelőknek és a nemzetközi dealer-hálózat tagjainak, ezek a bevételek pedig biztosíthatják a folyamatos fegyvervásárlásokat, illetve az esetleges későbbi terrorista akciók szilárd anyagi alapját is jelenthetik.

Vadász Rezső

A kínai kisebbség Indonéziában és Malajziában

Eugene, K. B. Tan: From sojourners to citizens: Managing the ethnic Chinese minority in Indonesia and Malayzia. = Ethnic and Racial Studies, 24. vol. 2001. 6. no. 949–973. p.

Indonéziában és Malajziában számottevő kínai kisebbség él. Egy részük régebben, más részük pedig napjainkban érkezett a két országba. Az országok polgárai idegenként kezelik őket lényegében nem kapják meg az őket, kisebbségként megillető jogokat. A kínaiak szeretnék, ha ugyanolyan elbírálás alá esnének, mint a más nemzetiségű állampolgárok, s az állam belátná: nem céljuk a politikai elit felváltása. A társadalmi konfliktusokban nagyon kényelmes a kínaiakra kiosztani a bűnbak szerepét.

Indonézia és Malajzia helyzete azért különleges, mert a gyarmati sorból történt felszabadulásuk után kellett kiépíteni államukat. Területükön különböző népcsoportok éltek, amelyek egységes nemzetté kezdtek formálódni. Az etnikai határvonalak azonban erősek, nem ment egyszerűen a nemzetté válás, ám segített az, ha valami ellenében válhattak egységgé. Ennek a valaminek a szerepét a kínai kisebbség játszotta ezekben az országokban.

Gazdasági vetülete is van a többség (a cikk a ’bumi’ kifejezést használja az országokban lakó többségi bennszülött népcsoportokra) – kínai kisebbség konfliktusnak. A kínaiak a hivatalnokok megvesztegetésével, korrupcióval érhetik el, hogy ugyanolyan jövedelemre tegyenek szert, mint a nem kínai többség. Csak a saját etnikumukhoz tartozókban bízhatnak, ami a csoport szolidaritását és összetartását nagymértékben növeli.

Indonéziában és Malajziában az államapparátusnak kitüntetett szerepe van a nemzeti identitás megteremtésében a gyarmati évtizedek után. Miután a kínai népcsoportról azt feltételezik, hogy szolidárisak Kínával, és mintegy diaszpóraként élnek ebben a két országban, idegenként kezelik őket. Az idegenség – mint tudjuk – félelmet kelt, és a politikai elit még gerjeszti is a többségi félelmet azért, hogy legyen egy bűnbak.

Indonézia közel 200 millió lakosának 42%-a jávai, 15%-a sundanese, 6%-a pedig maláj. A fennmaradó 37% alig tizede kínai nemzetiségű: 3–4%. Viszont a teljes lakosság 90%-a a muszlim vallást követi, s itt mutatkozik meg leginkább a többségi-kisebbségi probléma oka: az eltérő vallás egymástól nagyon különböző kulturális és életmódbeli szokásokkal jár együtt. Ráadásul a lakosság nagy része megtanulta a nemzeti nyelvet, a bahasa indonézt, ezt viszont a kínai közösség tagjai nem tették meg.

Elég sok kis nép él Indonéziában, nekik a kormányzat megengedte, hogy visszatérjenek saját kulturális szokásaikhoz, elsősorban a turizmus fellendítése érdekében. A kínaiak számára viszont asszimilációs programot dolgoztak ki. Betiltották a kínai nyelv használatát és kulturális hagyományaik gyakorlását. Megkülönböztetésük az élet minden területén megmutatkozott, másodrendű állampolgárként kezelték még azokat is, akik asszimilálódtak. 1965–1966-ban sok kínai áldozata volt az antikommunista megmozdulásoknak is.

Malajziában a 20,7 milliós lakosság 62%-a maláj, 8%-a indiai, és egy jelentős kínai kisebbség él itt: 5,3 millió ember, a teljes népesség 27%-a. Itt az államvallás az iszlám, de a vezető réteg itt engedékenyebb, mint Indonéziában: megpróbál egy több kultúrát és több vallást befogadó államot teremteni, ám ez nehezen megvalósítható cél.

Mindkét országban a kínai nemzetiségűek a gazdagabb emberek közé tartoznak. Földrajzi szempontból általában városokban élnek, nagy hangsúlyt fektetnek a tanulásra és a képzésre. A teljes népességen belüli arányuk csökken, mert családjaikban kevesebb gyermek születik, mint a többségi családokban. A kínai bevándorlók száma is évről évre kevesebb lesz. A statisztikusok előrejelzése szerint 2021-ben Malajziában a lakosság 21%-a lesz kínai, míg a malájok aránya 70% fölé emelkedik.

A klasszikus weberi társadalomelmélet szerint a modernizáció során a szekularizáció miatt a vallásnak egyre kevesebb szerepe lesz a társadalom életében. Ezt azonban cáfolják az 1970-es évek végén megújuló iszlám mozgalmak a Közel-Keleten és Délkelet-Ázsiában. Indonéziában és Malajziában is újjáéledtek az iszlám fundamentalista mozgalmak, sőt vezető szerephez is jutottak az országokban. A vallásnak identitást meghatározó szerepe lett, így nem is csoda, hogy a muszlim többség és a nem muszlim kínaiak (akiknek nagy része Indonéziában keresztény) között elmélyült a szakadék. Ezekben az országokban nem jutott számottevő szerephez a szekularizáció. Indonéziában például a Suharto-rezsim bukása utáni politikai élet kulcsszereplői az iszlám csoportosulások. Malajziában pedig a politikai elit saját pozícióját féltve támogatja ezeket a vallási mozgalmakat. A fanatikusok ugyanis sok embert képesek megmozgatni és az utcára vinni, fenyegetve akár a kormányzatot is, ha úgy látják, hogy veszélyben vannak.

A két országban élő kínaiak egyetlen esélye, ha alkut kötnek. Ahhoz, hogy a jelenük elviselhető legyen, hogy ne másodrangú állampolgárként kezeljék őket, feladják múltjukat, hajlandók az asszimilációra. A kormányzatok így talán hajlandók lesznek megszüntetni a kínaiakat sújtó megkülönböztető intézkedéseket. Nem egyszerű a feladat egyik oldalról sem, de kitartással talán sikerül megvalósítani.

Biczó Krisztina

"A múltat is teremteni kell"

Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában. Az újrakezdés évei. =Irodalmi Szemle, 44. évf. 2001. 7–8.sz + 10. sz. + 11–12. sz. 93–111. p. + 61–65. p. + 98–121. p.

Fónod Zoltán tanulmánya a címben idézett Illyés Gyula-i gondolat jegyében fogant. "Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják – fejtegeti Illyés –, s valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni."

A történelmi kényszernek engedelmeskedtek azok, akik a kisebbség megmaradását a nemzeti kultúra megtartásában és a szellemi élet megszervezésében látták a trianoni békediktátum után. A huszadik századi események, így a második világháborút lezáró párizsi békeszerződések (1947), majd az 1975-ös európai biztonsági értekezlet Helsinkiben egyértelművé tették, hogy az európai béke biztosítása nem lehet a határok módosításának függvénye. Ez a felismerés napjaink Európájára is érvényes. Ezzel magyarázható, hogy az európai uniós elképzelések elutasítják a határok módosítását, helyette a határok légiesítésére, átjárhatóságára törekednek.

1939-ben Fábry Zoltán a következőket írta a szlovenszkói magyarság húsz esztendejéről: "Volt egy hitünk, volt egy álmunk: a szlovenszkói magyar szellemiség lesz az az archimedesi pont, amely kiforgatja sarkából az eddig volt, tespedt, konok, elmeszesedett beteg magyar életet. ….Szlovenszkóiak lettünk, mások, új magyarok…Európa volt a hazánk, demokrácia a mértékünk és emberség a magyarságunk."

1948 után az irodalomteremtés feltételei mostohábbak voltak, mint 1920 után. Akkor ugyanis egy halálra ítélt nép élő hite: a magyar szó nevében indultak azok, akik az egyedüllétben is erősek akartak lenni. 1945 után hihetetlen mélységből kellett felkapaszkodniuk azoknak, akik vállalták, a kisebbségi élni akarást bizonyítva, a kultúra- és irodalomteremtés gondját. Az írók, értelmiségiek nagy része a magyarüldözés idején vagy a kitelepítés sorsára jutott, vagy megélhetése érdekében önként, Magyarországra költözött. A régi gárdából mindössze néhányan maradtak. Az új helyzet, az új nemzedék számára lényegében tabula rasát jelentett. Csakis ezzel magyarázható, hogy egyesek tájékozatlanul leírták, vagy tehertételnek tekintették a két világháború közötti kisebbségi magyar irodalmat Csehszlovákiában.

Fábry Zoltán A vádlott megszólal című 1946 májusában megjelent nagy hatású esszéjében kel védelmére a jogaitól megfosztott kisebbségi magyarságnak. A cseh és szlovák értelmiséghez fordult segítségért. Szalatnai Rezső fordításában 1947-ben jutott el az írás a címzettekhez. A magyar vagyok, tehát bűnös vagyok igaztalan vádja ellen a szellem szabad embereihez fordult. Védőbeszédét azzal a meggyőződéssel írta, hogy a nacionalizmus tobzódásával szemben nem állíthat mást, mint a humánum becsületét, a vox humana dokumentálható hitét és erejét. Naivan azt hitte, hogy "a fasizmus perében csak az antifasizmus lehet perdöntő mérték". Küzdőtársai, Peéry Rezső és Szalatnay Rezső antifasiszta írásait is felsorakoztatta, hogy bizonyítsa a magyar kisebbség a szlovák állam idején is megőrizte a szellem és az erkölcs tisztaságát. Esterházy János példájával és a Szlovákiai Magyar Párt bátor, fasizmust elutasító magatartásával is bizonyítani kívánta, hogy a "szlovenszkói magyarság teljes egészében az antihitlerizmus itteni egyetlen kollektív hordozója lett". Fábry Zoltán nagy hatású manifesztuma a szenvedélyes igazságkeresés kordokumentuma lett. Több mint húsz éven át csak titokban terjesztették. Nyomtatásban 1968-ban jelent meg először az Irodalmi Szemle hasábjain. Fábry Zoltánt a politikai hatalom még halála után is gyanúsnak tartotta, amiért a korabeli cseh és szlovák politika ellenében vállalta a kisebbségi magyarság védelmét. Időzített bomba volt számukra ez az esszé, hisz’ a hatvanas években felnövekvő fiatal nemzedék újra és újra fölfedezte a maga számára, hitet és erőt merítve tételes igazságaiból a magyar sorskérdések megoldásáért folytatott küzdelmeikhez.

Fábry munkája mellett más megrázó írásművek és dokumentumok is ismertek ebből az időből. Ezek többsége Magyarországon elsősorban az Új Otthon című budapesti hetilapban jelent meg. Főként Szalatnai Rezső és Peéry Rezső (Hét sovány esztendő gazdag termése) írásairól van szó. Szalatnai Rezső munkái közül A csehszlovákiai magyarok 1918 és 1945 között című emlékirata figyelemre méltó, mely 1990-ig befejezetlenül a hagyatékában rejtve maradt. Kisebbségben és igazságban (1970) c. históriai vallomásait egybegyűjtő kötetéért a hivatalos Szlovákia számára politikailag megbízhatatlan személy lett. Az egykori harcostársak közül Bethlen Oszkár volt, aki elsőként reagált a Szabad Nép hasábjain Fábry Zoltán nevezetes esszéjére, de a magyarországi sajtó többsége szolidáris volt a kisebbségi magyarsággal. Említésre méltó még a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség, melynek tiszteletre méltó tagjai olyan röplapokat és kiadványokat jelentettek meg 1946-ban, melyek a magyarság tájékoztatását szolgálták. A szlovákiai főiskolákról kitiltott érsekújvári magyar fiatalok Szent György Kollégiuma Menedék címmel adott ki gépírásos kiadványt. Sas Andor két értekező tanulmányát, melyet a háború alatt írt, a pozsonyi Magyar Tanszék őrzött meg, 1993-ban jelentette meg a Kalligram Kiadó.

Olyan dokumentum-értékű kötetek láttak napvilágot az elmúlt évtizedben, mint Szabó Károly: A magyar–csehszlovák lakosságcsere története három kötetben; a Szalatnai-hagyatékból jelentette meg Tóth László: Hívebb emlékezésül Pozsony 1995 című munkáját. Kötetbe szerveződtek a kortársak és koronatanúk írásai úm. Peéry Rezső: Gondolatok a tehervagonban; Szalatnai Rezső: Kisebbségben és igazságban, Két hazában egy igazsággal. Szintetizáló jellegűek azok a munkák, melyeket Janics Kálmán (Hontalanság évei), Vadkerty Katalin (A reszlovakizáció), Karel Kaplan (Csehszlovákia igazi arca) kutatásai alapján ismerhetett meg az olvasóközönség. Kortörténeti tájékozódásban segítenek Duray Miklós kötetei (Szlovákiai jelentés, Párizs,1982; Kettős elnyomásban, Budapest, 1988.) Ezeken kívül tanulmányok, emlékezések légiói állnak ma már a kutatók rendelkezésére. Ami hiányzik, az a vitaszellem, következésképpen az események tárgyilagos megítélése.

Közvetlenül a háború után, a létért vívott beláthatatlan küzdelemben szót kért az irodalom is. A hontalanság éveinek irodalmáról a Mint fészkéből kizavart madár (Szerk.: Molnár Imre, Tóth László. Bp. 1990) című antológia, valamint a Zalabai Zsigmond által szerkesztett Magyar jeremiád (visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről 1946–1948. Pozsony, 1995) című kötetek adnak áttekintést. Élményekről van mindenekelőtt szó, a vers, a próza az események sodrát követve elsősorban a panasz, a fájdalom kifejezői. Győry Dezső, Forbáth Imre, Mécs László antifasiszta versei nyitják a sort. Vozári Dezső, Rácz Olivér, Szabó Gyula a háborúban elesettek, a koncentrációs táborokban elpusztult ártatlanok emlékét idézik. Csontos Vilmos, Gyurcsó István a kisebbségi magyarság deportációs döbbeneteit örökítette meg. Kövesdi László, Jócsik Lajos, Duba Lajos, Szőke István, Kovács István, Kossányi József, Czimer Péter, Nagy Béla versbe foglalt fájdalmai, "hírverse" említésre méltók még a két antológiából.

A prózaírók közül Darkó István pályája – sorstársaiéhoz hasonlóan – az 1946-os kényszerű áttelepülése után megtört, pedig a két világháború közötti kisebbségi magyar elbeszélő irodalom legtehetségesebb képviselőjét tisztelhetjük személyében. Új, eddig ismeretlen fejezete a kisebbségi magyar prózairodalomnak Rudnóy Teréz munkássága.

1848 decemberében a magyar szó tilalmi béklyói alól szabaduló Új Szó hasábjain kezdődött a szlovenszkói magyar irodalom "harmadvirágzása". Az új korszaknak nemcsak névadója ("harmadvirágzás") volt Fábry Zoltán, hanem az irodalmi folytonosság képviselője is egyben. Ez a szakasz jóformán a semmiből indult. Az elüldözött írók, költők, értelmiségiek helyére egy új nemzedék lépett, ők vágtak neki – jobbára felkészületlenül – az irodalomszervezés gondjának. Az ismert és azóta beérkezett írók közül az elsők között szólalt meg Egri Viktor, Gály Olga, Gyurcsó István, Dénes György, Dusik Dániel, Ozsvald Árpád, Bábi Tibor. Az ötvenes évek elején azonban a dogmatizmus és a sematizmus irodalmi életet nyomorító torzításait látva megint csak Fábry Zoltán bírálta kemény szavakkal, tapintatos kritikával mégis a tollforgató fiatalokat. A sematizmus korszakát az a vita zárta le, melyet Tőzsér Árpád indított 1963-ban a Hét hasábjain elmarasztalva az irodalomkritikát azért, amiért nem teremti meg az irodalomtudatot húzódozva attól, hogy elemző kézzel nyúljanak az 1948–1958-ig tartó korszakhoz, s hogy pontot tegyenek az ún. sematizmus-vita végére. A pontot végül is megint Fábry Zoltán nagy hatású írása, az Antisematizmus jelentette.

A kortárs magyar irodalom helyzetét Szlovákiában 1989 után nemcsak az elméleti kérdések tisztázatlansága nehezítette, hanem az is, hogy a rendszerváltás után nem került sor az előző negyven év irodalmi korszakának tárgyilagos értékelésére. Az irodalmi tudat zavarait fokozza, hogy visszatérően megkérdőjelezik a kisebbségi irodalom helyzetét, szerepét, sőt a kisebbségi irodalomtörténet-írás értelmét is. A "szétszóródás után" a kisebbségi irodalmak mindegyike "autonómnak", ugyanakkor a nemzeti irodalom és kultúra részének tekintette magát. Tette ezt a többségi nemzetek részéről változatos hevességgel ismétlődő elszigetelési, az anyanemzet testéről való leválasztási kísérletei ellenére. A magyar kisebbségi irodalmak képviselői a "kettős kötődés" elvét hangoztatták. "Mi nem ideiglenesen tartózkodunk ezen a földön, hanem itt születtünk, itt vagyunk honosak… Más kérdés, hogy csehszlovákiaiságunkból mi következik az általunk művelt irodalomra nézve." "Ha bezárkózás, izoláció, akkor Fábry Zoltánnal együtt kiáltjuk, hogy nincs szlovenszkói magyar irodalom… Ha viszont nyitottság, világra látás, több kultúrában élés és gondolkodás, akkor az egyetemes magyar irodalom e részének speciális jellegét a rész nevében is kifejezésre kell juttatnunk, s miért ne lehetne nevünk a területi hovatartozásunkat is kifejező csehszlovákiai magyar irodalom?" (Tőzsér Árpád). Két évtizeddel később 1998-ban Grendel Lajos az elszigeteltség okait vizsgálva legfőbb bajnak a minőségi művek elmaradását jelölte meg.

Külön fejezetben szól Fónod Zoltán azokról a többségi nemzet részéről megnyilvánuló kételyekről és ellentmondásokról, amelyek részben a cseh és szlovák irodalomtörténészek értékeléseiben, részben pedig a kultúrpolitika kisebbségi magyar irodalmi publicitást sújtó intézkedéseiben fejeződnek ki. A csehszlovákiai, valamint a határon túli magyar irodalmak mibenlétének, önazonosságának és a magyar irodalom egészébe való beilleszkedésének vitái máig folynak.

Viták zajlanak továbbá a csehszlovákiai magyar irodalom korszakolására vonatkozóan is. Általában elfogadják Fábry Zoltán rendszerezését, miszerint az első korszak az alapozás ideje volt a "semmi talaján" 1918–1938-ig. A második időszak 1938-tól 1948-ig tartó szomorú időszak, amikor a fasizmus terrorja után a szlovák burzsoá nacionalizmus képmutató alattomossága bénította meg a kisebbségi magyar szellemi életet. A harmadik korszakot 1948 decemberétől, az Új Szó megjelenésétől számította Fábry Zoltán. Ezt a korszakhatárt vitatja a hetvenes évek végén Koncsol László, majd Fónod Zoltán, akik a korszakhatárt inkább 1945-re tennék. Megkérdőjelezik ugyanis a két eltérő történelmi korszaknak (a fasiszta szlovák államnak és a háború utáni antidemokratikusan építkező Csehszlovákiának) az összekapcsolását az "elnémítottság" alapján. Nem az a gond, hogy az "elnémítottság" nem lehet korszakhatár, hanem az is, hogy a fasizmus feletti győzelem eleve új társadalmi és politikai lehetőségeket teremtett Kelet-Közép-Európában éppúgy, mint szerte a világon. Fábry Zoltán felosztását Görömbei András és Szeberényi Zoltán sem fogadta el, "mert sem az irodalmi, sem a politikai változásoknak nem felel meg."

A tárgyszerű viták, nézetek és véleménykülönbségek segíthetnék a kisebbségi magyar írókat abban, hogy az új évezredben is megfeleljenek a kihívásoknak. Mert a kisebbségi sorsot meg lehet tagadni, de nem lehet belőle kivonulni. Amikor a letűnt évtizedek értelmezését kísérlik meg az irodalomtörténészek, a mindenkori élő irodalommal kell szembesülniük és azzal a kikerülhetetlen ténnyel, hogy a különböző korszakokban keletkezett műveket kell esztétikai-nyelvi-poétikai szempontból megvizsgálni. Ez azt is jelenti, hogy vizsgálódást segítő koordinátákat kijelölni az irodalomtörténeti és elméleti szempontok változása miatt egyáltalán nem könnyű feladat.

Mindezek előre bocsátásával Fónod Zoltán az elmúlt ötven év irodalmát négy korszakra osztva vizsgálja: 1. Az ellentmondások korszaka1948–1957-ig; 2. Útkeresés – a klasszikus és a modern örökség útján 1958–1969-ig; 3. Új érzékenység – avantgárd és posztmodern kísérletek 1970–1990-ig; 4. Korforduló, irodalmunk 1990 után.

Az ellentmondások korszaka (1948–1957)

A sematizmus szorításából elsősorban azok tudtak szabadulni, akiknek képzettségük révén meghatározó irodalmi élményeik, példaképeik voltak (Ozsvald Árpád, Bábi Tibor, Rácz Olivér, L. Kiss Ibolya). Új hajtások (1953) címmel jelent meg az az antológia, mely a fiatal szlovákiai magyar írók és költők seregszemléje volt, ma már csak kortörténeti adalék lehet. Ha név nélkül összekevernénk az írásokat, nem lehetne megmondani, melyiket ki írta. Közülük emelkednek ki egy évvel később a Három fiatal költő (1954) című kötet szerzői: Török Elemér, Ozsvald Árpád és Veres János. Megnyugtató eredményt még az első önálló kötetek sem hoztak. Dénes György: Magra vár a föld, 1952; Gály Olga: Hajnali őrségen, 1953. Az eredetiség, az élmény erejét elsősorban Bábi Tibor Ez a te néped, 1954 című kötete jelentette, amely az 1945 után elnémított magyarság hazára találását, emberségbe vetett hitét tudta erőteljesen megfogalmazni. A kevesebb verset és több költészetet Fábry Zoltán-i felszólítása a legjellemzőbb erre a korszakra. A prózairodalom sem tudott újat és más szemléletet hozni ezekben az időkben. A két világháború közötti elismert írók, Egri Viktor, Szabó Béla is képességeik alatt teljesítettek. Szabó Béla 1951-ben megjelent novelláskötetét is iskolás sokat akarás jellemezte, pedig "ha a formai fegyelmet fokozni tudná, a novella József Attilája lehetne." Mint szemünk fényét (1953) című regénye a sematizmus állatorvosi lova. Marci, a csodakapus (1955) és A menyasszony (1956) című regényei azonban már figyelemre méltó színfoltjai voltak a korabeli irodalmi életnek. Mács József Vég nélküli gyűlés (1955) című kötetében rövid történetekkel mutatkozott be, melyeket érőfélben lévő gyümölcsnek nevezett a korabeli kritika. A Tömörkény, Móra, Gárdonyi modorában megidézett történetek legfőbb hibája a felszínesség, a falusi emberek sorskérdéseinek nagyon is könnyed kezelése, a politikai változások kényszerének leegyszerűsítése. Ez vonatkozik a Téli világ (1957) című regényére is, mely a kollektivizálódás gondjaival küszködő falusi életet ábrázolja.

Útkeresés – a klasszikus és modern örökség vállalása (1958–1969)

A egyéni utakat választva kereste a kisebbségi magyar prózairodalom megújításainak módozatait. A magyar irodalomban is több stílusirányzat él egymás mellett a 18. század óta, s ez a jelenség a kisebbségi magyar irodalom esetében sem ismeretlen, következésképpen a stílusirányok közötti határok is elmosódtak. A huszadik századi magyar irodalomban a realizmus, újrealizmus, hagyományos és modern avantgárd típusait szokás emlegetni.

A költészetben kétségtelenül a "nyolcak" nemzedékének antológiája jelentett új színt, új arcokat. Úgy akarták a szlovákiai magyar lírát megújítani, hogy szemüket a kortárs magyar költészet legjobb alkotóira vetették. A Fiatal szlovákiai magyar költők antológiájában (1958) lényegében az ötvenes évek közepétől fellépő költők, Cselényi László, Fecsó Pál, Gyüre Lajos, Kulcsár Tibor, Zs. Nagy Lajos, Petrik József, Simkó Tibor és Tőzsér Árpád jelentkeztek. Ezek a költők elsősorban a művészi forma terén múlták felül az előző nemzedéknek formailag szimpla, egyszínű költészetét. Hajlékonyabb, gazdagabb költői nyelv, bátrabb kifejezéskeresés és képalkotás, erősebb gondolati jelleg, dúsabb ritmikai árnyaltság és szélesebb skála jellemzi a termésüket.

A korszakot tárgyalva meg kell említeni azokat a jelentkezőket, akik antológiás előzmények nélkül adták le névjegyüket a szlovákiai magyar irodalomban (Gál Sándor, Tóth Elemér, Bárczi István, Monoszlóy M. Dezső).

A prózairodalomban lényeges változást csak a hatvanas évek elején Rácz Olivér, Dobos László és Duba Gyula munkássága jelentettek. Rácz és Duba lényegében a hagyományos realista prózát művelte, Dobos László a korszerű eszközök keresésével, az idősíkok merész váltásával és a belső monológok alkalmazásával mutatott új utat a magyar próza megújításának Csehszlovákiában.

Meghatározó volt a korabeli irodalmi életben, hogy sokéves csatározás után 1958 őszén végre megjelenhetett a szlovákiai kisebbségi magyar irodalom leghosszabb életű orgánuma, az Irodalmi Szemle. Az elmúlt több mint negyven év során valóban fórum lett, a kisebbségi magyar irodalom első számú színtere. Vele és általa lépett a szlovákiai magyar irodalom és részben a szellemi közgondolkodás a férfikor küszöbére, és éli ma is igazi férfikorát.

Új érzékenység – Avantgárd és posztmodern kísérletek 1970–1990

A hetvenes évek egyik meghatározó jelensége volt, hogy egy másfajta látásmódú új nemzedék hívta fel magára a figyelmet. Elődeikhez hasonlóan nekik is meg kellett küzdeniük azokkal a fenntartásokkal, melyeket a konzervatív szemlélet és a hagyománytisztelet ürügyén gerjesztettek körülöttük. A Szlovák Írószövetség Magyar Szekciója és az Irodalmi Szemle szerkesztősége 1969-ben munkaértekezleten vitatta meg a fiatal írók és költők munkásságát. Ezt követte az a sajtóvita, mely az Egyszemű éjszaka című antológia megjelenése előtt bontakozott ki. Jórészt ennek az ellenszélnek is "köszönhető", hogy az antológia csak 1970-ben jelent meg Tőzsér Árpád szerkesztésében, aki az Irodalmi Szemle Vetés rovatában már korábban gondjaiba vette a fiatal nemzedéket. A rovatban több mint harminc tollforgató szólalt meg két-három év alatt. Közülük emelkedtek ki a "kilencek": Aich Péter, Keszeli Ferenc, Kmeczkó Mihály, Kulcsár Ferenc, Mikola Anikó, Németh István, Szitási Ferenc, Tóth László és Varga Imre. Szinte korparancsba kapták a "modernnek lenni mindenestől" Rimbaud által megfogalmazott, majd Ady által megújított üzenetét. Az eltelt évtizedek tanúsága szerint nem a vádak és vádaskodások igazolódtak, hanem az értékteremtés e nemzedék részéről is.

Egy évtized múlva, 1980-ban, a Megközelítés című költészeti és képzőművészeti antológiában (Tóth László és Kulcsár Ferenc szerkesztette) újra hét költő mutatkozott be (Karsay Katalin, Kendi Mária, Kövesdi Károly, Molnár László, Lunczer Gabriella, Somos Péter és Soóky László). A költők mellett fiatal tehetséges képzőművészek is helyet kaptak az antológiában (Csótó László, Dolán Gyögy, Dúdor István, Fodor Katalin, Mikulás Balázs, Lőrincz Zsuzsa és Lipcsei György). Ebből a nemzedékből azonban kevesebben maradtak a pályán, mint a korábbi generációkból.

A fiatal tehetségek gondozását a nyolcvanas évektől a Madách Könyvkiadó programszerűen vállalta, így a Főnix Füzetekben (1981) sok fiatal költő debütált (Bettes István, Barak László, Szigeti László, Kendi Mária, Lacza Tihamér, Dusík Éva és mások).

1986-ban jelent meg Próbaút címmel az az antológia, amelyben lényegében az Iródia néven csoportosuló fiatal nemzedék költői és prózaírói szerepeltek (Csepécz Szilvia, Farnbauer Gábor, Fellinger Zoltán, Hizsnyai Zoltán, Hódossy Gyula, Hogya György, Juhász József, Krausz Tivadar, Ravasz József, Szentandrási Tibor, Talamon Alfonz). A "minden tagadás" elvével szerveződő mozgalom tagjainak többsége a későbbiek során tehetségről, rátermettségről adott bizonyságot.

A nyolcvanas évek nagy meglepetése volt a magyar irodalomban Grendel Lajos színre lépése. Kisregényei, regényei nemcsak a csehszlovákiai magyar irodalom értékrendjét alakították át, hanem az író a kortárs magyar próza viszonylatában is elismert helyet vívott ki magának. Műveiben modern formanyelven próbálja "az igazságot egyensúlyba hozni a tényekkel", mert a legfontosabb számára, hogy "ne legyen pokol az életünk".

Lényegében ezt az utat követi az Iródia-nemzedék tagjaként Talamon Alfonz is, azzal a különbséggel, hogy nála a formanyelv inkább a francia új-regény és a latin-amerikai mágikus realizmus szövegformálását követi, ebből villannak elő az álom és a valóság határain zajló történetek.

Hol végződik a múlt, s hol kezdődik a jövő? – teszi fel a kérdést a szerző a nyolcvanas évek kisebbségi magyar irodalmát vizsgálva. Hiszen az irodalmi folyamatok nem követik, az esetek többségében megelőzik azokat a változásokat, amelyek a társadalomban végbemennek. S minthogy a paradigmaváltás a csehszlovákiai magyar irodalom esetében 1989 után elhúzódó folyamat volt, ezért nem lehet 1989-et egyértelműen korszakhatárnak tekinteni. Azok a folyamatok ugyanis, amelyeknek a kilencvenes években tanúi lehettünk, jóval korábban, a nyolcvanas években elkezdődtek.

Korforduló 1990 után

A rendszerváltást követő évtized irodalmi gondjai közé tartozik, hogy a kisebbségi magyar irodalom megítélése, helye és szerepe az elmúlt években rendkívül ellentmondásossá vált. Jórészt azért, mert elbizonytalanodott az az értékrendszer, amely az irodalmi művek megítélésében fogódzót jelentett az irodalomkritikus számára. A veszedelmet az jelenti, ha az irodalomkritikában és az irodalomtörténetben olyan szempontok jutnak kizárólagos helyzetbe, amelyek az irodalom autonómiáját, céltalan kalandozásait túlhangsúlyozzák, s ugyanakkor bagatellizálják azokat az alkotásokat, melyek a nemzet sorsa iránti felelősséggel íródtak, és magas művészi színvonalat képviselnek."

Domokos Mátyás véleménye szerint a szellemi, az irodalmi elit nagy része élettapasztalatait képtelen íróilag feldolgozni, művekbe konvertálni, mert elveszett az a belső meggyőződése, ami minden írói kifejezésnek, minden formáló ihletnek legerősebb rugója: hogy tudniillik összefüggő elképzeléssel, koherens látomással rendelkezik a világról.

Az elméleti kérdések tisztázatlansága mellett a kortárs magyar irodalom helyzetét Szlovákiában az is bonyolítja, hogy 1989-ben nem került sor az előző negyven év irodalmi korszakának tárgyilagos értékelésére.

Az irodalomkritika jelenlegi állapotát a szórványszerűség és értékhierarchia folyamatos zavara jellemzi. A fiatal kritikusok közül egyedül Németh Zoltán foglalkozik rendszeresen a kisebbségi magyar irodalom kérdésével.

A kilencvenes évek elején a fiatal Győry Attila és Z. Németh István költői és prózaírói munkái emelhetők ki, továbbá az Irodalmi Szemlében és a Nyugtalan Indák (1993) című antológiában publikáló Boleman László és Csehy Zoltán versei, valamint Fábián Nóra groteszk és abszurd novellái, N. Tóth Anikó balladisztikus meséi arattak megérdemelt elismerést. Egy másik 1993-as antológia, a Kapufa a Parnasszuson figyelemre méltó tehetségei: Juhász Katalin, Polgár Anikó, Pénzes Tímea, Öllős Edit és Kozsár Zsuzsanna. Mizsér Attila versei (Hab nélkül, 2000) elsősorban az új költői megoldások iránti sokoldalú érzékenységükkel lehetnek a szlovákiai magyar irodalom számára biztatóak.

Tanulmánya végén Fónod Zoltán – szembesülve azokkal az ellentmondásokkal, melyek az utóbbi években megosztják és szekértáborokba kényszerítik az írókat – a szlovákiai magyar kultúra és szellemiség egységére apellálva, önmérsékletet sürgetve az összefogás értelmére és elkerülhetetlenségére hívja fel a figyelmet.

Cholnoky Olga

"…érdekeltek bölcs kínjaid, megismerés !"

Balázs Imre József: Vázlat az erdélyi magyar költészetről (1818–2000).=Korunk, 3. folyam 2001. 11. sz. 3–8. p.

A tanulmány a kolozsvári Kalota Könyvkiadónál megjelenő erdélyi magyar költészeti antológia előszava. Újdonsága, hogy az eddigi, hasonló antológiák fehér foltjaira felfigyelve másféle színárnyalatokra, hangsúlyokra, az életművek új kontextusaira hívja fel a figyelmet.

A legtöbb, szigorúbban válogatott erdélyi magyar költészeti antológiában például egyetlen költő sem szerepel az 1893-ban született Bartalis János és az 1906-ban született Horváth Imre között. Pedig az erdélyi magyar költészet az első világháború után nem a semmiből tűnik elő. Azok a költők – Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor –, akik 1918 után jellegzetes figurákká váltak, már a század első évtizedében is jelentős verseket írtak. Lehetne itt Ady és elődei erdélyiségéről is szólni. Az 1920-as évektől kezdve a költők, a körülmények által kényszerítve, erőteljesebben figyelnek egymásra, és kialakul egy sajátos, allegorikus költői szótár, amely egyfajta értelmezést kínál a Trianon utáni értelmiségi helyzetre.

Ezzel párhuzamosan azonban megindul az a költészeti széttartás, amely minden "nemzedéki-helyzeti csomópont után" szükségszerűen bekövetkezik. Tompa László borongós hangulatait, magányérzéseit olykor örömélmények tudatos megélésével teszi próbára. Áprily Lajos sodró lendületű ritmusokkal kísérletezik. Reményik Sándor erős morális töltetű verseit pedig olyan költemények övezik, amelyek a szerepnek az énről való leválását konstatálják. Bartalis János pedig az 1910-es évek avantgárd lendületét panteisztikus vitalizmussá alakítja.

Az irodalomtörténet számára rejtettebben maradó költészeti vonal ebben az időben Ady Endre versvilágát sokoldalúan értelmezi tovább. Olosz Lajos a századforduló szecessziós költészeti hagyományait folytatja kontemplatív szabadverseiben. Berde Mária démoni, irracionális érzékenysége a Komjáthy Jenő, Czóbel Minka, Ignotus vagy Kaffka Margit költészetével rokon. Az az avantgárd kirajzás, amely az 1910-es évek végétől az 1920-as évek második feléig érvényesül az erdélyi irodalomban, ekkor még kevéssé ismert, de elsősorban az expresszionizmus és a Kassák-féle aktivizmus nyelvi megoldásaira épült. Felismerve a költészeti hagyomány konvencionális közmegegyezéses jellegét a radikális megújítást kísérelte meg, bizonyos esetekben a társadalmat radikálisan megújítani kívánó ideológiákhoz kötődve. A kommunista csoportok művészi eszménye azonban egyre inkább tematikus jellegűvé vált, és kizárólag a nyílt osztályharcos töltetet hordozó szövegeket kezdték értékelni. Ezért a harmincas évektől kezdve egyre inkább háttérbe szorul Erdélyben az avantgárd poétika. Az avantgárd erdélyi fórumai, a Napkelet, Genius, Új Genius, Periszkop rövid fennállásuk alatt rendkívül szoros kapcsolatot tartottak fenn a nyugati országokkal és Magyarországgal. A legjelentősebb avantgárd költők, a Becski testvérek, Szentimrei Jenő, Reiter Róbert ebben az időben még egy kötet összeállításáig sem jutottak el, verseik folyóiratok és antológiák lapjain szétszórva rejtőzködtek, holott Adytól örökölt képi logikájuk, asszociatív mondatfűzésük később a hatvanas évek neoavantgárd költőinél – Szilágyi Domokos, Szőcs Géza, Cselényi Béla – visszatér.

Az 1910-es években eszmélkedő fiatalok és az őket követő nemzedékhez tartozó költők, akik a világháborút és a békeszerződéseket még gyerekként élték meg, más okból kerülik azt a költői köznyelvet, mely a kisebbségi helyzetre allegorikus módon reflektál. Rezignált veszteségtudat helyett feszülő tettvággyal lépnek a húszas évekbe; a helikoni csoport második nemzedékéhez tartozó költők már adottságként tekintenek a megváltozott társadalmi körülményekre, és nem annyira a feldolgozás, inkább a költőszerep általános, nyelvi-önkereső problémái foglalkoztatják őket. Dsida Jenő, majd az Erdélybe vissza-visszalátogató és az Erdélyi Helikonban gyakran publikáló Jékely Zoltán költészete hozható leginkább kapcsolatba a pesti Nyugat ekkori törekvéseivel. Amikor Jékely a negyvenes években visszatelepedik Kolozsvárra, Szabédi Lászlóval indít Termés néven új folyóiratot. Szabédi a népköltészetből és a régi magyar költészetből vett formák reflektált használata és a társas viszonyok dilemmái iránti fogékonysága révén alkot jelentőset. Később Székely János néhány verse közelít Szabédi versbeszédéhez és problémakezeléséhez. A harmincas években induló költők életműve attól sajátos, hogy a negyvenes-ötvenes években törést szenvedve a szocializmust kezdik támogatni és szinte kizárólagos témaként kezelni. Így a különböző életkorú és habitusú költők versnyelve (Tompa László, Bartalis János, Szemlér Ferenc, Horváth István) nagyfokú uniformizálódáson megy keresztül. Csupán a hatvanas évek második felétől bomlik fel erőteljesen ez az uniformizált költői nyelv, s az akkor fellépő fiatal költőnemzedékkel egy időben az idősebb generáció is (Márki Zoltán, Majtényi Erik, Méliusz József) kezd merészebben kísérletezni. Ezt az időszakot az ismét Magyarországra távozó Jékely Zoltán költészete sínyli meg a legkevésbé. Szabédi László, Székely János és Páskándi Géza tud legkorábban nemet mondani erre az uniformizáló, erős politikai nyomásra érvényesülő irodalomszemléletre.

Székely János versei már az 1940-es években egzisztencialista gondolatmeneteket hordoztak. A versek leginkább a megvilágosodás és a felismertetés retorikája között ingadoznak, szikár, jambikus versnyelven. Az erdélyi magyar költészet felívelő periódusában, 1971-ben Székely János Ars poetica című előadásában a versírás lehetetlenségét jelenti be emlékezetes gesztussal. Verset a továbbiakban alig ír, drámában, regényben, filozófiai esszékben viszont következetesen építi a mítoszok szinkretikusságából ihletődő életművét. Páskándi Géza szintén több műfajban bontakoztatja ki azt az aforisztikus, esszéisztikus szövegvilágot, mely életművének sajátja. Páskándi legérettebb kísérletei az avantgárd poétikákra emlékeztetne, de erőteljes intellektuális kontroll alá helyezi az automatikus írást. A modernség ismeretelméleti érdeklődése jellemzi, akárcsak Székely Jánost, viszont nem a mítoszok ős-tudását, hanem a nyelv töredezettségét, váratlan kapcsolásait tekinti a megismerés kiindulópontjának.

Ettől kezdve egyre fontosabb szerephez jutnak az erdélyi magyar költészetben a kötet-és cikluskompozíciók, amelyek különböző nyelvi rétegeket hoznak mozgásba. (Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos poétikai kísérletei.) Ugyanakkor ebben az időben, a hatvanas-hetvenes években történik meg az erdélyi magyar költészet első jelentős visszakapcsolódása a magyarországi kontextushoz. Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos költészete viszonyítja magát a Nagy László-i, Juhász Ferenc-i versbeszédhez, ugyanakkor azonban egy tágabb közeget is teremt a hosszú-verseknek. Szilágyi Domokos már a hatvanas évektől kezdve ironikusan viszonyul a saját költő-szerepéhez és a költészeti hagyomány egy részéhez.

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján különböző nemzedékek, mintegy egymásra torlódnának versben és prózában egyaránt. A kezdeményezés Szilágyi Domokosé és Lászlóffy Aladáré. Szabadverseik, illetve az avantgárd dikciós és képi világát újrateremtő szövegeik az idősebb nemzedéket (Márki Zoltán, Méliusz József) is arra bátorítják, hogy a költőséghez és a versbeszédhez való viszonyuk kevésbé legyen pátoszos. A náluk fiatalabbak, főként Király László, Csiki László és Kenéz Ferenc visszafogottabb, ugyanakkor archetipikusabb nyelven tovább tágítják a kanonikus versnyelv képi és tematikai korlátait. Hervay Gizella groteszk képei és reflektált tömörsége révén hozza létre a Pilinszky- és Nemes Nagy Ágnes-féle versnyelvnek sajátos erdélyi változatát, Zuhanások című oratóriumával pedig egy töredékes, teljes mondatszerkezetet felborító szópoétika felé mozdul el. Lászlóffy Aladár és Lászlóffy Csaba verseiben a történeti dimenzió válik hangsúlyossá. Szándékolt anakronizmusokból, hommage-típusú megidézésekből, állandó pespektívaváltásokból építkezik a későbbiekben az erdélyi magyar költészetnek ez a vonulata.

A hetvenes nyolcvanas évekre azok a derékhadhoz tartozó költők, akik nem emigrálnak, egyre gyakrabban választják azt a megszólalási módot, melynek Farkas Árpád és nemzedéktársai, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella a legjelesebb képviselői. Farkas Árpád költő képei egymástól igen távoli jelentésmezőket kapcsolnak össze, erős érzelmi töltettel. Verseinek archetipikus képei és erőteljes retorizáltsága a mi-tudat erősítését szolgálják, és egyben újjáélesztése a két világháború közötti magyar líra allegorikus helyzetértelmezésének.

A kolozsvári filozófust, Bretter Györgyöt mesterüknek tekintő fiatal költők és kritikusok a hetvenes évek második felétől egyaránt elutasítják a kisebbségi-közösségi retorikát, és egy a Szilágyi Domokosénál is radikálisabb, önreflexív neoavantgárd poétikát alkalmaznak, Szőcs Géza, Egyed Péter, Cselényi Béla, Sütő István, Balla Zsófia merész kötetkompozíciókban gondolkoznak. Szőcs Géza eklektikus-szintetizáló életműve Székely Jánoséhoz hasonlóan a mítosz szinkretizmusát tekinti kiindulópontjának, de őt a mítosz létrejötte és létrehozása érdekli elsősorban. Nem eleve létező archetípusokat használ, hanem a versek egymásra-vonatkozásában hoz létre archetípusszerűen funkcionáló képeket. Cselényi Géza versei happeningszerűen válnak egyszeri történésekké, újszerűségre törekednek, mégis sokkal közelebb állnak a szorosabb értelemben vett neoavantgárd ízléshez. A Szőcs Gézánál valamivel idősebb Markó Béla állandó reflexió tárgyává teszi a különféle beszédmódokat, és egy ideig szabadversekben reflektál az élethelyzetekre, majd antik versformákban és szonettekben keres köztes helyet a közösségi és az avantgárd beszédmódok között a nyolcvanas évek második felétől. Ebben az időben a több nemzedékre kiterjedő emigráció és az erősödő politikai nyomás miatt kevesebb jelentős költemény születik. Az újholdas-későmodern poétika felé elmozduló Visky András és a karneváli maszk-cserélgetése, klasszikus formakultúrája és önfeledtsége révén újdonságot jelentő Kovács András Ferenc költészete képes jelentősen továbbalakítani az erdélyi magyar költészeti hagyományt.

A kilencvenes évek derekától elhallgató, illetve szerepválsággal küszködő erdélyi magyar költők által hagyott nyelvi vákuumot újabb írói-költői csoportosulások próbálják betölteni. A Serény Múmiában és az Előretolt Helyőrség című lapban induló költők: Orbán János Dénes, Sántha Attila, Fekete Vince, illetve a tőlük később eltávolodó Kelemen Hunor és László Noémi a populáris szféra felé hirdetnek meg nyitást.

Cholnoky Olga

A két világháború közötti Vilna fehérorosz és litván irodalma

Lapěnskene, Al’ma: Belaruskaâ ě lětouskaâ lětaratura mězvaennaj Věl’ně. = Konan, Uladzěměr (galouny rčd.): Skarynaznaustva – Kněgaznaustva – Litaraturaznaustva. Měnsk, Belaruskě Kněgazbor, 2001 (= Belarusěka – Albaruthenica 20). 275–279. p.

A két világháború között Lengyelországhoz tartozó Vilna (Wilno, Vilnius) kulturális helyzete bonyolult és változatos volt. "Egy olyan zugban élünk, amelyből nagyon hosszú út vezet a nagyvilágba" – panaszkodott a "Belaruskaâ Krynica" című újság 1934-ben. Hasonlóan érzett Czeslaw Milosz is, amikor azt írta, hogy "a város be van zárva a határok alkotta zsákba". Igaz, azt is hozzátette, hogy "1918 és 1939 között sehol másutt nem alakult ki egy ilyen alkotó légkörű, tehetségekkel és energiával teli központ".

Pedig a politikai helyzet nem kedvezett a litván és a fehérorosz művelődésnek. A lengyel megszállás első komoly következménye az volt, hogy a legtehetségesebb litván alkotók csaknem mind még 1919-ben vagy 1920-ban Kovnóba (Kaunas, Kowno), az ideiglenes litván fővárosba távoztak. Hasonló veszteség érte a lengyelországi fehérorosz irodalmat is. A lengyel hatóságok nem támogatták sem a litván, sem a fehérorosz kultúrát. Az otthon maradt litván és fehérorosz értelmiségieknek először is a nemzeti nyelvű sajtóról, iskoláról és kulturális szervezetekről kellett gondoskodniuk. Áldozatos munkájuk eredményeképpen működhetett Vilnában a fehérorosz és a litván gimnázium, a város környéki falvakban pedig több elemi iskola. A fehérorosz nyelvű iskolaügyet a Fehérorosz Iskolaegyesület vette kézbe, amelyet B. Taraškevic vezetett. A litván iskolaüggyel a "Rytas" és a Szent Kázmér Egyesület, valamint a Litván Tanítók Szövetsége foglalkozott. A litván tankönyvek kiadásáról a J. Basanavicius vezette Litván Tudományos Társaság gondoskodott. A két világháború közötti Vilna kulturális életéhez hozzátartozott a Fehérorosz Múzeum, a fehérorosz és a litván diákszövetség, a fehérorosz és a litván színjátszó kör.

A vilnai litván irodalom megalapítója Rapalas Mackonis prózaíró és publicista, aki 1929–1930-ban kiadta "Szürke hősök" című kétrészes regényét, amely a cári idők litván könyvcsempészeinek állított emléket, akik Kelet-Poroszországban nyomtatott litván nyelvű könyvekkel látták el a litvánokat akkor, amikor Oroszországban (1905 előtt) a latin betűs litván könyvek nyomtatása be volt tiltva. A második évtized (a 30-as évek) litván irodalma Vilnában már sokkal gazdagabb lett. 1932-ben létrejött a litván Művészeti és Irodalmi Társaság, amely irodalmi és kulturális esteket rendezett. 1933-ban indult a Lietuviškas Baras című kulturális folyóirat, 1937-től kezdve pedig a Vilniaus Žodis című újság Kuryba ir kritika néven művészeti és kritikai mellékletet jelentetett meg. A vilnai litván irodalom erőre kapott: 1935 és 1938 között sorban jelentek meg P. Mackonis regényei, V. Radziulis novellái, majd Vilna igazi költőinek – O. Miciute, J. Kekštas, A. Žukauskas – első kötetei.

A két világháború közötti vilnai fehérorosz irodalom első jelentős alkotója Nina Arsenneva volt, akinek első verseskötete 1927-ben jelent meg. Az évtized végén debütáltak versesköteteikkel M. Mašara, M. Vasilëk és Hv. Il’âševěc. A második évtized a fehérorosz irodalomban is termékenyebbnek bizonyult. 1932–1934-ben jelent meg a Nëman, 1935-ben pedig megindult a Kalosse című irodalmi és tudományos folyóirat. Ez szándéka szerint minden műfajt reprezentálni kívánt ugyan, de azért a költészeté volt benne a főszerep. N. Arsenneva, M. Tank, M. Mašara, M. Vasilëk, Hv. Il’âševěc, A. Bârozka, N. Taras, A. Ivers majd’ minden számban szerepeltek. A 30-as éveket a vilnai fehérorosz irodalomban M. Tank és M. Mašara évtizedének nevezhetjük. Mindketten három-három verseskötetet adtak ki. Maksim Tankot már első kötetei megjelenése után európai rangú költőnek ismerte el a lengyel kritika is. Önálló verseskötettel jelentkezett M. Vasilëk és Hv. Il’âševěc is, M. Mašara drámaírással is foglalkozott. Kezdett kialakulni a saját igényes kritika is.

A litván és a fehérorosz irodalom Vilnában e korban hasonló körülmények között fejlődött, ennek következtében mindkettőben a nemzeti és a szociális tematika dominált. Ugyanakkor e két irodalom belső fejlődése eltérő képet mutat. A fehérorosz irodalomban a költészet, mégpedig a romantikus hevületű költészet dominált. A litván irodalomban minden műfaj kiegyenlítetten volt jelen, a költészet is többféle irányzatot mutatott fel. Ennek oka az, hogy a fehérorosz nemzeti mozgalom megkésettsége folytán itt csak most fejeződött be a nemzeti újjászületés. Márpedig a nemzeti újjászületési mozgalmak elválaszthatatlanok attól a romantikus szellemtől, amely a vilnai fehérorosz költészetet jellemzi. A litván írók számára a nemzeti újjászületés már múlt időt jelentett ekkor. A Kaunas fővárossal fennálló független Litvánia léte reményt adott arra, hogy a nemzet fennmarad. Ezért a művészi világlátásban nagyobb szerepet játszhattak az alkotók saját vonzalmai, s ez nemcsak műfaji, hanem stilisztikai (avantgardizmus, expresszionizmus) változatosságot biztosított a vilnai litván irodalomnak.

Zoltán András

A fehérorosz nyelv funkcióinak bővülése az I. világháború éveiben

Rudověc, Staněslau: Pašyrčnne sacyâl’nyh funkcyj belaruskaj movy u astavěnah peršaj susvetnaj vajny: hěstarycny vopyt, urokě dlâ našcadkau. = Cyhun, Genadz’ (galouny rčd.): Belaruskaâ mova: šlâhě razvěccâ, kantakty, perspektyvy. Měnsk, Belaruskě Kněgazbor, 2001 (= Belarusěka – Albaruthenica 19). 6–10. p.

Az első világháború (1914–1918) éveiben aktivizálódtak számos nép nemzeti felszabadító mozgalmai és államalkotó kezdeményezései. Így volt ez a fehéroroszok esetében is. Előtérbe került az anyanyelv társadalmi státusának a kérdése is, amely a nép nemzeti és állam önmeghatározásának egyik legfontosabb tényezője. A problémát bonyolította, hogy a fehérorosz etnikai terület a háború különböző szakaszaiban különböző államalakulatok fennhatósága alá tartozott. A terület egyes részein a fehérorosz nyelv társadalmi funkcióinak köre aszerint változott, hogy az adott hatalom hogyan kezelte a nyelvi kérdést, illetve az anyanyelv tudatos hívei milyen aktivitást fejtettek ki.

Azon a területen, amely a háború kezdeti szakaszában a cári Oroszország uralma alatt maradt (1915 őszéig egész Fehéroroszország, 1917 februárjáig az ország központi és keleti része), folytatódott az a politika, amely az előző évtizedben alakult ki: a fehéroroszt nem ismerték el önálló nyelvnek, gyakorlati használatát maximálisan korlátozták. A hétköznapi érintkezésen kívül használatát csak a szépirodalomban, az időszaki sajtóban és az amatőr kulturális tevékenységben tűrték meg. A háború elején ténylegesen azonban még ezeken a területeken is tovább szűkült a fehérorosz nyelv használata, mert a valódi vagy a mesterségesen felnagyított nehézségekre hivatkozva megszűntek a korábban rendszeresen megjelenő fehérorosz nyelvű kiadványok és beszüntették tevékenységüket az amatőr kulturális egyesületek is. Másrészt viszont a cári hatóságok engedélyezték különféle jótékonysági egyletek alakítását, amelyek a háború sújtotta lakosság szenvedéseit voltak hivatva enyhíteni, de belső ügyeikben a fehérorosz nyelvet használták és a nemzeti újjászületés legális központjaivá váltak.

Ennél kedvezőbb feltételek alakultak ki a fehérorosz nyelv társadalmi funkcióinak kiterjedésére Nyugat-Fehéroroszországban azután, hogy 1915 nyarán-őszén német birodalmi csapatok szállták meg. A németek gyengíteni akarták az elfoglalt területeken az orosz befolyást, ezért korlátozták az orosz nyelv használatát, ugyanakkor a hivatalos, a társadalmi és a kulturális életben engedélyezték a helyi nyelvek használatát. A fehérorosz-kérdésben a német kormány sokáig nem tudott véglegesen dönteni, de elismerte a fehéroroszok nemzeti különállását és nyelvük egyenjogúságát a lengyellel, a litvánnal és a többi helyi nyelvvel. A helyi közigazgatásnak Vilna, Grodno és Bialystok körzetében a fehérorosz nyelvet is használnia kellett. Használatának terjedéséhez hozzájárultak azok a legális és konspiratív fehérorosz szervezetek, amelyek az egykori Litván Nagyfejedelemség területén egy közös fehérorosz–litván államot kívántak létrehozni, és a lakosság körében szóbeli és írásos propagandát folytattak fehérorosz nyelven. 1916–1918 között Vilnában a német közigazgatás felügyelete mellett Goman címmel fehérorosz újságot adtak ki. Könyvek és brosúrák is jelentek meg fehérorosz nyelven, fehérorosz kulturális rendezvényeket tartottak. Történelmi fontosságú eseménynek bizonyult, hogy a németek által megszállt területen létrejött a fehérorosz iskolahálózat. Az első fehérorosz elemi iskola 1915 novemberében nyílt meg Vilnában; 1918-ban az első szakaszban megszállt területeken már több mint 120 ilyen iskola működött. A tanítók részére fehérorosz nyelvtanfolyamokat szerveztek, 1916–1918 között egy Szviszlacs nevű kisvárosban működött az első fehérorosz tanítóképző. Megszervezték a tankönyvkiadást, ekkor történtek az első kísérletek a fehérorosz tudományos terminológiai kialakítására is.

Az orosz fennhatóság alatt maradt területen a fehérorosz nyelv státusa nagyban emelkedett az 1917. februári forradalom után. A közigazgatásban ugyan nem kapott szerepet, de a politikai szabadság légkörében egyre több újság és egyéb sajtótermék (brosúra, röplap) jelent meg fehérorosz nyelven. A politikai élet mellett a fehérorosz nyelv egyre nagyobb szerepet kapott az amatőr színjátszó mozgalomban is. Fehérorosz katolikus papok megkezdték a fehérorosz nyelv bevezetését az istentiszteletben. Az 1917/1918. tanévben már a front orosz oldalán is beindult néhány fehérorosz iskola. Az 1917 októberében hatalomra került bolsevikok ellenségesen viselkedtek a fehérorosz nemzeti újjászületéssel szemben, de 1918 februárjáig tartó első rövid uralmuk alatt nem tudták teljesen visszaszorítani a fehérorosz nyelvet a már kivívott pozícióiból.

Az új német támadás következtében a fehérorosz törzsterület csaknem teljes egészében német megszállás alá került. A fehérorosz mozgalom korábban frontvonal által elválasztott két áramlata egyesült. 1918 áprilisában kikiáltották a Fehérorosz Népköztársaságot. Vitatható, hogy mennyire volt szuverén ez az államalakulat, kétségtelen azonban, hogy rövid fennállása alatt a nemzeti kultúra terén maradandót alkotott. A fehérorosz nyelvet újkori történetében először a köztársaság államnyelvévé nyilvánították. Jelentős mértékben nőtt a fehérorosz nyelv presztízse, megjelent az első fehérorosz normatív nyelvtan. A nemzeti nyelvű oktatás korábban soha nem tapasztalt méreteket öltött: 1918 végén az egész országban mintegy 350 fehérorosz iskola működött. Minszkben megindultak egy fehérorosz egyetem létrehozásának előkészítő munkálatai, Vilnában létrejött a Fehérorosz Tudományos Társaság, amely sokat tett a fehérorosz tudományos terminológia kialakításáért. A katolikusok után az ortodox papok is kezdtek csatlakozni a fehérorosz mozgalomhoz. Az amatőr művészeti mozgalomból kinőttek az első állandó, professzionális együttesek.

A német vereség és a német csapatok távozása (1918. november–december) után a visszatérő szovjethatalom megakadályozta, hogy a fehérorosz államiság egy független, demokratikus köztársaság formájában valósuljon meg. Nem fejeződhetett be az a folyamat sem, hogy a fehérorosz nyelv egy független nemzetállam teljes értékű érintkezési eszközévé váljék. Az első világháború alatt átélt nyelvi fejlődés azonban olyan, minden későbbi nemzeti mozgalom számára útmutatóul szolgáló precedenst teremtett, amely bizonyította, hogy ez a nyelv képes kiszolgálni a társadalmi élet legfontosabb igényeit.

Zoltán András

 

A magyar filmművészet erdélyi bölcsője

Szántai János: Szőts István, a kozmikus film Don Quijotja. + Xantus Gábor: Filmjáték Mozifalván. Dokumentumfilm-szemelvények a kolozsvári némafilmgyártás igaz történetéről, a mozgókép születésének 100. évfordulóján. = Korunk, 2002. harmadik folyam 1. sz. 4–12 p. + 45–58 p.

Az erdélyi magyar filmgyártásnak szenteli a Korunk ezt a számát. A folyóirat valamennyi rovatában tanulmány, interjú, szemle, forgatókönyv alakjában jelen van az erdélyi magyar mozi- és tv-film. Kántor Lajos bevezetőjéből idézve "Bátortalan vagy nagyon is bátor (de adott körülmények között nem honorált, ellenkezőleg akadályozott, sőt tiltott) kísérletek után az új évezred reményeket ébreszt, hogy végre összekapcsolódhat "Erdély egyénisége" s a filmjáték esztétikája és dramaturgiája. A munkaképes – és tanítani képes – középnemzedék képviselői mellett egyre nagyobb számban jelentkeznek "filmtettre" a pályakezdők. Erről kíván szólni ez a Korunk-szám. A hozzánk és rólunk mozgóképben és szövegben beszélő, de távolabb, Velencében vagy az óceánon túl is figyelmet kelthető erdélyi magyar filmről, amelyben Budapest és Bukarest nem kevéssé érdekelt lehet." Hely hiányában valamennyi írást ismertetni nem tudjuk, csupán néhányat azok közül, amelyek az erdélyi film kiemelkedő pontjait érintik.

A folyóiratszámot Janovics Jenő filmjeinek egy-egy kockája díszíti.

Az erdélyi magyar film, Janovics Jenő nevéhez kapcsolható, világviszonylatban úttörőnek számító, az első világháborút megelőző időben indult kolozsvári filmgyártás emléke már-már mitologikus homályba vész. Xantus Gábor szövegkönyve részletesen ismerteti Janovics Jenő színházigazgató és rendező nyári színkörében kialakított mozijának és filmgyártásának történetét. Janovics felismerte, hogy a magyar filmgyártás csak nemzeti alapon indulva érhet el sikereket. Első filmje még francia segítséggel, francia rendezővel a párizsi Pathé cég laboratóriumában készült 1913-ban Csepreghy Ferenc népszínművéből, Sárga csikó címmel. A film sikerén felbuzdulva, Janovics 1914-ben saját filmgyárat alapított Kolozsvárott. Rendezőnek Kertész Mihályt, a későbbi hollywoodi Oscar-díjas rendezőt (Michael Curtiz) szerződtette. Itt tanulta a szakmát a későbbi világhírű rendező, Korda Sándor is, és itt játszotta két filmszerepét Jászai Mari is. Hét esztendő alatt (1913–1921) összesen 70 játékfilm készült. (Bánk bán, Havasi Magdolna, Tetemrehívás, Nagymama, Éjféli találkozás, A tanítónő, A Gyurkovics lányok) Ezekből csupán kettő maradt meg, a Vén bakancsos és fia, a huszár c. film, valamint a Világrém c. alkotás és a Sárga csikóból néhány jelenettöredék. Hogy tudott-e Janovics az európai mozgóképalkotás rendkívül gyors fejlődéséről, az új filmnyelvről, a mozgó kameráról, arról csak feltételezések lehetségesek. Az viszont tény, bátran belevágott a játékfilmgyártásban addig szokatlan kísérletbe, hogy kivonult a stúdióból, felfedezte a külső helyszínek varázsát. Emberközelbe hozta ezzel az erdélyi tájat, a természetet, az embert a mindennapok valóságával, a falu poézisét. Összetéveszthetetlenül adta mindezzel az alkotásokhoz a hely szellemét.

1917-ben Janovics új gyárat alapított Trassylvania néven.A filmeket ezentúl ő maga rendezi. Tevékenysége 1924-ben zárul, de a vállalata mint filmkölcsönző tovább élt. A húszas, harmincas években Janovicsot filmforgalmazói és moziszervező munkájában Angliába és Amerikába szakadt egykori munkatársai segítették. Korda Sándornak köszönhető, hogy Kolozsvár mozilátogató közönsége a legjelentősebb külföldi filmeket láthatta premierben Janovics filmszínházaiban.

Ha az erdélyi magyar filmművészet 1930 táján meg is szűnt létezni (és mind a mai napig sem mutathat fel túl sok jó alkotást, s ezek is jórészt külhoni befektetésekből készülnek) Erdély jó néhány kiváló alkotót adott a filmművészetnek (Cziffra Géza, Kovács András). A legékesebb példája a szimbiózisnak Szőts István életműve, azé a rendezőé, aki lélekben mindvégig erdélyi maradt, noha kevés játékfilmjét forgatta magyar színekben. Szőts István volt, aki az 1940-es években elsőként szakított a hazai mozgóképgyártás kiürült, művi hagyományaival, radikálisan új szemléletet honosított meg a filmjeiben. Ugyanakkor nem volt olyan magyar filmrendező, akinek – felülmúlhatatlan érdemei ellenére – annyi meghurcolásban lett volna része, mint éppen Szőts Istvánnak. Szentgyörgyválján született, Erdélyben, itt ivódott belé a jó és rossz erkölcsi parancsa, a természet szeretete és tisztelete. Itt formálódott történelemszemlélete. Sajnálatos, hogy nagyszabású tervei ellenére (Raffy Ádám: Erdélyi Szent Johanna; Az aradi tizenhárom; Kőrösi Csoma Sándor élete; Gróf Batthyány Lajos főbenjáró pere) soha nem forgathatott történelmi tárgyú filmet. 1942-ben készült el az Emberek a havason Nyírő József novellái alapján. Bár a magyar hivatalosságok fanyalogva fogadták a filmet, a Velencei Filmfesztiválon óriási sikert aratott. Az akkor még fiatal Alberto Lattuada, Carlo Lizzani, Luchino Visconti, Umberto Barbaro, a későbbi neorealizmus elindítói, egyenesen követendő példának tartották. Következő terve Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről c. regényének megfilmesítése volt, melyet csak 1947-ben sikerült leforgatnia, és az elkészültét követő néhány vetítés után a film gyakorlatilag 1989-ig páncélszekrényben maradt. A film betiltása után Szőts erkölcsi okokból visszautasította az államosított filmgyár szerződését. 1948-ban Illyés Gyula Két férfi c. történelmi regényének forgatókönyvét is elutasították. A Népművészeti Intézetnél protekcióval szerzett állása segítette ki nehéz anyagi helyzetéből. Itt készített dokumentumfilm-sorozata mellett elővette régi, a Magyarország néprajzát összefoglaló Bölcsőtől a koporsóig c. film dédelgetett tervét, amelyet Lajtha Lászlóval és Tamási Áronnal közösen akartak megvalósítani. A "hivatalos" filmszakma azonban ezt a tervet is elvetette. Dokumentumfilmes korszaka egyetlen jelentős eredménye a Kövek, várak, emberek 1955 című, Hollókőt bemutató rövidfilm volt, amely ismét csak díjat nyert a Velencei Filmfesztiválon. Számos újabb kudarcba fulladt kísérlet után Jókai Mór Melyiket a kilenc közül? című kisregényéből készült filmmel ismét szerepelt a Velencei Filmfesztiválon, ahol személyesen vehette át az oklevelet. A számtalan kudarc, a mellőzöttség, a megaláztatások sorozata és egzisztenciális létének veszélyeztetettsége sorsfordító döntésre kényszerítette Szőts Istvánt. Nem tért vissza Magyarországra. 1957-ben Ausztriában telepedett le, holott megvolt a bevándorlási- és letelepedési engedélye Amerikába. Történelmi és művészettörténeti tárgyú dokumentumfilmeket rendezett. Így született meg a századforduló osztrák képzőművészetét (Gustav Klimt, Egon Schiele, Betty Fischer, Otto Wagner stb.) bemutató sorozata és az igen nagyra tartott Hallstadti ballada 1960-ban. Filmrendezést tanított a bécsi filmakadémián, és a világot fenyegető egyik nagy veszélyről, az éhezésről akart dokumentumfilmet készíteni, amely sajnos csak terv maradt. Az 1989-es változások után Szőts István szinte minden hivatalos elismerést megkapott, filmjeit rehabilitálták.

A magyar nyelvű televíziózás látszott bizonyos keretet biztosítani újra a filmezéshez, és ebben az intézményes formában születtek is elismerésre méltó teljesítmények (Xantus Gábor képzőművészeti tárgyú dokumentumfilmjei), ám a lehetőségek korlátozottsága megakadályozta, mindmáig, az érdemi folytatást. Az utóbbi években mozdulni látszik valami. Fiatalok egyre többet hallatnak magukról. Erről tanúskodik a Filmtett című kolozsvári lap megindulása vagy a szintén kolozsvári Video-Pontes alapítvány működése. Marosvásárhelyen évről évre bemutatkoznak a romániai magyar amatőr- és hivatásos filmesek. Neves budapesti filmszakemberek fedezik föl újra Erdélyt, és van már példa Bukaresttel való együttműködésre is, érdemi kooprodukciók elkészítésére. Páskándi Géza, Bodor Ádám, Csiki László, legutóbb pedig Király László irodalmi szövege mozgatta meg magyar és román filmesek fantáziáját; Fény hull arcodra kedvesem című Király László-novella (melynek irodalmi forgatókönyve ebben a tematikus számban olvasható) a Budapest Filmstúdió és a bukaresti Castel Film közös munkájaként, kizárólag erdélyi magyar színészekkel, igazi nagy premiernek ígérkezik.

"Előbb-utóbb talán újra lehet beszélni kolozsvári filmgyártásról is. Továbbá Erdélyhez kötődő filmesztétikáról, filmkritikáról, filmes életről. A nagynevű romániai magyar folyóiratot, a Korunkat hagyományai kötelezik arra, hogy szolgálja és támogassa mindazt, ami ebbe az irányba mutat." (Kántor Lajos)

Cholnoky Olga

 

Báthory István király a fehérorosz népi kultúrában

Kotlârcuk, Andrej: Korol’ Stefan Batorij v narodnoj kul’ture belorusov. = Studia Russica XVIII. Budapest, 2000. 375–380 p.

Andrej Kotlârcuk Oroszországban működő fehérorosz történész tanulmánya arról a képről szól, amelyet Báthory István király szerepéről, uralkodásáról a fehérorosz folklór, a népi hagyomány őriz. Mindannyiunk számára ismeretes, hogy a magyar Báthory István 1576–1586 között az egész lengyel–litván nemesi köztársaságnak volt az uralkodója, amelybe a fehérorosz–litván többségű Litván Nagyfejedelemség is beletartozott. A szerző szerint kevesekben tudatosult az, hogy ez alatt a tíz év alatt a fehéroroszok nagy része és a magyarok körülbelül egyharmada egy ember, Báthory István (erdélyi fejedelem, litván nagyfejedelem és lengyel király) uralkodása alatt élt.

Az első részben a szerző bemutatja Báthory István uralkodásának legfontosabb mozzanatait. A modern fehérorosz történetírás egyértelműen pozitívan értékeli Báthory István uralkodását, hiszen – egyebek között – a vezetése alatt álló katonai csapatok segítségével szerezte vissza a Litván Nagyfejedelemség a Rettegett Iván által elfoglalt fehéroroszok lakta polocki területet. Ezenkívül Báthory megerősítette az állami és hadi szervezetet, ő alapította az első felsőoktatási intézményt, a jezsuita akadémiát Vilnóban (1579), kollégiumokat Polockban és Grodnóban. Ezekben az intézményekben végeztek a fehérorosz kultúra legjelentősebb képviselői (XVI. sz. végétől a XIX. sz. elejéig). Grodnóban felépíttetett egy csodálatos kastélyt, s ezt a fehérorosz várost tette meg nem hivatalos fővárosává. Parancsa értelmében minden harmadik szejmet ebben a városban tartották. A történészek úgy vélik, hogy Báthory nem sajátította el a lengyel nyelvet, alattvalóival latinul értekezett. Ez egy időre megállította Litvánia és Fehéroroszország nemesi rétegének polonizációját. Uralkodásának szintén fontos cselekedete volt, hogy a kispolgárság és a szabad parasztok köréből reguláris gyalogságot hozott létre, ezek voltak az ún. "páncélos urak". Jogot kaptak nemesi címre, földdel rendelkezhettek, melyet örökös használatra biztosítottak számukra, s azt egészen 1917-ig birtokolhatták is.

Számos város a magdeburgi jog szerint működhetett, 1576-ban Kelet-Fehéroroszország legnagyobb városa, Mahiljov autonómiát kapott. Több mint száz évvel később a városi magisztrátus egy tagja, Trofim Romanovic úgy jellemezte Báthoryt mint "legfényesebb és legkegyesebb királyt". A mahiljovi krónika lapjain a kispolgárok Báthory iránti legnagyobb tiszteletéről olvashatunk, mivel a mahiljovi polgárok kérésére megerősítette a városi kiváltságokat, a magdeburgi jogot. Abban az időben még Kijev is Báthory birodalmához tartozott.

Ennek hátterében paradoxnak tűnik – állapítja meg a szerző –, hogy az etnológiában az a nézet szilárdult meg, hogy Báthory István képe a fehérorosz népi kultúrában igen kedvezőtlen. Ezt a tézist elsőként Makszim Harecki író és irodalomtörténész állította fel a XX. század húszas éveiben. E megállapítás alapjául kizárólag a Batura – sabacca natura közmondás szolgált (’Batura – kutya természet’, ahol a Batura szót a Báthory név népies alakváltozatának tekintette). Ennek ellenére a szerző úgy véli, hogy a fehéroroszok történelmi emlékezete megőrizte pozitív viszonyát a királyhoz, amely egybeesik a történetírás értékelésével. A fent idézett frazéma az egyetlen Báthoryról, amelyet rendszeresen beletesznek a fehérorosz folklór legújabb kiadványaiba. A szerző azonban azt is felveti, hogy a frazéma azonosítása Báthory István személyével kérdéses. A batura szónak Fehéroroszországban (Poles’e vidékén) a mai napig van ’komor (mogorva), rosszindulatú (barátságtalan) ember’ köznévi jelentése, tehát egyáltalán nem biztos, hogy Báthoryra vonatkozik. Ezenkívül a fehéroroszoknál még három közmondás őrződött meg Báthoryról, s közülük csak egyiknek van negatív tartalma: Za krolja Stachvana Batoreho ne bylo j kapyta konskaha, a za krolja Sasa padjeli ljudzi chleba i mjasa (’Báthory István király alatt még lópata sem volt, a Szász alatt az emberek teleették magukat kenyérrel és hússal’). Ez a közmondás a vándor szövegek típusához tartozik, Báthory neve helyett más uralkodó neve is állhat. Itt az a fontos, hogy az egyik király uralkodásának nyugtalan időszakát egybevetették a szász dinasztiabeli III. Ágostéval (1733–1763), amikor Fehéroroszországba viszonylagos nyugalom köszöntött be. Ehhez hasonló közmondások megtalálhatók a fehérorosz folklórban.

A szerző által bemutatott két további közmondás neutrális kontextusban említi Báthoryt: Pomnic’ karalja Baturu – mondták a fehéroroszok a nagyon régi időkre emlékezve és Šeiny vojnu pomnic’ ot cara Batury (’Šein emlékezik a Báthoryval folytatott harcra’) – azaz emlékezni a különböző időkben zajló távoli eseményekre. Ebben az esetben két történelmi esemény kapcsolódik össze: Polock, illetve Szmolenszk ostroma és elfoglalása, ami nem véletlen, hiszen ezek igen jelentős hadi események voltak.

A fehérorosz parasztok (a "páncélos urak" és a gyalogság leszármazottai) Báthoryról való megemlékezései, amelyeket Fehéroroszország különböző területein jegyeztek fel a XIX. században és a XX. század elején), csak pozitív érzelmeket fejeznek ki.

A szerző a továbbiakban megjegyzi, hogy a királyról szóló legendák nyomai egész Fehéroroszországban megtalálhatók. Különösen sok van belőlük a XVI. sz. végi csaták helyszínein. Számos helynév őrzi emlékét. Vityebszktől vezetett egy út Neveig és Szebezsig, amely a XX. század elejéig a Baturava daroha (’Báthory útja’) nevet viselte. Vula falu mellett a Dvina és a Vula összefolyásánál még a XX. század elején megvoltak a nyomai a ’Báthory hídjának’ (??????? ?o??). A másik utat pedig, amely nyugatról keletre vezetett, a nép Baturynski šljach (’Báthory út’) néven ismerte. A XIX. század közepéig létezett egy fahídrendszer, amelyet a nép csak Baturynskija masty (’Báthory hidak’) néven emlegetett. Mjadzel városa mellett, a Polockba vezető út mentén van egy viszonylag nagy tó, melynek Batoryn a neve.

Polock felszabadításához rengeteg legenda fűződik. Báthory István és egyik, szintén magyar származású hadvezére, Bekes Gáspár a hősei Jan Cacot fehérorosz költő Bekešava hara (’Bekes hegy’) és Bekeš c. poémáinak, melyeket a költő 1819-ben írt.

Az ezerišcei várról szóló legendák fő történelmi személyisége Korol’ Batura (’Báthory király’). Az ő neve szerepel a régi csatákról, a vár pincéiben elrejtett kincsekről szóló legendákban. Báthory valóban be is vette a várat 1579-ben. A. M. Sementovskij fehérorosz néprajztudós felhívta a figyelmet arra, hogy a legendákban egyáltalán nem emlékeznek meg Báthory István legfőbb ellenségéről, Rettegett Ivánról. A kutató – a szerző véleménye szerint – megtalálta ennek a rejtélynek a kulcsát: Báthoryval ellentétben Rettegett Iván soha nem vezette személyesen a hadseregét Fehéroroszország területén.

Egy másik legenda szerint a Báthory-sereg szörnyű harcainak nyomait őrzik a Polock alatt található kurgánok. Ebben az esetben is két, különböző időben zajló történelmi esemény összekapcsolásának lehetünk tanúi, Báthory István és Nagy Katalin (1729–1796) harcáról szól a történet.

Grodno lakosai Baturynski jelzővel illetik azt a csodálatos kastélyt, amelyet a király építtetett. A hagyomány szerint Báthory Bialowiezában vadászkastélyt is építtetett, s megalapította a királyi vadaskertet. Ezt a helyet a mai napig is "királyi vadaskertnek" nevezik (karaleuski zvjarynec). Bialowieza falu mellett áll egy domb, amelyet a parasztok Batorava hara-nak (’Báthory hegy’) neveznek. A hagyomány szerint ez volt a király kedvelt pihenőhelye.

A XX. század húszas éveiig a minszki tartománybeli Vitunici falu mezején állt egy kereszt alakú kő vésett koronával és két latin betűvel: "SB". A legenda szerint ezzel a kővel jelölték meg Báthory István itteni táborhelyét.

Báthory István uralkodásának idejétől terjedt el a fehéroroszoknál egy férfi fejrevaló, mely a magerka elnevezést kapta (a magyar szóból). A XVIII. sz. végéig a nemesség ezt a típusú fejfedőt a batorauka néven említette.

A szerző megállapítja, hogy a Báthory Istvánról szóló fehérorosz szóbeli népi hagyományok adatai nem mindig felelnek meg a valóságnak, de ez nem is fontos, hiszen az etnológust gyakran nem a tény története érdekli, hanem a tárgy befogadásának története.

A fentiek alapján megállapítható, hogy Báthory István kétségtelenül nagy népszerűségnek örvendett a fehérorosz népi kultúrában, összességében a királyról pozitív képet közvetít. Az a tény, hogy a magyar származású uralkodóról ilyen gazdag anyag lelhető fel, a fehérorosz népi kultúra sajátosságával magyarázható. Ugyanis gyakran éppen a személyiség sajátos jellegzetességei (esetünkben a más etnikai hovatartozás) keltette fel az egyszerű nép fokozott érdeklődését. Így a fehérorosz történelem megkoronázott személyei közül – Báthoryn kívül – éppen a más etnikumú uralkodókról emlékezik meg a folklórszövegek nagy része és a toponímia is: pl. Bona Sforza királynőről, XII. Károlyról, I. Péterről, Nagy Katalinról. A róluk való emlékek száma messze meghaladja a sajátnak számító Jagelló-dinasztia képviselőiről vagy akár a helyi mágnásokról szóló legendákét.

A szerző végezetül utal arra, hogy jelen tanulmánya még csak a kutatások kezdeti eredményeit mutatja be, a munka folytatásához szívesen látná magyar tudósok együttműködését is.

Ráduly Zsuzsanna

Virtuális nacionalizmus

(Az európai integráció lenne a legjobb út az etnikai csoportok számára, hogy nemzeti törekvéseikkel éljenek)

Csergő, Zsuzsa – Goldgeier, James M.: Virtual Nationalism. European integration may be the best way for ethnic groups to pursue their national ambitions. = Foreign Policy, 2001. 125. no., 76–77. p.

A Varsói Szerződés összeomlásával a függetlenné vált volt tagállamok választhattak: vagy a klasszikus értelemben vett (a politikai határok egybeesnek az etnikai és nemzeti határokkal) nemzetállami modellt kísérlik megszilárdítani, vagy – a józan észre hallgatva – a jóval fejlettebb, nyugati államokhoz csatlakoznak a demokratikus, pluralista Európában.

A hagyományos utat választó Jugoszláviát, Szlobodan Miloševiccsel és Vladimir Meciar Szlovákiáját megbüntették, illetve kiközösítették. A nacionalista törekvésektől tartózkodó Magyarországot – a Romániával kötött, a határokat garantáló szerződést követően – a nyugati intézményrendszer tagsággal jutalmazta meg.

Ironikusnak hat, de több etnikai csoport is úgy érzi, hogy az egyesült Európában jobban tudja érvényesíteni nemzetiségi törekvéseit. Magyarország 1990 óta intézményesítette a szomszédos államokban élő magyarok és az anyaországbeliek közötti kapcsolatot a Határon túli Magyarok Hivatala, illetve a Magyar Állandó Értekezlet létrehozásával. Így jöttek létre az ún. "szerződött nemzettestek", Budapest kulturális központtal.

A magyarországi politikai elit tisztában van azzal, hogy a szomszédos államok EK-ba történő belépése az ott élő etnikumoknak csak előnyös lehet, ezért támogatja a szomszédos országok fölvételét az Európai Közösségekbe. A Közösségeken belül ugyanis megszűnik az állampolgárság korlátozása, és pl. az anyanyelven való tanulás akadályok nélkül megvalósulhat. A Közösségek, látnivalóan, az erős régiókat támogatja.

Az EK-nak egészen konkrét tervei vannak a csatlakozást illetően, és mindegyik lehetséges féllel külön tárgyal. Sajnos, eddig nemcsak Horvátországgal, Ukrajnával vagy Szerbiával nem folytak felvételi tárgyalások, de Romániával sem. Ha Magyarországot fölveszik az unióba, úgy már nem lesz képes a hagyományos módon törődni a határain túl élőkkel, el kell fogadnia a Közösségek közös bevándorlási politikáját, és nem folytathat kétoldalú tárgyalásokat szomszédaival. A magyar kormány ezért tesz most lépéseket, hogy virtuálisan integrálja a határain kívül élő magyarokat is az EK-ba. A kettős állampolgárságot a politikai pártok nem támogatják, pl. az adózás miatt sem. A speciális status megteremtésével azonban a határon kívül élők rövid időre hivatalosan munkát vállalhatnak Magyarországon.

Az európai integráció képes egyedül arra, hogy a jelenkori nacionalizmus problémáját feloldja. Ez utóbbi ugyanis nem mást akar, mint egyidejűleg egy közös nemzeti identitást és a demokrácia megszilárdítását – egy többnemzetiségű országon belül. Az EK-n belül ugyanis, éppen a kitágult határok miatt, új, nemzetiségi frusztrációk keletkeznek azzal, hogy bizonyos országhatárok megszűnnek.

Kakasy Judit

Nyelv és nemzeti identitás Kelet-Közép-Európában a XIX–XX. században

Radzik, Ryszard: Jezyk i tozsamosc narodowa w Europie Srodkowo-Wschodniej w XIX–XX w. = Studia Russica XVIII. Budapest, 2000, 231–238 p.

Ryszard Radzik ismert lublini szociológus tanulmánya a nyelv és a nemzeti identitás kapcsolatát vizsgálja. Megállapítja, hogy a társadalmi identitás a középkori Európában még nagyon gyenge volt, viszont a reneszánsz idején fokozatosan erősödött. Ennek okát abban látja, hogy abban az időben a társadalmi korlátok gyengültek, mélyültek a laicizálódási folyamatok, növekedett a társadalmi mobilitás, s jóval később megkezdődött a társadalom szétdarabolási folyamata. Megteremtődtek a modern nemzet kialakulásának feltételei, amelyek különös nyomást gyakoroltak az egyén identitásának fejlődésére. Az osztályrendszer felbomlásával, a helyi közösségek megnyílásával erősödött a társadalmi párbeszéd jelentősége. Az embereket kezdte összekötni a kultúra, s ennek következményei lettek a nyelvi unifikációs törekvések.

A nyelv és identitás viszonya nem volt azonos Kelet-Közép-Európában és Nyugaton. Kelet-Közép-Európában a XIX–XX. században a társadalmak etnikai-nyelvi határok szerint kezdtek differenciálódni, ezek körvonalazták az új, formálódó kultúrnemzeteket, és tűzték ki idővel az új államhatárokat. Nyugaton viszont éppen fordítva alakult. Az évszázadok óta tartó államszervezetek keretei között megkezdődött a kultúra egységesítési folyamata. A szerző példaképpen a francia nyelvet említi meg, amelyet a forradalmi Franciaország nem francia nyelvű népessége is elfogadott. Más volt a helyzet azonban Litvániában, Fehéroroszországban, Ukrajnában, Szlovákiában és Erdélyben. Az ott élő népek az egész XIX. század folyamán kitartottak saját nyelvük mellett.

A Nyelv és etnikai identitás című első fejezetben a szerző a nyelv szerepét vizsgálja a különböző etnikai csoportokban. A nyelv alapvető, illetve elhatároló jelentést hordozott az etnikai csoportok számára, különösen kontinensünknek ezen a részén. A szerző a nyelv két alapvető funkciójából indul ki. Először is a nyelv a megértés eszköze. A szerző itt Kloskowska megállapítását idézi, mely szerint "az emberek nagy része a nyelvet a megértés egyetlen természetes eszközének tekinti, a nyelvet nem értő idegeneket némáknak, barbároknak tartják". Másodszor pedig a nyelvet úgy is lehet tekinteni, mint önmagában való értéket, mint az ideológia alapvető összetevőjét, mely az emberek számára rendezi a közeli és a távolabbi világot. Az első funkció az, amely jóval közelebb áll az etnikai csoportokhoz (amelyeket úgy kell érteni, mint plebejus, paraszti, az ipari társadalmak előtti közösségeket jellemző "mi" kategória élményével). A nyelv gyakran kijelöli a határt a saját és az idegen között, hiszen a kultúra azon részét hordozza magában, amely a sajátság alapvető alkotórésze. Lehetővé teszi a közeli társadalmi és pszichikai kapcsolatot. Józef Otrebski megállapítása szerint "azokat tekintik sajátjaiknak, akik részt tudnak venni a sztereotip fordulatok és konvencionális fordulatok játékában, a beszélgetőtárs szavaira a számára ismerős magyarázatok törvénye és indulatszavai szerint reagál, akik érzelmeiket ugyanazon szimbólumok segítségével fejezik ki stb.".

A szerző a továbbiakban a XIX. századi plebejus társadalmak dialektusainak jellemzőit mutatja be. A kutatások bebizonyították, hogy azok a dialektusok, amelyeknek nem volt "saját" irodalmi nyelvük, nem rendelkeztek olyan absztrakt fogalmi készlettel, amely elengedhetetlen a világnézetre vonatkozó ideológiai kategóriákban. Jan Czeczot a fehérorosz nép nyelvéről megállapítja, hogy nyelvükben nagyon kevés a fogalom és az ábrázolás, valamint a kifejezések száma is kevés. A vidéki emberek nem ismerik az olyan kifejezéseket, mint: érzelem, fogalom, emberiség, vendégszeretet, hála. Helyettük azt mondják, hogy: czuju ’érzek’ (azt is jelenti, hogy ’hallok’), razumieju ’értek’, dobry czalawiek ’jó ember’, treba biednomu dac ’a szegénynek adni kell’, treba hoscia czestowac ’a vendéget tisztelni kell’, dziakuj ’köszönöm’. A fogalmakat nem főnévvel, hanem a legegyszerűbb szóval fejezte ki.

A XIX. század jelentős részében a paraszt általában olyan fogalmakat használt, amely emberekhez vagy általa ismert tevékenységekhez kötődött. A fehérorosz paraszt számára a nyelv nem határolta el a népeket, hanem szociális felosztást fejezett ki.

A parasztok a nyelvükhöz való kötődésük mellett tudatában voltak annak "egyszerűségének", és normálisnak fogták fel, hogy az urak nyelve különbözik az ő nyelvjárásukétól, "jobb", alkalmasabb arra, hogy írjanak rajta. Mivel nyelvüknek nem volt ideológiai tartalma – mint a nemzeti közösségekben –, ezért könnyebben le is mondtak róla. Ez gyakran megtörtént a határ menti kétnyelvű közösségekben, ahol fokozatosan átvették az alkalmasabb kommunikációs eszközt (pl. a fehérorosz nyelvű, majd később polonizálódó fehérorosz–litván határvidéken). A nyelvet akkor nem a nemzeti kultúra összetevőjének tekintették, hanem etnikai összetevőnek. Elsajátítása az ugyanazon osztályba tartozó egyének közötti állandó kapcsolat keretében történt (paraszt a paraszttól).

Az etnikai csoportokat összekötő együvé tartozás érzése abból fakadt, hogy ugyanazt a nyelvet használták, közös hagyományaik voltak, életstílusuk azonos volt (ez eltávolította őket az uraktól). A külső megjelenés és az öltözködés is meghatározta az egyén státusát. "Idegenek" voltak azok, akik más nyelvet beszéltek, másként öltözködtek és viselkedtek, s akikhez más pszichikai jellemzőket rendeltek.

Az etnikai kötődés tehát a csoportok együvé tartozásának érzetéből fakadt, nem pedig etnikai öntudatból. Ennek ellenére beszélhetünk bizonyos fokú etnikai identitásról, amely az egyén és a csoport közötti relációból fakadt. Ez a fajta identitás azonban igen gyengén fejlett volt. Az identitás fokát erősíthették azok a konfliktusok, amelyek az egymással érintkező etnikai csoportok között kialakultak.

A Nyelv és nemzeti identitás c. második fejezetet a szerző azzal a megállapítással kezdi, hogy a nyelv része mind az etnikai, mind a nemzeti identitásnak, de az általa betöltött funkciók nem azonosak. Felhívja a figyelmet arra a jelentős különbségre, amely a Nyugatot, illetve Kelet-Közép-Európát jellemzi. Pontos képet kapunk a felvilágosodás kori nyelvfelfogásról.

A felvilágosodás ideológusai szerint a nemzetnek egységesnek kell lennie az egész államban elfogadott normák szerint, amely vonatkozik a nyelvhasználatra is. A szerző itt Hugo Kollatajt idézi, aki azt írja: "Az igazság beszéljen egy hazai nyelven a nemzethez". A tökéletesített anyanyelv az, amely összehasonlíthatatlanul jobban határozza meg a népet, mint a ruha, és forrasztja össze a provinciákat. Az az ország nevezhető igazán nemzetnek, amely egy nyelvet ért, s az elegendő a művelődés, a jog és a kormány számára. Ilyen volt a nyelv funkciójának felvilágosodás kori értelmezése. A hanyatló lengyel nemesi köztársaság elitje a nyelvet a társadalmi kommunikáció eszközének tekintette, amely megkönnyítette a felvilágosodás értékeinek elterjedését s az egész társadalom integrálását.

A továbbiakban a Habsburg Monarchiában zajló változásokról olvashatunk. Mint ismeretes, II. József a németet vezette be hivatali nyelvként. Ez a tény az addig latint használó magyarokat arra ösztönözte, hogy harcoljanak a magyar nyelv hivatalos elfogadása érdekében. Ez a harc azonban tiltakozást váltott ki a nem magyar etnikumú közösségek körében, és előidézte különállósági érzetük megerősödését, s idővel nemzeti öntudatuk fejlődését. A XVIII. sz. végének magyar írói arra törekedtek, hogy a latint váltsa fel a magyar. Nézetük szerint csak így válhatnak 50 év leforgása alatt mindazok magyarrá, akik Magyarországot és Erdélyt lakják. A szerző itt Waclaw Felczakot idézi, akinek véleménye szerint "a magyar írók és publicisták a nemzet fogalmát a francia enciklopédistáktól vették át, akik számára a nemzeti nyelv elterjedését az államhatárok határozták meg, tehát a nemzet nem más, mint egy olyan néptömeg, amely egy állam keretei között, egy kormányzat alatt él". A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a felvilágosodás nemzetállami koncepciója nem egyezett a soknemzetiségű állam eszményével. Az ilyen felfogás értelmében lengyeleknek kellett lenniük mindazoknak, akik Lengyelországban, magyaroknak, akik Magyarországon és franciáknak, akik Franciaországban élnek.

A lengyelekre vonatkozóan a szerző Janusz Tazbir megfigyelését említi meg: csak a felvilágosodás korában volt megfigyelhető a lengyel nemesi köztársaság keleti területén lakók lengyelséghez való asszimilálódásában az állam iránti lojalitásuk garanciája. Ezzel kapcsolatban Kollataj megemlíti, hogy népi lázadások csak ott törtek ki, "ahol nem tudtak lengyelül, s a terület a moszkvai állammal volt határos". Kosciuszko pedig ezt írja a ruszinokról 1789 májusában: "Hozzá kell őket szoktatni a lengyel nyelvhez, istentiszteleteik mind lengyel nyelven folyjanak. Azután pedig ellenségnek azt fogják tartani, aki nem bírja a nemzeti nyelvet". A szerző megállapítja, hogy akkoriban a nemzeti különbségeket nem igazán tartották fontosnak, s nem látták meg benne a lengyel állam felbomlásának okát. A nemzet politikai-állami, etnikumfeletti kategóriákban való kezelése az akkori Európában általános jelenségnek számított.

A modern nemzet politikai típusa, amely először az egész latin Európában és Oroszországban alakult ki, idővel csupán Nyugaton aratott győzelmet, Kelet-Közép-Európában viszont felváltotta az etnikai-nyelvi kultúrnemzet. Ennek okait a szerző a következőkben látja: a két nagy államszervezet (Magyarország és Lengyelország) szétesésében, a német konzervativizmusban (az osztrákkal együtt), s még inkább az orosz nemzeti ideológiában. Mind a magyar, mind a lengyel elit hosszú ideig ellenezte a hagyományos politikai közösség szétesését.

A hajdani Köztársaság és a Magyar Királyság területén a demokrácia és a szabadság jelszavainak a megvalósítására nem volt lehetőség, bár bizonyos esetekben történtek rá kísérletek.

Az 1825–1827 között ülésező országgyűlésen a magyar mint állami nyelv hivatalossá tételét követelték, követeléseikben Nyugat-Európára hivatkoztak. A magyar kis- és középnemesség nemzetalkotó tevékenysége azonban nem hozott eredményt, az 1848-as forradalomban kísérelték meg újra a francia nemzetteremtő modell részleges adaptációját.

A szerző itt Kossuthot idézi, aki akkor azt remélte, hogy a ’szabadság, egyenlőség, testvériség’ jelszavak egyesítik majd az összes etnikai közösséget – francia mintára – a politikai nemzetállam mellett, melynek a nyelve a magyar lesz, megengedve azt, hogy minden nemzetiség szabadon használhassa nyelvét a magán- és egyházi ügyekben. Ezáltal érhető csak el a magyar nemzet megerősödése. Ugyanakkor Kossuth azzal is tisztában volt, hogy a magyar nyelv hivatalossá tételét már jóval korábban kezdeményezni kellett volna, akkor, amikor a nem magyar közösségek gyengébbek voltak.

A szerző megállapítása szerint ott, ahol a nemzeti ideológiák harcoltak egymással, magyar a némettel (osztrákkal), olyan nemzeti mozgalmak születtek, mint a román és a szlovák, más területeken viszont, ahol lengyelek és oroszok versenyeztek egymással, ott létrejött az ukrán, a litván és a fehérorosz nemzet. A déli szlávokkal kapcsolatban a szerző H. Wereszyckit idézi, aki megállapítja, hogy "a nemzeti újjászületéssel kapcsolatos tevékenység a déli szlávok között csak igen kis számú réteg tevékenysége volt, tulajdonképpen csaknem csak egyéneké". A különböző nemzetek – szlovákok, szlovének, galíciai ruszinok (ukránok), fehéroroszok – anyanyelven írott nyomtatványai iránt kevés volt az érdeklődés, ezek hatása szinte minimális volt, írja Niederhauser Emil magyar történész.

A szerző azt is hozzáteszi, hogy Nyugat-Európában is keletkeztek – főleg Franciaországban (a provanszálok és a bretonok körében) – nemzeti mozgalmak, de ezek a franciaság politikai erejével szemben alulmaradtak. Kelet-Közép-Európában viszont a kezdetben gyenge nemzeti mozgalmak továbbéltek.

Összegzésképpen a szerző megállapítja, hogy Kelet-Közép-Európában a nemzetek a saját nemzeti hovatartozásukhoz való forduláson keresztül születtek meg. Ezek kialakulásában alapvető fontosságú szerepet játszottak a nemzeti nyelvek, amelyek túlléptek saját szerepükön, az első részben említett funkcióikon, s gyakran a nemzeti ideológia fő elemévé váltak.

Ráduly Zsuzsanna

A nemzeti kérdés és a nemzeti kisebbségek Kelet-Európában (1944–1948) egy moszkvai kerekasztal-beszélgetés tükrében

Stykalin, A. S.: Nacional’nyj vopros i nacional’nye men’šinstva v Vostocnoj Evrope. 1944–1948 gody (Materialy kruglogo stola). = Slavânovedenie, 2001. 5. no. 90–105. p.

A nemzeti kérdés igen élesen vetődik fel az európai posztkommunista térségben, ami méltán kelti fel a történészek figyelmét is, hiszen a mai konfliktusok gyökerei a távoli múltba nyúlnak vissza. Az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai Intézete 2001. február 20-án kerekasztal-beszélgetést szervezett, amely a kérdést egy viszonylag rövid (1944–1948), de politikailag igen bonyolult időszakban vizsgálta a jaltai–potsdami értelemben vett Kelet-Európa országaiban. A kerekasztal figyelmének középpontjában a nemzeti kisebbségek kérdése állt, amely akkoriban élesen vetődött fel. Szó esett a nemzeti kérdés megoldására a különböző politikai erők által a második világháború alatt kidolgozott programokról és koncepciókról, valamint azok gyakorlati megvalósításáról is, továbbá a szovjet tényező és tágabban a nagyhatalmak szerepéről a kisebbségi problémák megoldásában. A kerekasztal résztvevői részletesen taglalták Jugoszlávia, Csehszlovákia, Lengyelország nemzetiségi politikáját, az ukránok kitelepítését Lengyelországból, a muzulmán tényező szerepét Bulgáriában. Néhány felszólalás magyar vonatkozásai miatt érdemel különös figyelmet, mégpedig nem annyira a bennük szereplő tények, mint inkább a kérdések tárgyalásának módja miatt. Ezért ismertetésünkben arra törekedtünk, hogy a hozzászólók eredeti orosz szövegének a szóhasználatát is érzékeltessük.

A. I. Puškaš a magyar külügyminisztérium dokumentumai alapján a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség problémáját mutatta be. Mint ismeretes, az 1945. április 2-i kassai nyilatkozatában a csehszlovák kormány bejelentette, hogy az országot szláv állammá alakítja át. 1945. április 2-án Beneš elnök aláírta azt a rendeletet, amelynek értelmében a Csehszlovák Köztársaság területén élő magyarokat megfosztották csehszlovák állampolgárságuktól. Valamivel később kivételt tettek azokkal a magyarokkal, akik aktívan részt vettek Csehszlovákia felszabadításában, de jogaikat ezeknek is korlátozták. A csehszlovák kormánynak az a törekvése, hogy egyoldalúan oldja meg a magyarkérdést, rosszallást váltott ki az Egyesült Államok részéről, ami többek között kifejezésre jutott abban a memorandumban, amelyet június 12-én, még az említett rendelet aláírása előtt intéztek Prágához. Ahhoz, hogy Csehszlovákia etnikailag tisztán szláv állammá váljon, tárgyalásos úton kellett volna megoldani az áttelepítések problémáját. A lakosságcseréről 1945. december 3–6-án Prágában folytatott csehszlovák–magyar tárgyalások eredménytelenül zárultak. A probléma megoldását az a körülmény nehezítette, hogy a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség létszáma legalább hatszorosa volt a magyarországi szlovák kisebbség létszámának. A magyar kormány nem csak az önkéntes lakosságcserébe egyezett bele, hanem kifejezte készségét az egész magyar lakosság befogadására, de csak a magyarok által összefüggően lakott területtel együtt. Ezenkívül az újra magyar fennhatóság alá kerülő magyarok létszámába bele kívánta számítani azokat a magyarokat, akik a megtorlástól tartva már korábban áttelepültek Magyarországra. Végül a magyar kormány határozottan megtagadta azoknak a magyaroknak a befogadását, akik közvetlenül részt vettek fasiszta mozgalmakban. A magyar álláspontot Gyöngyösi János külügyminiszter 1945. december 11-én jegyzékben közölte a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányával. Csehszlovákia részéről természetesen nem lehetett szó semmiféle határrevízióról, de 1946. február 6–10-én Prágában újabb tárgyalásokra került sor, majd február 27-én aláírták a lakosságcseréről szóló egyezményt, amelyet június 14-ig terveztek lebonyolítani. Magyarországról önkéntesen települhettek át a szlovákok Csehszlovákiába, ugyanennyi szlovákiai magyarnak kellett áttelepülnie Magyarországra, de ezeket a csehszlovák hatóságok választották ki. További magyarok befogadása esetére Budapest továbbra is a "lakosságot területtel együtt" elvhez tartotta magát. A magyar sajtó politikai beállítottságtól függetlenül meglehetősen borúlátóan ítélte meg a további tárgyalási kilátásokat. Eközben a csehszlovák hatóságok – elébe vágva a kérdés végleges megoldásának – nyíltan diszkriminatív intézkedéseket foganatosítottak a magyar kisebbséggel szemben. A magyar kormány rendelkezésére álló adatok szerint 64 ezer szlovákiai magyart ítéltek kényszermunkára és vagyonelkobzással egybekötött Magyarországra történő kényszeráttelepítésre. A szlovákiai Rimaszombatban egyetlen magyar szóért bebörtönözték az embereket. Ez és néhány más tény nyilvánosságot kapott a párizsi békekonferencián, ahol Nagy Ferenc miniszterelnök a nagyhatalmak véleményére apellált annak reményében, hogy közbelépnek. A csehszlovák kormány a maga részéről ragaszkodott 200 ezer magyar kitelepítéséhez (a többi 400 ezret erőszakosan "szlovakizálni" akarták; Beneš elnök azoknak a magyaroknak ígért csehszlovák állampolgárságot, akik a következő népszámláláskor szlováknak vallják magukat). Annak érdekében, hogy Benešt és környezetét kompromisszumra késztessék, magyar részről bevetették a "nehéztüzérséget": Prágába érkezett a nemzetközi tekintélynek örvendő demokrata politikus, Károlyi Mihály gróf (az 1918–1919. évi első magyar köztársaság vezetője). Emellett a magyar diplomácia elkeseredett erőfeszítéseket tett nemzetközi színtéren annak érdekében, hogy más országok külügyi szolgálatát a maga oldalára állítsa. Eközben gyakran elhangzott az a tétel, hogy a szláv "Drang nach Süden" nemcsak a nyugati és a déli szlávok által egyre szorongatottabb magyarok "életterét" fenyegeti, hanem az európai erőegyensúlyt is felborítja. E tevékenységnek azonban nem sok eredménye volt: a csehszlovák–magyar konfliktusban mind a Szovjetunió, mind a nyugati nagyhatalmak jobbnak látták, ha a semleges megfigyelő álláspontjára helyezkednek, noha Nyugaton elhangzottak időnként hivatalos személyek részéről olyan nyilatkozatok, hogy a magyar kisebbség tagjait csak beleegyezésükkel lehessen kitelepíteni Csehszlovákiából.

A. I. Puškaš hozzászólását B. J. Zelicki néhány konkrét adattal egészítette ki. Rámutatott arra, hogy Edvard Beneš csehszlovák elnök nem csak az "egységes csehszlovák nemzet" eszméjének és az egynemzetiségű állam megteremtésének a híve volt, hanem azon a véleményen is volt, hogy egész nemzetek (a németek és a magyarok) felelősek a háború kirobbantásáért. 1943. decemberi moszkvai tárgyalásain elnyerte a Szovjetunió támogatását a németek háború utáni kitelepítéséhez. Hasonló akciót tervezett a magyarokkal szemben is. 1943. december 14-én átnyújtott a szovjet vezetésnek egy tervezetet, amely "A csehszlovákiai lakosság egy részének kitelepítéséről" címet viselte. Ebben kijelentette, hogy a háború utáni Csehszlovákiában nem maradhat egyetlen olyan település sem, ahol a csehek, a szlovákok és a "kárpátoroszok" aránya együttesen ne érné el a lakosság kétharmadát. A többi nemzetiség jogait e terv értelmében erőteljesen korlátozni kell. Az egységes csehszlovák politikai nemzet államában a nemzeti kisebbségek státusát jogilag nem definiálták volna. Ami a magyar kisebbséget illeti, kezdetben 400 ezer magyar kitelepítéséről és 200 ezer szlovakizálásáról szőtték a terveket, csak később fordították meg az arányokat. Ezek a tervek azonban nem nyerték el a szövetséges hatalmak oly egyértelmű támogatását, mint a németek esetében. Csak abba egyeztek bele, hogy a két állam tárgyalásos alapon hajtson végre lakosságcserét. Végeredményben Magyarországról Csehszlovákiába 73 ezer, Csehszlovákiából Magyarországra pedig 68 ezer fő települt át (valamivel több, mint 25 ezer szlovák inkább Magyarországon kívánt maradni). Ezzel szemben a hivatalos Budapest minden tiltakozása ellenére tömegesen szlovakizálták a magyarokat Csehszlovákiában. A csehszlovák kormány kompromisszumra kényszerült, és a kérdést felemás módon rendezték 1948–1949-ben, amikor mindkét országban szilárdan megvetették a lábukat a hatalomban a kommunisták, és a szovjet kormány, amely nyilván nem kívánta a konfliktusok éleződését a szovjet érdekszférába tartozó államok között, további erőfeszítéseket tett a Prága és Budapest közötti feszültség csökkentése érdekében. 1950-ben Csehszlovákia hivatalosan 368 ezer magyar lakost ismert el.

M. D. Erešcenko a második világháború éveiben a szovjet külügyi népbiztosság keretében az erdélyi kérdés megoldására készült tervezetekről beszélt. Emlékeztetett arra, hogy a kérdés szakértőjeként felkért E. V. Tarle akadémikus álláspontja szerint Erdély akár román, akár magyar kézen marad, mindenképpen új konfliktusok forrásává válik, ezért célszerű lenne létrehozni egy független erdélyi államot. Moszkvában azonban viszonylag hamar az az álláspont kerekedett felül, hogy Erdélyt Romániának kell adni egyrészt azért, hogy kárpótolva érezze magát Besszarábia és Bukovina elvesztéséért, másrészt azért, hogy lekötelezettnek érezze magát a Szovjetuniónak az erdélyi kérdés megoldásáért. A végső döntés meghozatalával azonban késlekedtek, nehogy megfosszák az immár a németek ellen harcoló románokat ettől az ösztönző erőtől. A román politikai elit (a kommunistáktól egészen a szélsőséges antikommunistákig) egységes volt Erdély hovatartozásának a kérdésében, viták csak arról folytak, hogy az erdélyi problémát kizárólag mint belső ügyet kezeljék-e. Ennél rugalmasabb álláspontot csak Petru Groza képviselt, aki elképzelhetőnek tartotta, hogy Észak-Erdély autonóm státusa enyhítené a feszültséget a magyarok és a románok között.

 

Zoltán András: Az egyszínű társadalom

Etzioni, Amitai: The monochrome society. = Policy Review, 2001. 2. no. 53–70. p.

Számos társadalomtudós és demográfus évek óta arról beszél, hogy nincs messze az az idő, amikor a fehérek az Amerikai Egyesült Államok lakosságának kevesebb mint 50%-át teszik ki, vagyis többségből kisebbségbe szorulnak. A CNN már készített is arról műsort, milyen lesz a nem fehér bőrűek többségének amerikai társadalma. Clinton elnök pedig egy San Diegóban elmondott beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy szükség van az etnikumok közötti kapcsolat újragondolására, mégpedig pontosan a fehérek lehetséges jövőbeli kisebbségi sorba szorulása miatt. A nemzeti párbeszéd elindulása nem halogatható, érvelt Clinton, hiszen tíz éven belül Californiában, ötven éven belül pedig az egész országban a nem fehér bőrűek teszik ki a lakosság felét. Most kell cselekedni, hogy 2050-ben – amikor az előrejelzések szerint 53% fehér lakosság áll szemben 47% nem fehér lakossággal – kezelhető legyen ez a megváltozott struktúra.

D. Maharidge társadalomkutató 1996-ban megjelent könyvében arra hívta fel a figyelmet, hogy ez a tendencia már nem csak a tudósok körében érzékelhető, hanem a hétköznapi polgárok is szembesültek vele, és a fehérek egy részét félelem fogta el. Attól tartanak, hogy a változás károsan hat majd a társadalomra. Elsősorban nem állásuk elvesztésétől félnek, hanem kultúrájuk szétesésétől. Néhányan azt is megemlítették ebben az interjúkötetben, hogy California Dél-Afrika sorsára juthat, ahol a fehérek elveszítették vezető szerepüket, amikor a kisebbségi színes bőrűekből többség lett.

Az a felfogás azonban, hogy az amerikai kultúra veszélybe kerülhet a fehérek demográfiai kisebbségbe szorulása esetén, enyhén rasszista színezetű. Ez ugyanis azt feltételezi, hogy az emberek értékvilágát, jövőképét, gondolkodásmódját bőrük színe határozza meg. A tények viszont azt mutatják, hogy az amerikai politikai és gazdasági rendszer, a kultúra az Egyesült Államokban élő valamennyi népcsoport együttes munkájának köszönhető.

A felmérések egy része nem igazolja, hogy a fehérek tartanának "hatalmuk elvesztésétől". Az egyik ilyen vizsgálat szerint a fehérek és a feketék 93%-a egyetért abban, hogy elképzelhetőnek tartja fekete bőrű amerikai elnökjelöltre adni a voksát. Ugyanezen kérdéssor szerint a megkérdezettek nagy többsége – bőrszínétől függetlenül – büszke arra, hogy amerikai. Azzal az állítással, hogy "Az Amerikai Egyesült Államok a világ legkülönlegesebb országa" a válaszadók 84%-a egyetértett. Nem értettek viszont egyet azzal a mondattal, hogy "Olyan időket élünk, amikor az etnikumhoz vagy rasszhoz tartozás erősebb, mint az országhoz való lojalitás." Az emberek 80–90%-a azt szeretné – szintén függetlenül bőrszínüktől –, ha adójukat a gyermekek iskoláztatására, az illegális drogok és a bűnözés visszaszorítására költené a kormányzat.

Egy másik felmérés eredménye azt mutatja, hogy az "amerikai álom" megvalósíthatósága szintén nem függ bőrszíntől. A válaszadó feketék 54, a fehérek 66%-a vallotta azt, hogy szerinte ha ma egy amerikai elég keményen dolgozik, bőre színe lehet bármilyen, jól él. Ugyanebben a kérdéssorban megvizsgálták az emberek értékrendjét – szexuális szokások, erkölcs, családi élet milyensége tekintetében. Az eredmény azt mutatta, hogy a válaszadók inkább a hagyományos értékrendet vallották magukénak, csak öt százaléknyi különbség volt a fekete és a fehér bőrűek válaszai között.

A Gallupp 1994-ben azt kérdezte meg, hogy a válaszadók szerint gyermekeik felnőttkorában milyen lesz a rasszok közötti kapcsolat Amerikában: napjainkhoz viszonyítva rosszabb vagy jobb lesz, netán nem változik. A megkérdezettek közül a feketék 48%-a és a fehérek 51%-a a javulás mellett tette le a voksát.

Mindezek az adatok – és mindazok, amelyeket a cikkíró még hosszasan sorol – azt mutatják, hogy nincs jelentős eltérés a különböző bőrszínű amerikaiak között gondolkodásmódjuk, jövőképük tekintetében. Az értékrendet sokkal inkább a társadalmi csoporthoz való tartozás és a gazdasági sikeresség határozza meg. Nagyobb különbségeket tártak fel a kutatók, ha eltérő jövedelmi csoportúakat vizsgáltak, mint ha eltérő bőrszínűeket. Erre jó példa a Wall Street Journal egyik felmérése. 1998-ban azt vizsgálták, hogy ki mennyire elégedett az életével. A fehérek közül a középosztályhoz tartozók 82%-a, a kisebb jövedelműek 70%-a mondta azt, hogy elégedett; a feketéknél ugyanez az arány 74, illetve 56%. Ha megnézzük a különbségeket, kiderül, hogy valóban nagyobb a különbség (12, illetve 18%) az eltérő jövedelmi csoportok között, mint az azonos jövedelmű, de különböző bőrszínű embereknél (8, illetve 14%).

A cikkíró mindezen százalékarányok és felmérési eredmények felsorolása után megjegyzi mégis: ha valaki fehér vagy egyéb bőrszínnel rendelkezik, alapvetően befolyásolja gondolkodásmódját, társadalmi helyét vagy érzésvilágát. Mindenki találhat a nála felsorolt statisztikai adatoktól eltérő számokat produkáló felmérést. Ő csupán bizonyítani kívánta: az, hogy egy csecsemő milyen bőrszínnel születik, napjainkban sokkal kevésbé határozza meg további életét és céljait, mint az, hogy milyen társadalmi csoport tagjaként látta meg a napvilágot.

A társadalomtudósok körében éles vitát vált ki napjainkban az, hogy a rassz, a bőrszín belevonható-e egyáltalán a társadalmi kutatásokba, hiszen ez biológiai meghatározottság, lehet, hogy hiba társadalmi jelentőséget tulajdonítani neki. Az evidens, hogy a velünk szemben álló embernél első pillantásra megállapítjuk bőrszínét. Második pillantásra azonban világossá válik az is, hogy mekkora különbség van azonos rasszhoz tartozó emberek között. A kutatások egyértelművé teszik, hogy a bőrszín nem játszik olyan meghatározó szerepet az egyén viselkedésmódjában és életvitelében, mint amilyent a politika tulajdonít neki, hanem csak egyike a meghatározó tényezőknek. Egy évszázada persze még nem így volt, azóta azonban a demokratikus államokban természetes a jogi egyenlőség.

A statisztikák és a politika jellemzően egy kategóriába tartozóként kezelik az ázsiai származású amerikaiakat és a latinokat. Az ebbe a két csoportba tartozók persze tiltakoznak ilyenfajta egyneműsítésük ellen, például a japánok és a pakisztániak nem igazán érzik magukat hasonlóknak. A bőrszín alapvető azonossága egyáltalán nem feltételez azonos kultúrát és azonos hátteret. Egy kutató így fogalmazott: "Ez az egyneműsítés olyan, mintha az Amerikai Egyesült Államok, Kanada és Mexikó állampolgárait megkülönböztetés nélkül észak-amerikaiként tartanánk számon."

Az úgynevezett latinok is tiltakoznak ilyenfajta kategorizálásuk ellen. Származásuk szerint is különböznek, más-más anyanyelvvel és kultúrával rendelkeznek. Azok az elemzések tehát, amelyek egységes tömbként, azonos gondolkodásmóddal rendelkező csoportként kezelik az ázsiai származású amerikaiakat és a latinokat, tévednek. Az ezekből levont következtetések – például a nem fehérek uralkodó szerepre törnek a fehérekkel szemben – nem veszik figyelembe, hogy a mesterségesen alkotott csoportok között és azokon belül is hatalmas különbségek létezhetnek. A választási eredmények egyértelműen tükrözik ezeket a differenciákat. Néhány ide tartozó adat: a kubai származású amerikaiak általában a Republikánus Pártra szavaznak, a többi "latin" pedig a demokratákra. Az első generációs vietnami származásúak erősen antikommunisták, és a republikánusokat támogatják, míg a japánok a Demokrata Pártot.

A választási adatok azt is bizonyítják, hogy egy adott etnikai csoporthoz tartozók nem feltétlenül támogatják az ugyanolyan etnikumú jelöltet. Los Angelesben például, ahol a nem fehérek a lakosság 64%-át teszik ki (40% spanyol eredetű, 14% fekete, 10% ázsiai származású és 0,5% amerikai indián), a város polgársága 1993-ban egy fekete bőrű polgármester helyére fehér bőrűt választott. New York-ban és San Franciscó-ban az utóbbi évtizedben hol fehér többség volt, hol nem, mégsem e változás arányában módosult a városi vezetők között a bőrszín szerinti arány.

A kutatások szerint a fehérek arányszámának csökkenése többek között annak köszönhető, hogy nő a fehér–nem fehér vegyes házasságok aránya. Ma már nem "kötelező", hogy a fiatalok csak saját etnikumukhoz tartozókkal házasodjanak. 1995-ben minden 12. megkötött házasságról mondhatjuk, hogy "keveredés" történt. 1960-ban a házasságok 0,4%-ában volt az egyik fél fehér, a másik pedig fekete bőrű, 1997-ben pedig 2,3%-ában. A vegyes házasságokban – vagy élettársi kapcsolatban – született gyermekek már nem számítanak fehérnek.

A népszámlálási adatok azt is mutatják, hogy az amerikaiak egy része a kérdőíven az "Egyéb" kategóriát jelöli meg, amikor etnikai hovatartozását firtatják. 1990-ben a lakosság 4%-a (9,8 millió fő), 2000-ben pedig – becslések szerint – 5,4%-a tette ezt meg. Az 1,4%-os növekedés első pillantásra nem tűnik soknak, de ha belegondolunk, hogy ez hány százezer embert érint, rájöhetünk arra, hogy jelentős társadalmi probléma húzódik a háttérben. 2050-re pedig az előrejelzések 14%-ra teszik az "Egyéb" kategóriát bejelölők arányát. A probléma ott van, hogy ezeknek az embereknek nincsen meghatározó etnikumuk, azaz egyértelmű kulturális identitásuk. A hivatali ügyintézésben azonban nincsen "egyéb" kategória, ott mindenkit "besorolnak". Így előfordulhat, hogy valaki fehérnek számít gyerekkorában, majd feketének a középiskolában. Társadalmi szempontból ez káros jelenség, ha a végső cél az, hogy egy nemzethez tartozónak érezze magát minden amerikai. A következő népszavazáson ezért nem az "Egyéb" kategória fog szerepelni a kérdőíven, hanem majd valami más kifejezést használnak "multi" előtaggal.

Az etnikumok közötti határvonalak előrejelzett elmosódása azt is jelentheti az amerikai társadalom számára, hogy csökken az etnikumok közötti összeütközések száma, és az előítéletek sem lesznek olyan élesek. Minden amerikai közös célja – bármilyen is a bőrszíne –, hogy gyermekeik számára olyan társadalmat és gazdasági helyzetet teremtsenek, amely mentes az etnikai feszültségektől, és jólétet biztosít. Egy afrikai származású amerikai mondta: "Különböző hajókról jöttünk, de most egy csónakban evezünk."

Biczó Krisztina

Bosznia-Hercegovina és a daytoni békefolyamat

Peitritsch, Wolfgang: Bosnien und Hercegovina 5 Jahre nach Dayton – Ein Land mit europäischer Zukunft? = Europäische Rundschau, 28. Jg. 2000. 3. H. 3–11. p.

A szerző a Nemzetközi Közösség hivatalban lévő szarajevói főképviselője. Tanulmányában részben saját tevékenységére, tapasztalataira támaszkodva mutatja be a bosznia-hercegovinai béketeremtés feladatait és nehézségeit.

1995. november 21-én az Egyesült Államokban, az Ohio állambeli Dayton városában hosszú tárgyalások után létrejött a szerb–horvát–bosnyák átfogó békeegyezmény, amelyet hivatalosan 1995. december 16-án Párizsban írtak alá. Mivel a megállapodást legfőképpen az erős nemzetközi nyomás kényszerítette ki, ezért a három etnikum nacionalista és területi ambíciói a mai napig sem tűntek még el. A muzulmán bosnyákok, akik a teljes népesség felét teszik ki, továbbra is igényt tartanak a politikai vezető szerepre, a szerbek nem mondtak le az önálló államról vagy akár a Szerbiával való egyesülésről, a horvátok pedig – a HDZ horvátországi választási kudarca ellenére – még mindig az anyaországhoz való csatlakozásról álmodnak. Megállapítható tehát, hogy a "nemzeti érdek" számít továbbra is az elsőszámú meghatározó tényezőnek mindhárom etnikum gondolkodásában, céljaiban és mindennapi életében. Ezt az ún. "identitáspolitikát" az oszthatatlan célok kitűzése ("vagy mi, vagy ők") és a kompromisszumkészség teljes hiánya jellemzi. Az egész délszláv válság eredetét is ebben a politikában találhatjuk meg, amely a társadalmi problémákat nemzeti ideológiai kérdéssé teszi, és a területhez, illetve a történelmi múlthoz kötődő nacionalizmussal "tálalja". Ennek megfelelően az emberek mindennapjait ma is áthatja a politikai és az etnikai hovatartozás szerinti megkülönböztetés, amely döntő szempontot jelent a munkahellyel, a keresettel és a lakóhellyel kapcsolatos kérdésekben is. A politikusokból teljesen hiányzik a felelősségérzet, az emberek pedig tehetetlennek és az államnak teljesen kiszolgáltatottnak érzik magukat.

A daytoni békeszerződés azonban – bármennyire is ez ellen szólnak a tények – nem maradt eredménytelen. Az SFOR-erők segítségével például 1997-ben 21, háborús bűnökkel vádolt vezetőt adtak át a Hágai Nemzetközi Bíróságnak. Ugyancsak az SFOR-erők segítették a menekültek hazatérését. 1997 decemberében pedig nemzetközi konferencia zajlott le Bonnban a békeszerződés végrehajtásáról. A konferencián 55, a daytoni békefolyamatot támogató és irányító szervezet vett részt. A Nemzetközi Közösség akkori főképviselőjét pedig azzal a feladattal bízták meg, hogy távolítsa el a pozíciójából az összes olyan bosznia-hercegovinai politikust, akik megakadályozzák a békeszerződés végrehajtását. Sőt felruházták a törvényalkotásba való beavatkozás jogával olyan esetekben, amikor az illetékes szervek nem teljesítik a kötelezettségeiket. Ezekkel a jogosítványokkal a Nemzetközi Közösség főképviselőjének jogköre a daytoni szerződéshez képest is jelentősen bővült. Mégsem következett be az a nemkívánatos állapot, hogy az ország belpolitikai élete túlzottan is a főképviselő munkájától vált volna függővé, illetve hogy a Nemzetközi Közösség már-már a legkisebb problémákba is beleavatkozott volna.

Wolfgang Peitritsch ilyen előzmények után, 1999 nyarán vette át elődjétől a főképviselői munkát. Legfontosabb feladatának a helyi politikai és társadalmi erők mozgósítását tartotta, vagyis az ún. "ownership"-szemlélet meghonosítását. Ez azt jelenti, hogy a helyi problémákat, a helyi lakosságnak, a helyi lehetőségeket figyelembe véve kell megoldania, vagyis "nem halat kell adni az embereknek, hanem meg kell tanítani őket halászni". Ehhez azonban nélkülözhetetlen, hogy a három etnikum közötti kapcsolatokban a kölcsönös kompromisszumkészség érvényesüljön, amihez pedig az emberek tradicionális gondolkodásmódjának megváltoztatására és valódi "civil társadalom" kialakulására és megerősödésére van szükség. A végleges megoldást pedig csak az hozhatja meg, hogy ha a balkáni államok nem elsősorban etnikai alapon szerveződnek majd meg, hanem az egész soknemzetiségű társadalom javát akaró "citoyen" lesz az emberek identitásának alapja.

A daytoni békeszerződés végrehajtásáért felelős miniszteri tanács 2000. május 23–24-ei, brüsszeli tanácskozása megbízta a főképviselőt az általa javasolt kiemelt feladatok végrehajtásával. Ez a következő feladatokat jelentette:

1. Átfogó gazdasági reform végrehajtása. Ez elsősorban a gazdaság és a politika szétválasztását jelenti annak érdekében, hogy az ország gazdasága önállóvá és fejlődőképessé válhasson. A reform ezenkívül még magába foglalja a közel 50%-os munkanélküliség leszorítását, szilárd bankrendszer kiépítését, adó- és szociális reformot, valamint egységes belső piac kiépítését.

2. A menekültek hazatelepítése, a háború tragikus társadalmi következményeinek és az emberek elkeseredettségének enyhítése érdekében. A mai napig is mintegy nyolcszázezren élnek száműzöttként a saját országukban – szinte kizárólag olyan családok, akik a szülőföldjükön kisebbségnek számítanak. Ezért az esetleges hazatérésük újabb konfliktusokat okozhat, hiszen alapvető emberi jogaik (például a "tulajdonhoz való jog") továbbra is veszélyben vannak. Azt azonban világosan látni kell, hogy három etnikum háború előtti együttélését már soha többé nem lehet visszaállítani, mivel a háború rendkívül mély sebeket és bizalmatlanságot okozott az emberekben.

3. A háromoldalú, paritáson alapuló és szinte működésképtelen államszervezet átszervezése, és egy egységes, stabil és hatékony adminisztratív intézményrendszer kiépítése. Itt is a kompromisszumkészség a kulcsfogalom, de erről egyik etnikum vezetője sem akar hallani. A folyamatot mégis nagymértékben elősegíthetik az Európai Unióval folytatott csatlakozási tárgyalások, illetve az EU által kidolgozott ún. "road map", amely Bosznia-Hercegovina Nyugat-Európához való felzárkózásának alapelveit tartalmazza.

A nehézségek ellenére a Nemzetközi Közösségnek minden tőle telhetőt el kell követnie Bosznia-Hercegovina népeinek egymáshoz való közelítése és békés egymás mellett élésének megvalósítása érdekében, hiszen egy esetleges kudarc az egész Balkán hosszú távú stabilitásának megteremtését is kétségessé teheti.

Vadász Rezső: Az örmény genocídium tabuja gyötri a török társadalmat

Akcam, Taner: Le tabou du génocide arménien hante la société turque. = Le Monde diplomatique, 48. vol. 2001. 568. no.

A szerző szociológus, történész, a téma török szakértője.

A francia nagykövetet bekérette az ankarai kormány, tüntetéseket tartottak, bojkottálták a francia árukat, hivatalos és spontán módon tiltakoztak a törökök, amikor Párizs elismerte az örmény genocídium szörnyűségét. Törökország számára valójában az lett volna a legkínosabb, ha a modern állam néhány képviselőjéről kimondja, hogy gyilkos, kockáztatva ezzel azt, hogy az országról alkotott kedvező kép szilánkokra hullik.

A francia parlament 2001. január 18-án szavazataival ismerte el az örmények által 1915-ben megélt fájdalmak iránti mély együttérzését. A törökök ettől kezdve gyakran hangoztatták, jobb lenne, ha az algériaiakon elkövetett emberiség ellenes bűntetteit ismerné be Franciaország. Egyetlen, a témában megszólaló írás sem tagadta a népirtás tényét, sőt azt igyekeztek bizonyítani, hogy ma is így tennének, ha a sors úgy hozná. Valószínűleg a "genocídium" kifejezés váltotta ki ezt az elkeseredett dühöt török részről. Pedig a cselekményt szervező ottomán párt vezetőinek egy részét, igaz, más gyilkosságok vádjával, de 1926-ban kivégezték. Musztafa Kemal is többször nyilatkozott az ügyben, és kérte, hogy büntessék meg az "aljas" gyilkosokat. Végül is Törökország elismerhette volna az örmény nép elleni gaztetteket úgy, hogy az ottomán államra, és nem a köztársaságra hárítja a felelősséget.

A kollektív emlékezetkiesés azonban évtizedekre megbénította a török társadalmat. A fiatal török köztársaság vezetői alaposan tanulmányozták a renani felejtés elvét, és gyökereiket nem az ottomán államban, elődjükben jelölték meg, hanem a hatszáz évvel korábbi török államban. Egy sor reformmal eltüntették a nemkívánatos múlt jeleit, és 1928-ban bevezették a latin ábécét is. Az írott történelem így a többség számára meglehetősen titokzatossá vált. Persze a történelmi tudat hiányát azzal is magyarázhatjuk, hogy a múlt szüntelen traumatizáló sokkok sorozata volt. 1878 és 1918 között az ottomán török vezetők a birodalom területének 85%-át, a lakosság 75%-át veszítették el! A szüntelen háborúzásnak több tíz millió török áldozata volt. A vezetők az I. világháborúban látták a reményt arra, hogy visszaszerezzék a régi dicsőséget, és kiköszörüljék a nemzet büszkeségén esett csorbát. Csalódniuk kellett azonban, s ebben a kontextusban döntöttek elvakultan, kiirtásuk mellett bűnbakká téve az örmény népet, melynek tagjai jelképesen az összes keresztényt képviselték számukra.

Ezt valószínűsíti a tény, hogy a Köztársaságot mint abszolút kezdetet próbálták megjeleníteni. A vezető tisztviselők rövid úton kidobták a traumatikus fejezeteket, és írtak egy történelmet, új nemzeti identitást modellálva ezzel. Ebből az újraírt történelemből maradt ki az örmény genocídium ténye. Új vezető alatt gyógyult az ország népe, de úgy látszik annyira nem, hogy szabadon beszélhettek volna a múltról. A téma tabu lett. Az ottomán párt egy ismert vezetője annak idején így nyilatkozott: "ha Kelet-Anatóliát nem tisztogattuk volna meg az oroszokkal együttműködő örmény milicistáktól, nem alapíthattuk volna meg a köztársaságot". Egy másik így kereste és találta meg a mentséget: "…a deportálás az egész világot felháborította, és úgy tűntettek föl minket, mint gyilkosokat. Még mielőtt erre az akcióra szántuk volna el magunkat, tudtuk, hogy a keresztény világ dühe és haragja fog ránk áradni. Miért hagytuk, hogy a szégyenletes gyilkos névvel illessenek minket? …Csak mert meg kellett tenni a szükséges lépéseket a trón megmentésére, és hazánk jövője számunkra drágább és szentebb még a saját életünknél is." Idővel ezeket a mondatokat bátraknak tüntette föl a hivatalos történetírás, és az antiimperializmus példájává tették a Kuvva-i Milliye csoportot az 1960-as években.

Ezek után veszélyes lett volna a genocídiumról vitatkozni, netán fölvetni azt, hogy a háború nem az imperializmus ellen, mint inkább a görögök és az örmények ellen folyt. A Kuvva-i Milliye csoport hőseiről kimondani, hogy népirtást hajtottak végre, és a kifosztott örményekből gazdagodtak meg? A nemzeti ellenállási mozgalmat úgy szervezték meg, hogy Anatóliában legyen a visszavonulási terep. A török kapitulációt 1918. október 30-án írták alá a britekkel, s ezután rögtön beindult a három ellenállási mozgalom, három az örmények és kettő a görögök ellen. Az ottomán Ittihad ve Terakki párt tagjaiból verbuvált vezetőket nem adták ki a briteknek. Az örmény javakból meggazdagodott új réteg úgy védte magát, hogy tekintélyes emberei beférkőztek a nemzeti felszabadítási mozgalomba, még Mustafa Kemal közvetlen közelébe is, így azután az ellopott örmény javak vizsgálatára 1920. január 8-án hozott isztambuli kormányrendeletet 1922. szeptember 14-én megszüntették. A nemzeti ellenállási mozgalomban végül Mustafa Kemal szépen megjutalmazta az örmények legyilkolásában részt vett Ittihad ve Terakki párt tagjait. Sukru Kaya például belügyminiszter lett, és hivatalosan is felelős a deportálások megszervezéséért. A német konzul jelenlétében így fogalmazott: "Ki kell irtani az örmény fajt." Más, a genocídiumban tevőlegesen résztvevők nevei is ismertek, a máltai foglyok közül pl.: Arif Fevzi 1922–1923-ban lakásügyi miniszter volt, Ali Cenani Bey 1924–1926-ban kereskedelmi miniszter, Trüstü Aras 1925-től 1938-ig külügyminiszter. Mustafa Kemal végül nyíltan közölte az örmények gyilkosaival, hogy vagy részt vesznek a nemzeti ellenállási mozgalomban, vagy bíróság elé állítja őket, amely szigorúan megbünteti, esetleg kivégzi őket. Maga Falih Rifki Atay, Mustafa Kemal közeli barátja erősítette ezt meg visszaemlékezésében, azzal összefüggésben, amikor a britek és szövetségeseik úgy határoztak, hogy számon kérik az ottomán Ittihad ve Terakki párton az örmények meggyilkolását.

Valahogy így lett tabuvá az örmény genocídium Törökországban, a gyilkosok egy részéből pedig "a hazát megmentő nagy hős". Taner Akcam, a cikkíró végül fölveti annak lehetőségét, hogy "a demokratikus értékek jegyében" országa "elhatárolhatná magát saját múltjától".

Kakasy Judit

Az újragondolt nemzetállami szuverenitás

Wilson, Robin: The politics of contemporary ethno-nationalist conflicts. = Nations and Nationalism, 2001. 7. no. 365–384. p.

A szerző az etno-nacionalista törekvések hátterét, kezelésének lehetőségeit, illetve az etnikai konfliktusok megelőzésének és megszüntetésének stratégiai kérdéseit vizsgálja.

Az etnikai nacionalizmus alapvetően abban különbözik a "hagyományos" nacionalizmustól, hogy itt nem egy etnikumnak az őt elnyomó állammal szembeni "szabadságharcáról" van szó, hanem egy olyan össznemzeti ideológiáról, amely minden szomszédos népet ("másokat", "őket") megsemmisítendő ellenségnek tekint. Ennek pedig egyetlen oka van: a másság, a kulturális különbözőség, illetve ezek el nem ismerése. Az ezekre a csoportokra jellemző elutasító vagy jobb esetben "csak" dogmatikus gondolkodásmód eredményei az etnikai tisztogatások, amelyek az adott területen élő, a többségtől eltérő etnikai csoportok emberi és kisebbségi jogait semmibe véve egy homogén etnikumú és szélsőségesen nacionalista nemzetállam megteremtését célozták.

Az etnikai konfliktusok megelőzéséhez a következő fontos lépések megtételére van szükség:

- az állami szuverenitás fogalmának újragondolására, szakítva a "győztes mindent visz"- elgondolással ("the winner-takes-all assumptions"). Erre két szinten van szükség: regionális szinten (szubszidiaritás) és szupranacionális szinten (I. G. O.-k);

- az egyének kisebbségi jogainak védelmére és biztosítására. Ennek legfontosabb eszköze a strukturális párbeszéd kialakítása a nemzetállam és a kisebbségek között;

- a szabad identitás-választás és -gyakorlás biztosítása az etnikumok számára, politikai és kulturális diszkrimináció nélkül.

Ez a három tényező kölcsönösen erősíti egymást, és megfelelően adaptálva a konkrét szituációkhoz, vitás helyzetekhez, az etno-nacionalista feszültségek hatékony ellenszerei lehetnek.

A nemzetállami szuverenitás és a nemzetiségi önrendelkezés fogalmainak a 20. században kialakult sajátos viszonyát, vagyis azt, hogy az egy nulla végösszegű játékhoz hasonlít, a hatalommegosztás, az egyenlő állampolgári jogok biztosítása és a demokratikus államrendszer kiépítése szüntethetik csak meg. A világban jelenleg uralkodó reálpolitikai viszonyok azonban ehelyett sokkal inkább a meglévő hatalmi viszonyok konzerválását, illetve stabilizálódását szolgálják. Jellemző példaként lehet megemlíteni a közelmúlt etnikai konfliktusainak színterei közül Ruandát, Koszovót vagy Kelet-Timort. Ezekben az esetekben az ENSZ alkalmatlannak bizonyult az etnikai konfliktusok megoldására, a sikertelenség következménye pedig az etnikumok közötti kapcsolatok teljes befagyása lett.

Mindezek ellenére azonban a nemzetközi politikai életnek számos szereplője van, amelyek kiegyenlítő szerepe okot adhat az optimizmusra. Ezek között meg lehet említeni:

- a kormányközi szervezeteket (az I. G. O.-kat);

- a nem állami szervezeteket (az N. G. O.-kat);

- a szakmai szövetségeket.

Mindezeknek köszönhetően egyfajta paradigmaváltásnak lehetünk ma a szemtanúi, amely a nemzetállami határok feloldódását és ezzel párhuzamosan a különböző szupranacionális és regionális politikai szereplők színre lépését eredményezi. Ezek együttműködését pedig a folyamatosan kiépülő hálózatok biztosítják (Kaldor 1999-ben ezt a folyamatot "the project for cosmopolitan governance"-nek nevezte el). De nevezhetjük ezt a folyamatot globalizációnak is, amely Guibernau (1996) szerint "tudatosítja bennünk, hogy az emberiségnek olyan közös problémákkal kell szembenéznie, amelyeket szintén csak közös összefogással lehet megoldani."

A transznacionális civil társadalom megvalósulása egyelőre csak a távoli jövőben képzelhető el, a kormányközi együttműködés veszélyei (például az ún. "demokratikus deficit") azonban mindannyiunk számára már régóta érzékelhetők és nyilvánvaló tények. A délszláv háború tanulságait a következőképpen foglalhatjuk össze Silber és Little (1995) szavaival: "... a hidegháború után nincs többé kollektív biztonság, sem pedig olyan nemzetközi akarat, amely megvédené a gyengéket az erősebbekkel szemben. ... a békét és biztonságot már nem lehet érvekkel és jó szándékkal megteremteni, hanem csak fegyverekkel lehet kikényszeríteni."

Vadász Rezső

Etnikai kevertség és a balkáni stabilitás kérdése

Vogel, T. K.: Ethnic unmixing and the quest for stability in the Balkans. = International Journal, 2001. Summer, 481–498. p.

A 20. század történelmére éppúgy jellemző a tömegmészárlás és az etnikai tisztogatás, mint az emberi jogok védelmének előtérbe helyezése. Ennek a kettősségnek legszembetűnőbb európai színtere a Balkán. A nacionalizmus és a népek önrendelkezési jogának újraéledése a kommunista rendszer bukásakor véres harcokhoz és humanitárius katasztrófákhoz vezetett a terület nagyobbik részén, míg a kisebbik békésen elkezdhette önálló életét.

A Balkán alapproblémája az, hogy a területen sokféle nyelvű, kultúrájú és vallású népcsoport él együtt, mégpedig keveredve. Itt lehetetlen nemzetállamokat létrehozni, többségi és kisebbségi népeknek kellene egy-egy ország határain belül békésen megférni egymással. Az 1990 előtti Jugoszláviában ez úgy sikerülhetett, hogy a központi apparátus és a hadsereg nem vett tudomást a gyűlöletről, az ellenségeskedésről és az előítéletekről, nem engedték, hogy ezek felszínre jussanak. A kommunista rendszer összeomlása után azonban megszűnt ez a visszatartó erő, és teljes mértékben felszínre került a nacionalizmus szélsőséges formája. Vannak olyan elemzők, akik szerint Horvátország lerohanása és Bosznia tragédiája elkerülhető lett volna, ezek mind a szélsőséges politikusok akarat-megnyilvánulásainak tekinthetők. Azt azonban világosan kell látni, hogy egyes emberek önmagukban nem képesek ilyen indulatokat gerjeszteni, mint amilyenek Jugoszláviában az 1990-es években megnyilvánultak, amikor szomszéd ölt meg szomszédot nemzetisége miatt, ők – tehát a politikai elit és az egyéb közvélemény-formálók – csak az eleve létező ellentétek szításáért tehetők felelőssé.

Az elsöprő erejű politikai, társadalmi és gazdasági változások hozták felszínre alapvetően a nacionalizmus szélsőséges változatát a Balkánon. Az persze jogos igény volt, hogy a Jugoszláviában élő népek immár ne egy multietnikus országban, hanem saját nemzetállamaikban élhessenek, legyenek bár szlovének, horvátok, bosnyákok vagy szerbek. Valószínűleg ennek már akkor meg kellett volna történnie, amikor a 19. század második felében a Török Birodalom elvesztette fennhatóságát a Balkánon, ám akkor a nagyhatalmi érdekek mást diktáltak. Az első világháborút lezáró Párizs környéki békerendszer sem kedvezett a kisebb nemzetek önállósulásának, ezt a kényszeres együttélést számolta fel a kommunista rendszer összeomlása. A multietnikus országok szétválása általában békés körülmények között ment végbe, a szétválást belső ügyként kezelték, nem kellett a nemzetközi közösség tagjainak beavatkozniuk. Egyedül a balkáni térség kivétel: az emberek védelmében, humanitárius okokból fegyveresen avatkoztak be a boszniai és a koszovói háborúba. Időlegesen véget vetettek a harcnak, nem engedtek további humanitárius katasztrófát kirobbantani, odaálltak a szemben álló felek közé. Megpróbálják elérni, hogy olyan vezetés vegye át a balkáni országok irányítását, amelyik biztonságos életkörülményeket tud biztosítani idegen hatalom segítsége nélkül minden állampolgár számára. Nehéz feladat ez minden kormány számára az etnikailag kevert térségekben, hiszen nehéz megértetni a sok áldozatot követelő háború után az emberekkel, hogy a másik fél nem ellenség, az egyetlen számba jöhető esély a rendezésre a békés egymás mellett élés megtanulása. Ez még valószínűleg sokáig nem megy külső fegyveres erők segítsége nélkül, akiknek puszta jelenléte is visszatartó erő.

Voltak olyan javaslatok, amelyek a lakosság áttelepítését szorgalmazták mondván: így etnikailag tiszta területek teremthetők meg saját önkormányzattal, esetleg függetlenséggel. Ez kemény ellenállásba ütközött mind a szembenálló felek, mind pedig a nemzetközi közösség részéről, hiszen ez a megoldás nem más, mint az etnikai tisztogatás egy esete, amelyet a 21. században már nem lehet eltűrni. Ráadásul elképzelhető, hogy a terület-, illetve lakosságcsere sem hoz eredményt, csak újabb összeütközéseket gerjeszt, elég ha csak arra gondolunk, hogy ki az, aki szívesen elhagyja otthonát, családját, barátait azért, hogy etnikailag "tiszta" országrészek alakuljanak ki. Ki fizetne például a lakás otthagyásáért kárpótlást, ki biztosítaná, hogy ugyanolyan értékű otthont kapjon az a szerb, aki elköltözik Boszniából. Számos megoldhatatlan problémát hozhat magával a "lakosságcsere", ráadásul olyan rossz emlékek is kötődnek hozzá, mint a második világháború után a kollektív bűnösség jegyében a németek (és a magyarok – a szerk. megjegyzése) kitelepítése Csehszlovákiából.

A nemzetközi közösség csak hosszú habozás után avatkozott be fegyveresen a balkáni háborúkba, de most jelenlétével megakadályozhat újabb összeütközéseket és olyan ötleteket, mint az etnikailag kevert területek nemzetek szerinti lakosság-átcsoportosítása. A békefenntartók munkája lehetővé teszi, hogy a politikusok tárgyalásos úton megkíséreljék rendezni a problémákat, és minden fél meghallgatásával megtalálják a lakosság számára hosszú távon legjobb megoldást. Ezenkívül támogatásukkal visszaköltözhet az a sok ezer ember, aki a háború miatt hagyta el Boszniát vagy Koszovót. Ők azonban otthonukba térhetnek vissza, nem pedig olyan etnikailag "tiszta" területre, amelyet kijelöltek számukra, és ez nagyon megnyugtató.

Biczó Krisztina: A magyarságkép változása Amerikában a 19. század közepétől

Várdy, Steven Béla: Image and self-image among hungarian-americans since the mid-nineteeth century. = East European Quarterly, 35. vol., 2001. 3. no. 309–342. p.

A nemzet és az egyén önértékelése, illetve a róla kialakult kép között általában óriási a különbség. Néhány kivételtől eltekintve minden nemzet többet tart önmagáról, mint amennyire más népek értékelik. Erre az egyik legszélsőségesebb példa a Jugoszláviában élő szerbek esete, akik magukat az 1990-es években a kereszténység védelmezőinek és mártírjainak tartották, míg a nyugatiak az etnikai tisztogatások felelőseként tekintettek rájuk.

Az Amerikai Egyesült Államokban élőknek a magyar nemzetről alkotott képe az elmúlt másfél évszázadban nagy változáson ment keresztül. A kezdeti "dicsőséges" magyarságtól a "hunky" képzeten át napjainkra egy változó, de még elég negatív imázsig jutott el ez a kép. A 19. század közepén az amerikaiak az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc miatt tekintettek bámulattal a magyarokra, "dicsőséges" nemzetként írtak róluk, akik harcoltak szabadságukért és önállóságukért. Ez a pozitív kép az 1890-es évekre eltűnt, helyét a "hunky" foglalta el, mert a század végén és a századfordulón rengeteg faragatlan és tanulatlan bevándorló érkezett Amerikába a közép-európai régióból, akiket ezzel a névvel illettek. Ők sikeresen lerombolták a jó magyar imázst, amit nem is sikerült újra feljavítani egészen a második világháborúig. Nagyjából akkortól kezdték el az amerikaiak a magyarságot ismét kedvezőbben értékelni, elsősorban a nácizmus elől menekülő tudósaink, kutatóink és művészeink miatt. A háború után két nagyobb hullámban még rengeteg magyar érkezett az Amerikai Egyesült Államokba, az első a szovjet rendszer elől menekülőkből, a második pedig az 1956-ban emigráltakból állt. Ők inkább javították, mint rontották a magyar imázst, de segítségükkel sem változott meg gyökeresen az átlag amerikai nemzetünkről alkotott képe. Ezt egy 1989-ben készített felmérés is bizonyítja. Ebben a válaszolóknak 37 felsorolt nemzetet kellett értékelni. Az amerikaiak a magyar nemzetet a 27. helyre sorolták, előttünk a kínaiak, mögöttünk a csehek végeztek. A cikk írója ezt nem tartja túl hízelgőnek, s megpróbál magyarázatot adni úgy, hogy megvizsgálja, az Egyesült Államokban otthonra lelt magyar bevándorlók milyen hatással voltak az amerikaiak magyarságképére.

Vizsgálata az 1848/1849-es magyar forradalom és szabadságharc bukása után Amerikába érkező bevándorlókkal kezdődik. 1848 előtt nincs az Amerikai Egyesült Államokban sok magyar, az átlag amerikai nem is tudott arról akkoriban, hogy ilyen nemzet is létezik a világon. Az amerikai újságokban azonban olvashatott a magyar szabadságharcról, ezt az akkori lapok saját függetlenségi háborújukkal hasonlították össze. Amikor elbukott a magyarok szabadságért és egyenlőségért vívott harca, a forradalmárokat ovációval fogadták Amerikában – éppúgy, ahogy egy évszázaddal később az ’56-os forradalom bukása után menekülőket.

Az Amerikába emigrált forradalmárok általában a magyar társadalom felső vagy középső rétegéhez tartoztak, a tanult nemesek közé. Nekik kijárt az amerikaiak éljenzése: egyrészt hős forradalmárok voltak, másrészt pedig nemesek. A 19. századi Amerikában nagy tiszteletnek örvendett az, aki nemesi származással dicsekedhetett. Egy átlag amerikai nem volt tisztában a magyar feudális társadalommal, számára minden nemes legalábbis báró vagy gróf volt. Tulajdonképpen az emigránsok nem is bánták, hogy arisztokratákat kreáltak belőlük, nekik ebből csak hasznuk volt. Ők mindent otthagytak, hazát, családot. Nem volt múltjuk, nem ismerte őket senki, és ők sem ismertek senkit. Elég nehéz volt így az élet, a boldogulás érdekében mindent be kellett vetniük, még az esetleg nem létező nemesi vagy arisztokrata származást is. Újházi László például – aki a szabadságharcban Komárom erődjénél harcolt – 1850-ben Iowában megalapította New Buda városát. 1853-ban költözött át San Antonió-ba, ahová már mint gróf és kormányzó érkezett meg. "Címei" haláláig megmaradtak, nekrológjában olvashatjuk őket.

S tulajdonképpen egy hiányt pótoltak az amerikai társadalomban: ők a mindenkor szükséges "hős" szerepét töltötték be, akikre fel lehetett nézni, éljenezni lehet őket. Így válhatott Kossuth Lajos 1851–1852-es amerikai körútja diadalúttá, és így tekinthettek az amerikaiak a magyarokra mint dicsőséges nemzetre. Ez a megbecsülés körülbelül 30 esztendeig megmaradt.

Az 1880-as évtizedtől kezdve azonban egyre több iskolázatlan és szegény bevándorló érkezett az Amerikai Egyesült Államokba, az "új világba". Eleinte az Észak-Magyarországon élő szlovákok és ruszinok közül hajóztak át sokan, de mivel ők is magyarnak számítottak, a rólunk alkotott pozitív képet rombolták. A magyar nemzetiségűek az 1890-es évektől kezdve kezdtek bevándorolni az Egyesült Államokba, de ők sem javították az egyre negatívabbá váló imázst, hiszen a társadalom alsó rétegeiből kerültek ki, főleg a mezőgazdaságból megélni nem tudó írástudatlan parasztok közül. A tanult, nemesi származású forradalmárok által formált dicsőséges magyar nemzet-kép eltűnt, átadta helyét a kulturálatlan, műveletlen és mosdatlan kelet-európai parasztnak, a "hunky"-nak. Ezzel a jelzővel pedig az általánosítás miatt nemcsak az Amerikában élő bevándorlókat, hanem az összes magyart is "kitüntették" az amerikaiak még elég sokáig.

Az a sok ezer fiatal magyar férfi, aki áthajózott az óceánon, eredetileg nem akart az Amerikai Egyesült Államokban élni. Csak néhány évig kívánt volna tengerentúli szénbányában vagy a nehéziparban dolgozni, aztán az ott gyűjtött pénzen földet vásárolni az óhazában. Vágyaik netovábbja az volt, hogy önálló parasztként dolgozhassanak a Monarchiában. Többségük (kezdetben 85%-uk, később 65%-uk) azonban Amerikában maradt, ők az Egyesült Államokban élő magyarság ősei. Az 1990-es népszámlálási adatok szerint 1,6 millió olyan ember élt az Amerikai Egyesült Államokban, aki magyarnak vallotta magát. Többségük nem tiszta magyar származású, általában vegyes házasságok leszármazottai. Csupán 10%-uk vallotta, hogy tud magyarul, de nagyon büszkék származásukra.

Az első világháború kitörése lezárta az Egyesült Államok határait, utána pedig sokáig kvóta korlátozta a magyar bevándorlást (évente kevesebb mint ezren vándorolhattak be). Az 1929-es gazdasági összeomlás után a tömegek számára nem volt igazán vonzó az "új világ" a maga munkanélküli millióival.

Az 1930-as évek közepétől ismét emigráltak magyarok az Egyesült Államokba, igaz, nem túl nagy számban. Főleg értelmiségiek, kutatók, tudósok, művészek jöttek, akik a nácizmus, az európai háború előszele miatt kerestek menedéket, és találtak munkát Amerikában. Őket nagyon megbecsülték új hazájukban, szép sikereket értek el soha nem titkolva származásukat. A magyarság hangsúlyozása ismét kilendítette egy kicsit az amerikaiak magyarságról alkotott képét, ezúttal pozitív irányba.

A második világháború alatt és után nagyon sok ember hagyta el Magyarországot általában az életét féltve vagy politikai okból. Közvetlenül a háború után sok arisztokrata, nemes, katona és magas rangú hivatalnok emigrált az Egyesült Államokba, német koncentrációs tábort túlélt zsidók pedig Palesztinába (a későbbi Izraelbe) hajóztak. A kommunista hatalomátvétel után pedig azok a demokratikus érzelmű emberek is elhagyták az országot, akik nem akartak szovjet megszállás alatt élni. Őket összefoglalóan DP-nek (displaced person), hontalan személyeknek nevezték. Többségük egy ideig német vagy osztrák menekülttáborokban élt, majd 1947 után a Nemzetközi Menekültügyi Szervezet segítségével jutottak el új hazájukba. Az adatok szerint 1947 és 1951 között a táborokat elhagyó 62 ezer magyar 88%-a a tengerentúlon (16 ezer az USA-ban, 13 ezer Ausztráliában, nyolcezer Kanadában, hétezer pedig Izraelben), 12% más európai országokban telepedett le. Az Egyesült Államok az 1950-es évek első évtizedében érkezettekkel együtt körülbelül 26 ezer DP-t, menekültet fogadott be.

Az 1956-os forradalom bukása után ismét sok ezren hagyták el Magyarországot. A közel 200 ezer ember ötöde (38 ezer fő) 1957 végéig átkerült az Egyesült Államokba, majd 1960 végéig még közel tízezren érkeztek meg oda. Megjelenésük felduzzasztotta és megosztotta az amerikai magyarságot.

A negyvenes évek magyar menekültjei főleg családos értelmiségiek voltak a Horthy-korszak eszmevilágával, akik kulturálisan, szociológiai szempontból közel álltak az amerikai értelmiségiekhez. Az ’56-osok azonban fiatal nőtlen férfiak voltak, akik nemrég kerültek ki az iskolapadból, más nézetekkel és friss ismeretekkel rendelkeztek. A "szabadságharcos" megnevezést többségük elfogadta, noha csak kis százalékuk harcolt ténylegesen. Többségük kalandvágyból és a jobb nyugati lehetőségek kedvéért hagyta el Magyarországot, nem pedig azért, mert féltek a felelősségrevonástól. Miután fiatalok, becsvágyók és rugalmasak voltak, nagyon gyorsan beilleszkedtek az amerikai társadalomba. Gazdaságilag is jól boldogultak, gyorsan találtak munkát, és nagy léptekkel haladtak felfelé a ranglétrán. Rengeteg tudós, egyetemi tanár, mérnök, üzletember került ki ebből a nemzedékből. Ráadásul a hidegháború időszakában Amerikában jó pontnak számított, ha szabadságharcos menekültként tartottak valakit számon. Ők voltak a legsikeresebb magyar emigráns nemzedék. Ez a gazdasági és társadalmi siker jó fényt vetett az anyanemzetre is, javította a Magyarországról kialakított képet.

Persze napjainkban még mindig nem annyira jó az amerikaiak magyarság-képe, mint amilyen jónak a magyar társadalom hinni szeretné.

Biczó Krisztina

A soknemzetiségű Csehszlovákiától a kétnemzetiségűig

Mar’ina, V. V.: Cehoslovakiâ: ot mnogonacional’nogo k dvunacional’nomu gosudarstvu. 1944–1948 gody. = Slavânovedenie, 2001. 5. no. 39–59. p.

Csehszlovákia 1918-ban soknemzetiségű államként jött létre. Az 1930. évi népszámlálás adatai szerint az ország 14 729 ezer lakosából 7 426 ezer volt a csehek (50,5%), 2 295 ezer a szlovákok (15,6%), 3 318 ezer a németek (22,5%), 720 ezer a magyarok (4,9%), 569 ezer a kárpátukránok/ruszinok (3,9%), 205 ezer a zsidók (1,4%) száma, továbbá külön-külön egy százalék alatti arányban voltak még lengyelek, cigányok, románok és délszlávok is. Az 1938 októberében emigrált Edvard Beneš köztársasági elnök a háború alatt végig amellett kardoskodott, hogy a felszabadulás után ki kell telepíteni az országból a németeket és a magyarokat. Beneš szerint az újjászülető Csehszlovákiának a három testvéri szláv nép – a csehek, a szlovákok és a kárpátukránok – közös államává kell válnia. A háború után azonban nem lehetett ezt az elgondolást teljes mértékben megvalósítani. Kárpátalját 1945 júniusában egy csehszlovák–szovjet egyezmény értelmében a Szovjetunióhoz csatolták. Nem sikerült elérni a magyarok kitelepítését sem Szlovákiából, nem volt teljes a szlovák–magyar lakosságcsere sem. Egyedül a németeket telepítették át 1945–1947-ben Németországba. 1946 végéig a német lakosság túlnyomó része – 2 256 ezer fő – elhagyta Csehszlovákiát. 1950-ben már csak 165 ezer német élt Csehszlovákiában, ami a lakosság 1,3%-át tette ki. A lakosság zömét ekkor már a csehek – 8 384 ezer fő (67,9%) – és a szlovákok – 3 240 ezer fő (26,3%) alkották.

A csehek és a szlovákok viszonya etnikai, nyelvi és kulturális közelségük ellenére sohasem volt felhőtlen. A közös állam megszületése pillanatától megindult a politikai mozgalom a szlovák autonómiáért. Ezt a szlovákok első ízben München után érték el, amikor a csehszlovák kormány az ország teljes szétesését megelőzendő autonómiát biztosított Szlovákiának és Kárpátaljának. 1939 tavaszán azonban Csehszlovákia mégis megszűnt létezni, a Szlovák Köztársaság azonban egészen 1945 májusáig fennállt. Ezekben az években a szlovákok végleg ráébredtek arra, hogy nemzetté válásuk nemcsak etnikai, hanem politikai értelemben is befejeződött. Megnőtt önbizalmuk, és bizonyosságot szereztek afelől, hogy a szlovák nemzet maga rendelkezhet sorsáról, nem kell útmutatást várnia kívülről, még cseh részről sem.

Az 1943. decemberi szovjet–csehszlovák egyezmény megkötése után, amikor világosan látszott már, hogy Csehszlovákia újjá fog születni, élénk vita indult meg arról, hogy az újjászülető országban milyen legyen a csehek és a szlovákok viszonya. A szlovák politikai elit egy része támogatta Csehszlovákia újjászületésének az eszméjét, és küzdött Tiso elnök rendszere ellen. A szlovák kommunisták is támogatták Csehszlovákia újjáalakítását, bár sajnálkozva váltak meg attól a még 1940-ben kiadott jelszavuktól, amely harcra buzdított Szovjet-Szlovákia megalapításáért. A szlovák kormány elleni felkelés előkészítő szerveként a kommunisták és szövetségeseik által 1943 decemberében létrehozott Szlovák Nemzeti Tanács programnyilatkozatában a szlovák nép önállóságáról beszél és arról a szándékáról, hogy a cseh néppel egyenrangú félként lépjen be a Csehszlovák Köztársaságba. Az 1944 augusztusában Moszkvában tárgyaló K. Schmiedke szlovák kommunista vezető úgy nyilatkozott, hogy Szlovákia csak föderatív alapon hajlandó belépni a csehszlovák államba. A Szlovák Nemzeti Tanács, amely a Szlovák Nemzeti Felkelés (1944. VIII. 29. – X. 28.) idején a hatalmat gyakorolta az általa ellenőrzött területen, 1944. szeptember 1-jei nyilatkozatában a két egyenjogú nemzet közös állama mellett foglalt állást. A Szlovák Nemzeti Tanács azonban nem volt biztos abban, hogy a londoni emigráns csehszlovák kormány el fogja-e ismerni a szlovák nép önállóságát. Beneš az egységes csehszlovák nemzet eszméjének a híve volt. Amikor 1943 decemberében Moszkvában a Csehszlovák Kommunista Párt Külföldi Irodájának a képviselőivel tárgyalt, kijelentette: "Önök sosem győznek meg engem arról, hogy elismerjem a szlovák nemzetet. Ez a tudományos álláspontom, amelyen nem tudok változtatni. Önök mint kommunisták védjék csak a saját álláspontjukat, nekem semmi kifogásom ez ellen, de én továbbra is úgy vélem, hogy a szlovákok csehek, és a szlovák csak a cseh egyik nyelvjárása. Senkinek sem tiltom meg, hogy szlováknak nevezze magát, de nem hagyom, hogy a szlovák nép létezését hirdessék." Benešnek és az emigráns kormánynak ezt az álláspontját jól ismerték Szlovákiában és a Tiso-rendszer hívei alaposan ki is használták. Szlovákiában is akadtak ugyan hívei az egységes csehszlovák nemzet elméletének, de a felkelés vezetőinek többsége határozottan ellenezte azt. 1944 októberében ezért küldöttséget menesztettek Londonba, hogy tisztázzák a pozíciókat. A szlovák delegáció tagjai el kívánták ismertetni a csehekkel, hogy a szlovák önálló nép, és el akarták érni, hogy a csehek is szakítsanak "a nemzeti-etnikai értelemben vett csehszlovák egység" eszméjével.

A nemzetiségi kérdés háború utáni kezelésére vonatkozó elképzeléseiben Beneš abból indult ki, hogy az 1919–1920. évi párizsi békekonferenciának a népek önrendelkezésére és a nemzeti kisebbségek védelmére vonatkozó döntései milyen felemás módon valósultak meg. Az elsőről az volt a véleménye, hogy az abszurd helyzetekhez vezethet, a másodikról pedig azt a tanulságot szűrte le magának, hogy a kisebbségvédelmi előírásokat a két világháború között nem ellenőrizte a Népszövetség vagy valamely más nemzetközi szervezet, ezért egyrészt a nem demokratikus berendezkedésű országok (Németország, Olaszország, Magyarország, Lengyelország) figyelembe sem vették, másrészt az olyan demokratikus országokat, mint Csehszlovákia, túlzott mértékben bíráltak azért, hogy nem eléggé követték ezeket az előírásokat. Beneš úgy gondolta, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak védelme gyakran ütközött az "államalkotó" nemzetek érdekeivel, és végeredményben kárt okozott az egész országnak. A szlovákokkal kapcsolatos álláspontját 1943 decemberében közölte a szovjet vezetéssel. Molotovnak arra a kérdésére, hogy kap-e Szlovákia autonómiát, úgy nyilatkozott, hogy az autonómia kifejezést kerülni akarja, mert abba mindenki azt képzel bele, amit akar, viszont többet akar adni a szlovákoknak, mint az első köztársaságban, de hogy mennyivel, az tárgyalásokon fog eldőlni. Sztálinnál tett látogatása alkalmával a szovjet vezető óvta Benešt a szlovák szeparatizmustól, és arra biztatta, hogy "otthon bánjon erős kézzel a szlovákokkal". Lehet, hogy Beneš ezt úgy fogta fel, hogy Moszkva részéről támogatják az ország jövőbeni berendezkedésére vonatkozó terveit. Az 1944. októberi londoni tárgyaláson Beneš álláspontja a "csehszlovák nemzet" kérdésében annyiban enyhült, hogy elismerhetőnek tartotta a "cseh nemzet" és a "szlovák nemzet" létét, amelyek együtt alkotják a "csehszlovák nemzetet" mint magasabb egységet, ahogy van "angol nemzet" és "skót nemzet" is a "brit nemzet" részeként. A szlovák delegáció ugyan nem kapott egyértelmű állásfoglalást a nemzeti kérdésben, de mégis "elmozdulásról" számolhatott be otthon. A cseh–szlovák kompromisszum kimunkálói számára azonban az is világos volt, hogy a csehek és a szlovákok viszonyát az új csehszlovák államban nem csak a szlovákok kívánsága, hanem a csehek állásfoglalása is alakítani fogja, márpedig a csehek többsége meglehetősen kritikusan szemlélte a szlovákokat. "Ami a szlovákokat illeti, népünk nagyobb része dühös rájuk, és nem igazán tudja elképzelni a velük való együttműködést" – áll az emigráns csehszlovák kormány külügyminisztériumának egyik 1943. végi csehországi helyzetjelentésében. A szlovák nemzeti felkelés valamelyest javított a szlovákok megítélésén a csehek szemében, de nem oszlatta el kételyeiket. Nemrég kerültek elő Ripka államminiszter feljegyzései a szlovák Novomeskyvel 1944. október 30-án folytatott megbeszéléséről, amelyek jól érzékeltetik helyzetet: "[…] az a benyomásom, hogy a szlovákok többsége nem szívből és belső meggyőződésből nyilatkozik a [közös] köztársaság mellett, hanem csak azért, mert a felszabadító harc nemzetközi összefüggésben a Csehszlovák Köztársaság helyreállításához vezet. A kommunisták alighanem üdvözölnék, vagy legalábbis nyugodtan fogadnák, ha Szlovákiát a Szovjetunióhoz csatolnák, a többiek pedig valószínűleg csak azért fognak támaszt keresni a cseh népben, mert félnek a kommunistáktól és a Szovjetuniótól. Úgy látom, hogy nem csak a náci propaganda, hanem elsősorban maga a szlovák állam hagy mély nyomokat a szlovákokon, és a nemzeti szempontból tudatos szlovákoknak csak kisebb része akarja meggyőződésből és fenntartás nélkül a Csehszlovák Köztársaságot. […] Nagyon tartok tőle, hogy ezúttal a cseh nép sem fog annyira lelkesedni a szlovákokkal való egyesülésért, mint a legutóbbi háború után, és a cseh népet is csak a számítás és az észérvek vezérlik majd a szlovákokkal közös államban való egyesülésre."

A londoni tárgyalások után a szlovák küldöttség nem tudott hazatérni, mert a felkelést közben leverték. Ezért Moszkvába utazott tovább, ahol Novomesky többek között G. Dimitrovval tárgyalt. Dimitrov leszögezte, hogy a Szovjetuniónak nem áll érdekében leválasztani Szlovákiát Csehországról. A háború utáni időkre a föderatív államberendezkedést javasolta, vagyis azt, hogy legyen külön szlovák parlament és kormány, külön cseh parlament és kormány, valamint közös szövetségi kormány és parlament. 1945 januárjában Novomesky és Valo Szlovákia már felszabadított részére érkezve ennek értelmében tájékoztatták a Szlovák Kommunista Párt vezetését és az újból aktivizálódó Szlovák Nemzeti Tanácsot. Ebben az időben a Moszkvában tartózkodó csehszlovák kommunista vezetők mind a Dimitrov által is sugallt föderatív berendezkedés mellett voltak. Időközben azonban változott a szovjet álláspont. 1945. január 23-án Sztálin fogadta Gottwaldot, és maximális óvatosságra intette a szlovák kérdést illetően. Ekkorra Sztálin már felmérte, hogy mennyi bonyodalmat okozott a nyugati szövetségesekkel való együttműködésben az emigráns lengyel kormánnyal való szakítás, ezért el akarta kerülni a hasonló bonyodalmakat a Beneš-kormánnyal. Benešék mellett Gottwaldnak számolnia kellett a cseh országrészben erősödő szlovákellenes hangulattal is.

1945 márciusának második felében Moszkvában került sor a kormányprogram tervezetének a vitájára. Ezen a londoni emigráció, a Csehszlovák Kommunista Párt és a Szlovák Nemzeti Tanács képviselői vettek részt. Beneš maga nem vett részt a tanácskozáson, de mivel minden érdekelt féllel kapcsolatban állt, naprakészen tájékoztatva volt azok menetéről. Találkozott a Szlovák Nemzeti Tanács küldöttségével is, akik ígéretet kaptak, hogy az elnök ezentúl nem használja a "csehszlovák nemzet" kifejezést, hanem "csehekről" és "szlovákokról" fog beszélni. Gottwaldnak a sztálini instrukció értelmében megegyezésre kellett jutnia Benešsel, vagyis nem hagyhatta figyelmen kívül a polgári pártok álláspontját sem, amelyek szerint a jövendő államstruktúráról nemcsak a szlovákok igényei, hanem a csehek akarata figyelembevételével is kell dönteni. Szlovákiában a hatalom gyakorlatilag a Szlovák Nemzeti Tanács kezében maradt akkor is, amikor a Moszkvában megalakult kormány és Beneš 1945. március 31-én Kassára érkezett. Ez sok fejfájást okozott a központi kormánynak akkor is, amikor az már Prágába költözhetett. Az egyenlő jogok alapján történő berendezkedés óhajával együtt tehát már a kezdetektől érezhető volt a csehek és a szlovákok ellentéte, amely egészen Csehszlovákia széthullásáig végigkísérte ennek az államalakulatnak a történetét.

Szlovák részről a föderalizmust szorgalmazták mind a kommunisták, mind pedig a Demokrata Párt. A cseh kommunisták azonban a cseh polgári pártokkal együtt a központosított állam mellett foglaltak állást. Az erőviszonyok nem tették lehetővé a szlovák álláspont győzelmét, de a lesöprését sem, így az úgynevezett első prágai egyezmény értelmében olyan kompromisszum született, hogy a szlovákok belenyugodtak a felemás államszerkezetbe, vagyis abba, hogy a cseh országrészeket a központi kormány irányítsa. Új fejleményeket hozott a Csehszlovák kommunista Párt Központi Bizottságának 1945. július 17–18-i ülése, amelyen szeparatista tendenciákra figyelmeztettek Szlovákiában, és ennek elfojtására elhatározták a Szlovák Kommunista Párt vezetésének leváltását, ami 1945 augusztusában meg is történt Zsolnán. Az új vezetés már nem támogathatta a föderalista államberendezkedést, ezért a Szlovák Nemzeti Tanácsban a Demokrata Párt vált a szlovák nemzeti jogok egyetlen védelmezőjévé és a cseh centralizmus elleni küzdelem fő harcosává. Közben Prága egyre több jogot igyekezett kivenni a Szlovák Nemzeti Tanács kezéből oly módon, hogy az 1946. április 9–11-i úgynevezett második prágai egyezség a köztársasági elnök hatáskörébe utalt több olyan jogosultságot, amely korábban a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségének a jogkörébe tartozott. Az 1946. május 26-i választásokon a cseh tartományokban a kommunisták (40,2%), Szlovákiában azonban a Demokrata Párt (62%) győzött. Országos átlagban a kommunisták a szavazatok 38%-át szerezték meg, és Gottwald vezetésével ők alakíthattak kormányt. A Demokrata Párt szlovákiai győzelme Csehországban újabb szlovákellenes hullámot váltott ki, a szlovákokat újra szeparatizmussal gyanúsították. A mindössze 30,4%-ot szerzett Szlovák Kommunista Pártot erkölcsileg megsemmisítette a demokraták nagy győzelme, ezért aztán később már a szlovák kérdésben is teljesen alárendelték magukat a prágai vezetésnek. A szlovákkérdést az új kormány már a választások másnapján rendkívüli ülésen tűzte napirendre. Az országos erőfölényt kihasználva rákényszerítették a szlovákokra az úgynevezett harmadik prágai egyezséget (1946. június 28.), amelyben a Szlovák Nemzeti Tanácsot gyakorlatilag alárendelték a központi kormánynak.

Zoltán András

Keleti szláv ortodox művelődés a két világháború közötti Lengyelországban

Labyncev, Ű. A., Scavinskaâ, L. L.: Belorussko-ukrainsko-russkaâ pravoslavnaâ knižnost’ mežvoennoj Pol’ši: Issledovaniâ i publikacii po materialam čkspedicii 1996 g. Moskva, 1999. Izdatel’stvo "Indrik". 312 p.

A két világháború közötti Lengyelország soknemzetiségű ország volt. A körülbelül 30 milliós lakosság több mint egyharmadát a nemzeti kisebbségek tették ki. Az 1931. évi népszámlálás szerint Lengyelország lakosságának 12 százaléka volt ortodox vallású, de néhány kelet-lengyelországi vajdaságban az ortodoxok aránya a 70 százalékot is elérte (Polesie, Volhínia). 1939-ben a hivatalos egyházi statisztika szerint a Lengyelországi Ortodox Egyház 5 egyházmegyével rendelkezett, több mint 4 millió hivővel, 2500 templommal és kápolnával, mintegy 3000 egyházi személlyel, 17 kolostorral. Fenntartott egy ortodox líceumot Varsóban, két papi szemináriumot (Vilnában és Kremenyecben), egy ortodox teológiai tagozatot a varsói egyetemen, ikonfestő szemináriumot, kántorképzőt, nyomdát, különféle periodikákat adott ki, és saját levéltárat működtetett. 1924. november 13-án írta alá VII. Gergely konstantinápolyi pátriárka a Lengyelországi Ortodox Egyháznak autokefál státust adományozó okiratot. Ez egybevágott a lengyel állami hatóságok óhajával, amelyek mindenképpen el akarták kerülni, hogy az ortodox vallású lengyel állampolgárok a legkisebb mértékben is alá legyenek rendelve az anyaegyháznak, a moszkvai központú Orosz Ortodox Egyháznak. Az ortodox lakosság mintegy 93 százalékát a kelet-lengyelországi vajdaságok paraszti lakossága adta, amelynek körében a nemzetté válás még nem fejeződött be teljesen. Különösen az ukrán–fehérorosz nyelvhatár mentén, Polesie vajdaságban élt sok keleti szláv, akik nem valamelyik nemzethez tartozónak, hanem "itteni"-nek határozták meg magukat (mintegy 1 millió fő), amit a lengyel statisztika kénytelen volt elfogadni. Az 1931. évi népszámlálás szerint több mint 1 millió ortodox vallotta magát ukrán, csaknem 1 millió fehérorosz, 0,5 millió lengyel, 100 ezer orosz, 22 ezer pedig cseh anyanyelvűnek.

Az ortodox hívők között tehát az őslakos ukrán és fehérorosz paraszti lakosság dominált, az ingadozó létszámú orosz lakosság többségét nem a régen megtelepült városi lakosság, hanem az oroszországi forradalom és polgárháború következtében emigrált oroszok tették ki. Gyakran oroszoknak vallották magukat a helyi ortodox értelmiség, többek között a papság képviselői is. A két világháború közti Lengyelország vezető helyet foglalt el az orosz emigránsok száma tekintetében az egész periódus alatt, egyedül talán Franciaországban volt ezt megközelítő létszámú orosz emigráns az 1930-as években. Ez azzal magyarázható, hogy a két világháború közötti Lengyelország nagy kiterjedésű keleti szlávok lakta területeket birtokolt, és e "kelet-lengyel" vidékek sokat megőriztek "orosz" jellegükből. Sok orosz emigránsnak éltek rokonai a II. Lengyel Köztársaságban, mégpedig a lakosság összes rétegében, a meglehetősen tehetős birtokos réteget is beleértve. A lengyelországi ortodox egyház nem csak lelki, hanem jelentős anyagi segítséget is nyújtott az orosz emigránsoknak.

A lengyelországi ortodox egyház helyzete nehéz volt. Csaknem állandó üldöztetésben volt része mind a lengyel állam, mind pedig a lengyel katolikus egyház részéről. Ezek az üldöztetések időnként erőszakos megtorlásokban nyilvánultak meg, sokszor olyan barbár cselekedetekben is, mint amikor Chelm körzetében 1938-ban egyszerre kétszáz ortodox templomot romboltak le. Mindezek ellenére az ortodox egyház helyzete a két világháború közötti Lengyelországban összehasonlíthatatlanul kedvezőbb volt, mint a Szovjetunióban, ahol az 1930-as évek második felére az egyházszervezetet már szétzúzták. A nehézségek ellenére igen sokrétű, nyelvi és műfaji szempontból is változatos ortodox irodalom jött létre ekkor Lengyelországban. Erről a mára már jobbára elfelejtett irodalomról hoz hírt a két orosz kutató könyve, amely egy 1996-ban végzett feltáró munka eredményét teszi közzé. Bejárták most már csak kisebb részben Lengyelországhoz, nagyobbrészt Ukrajnához és Fehéroroszországhoz, illetve Litvániához tartozó vidéket, hogy összegyűjtsék a két világháború között Lengyelországhoz tartozott terület ortodox irodalmának emlékeit. Útjuk sikerét az a módszer is segítette, hogy a lakosságtól ezeket a nekik sokszor igen becses emlékeket nem akarták megszerezni, hanem csak arra kértek engedélyt, hogy lemásolhassák a könyveket és a kéziratokat. A könyv nagyobb részét az ily módon feltárt szövegek publikálása teszi ki.

A nyomtatott emlékek között ott vannak az orosz ortodox teológiai gondolkodás kiemelkedő művei is, amelyeket a lengyelországi ortodox egyház segített megjelenni. Ezek közül a legnevezetesebb N. Glubokovskijnak az orosz teológia történetét és aktuális állapotát bemutató munkája, amely Varsóban jelent meg 1928-ban. A kevesek számára íródott teológiai szakirodalom mellett tömegesen jelentettek meg a nép számára szóló kiadványokat is. Ezek jelentős része ukrán és fehérorosz nyelvű volt. Valamivel később megjelenik a lengyel nyelvű ortodox irodalom is, amely azokhoz szólt, akik vallásukat megtartva nyelvükben lengyellé lettek. A nyomtatott művek mellett a nép és a papok között terjedtek kéziratos munkák is. Így másolták a régi és az új himnográfiai műveket, a szentek életét, krónikákat, zarándoklatok és csodák leírását, valamint paraliturgikus alkotásokat.

Mennyiségi szempontból a nyomtatott művek összpéldányszáma több millióra becsülhető, az egyes kiadványok ezertől több tízezerig terjedő példányszámban jelentek meg. A műfaji változatosság a biblikus művektől a teológiai munkákon át a liturgikus könyvekig, az egyháztörténettől a szépirodalmi művekig terjed. Ez az irodalom vallási jellege mellett nemzeti is volt, az orosz emigránsok leszármazottai mellett ezen nevelkedett a fehérorosz és az ukrán értelmiség jelentős része is.

Zoltán András

Fegyveres honvédők és fegyveres árulók a Szovjetunióban 1941 és 1945 között

Kirsanov, Nikolaj, Andreevic – Drobâzko, Sergej Igorevic: Velikaâ Otecestvennaâ Vojna 1941–1945 gg.: nacional'nye i dobrovol'ceskie formirovaniâ po raznye storony fronta. = Otecestvennaâ istoriâ, 2001. 6. no. 60–75. p.

Megtámadása idején a Szovjetuniót 16 szövetségi, 20 autonóm köztársaság, 9 autonóm terület, 10 nemzetiségi körzet alkotta, lakossága pedig 194,7 millió lélekre rúgott. Több mint 20 milliónyian csak 1939–1940-ben lettek szovjet állampolgárok, közülük Fehéroroszországba 4,5, Ukrajnába pedig 7,5 millió embert integráltattak. Besszarábia 3,2, Észak-Bukovina 0,5, Litvánia 2,88, Lettország 1,95, Észtország pedig 1,12 millió fővel gyarapította a Szovjetunió lakosságát.

Az újdonsült szovjet állampolgárok minden átmenet nélkül voltak kénytelenek magukat a szocialista átalakulásoknak alávetni, ami miatt tiltakoztak, sőt ellenállást tanúsítottak a szovjetizálással szemben. Különösen a sztálini módszereket alkalmazó mezőgazdasági kollektivizálást sérelmezték.

Az ország belpolitikailag egyébként is gyönge lábakon állott: a szovjet rendszer mindössze negyven éves volt, megvalósítása a totalitás körülményei között zajlott le, gyakran tömeges repressziók kíséretében. A lakosság társadalmi-gazdasági helyzete nyomorúságossá lett. Ezért nem csodálhatni, hogy igen nagy tömegek tápláltak ellenséges érzületeket a fennálló állapotokkal szemben.

x x x x x

A hitleri Németországban a Szovjetunió általános helyzetét a német–szovjet háború megnyerése szempontjából felettébb kedvezőnek ítélték. Meg voltak győződve róla, hogy egy-két jelentősebb katonai vereség után az egész államgépezet megsemmisül.

A németek mindenesetre igyekeztek előre meghatározni a győzelemhez vezető utat és a győzelem utáni helyzetet. A kérdés legfőbb szakértője, A. Rosenberg ütközőállamok egész sorával szerette volna Németországot szeparálni az oroszoktól, akik a Szovjetunió ázsiai térségein több "parasztköztársaságot" képeztek volna. Hitler azonban e koncepciót a háború elején elvetette, és a meghódított-meghódítandó területeket - a gazdasági haszon garantálása végett - négy birodalmi kormánybiztosságra, Ostlandra, Ukrajnára, Központi Oroszföldre és Kaukázusra osztotta. Érvei között az is szerepelt, hogy az ütközőállamok előbb-utóbb fegyverekhez jutnának, ami a német népre új veszéllyel járna.

Hitler engesztelhetetlen gyűlöletet érzett a Szovjetunióval, különösen az orosz nemzettel szemben. Ezért korántsem csak a terület és a gazdaság meghódítását tűzte ki célul, hanem a két világnézet életre-halálra küzdelmét is – természetesen német győzelemmel. Terveiben egyaránt szerepelt a szláv, főként az orosz lakosság félrabszolgaságban tartása, Szibériába telepítése és megritkítása (pl. születésszabályozás, kényszermunka, értelmiségirtás stb. által). Erről már 1941. március 30-án tájékoztatta a Wehrmacht vezetőit.

x x x x x

A német agresszió és az agresszorok magatartása következtében igen magas hőfokot értek el az állampolgárok patrióta érzelmei, függetlenül attól, hogy ki melyik nemzethez-nemzetiséghez tartozott. Minden hatodik szovjet állampolgár csakhamar eleget tett bevonulási kötelezettségének, és további 20 millió önkéntes is jelentkezett a hadseregbe, ami tovább növelte a védelmi, később a támadási lehetőségeket, mégha – különféle okokból – nem is minden jelentkező vált be katonának.

Az országban élő nemzetek és nemzetiségek köréből több mint 4 milliónyian jelentkeztek népfelkelőnek. Számuk 60 hadosztály, illetve 200 ezred szervezéséhez volt elegendő. Számos város védelmében tették magukat emlékezetessé. Az ország nyugati köztársaságaiban a háború másnapjától fogva a diverzánsok ellehetetlenítésére vadászezredeket is szerveztek. A keretükbe verbuválódott 328 ezer főnyi hadinépesség többsége egy idő után beolvadt a reguláris hadseregbe.

Az önkéntesek szervezése részint regionális alapon, részint pedig nemzetiségi alapon ment végbe. Ez utóbbi formációkba azok az önkéntesek kerültek, akik nem tudtak vagy nem jól tudtak oroszul. Itt a vezényleti-hadműveleti nyelv gyanánt a személyi állomány anyanyelvét használták. Különösen sok nemzetiségi hadtest alakult a balti államok fiaiból, de az ázsiai köztársaságok sem maradtak le: ott 14 nemzetiségi lövész-hadosztály, 15 lövész-brigád és 20 lovas hadosztály jött létre.

A háború éveiben minden szovjet seregtest soknemzetiségű volt. Egy-egy lövész-hadosztályban pl. – nagyjából a Szovjetunió nemzetiségi összetételét tükröztetve – akár 20 nemzet-nemzetiség tagjai is harcoltak egymással vállvetve. Őket 110 féle hadiújság tájékoztatta a legkülönfélébb nyelveken. A kitüntetettek között 193 nemzetiség katonái szerepeltek.

x x x x x

Akik fegyvert fogtak a németek oldalán saját hazájuk ellen, ugyancsak sokféle nemzethez-nemzetiséghez tartoztak. Átállásuk motivációja részint pszichés (a nagy területi veszteségek, a szovjet hadvezetés által is okozott katonai vereségek feldolgozhatatlansága), részint kényszerű (menekülés az éhhaláltól), részint kényszerített (kényszersorozás volt), részint pedig negatív emberi tulajdonságok (bosszú, kapzsiság) számlájára írandó.

5,7 millió szovjet katona esett német hadifogságba. A teljes létszámnak több mint a fele halt éhen, szenvedett fagyhalált, pusztult el járványokban. Jelentős volt az ellenkezés miatt kivégzett foglyok száma is.

A megmaradt hadifoglyok egy része kényszerből vagy önként az ún. "keleti katonaság" soraiban találta magát, s mint ilyen keveredett harcba a szovjet hadsereggel és partizánokkal. Sőt: a háború vége felé tagjait a Szovjetunió területén túl, pl. Olaszországban is bevetették.

A hátországban garázdálkodó bandák is megjelentek. Összlétszámuk meghaladta az 54 ezer főt. Az NKVD adatai szerint 1941 és 1945 között ezek az egyszerre köztörvényes és szovjetellenes elemek 7160 nagyobb létszámú egységben kegyetlenkedtek. És ezt olykor a németek megbízásából tették. Mindazonáltal a németek inkább az emigránsokat bízták meg diverziós feladatokkal, aminek fő formája a frontvonalak mögötti ejtőernyős bevezetés volt.

A Szovjetunió nyugati köztársaságaiban már a háború kitörése előtt léteztek különféle antibolsevista-nacionalista szervezetek (ukrán OUN, litván aktivista front, lett Ajsargi, észt Kajtselliit stb.). Az ő tagjaikból szervezték meg a németek – különféle elnevezésekkel (Ortzmilitz, Ordnungsdienst, Bürgerwehr, Heimwehr, Selbschutz stb.) és funkciókkal (őrszolgálat, rendfenntartás, partizánvadászat, tűzoltás stb.) – a helyi rendőri, félkatonai alakulatokat.

Az ukrán OUN-t mint nemzeti nacionalista szövetséget az 1920-as évek végén alapították meg külföldön. Ukrajna megszállása után megpróbálta a hajdani tagköztársaság fölött átvenni a hatalmat, minek érdekében hat menetszázadot is szervezett. Ám a németek az egymással perpatvarban álló elitjüknek (régi generáció, fiatal generáció) az áhított hatalomátvételt nem tette lehetővé. A puffer-Ukrajna Rosenberg tervezte létét a hitleri doktrína jegyében olyannyira elvetették, hogy a korábbi ukrán területet három részre osztották: Ukrajnából kihasították az ún. Lengyel Főkormányzóságot, egy részét pedig Románia alá rendelték.

A megszálló hatalom a rendőri-félkatonai alakulatok szervezése során a balti köztársaságok lakosságát és a török-tatár lakosságot preferálta. Bennük inkább megbízott, mint a szlávokban. Később, a sztálingrádi csatát követően azonban már a szlávokat is befogadták, sőt: egyre inkább sürgették őket, hogy jöjjenek, mert egyedül, sőt a szövetségesekkel együtt sem mentek a dolgok a boldog német végkifejlet felé. Ezt a fordulatot a propaganda megjuhászosodása is jelzi: többé nem gyalázta gátlástalanul a Szovjetuniót és a szovjet népeket. Alacsonyabb szinteken a gyakorlatba visszaszivárogtak a Rosenberg-koncepció egyes elemei.

Idővel az SS sorai is megnyíltak a szovjet állampolgárok előtt, nemcsak a Wehrmachtéi. A résztvevők számát 200–300 ezer és másfél millió közöttire becsülik. "Egy ekkora amplitúdó – állapítják meg a tanulmány szerzői elgondolkodtat a számbavétel minősége felől. Azonban másvalami a fontos: akár 200 ezer, akár másfél millió, nem változtat annak a tragédiának lényegén, amely a nemzetet 1940 és 1945 között sújtotta."

A tanulmány vége felé maradt A. A. Vlasov tábornok és az Oroszország Népeinek Felszabadítási Bizottsága (Komitet osvoboždenia narodov Rossii - KONR) által "jegyzett" antiszocialista-nacionalista tömegvállalkozás bemutatása, amely több mint 50 ezer személyt mozgatott meg.

A visszavonuló Wehrmacht fegyverzetének jelentős részét visszahagyta Ukrajnában, ahol testvérháború bontakozott ki, amelyet az OUN-ból kiszakadt két szervezet, a banderista Ukrán Felkelő Hadsereg és a bulbaista Ukrán Nemzeti-Forradalmi Hadsereg vezényelt antiszocialista-nacionalista oldalról. Szovjet részről ez ellen az 150-500 ezer főből álló had ellen a hadseregen kívül önkéntes vadászezredek (létszámuk 24 ezer fő volt) léptek fel, s folytatták győzelemig a kérlelhetetlen küzdelmet.

Futala Tibor

A történettudomány szovjetizálása Ukrajnában és Fehéroroszországban

Partnou, Andrčj: Savetyzacyâ gěstarycnaj nauki u Ukraine ě Belarusě. = Belaruskě Gěstarycny Aglâd, 7. tom. 2000. 476–488. p.

A szovjet történettudomány hagyatékának kritikai elemzésével a hazai ukrán és fehérorosz történetírás csak az 1990-es évektől kísérletezik, korábban csak emigráns történetírók foglalkozhattak e tabunak számító kérdéssel. Ezek általában az 1920-as éveket még a tudományos gondolkodás szabadsága korszakaként ábrázolják, amelynek az 1930-as években a kegyetlen fizikai megtorlás vetett véget. Közben a hruscsovi "olvadás" olyan reményeket keltett, hogy a szovjet tudomány "gyógyítható", de ezeket hamarosan szertefoszlatták a "pangás" korának újabb retorziói. Az ennél árnyaltabb kép kialakítása érdekében a szerző először megkísérli meghatározni, hogy mi is az a szovjet történetírás.

Az 1917. év szakrális dátum volt a szovjet tudomány számára: a történelem mereven "forradalom előttire" és "forradalom utánira" oszlott. Ezért a "szovjet történetírás" magába foglalja mindazokat a történeti munkákat, amelyeket 1917 és 1991 között adtak ki (annak ellenére, hogy a forradalom utáni évtizedekben még sok olyan tanulmány is megjelent, amelyeket 1917 előtt írtak). Nem szabad elsietni azt sem, hogy a szovjet történeti munkákat sommásan "marxistának" nevezzük. A szovjet történettudomány tudománypolitikai fenomén is volt, része volt a totalitárius rendszernek, ugyanakkor eszköze is volt az állami politikának. Társadalmi funkciója a kommunizmust építő "szovjet ember" nevelése volt, ezért a történészeknek egyrészt le kellett leplezniük a múlt "történelemhamisításait", másrészt dicsőíteniük kellett a szocializmus vívmányait. A szovjet történetírás elméleti alapja a marxizmus egyik olvasata, az úgynevezett marxizmus–leninizmus volt. Ennek főbb tézisei a következők voltak: a történelmi folyamat nem más, mint a kommunizmus törvényszerű és elkerülhetetlen közeledése; a társadalmi fejlődés szakaszos (formációs) jellegének leegyszerűsített bemutatása; a történelmi folyamat mozgatóereje az osztályharc; a tudat közvetlenül függ a társadalmi tényezőktől (ezért minden filozófiai eszme, irodalmi vagy tudományos mű lehet "haladó" vagy "reakciós").

A szovjet történetírás számára azonban nem ezek az ideológiai tételek voltak a döntők, hanem a pártutasítások. Ezek természetét az a tétel világítja meg, amely szerint a bolsevikok a múltat mint a jelen megalapozását és igazolását fogták fel, ezért a párt irányvonalának a változásával változott a történelem is. Például a nagy szovjet enciklopédia 1936. évi kiadásában Bohdan Hmelnyickij úgy szerepel, mint az általa vezetett kozák forradalom elárulója, "a kozák paraszti tömegek megveszekedett ellensége", mivel elősegítette, hogy "megszilárdulhasson Oroszország gyarmati uralma Ukrajna fölött". Az alig tíz évvel későbbi kiadásban a hetman már mint "Oroszország és Ukrajna újraegyesítésének önfeláldozó harcosa" szerepel. A szovjet "tudomány" nem rettent vissza a tények elferdítésétől sem.

A szovjet "marxizmus-leninizmus" fejlődése több szakaszra bontható. Az 1920–1930-as években egymás mellett élt a "marxista" és a "burzsoá" tudomány. Az 1930–1940-es években a marxizmus–leninizmus (a sztálini totalitárius rezsim megszilárdulásával párhuzamosan) fokozatosan dogmatizálódott, ami szervesen összefonódott az orosz nacionalista múltszemlélettel. A történelem "patriotizálása" természetes következménye volt a párt irányváltásának: korábban a világforradalomra számító pártpolitikának az Oroszországot a népek börtöneként bemutató internacionalista felfogás felelt meg, amikor azonban előtérbe került a szocializmus egy országban történő felépítésének a koncepciója, gyökeres változás történt az orosz múlt dicsőítésének irányában. Az 1950–1980-as években a dogmatizálódott marxizmus uralkodott, ugyanakkor létezett annak félig-meddig rejtőzködő ellenzéke is, amely a klasszikusok tételeit csupán külső díszként aggatta a szakmunkákra. A kutatás szabadsága szempontjából az oroszországi kutatók előnyben voltak a többi köztársaságban működő kutatókkal szemben. Néhány tudományág (orientalisztika, bizantinológia, művelődéstörténet) művelését a fővárosi kutatók monopolizálták.

A szovjet történeti munkák jellemző tulajdonságait a szerző a következőkben foglalja össze: 1. Az anyag propaganda-ízű, illusztratív előadásmódja, a forráskritika hanyatlása. 2. A bolsevik vezérek stílusát utánzó vagdalkozó hangvétel; 3. A kollektív munkák elszaporodása, a tudományos stílus fokozatos kiegyenlítődése, az egyéni stílus eltűnése; 4. Tudományos tekintélyek kikiáltása, akik aztán bizonyos témákat monopolizáltak; 5. A tudományos vitakultúra felszámolása. A szovjet történetírás állampolitikai meghatározottságából következett a kutatás tervszerűsége, a tudományos minősítés totalitárius rendszere, a rengeteg tabunak számító téma, név és dokumentum.

A fenti jellegzetességek meghonosítását nevezi a szerző szovjetizálásnak, amelynek célja az egyéni gondolkodás felszámolása volt. Ukrajnában és Fehéroroszországban a történettudomány az 1920-as években teljes szabadságot élvezett és nemzeti jellegű volt. A szabadság azonban nem tartott sokáig, mert a szovjethatalom megerősödésével a történettudomány is a figyelem homlokterébe került. Először csak a legújabb történelem, a forradalom és a bolsevik párt története, később azonban sor került a nemzeti értelmiség céltudatos megsemmisítésére, [ A fehérorosz nemzeti mozgalom szétverésérol vö. pl. Kisebbségkutatás 10/1, Budapest, 2001, 186–190.] majd a pártellenőrzés alatt álló ukrán és fehérorosz történettudományi intézetek felállítására (1936). A szovjetizálás körülményei között, amikor az önálló gondolat az ember életébe kerülhetett, többféle alkalmazkodási lehetőség kínálkozott. A már a forradalom előtt tekintélyt szerzett történészek egy része felhagyott munkái publikálásával vagy ideológiai szempontból semleges témákat választott. Sokan választották a "módszertani kollaborációt", vagyis látszólag vagy meggyőződésből áttértek a marxista módszerekre. A marxizmus lelkes propagálói közül is többen áldozatul estek az önkénynek. Néhány ukrán és fehérorosz kutatónak Oroszországban sikerült folytatniuk a nemzeti történetük számára fontos témák feldolgozását. Jellemző a két nagy, politikai vezető szerepet is vállalt történész sorsa. V. Lastouskit, aki a rövid életű Fehérorosz Népköztársaság vezetője volt 1918-ban, 1930-ban megfosztották minden tudományos címétől, száműzték Szaratovba, ahol 1938-ban agyonlőtték. Mikolaj Gruševs’kyjt, a hasonló szerepet vállalt nagy ukrán történészt ugyan nem fosztották meg tudományos címeitől, de a zaklatások és letartóztatás után tisztázatlan körülmények között halt meg Kiszlovodszkban, ahol gyógykezelték. Az 1930-as években aktívan folyik a tudomány államosítása. Az alapos tudományos munkákat végző kutatókat akademizmussal, dokumentarizmussal stb. vádolják, vagyis hiányolják műveikből a propagandatöltetet. A tudománykritika felszámolása két úton történt: egyrészt megjelentek azok a szaktekintélyek, akiknek a munkáit nem lehetett bírálni, másrészt a recenziós műfaj a politikai megtorlás eszközévé vált. 1934 és 1954 között kialakult egy kötelező (bár lényegében antimarxista) séma a Szovjetunió nem orosz népeinek történeti fejlődésére, amely szerint ezen egykor elnyomott népeknek a fő szövetségese mindig az orosz proletáriátus volt, ezért ezeknek az Orosz Birodalomba való betagolása mindig "haladó" fejleménynek minősült, vagyis a nem orosz népek fejlődésének a mozgatórugója az oroszokkal való egyesülés vágya volt.Minden politikai nyomás ellenére azért születtek a szovjet korban is értékes, főleg forráskritikai művek. El kell azonban ismerni, hogy a történészek többsége mind Ukrajnában, mind Fehéroroszországban alkalmazkodott a szovjet tudományos etikához és stílushoz. Kétségtelen, hogy a szovjetizálás lényegesen eredményesebb volt Fehéroroszországban, mint Ukrajnában. Ennek oka az, hogy a fehérorosz történettudománynak nem voltak olyan erős, a szovjet korszak előtt kialakult hagyományai, mint az ukránnak. Ez a hagyomány a hatalmas hivatalos nyomás ellenére is fenntartotta Ukrajnában a hazai történet színvonalas művelésének igényét.

Zoltán András

Új monográfia Finnország történetéről

Finnország története. Szerk. Anssi Halmesvirta. Debrecen, 2001. Debreceni Egyetem, Kossuth Egyetemi Kiadó, 347 p.

Jyväskyläi történészek írták és debreceni egyetemi kutatók és hallgatók fordították magyarra a 2001 nyarán Anssi Halmesvirta szerkesztésében Debrecenben megjelent Finnország története című kötetet. A fejezetek szerzői egy-egy korszak szakértői: Janne Vilkuna, Marko Lamberg, Petri Karonen, Anssi Halmesvirta, Toivo Nygĺrd, Heikki Rantatupa, Heikki Roiko-Jokela és Seppo Zetterberg. A magyar közönség számára készült közel 350 oldalas munka a legújabb kutatási eredmények felhasználásával ad áttekintést a finn történelemről az őskortól napjainkig.

A finn történelemről szép számmal láttak már napvilágot hosszabb-rövidebb munkák magyar nyelven, de ezeket általában nem történészek írták, mert a finn történelem kutatása jórészt nem tartozott a magyar történettudomány érdeklődési körébe. A második világháború előtt nagyrészt a rokon népek iránti lelkesedés ihletett ilyen munkákat, de növekedőben volt a szakmailag megalapozottabb munkák száma is. A második világháborút követő évtizedek nem kedveztek a finn történelmet objektívan feltáró munkák megszületésének, sem a finn nyelvű munkák lefordításának. A magyar olvasó jórészt csak a Finn Kommunista Párt történetével ismerkedhetett meg alaposabban. Dolmányos István Finnország történetéről írott több mint 400 oldalas monográfiája 1972-ben jelent meg. Művének nagyobbik része ma is jól használható, de az osztályharc és a Szovjetunió szempontjait előtérbe helyező megközelítési mód különösen a 20. századi részt tette elavulttá. 1979-ben jelent meg Szíj Enikő Finnországról készített útikönyve, amelyben egy alapos, kb. 80 oldalas áttekintés szól a finn történelemről, amelyet különösen a magyar vonatkozások tesznek ma is használhatóvá. Az 1980-as évek végétől kezdődően a Finnország és a finn történelem iránti megnőtt érdeklődésnek és a megváltozott körülményeknek köszönhetően szép számmal jelentek meg cikkek, tanulmányok, fordítások, sőt monográfiák is a finn történelemről. Ez utóbbiak Gombos József nevéhez fűződnek, aki 1994-től kezdve három kötetben – 1809-től napjainkig – dolgozta fel Finnország politikatörténetét.

Az Anssi Halmesvirta szerkesztésében megjelent új kötet az utóbbi években Finnországban folytatott kutatásokon alapszik, a korábbi megállapítások rendszerezése mellett bepillantást enged a legújabb eredményekbe is. Ez utóbbiak még nem mindig teljesen kiforrottak. Jól érzékelhető a műben, hogy a szerzők általában igyekeztek szakítani a korábbi beidegződésekkel és felfogásokkal. A nyolc szerző megegyezett egymással a főbb tematikai arányokról (eseménytörténet 50%, eszme- és kultúrtörténet 25-25%), de mindenki a saját álláspontját fogalmazta meg az általa vizsgált korszakról. Ez egyrészt érdekesebbé teszi a művet, hiszen több szerző egyéni látásmódján és munkamódszerén keresztül közelítjük meg a vizsgált korszakot, másrészt az eltérő stílusok és hangsúlyeltolódások némileg zavarják a mű egységét, és óhatatlanul is kisebb átfedésekhez vezetnek. Vannak részek, amelyek kissé hosszúnak tűnnek, míg máshol a szerzők dinamikusan és érdekfeszítően "haladnak előre", figyelve az optimális arányokra. Egyes fejezetrészeknél azonban annyira "felgyorsulnak az események", hogy az olvasónak szinte már gondot okoz követésük. Valószínűleg az egymás közötti fejezetfelosztásoknak tudható be, hogy néhány lényeges esemény vagy tény ismertetése hiányzik, vagy nincs a súlyának megfelelő mértékben kifejtve. Ilyen például Finnország függetlenségének elismerése szovjet-orosz részről; Ahvenanmaa (Ĺland) autonómiája; csak utalások történnek az Ahvenanmaa miatti svéd–finn konfliktusra; mit jelentett a Marshall-segély kérdése Finnország számára stb. A második világháborús korszak nyugodtan alkothatott volna külön fejezetet, ezt nemcsak az események és következményeik fontossága, de a magyar olvasók érdeklődése is indokolná.

A finn történelmet egyértelműen a svéd történelem részeként tárgyaló harmadik fejezetben talán szerencsésebb lett volna a politikatörténetet a társadalmi, gazdasági és művelődési kérdések előtt tárgyalni. Hasznosak az időnként fel-felbukkanó összegző és általánosító szakaszok egyes részeken belül, továbbá a fejezetek végén található térképek, amelyeken figyelemmel kísérhető Finnország határainak módosulása. Segítik a tájékozódást az ugyanott fellelhető friss szakirodalom-jegyzékek és függelékek. Viszont az olvasók még jobb eligazodását szolgálhatták volna olyan rövid kronológiai áttekintések, mint amilyen például az 1. fejezet végén olvasható. Lényeges függelékek a kötet végén is találhatók. A finn történelem egyetemi oktatását könnyíthetné, ha több finn nyelvű szakkifejezés szerepelne zárójelben. A jobb megértést jegyzetek is szolgálhatták volna, mint például az oikeaoppisuus (igazhitűség) kifejezés esetében.

Érdekesek a Magyarországra és a magyar történelemre vonatkozó utalások az A. Halmesvirta és a S. Zetterberg által írt fejezetekben, továbbá a téli háború magyar önkénteseiről szóló függelék. Mivel magyarok számára írt könyvről van szó, mely oktatási segédeszközként is használható, szerencsés lenne más fejezetekben is kiemelni esetleges magyar vonatkozásokat vagy további kelet- és közép-európai párhuzamokat is hozni. A két világháború közötti külpolitikai orientációnál a megszokottnál jóval több szó esik Észtországról. Ez érdeklődésre tarthat számot, hiszen Észtország történelme kevéssé ismert Magyarországon, másrészt kérdéses, hogy a különböző tervek viszonylag részletes bemutatása nem szorítja-e kissé háttérbe például a finn–svéd kapcsolatok tárgyalását.

A könnyebb áttekinthetőséget szolgálja a bel-, a kül-, a gazdaság- és a társadalompolitika külön alfejezetekként tárgyalása. Az eszme- és művelődéstörténeti részek érdekesek, lényegretörők. A politika-, a gazdaság-, a társadalom- és az eszmetörténet mellett tükröződnek a műben azoknak az egyre népszerűbb kutatási irányoknak az eredményei, amelyek például az életmód vagy a használati eszközök változásának vizsgálatát is bevonják a kutatás körébe.

A különböző szerzők és stílusok, továbbá a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt nem volt könnyű dolga a kötet hét fordítójának, ahogyan arra Kiss Antal docens – szellemesen és példamutató önkritikával – utalt is a mű bemutatóján. A fordítók általában jól oldották meg a feladatot, de nem sikerült teljesen egységesíteni a szóhasználatot. Gondot okozott egyes földrajzi nevek Magyarországon elfogadott használata: pl. Hiidenmaa – Hiiumaa; Saarenmaa – Saaremaa; Götanmaan déli része – Götland déli része; Syväri – Szvir; Ääninen – Onyega; Äänislinna – Petrozavodszk; a különböző tartományok (kormányzóságok) nevének egységesítése például a 17–18. századnál (pl. Livónia - Livland); vagy furcsa a zárójelben található magyarázat a szigetcsoportra: Ahvenanmaa (ma Ĺland-sziget). A közigazgatási fogalmak közül a lääni néha megye, néha pedig tartományként szerepel. A finn kruunu és a magyar korona szó használata nem egyezik meg teljesen, a fordítás ezt nem mindig vette figyelembe. A középkori és kora újkori (svédországi) valtaneuvosto kifejezésnél indokoltabb lenne a hatalmi tanács vagy a (127. oldalon szereplő) királyi tanács használata. Az általában államtanácsnak fordított kifejezés – igaz, Dolmányosnál is így szerepel – összetéveszthető a már 20. századi valtioneuvosto (államtanács, mely gyakorlatilag a kormányt jelenti) fogalommal. Az 1500-as évek vagy 1600-as évek meghatározás helyett a magyar történetírásban a 16. vagy 17. századot szokták használni. A välirauhasopimus nem ideiglenes béke, hanem fegyverszüneti egyezmény. Inkeriek helyett egyértelműbb az inkeri finnek kifejezés, ha a 17. században Inermanlandba (Inkeribe) települt finnek utódairól van szó.

A finn szerzők által írt és magyar nyelven megjelent új Finnország története érdekes és hasznos olvasmány, mely az egyetemi oktatás mellett hozzájárul a finn történelemtudomány eredményeinek magyarországi hasznosításához és a Finnország és a finn történelem iránti töretlen érdeklődés kielégítéséhez.

Bereczki András

Vissza