Kisebbségkutatás - 11. évf. 2002. 1. szám

 

Egy megtört tabu: a görögországi szlavofónia

Voss, Christian: Das slavophone Griechenland - Bemerkungen zum Ende eines Tabus. = Südosteuropa Mitteilungen. 2000. 4. no. 351–363. p.

Évszázados tabut dönt T. Kosztopoulosz a 2000-ben, Athénban megjelent monográfiájával („I apagorevmeni glossza) a „tiltott nyelvről", azaz Görög-Macedónia szláv dialektusairól. Görögországban a független Macedónia létrejöttét (1991) kísérő, minden korábbinál hangosabb nemzeti hisztéria talán hosszabb időre elült az utóbbi évek politikai liberalizmusa hatására. Akkoriban az emberi és kisebbségi jogi fórumok élénk érdeklődését is kiváltotta a téma.

Az előzmények az első és második balkáni háborúra nyúlnak vissza, melyek nyomán a történelmi macedón területek az oszmán kötelékekből kiszabaduló Görögországhoz kerültek. Az új független nemzeti állam nem kevés erőfeszítést tett – a vallási azonosság jegyében – a macedo-szláv kisebbség letagadására, a beolvasztás távlati elképzelésével. Kapóra jött ehhez az 1919-es görög–bolgár lakosságcsere-egyezmény, amely jelentős számú szláv elemtől „szabadította" meg a görögöket, legalább a Vardar folyótól keletre eső övezetekben, míg az attól nyugatra eső részek kiürítését Szerbia opponálta, a maga etnikumának nyilvánítva a szláv lakosokat. Ekkor rövid időre „szerb" kisebbségként el is ismerték őket, ugyanakkor spontán kivándorlás indult Szerbia felé. A terület etnikai összetételét döntően a mintegy milliós kis-ázsiai görög menekült tömeg letelepítése változtatta meg. Később, 1948–1949-ben a polgárháború vesztes oldalán szereplő macedo-szlávok tömeges emigrációja csökkentette tovább a kisebbségi arányt. A macedónok kisebbségi identitását, önmeghatározását a görög diszkriminációs politika természetesen inkább élesztette, mint fékezte, mind a háború előtt, mind pedig azóta. Az identitás közelebbi behatárolása egyébként a környező szláv övezetek politikai térnyerése szerint változott: hol „bolgár", hol meg „szerb" irányultságú volt, s csak a titói Jugoszláv-Macedónia létrejötte nyomán került előtérbe a macedón azonosság. A görög politika egészen a ’90-es évek elejéig inkább elismerte – európai unszolásra – akármely más kisebbségét, például a török pomákokat, de minden erejével tagadta e kisebbség meglétét, esetenként vitatta a szláv identitását.

A macedo-szláv etnikum a nagyobb történeti mozgások elültével főként három körzetben (Florina, Kasztoria, Pella) oszlik el. Létszámukról és a körzetekben elfoglalt számarányukról a legellentétesebb adatok kerülnek szóba, attól függően, hogy melyik oldal beszél róla. Kosztopoulosz idézi egy független történész adatát, aki 130-150 ezres létszámot ad meg a három körzet területén, ami például Florinában – egy másik forrás szerint – eléri a 80%-os helyi arányt. A kisebbségi helyzet a legutóbbi időkig egyébként szociális különbségekkel is párosult a vidék ipari, infrastrukturális elmaradottsága okán. A 80-as években a görög belföldi turizmus számára felfedezett vidék kisebbségi lakossága nem csinált problémát abból, hogy görög feliratokkal és hazafias jelszavakkal álcázza magát a házkapukon és cégtáblákon. De még így is kirobbantak kisebb-nagyobb konfliktusok, amelyekre szabadtéri zenés vigalmak alkalmával a kisebbségi folklór szerepeltetése vagy kétnyelvű privát feliratok elhelyezése adott okot.

A macedo-szlávság önszerveződése csak a ’80-as évek végén indult meg, válaszképpen a helyi erőszakhullámra. Kezdetben a folklór védelmére jött létre kulturális szerveződés („Bor-búza" szövetség, 1990), miután a nyugati emberi jogi fórumokkal is felvették a kapcsolatot. A szervezet tevékenysége, ismét csak az elhallgattatás fenyegetése nyomán, azonban politikai irányba fordult, és az 1994-es európai parlamenti választások keretében nyilvánosan fórumot kapott. A florinai iroda anyanyelvű névtáblájának elhelyezését újabb erőszakos fellépés követte 1995-ben. (A résztvevők pere két évvel később felmentéssel végződött.) A kisebbségi önszerveződés időközben támaszra talált Minority Groups Research Centre görög irodájának jóvoltából, amely a belpolitikai liberalizálódás nyomán kezdhette meg munkáját. Az iroda 1998-ban nemzetközi konferenciát rendezett a macedo-szláv nyelvkérdésnek.

A kisebbségi szövetség követelései sorában a nemzetiségi folklór, a kétnyelvű feliratok legalizálása, a munkaerőpiacon tapasztalható diszkrimináció megszüntetése, valamint az anyanyelven történő oktatás bevezetése szerepel. Ez utóbbi, mint az említett konferencián is nyilvánvalóvá vált, egyelőre azonban nem egyszerű kisebbségpolitikai és/vagy tanügyi kérdés, hanem a nyelvi standard kérdése is. Többféle dialektusról van szó, melyek egységesítő kodifikálására a ’20-as években történt meg az első – sikertelen – kísérlet. A macedo-szlávok körében is tartja magát az a nézet, ami szerint az 1944-es jugoszláv-macedón kodifikáció nem vette figyelembe e dialektusokat, így az abban gyökerező mai nemzeti macedón nyelvhez közvetlenül kapcsolódni nem lehet. (Nem értik például a szkopjei rádió vagy tévé nyelvét!) Ez az állítás tudományosan azonban meglehetősen sántít, tájékozatlanságból vagy prekoncepcióból fakad. (A kisebbségi aktivisták olykor még a polgárháború tájékáról hozott balos-sematikus, esetleg maoista nézetek talaján állnak.) Valójában ebből csak annyi igaz, hogy a szkopjei beszéd modern szókincse tömve van mindazzal a saját neologizmussal, ami a háború utáni jugoszláv-macedón nyelvfejlődésből fakadt, és a görögországi macedo-szláv számára idegen. A modern szókincset itt általában a görög nyelvből honosították. Az alapszókincs és a nyelvi alapok tekintetében a jugoszláv kodifikáció viszont éppen hogy nagyon is „nagymakedón" célzatú volt (hátterében a korai titói politika balkáni nagyralátásával). Ettől függetlenül a saját standard megteremtése valóban önálló kodifikációt kíván, görög háttérrel és a helyi hagyományelemek kiemelésével. Minderre az új európai korszak hajnalán talán adottak lesznek a lehetőségek.

Komáromi Sándor

Vissza