Kisebbségkutatás   -  10. évf. 2001. 1. szám

Nagy Levente

A nacionalizmus természetrajza

The Natural History of Nationalism

The key question of the problems related to nationalism is the process of ˝de-politicizing˝. If we manage to draw out ethnic problems from state politics (or at least to launch this process on that point where the harmful influence of nationalism exceeds tolerance level), then we can really go on towards a hopeful future in the third millennium.

"Az emberek nem annyira atyjukra, mint inkább a korra hasonlítanak, amelyben élnek", állítja egy arab közmondás, utalván ezzel a történelem színpadán végbemenő változások állandó jelenvalóságára. E szakadatlan folyamatban minden egyes korszak az őt megelőző és követő közé ékelődve egy láncszemét képezi a történelemnek, a maga jól meghatározott társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális sajátosságaival, azzal a szellemmel és értékrendszerrel, melyek végső soron meghatározzák a szubjektum életvitelét is.

A különböző korszakok jellemzői közül a szemléletesség kedvéért ragadjuk ki például az értékrendszert, és próbáljuk meg egy leegyszerűsített példa segítségével ezen a szinten láthatóvá tenni a különböző korokban végbemenő változásokat. A 12. század embere számára például valószínűleg a lovagi rang jelentette az egyik legfontosabb önazonosítási tényezőt, míg a 17. századi Rajna menti lakos már protestáns vallására volt büszke. Kétszáz évvel később ugyanezen vidék lakója várhatóan németségét tartotta nagyra, hiszen nemzeti hovatartozása képezte azt a tényezőt, amelynek alapján azonosítható, másoktól megkülönböztethető lett. A németségét hangsúlyozó személy a történelmi fejlődés belső logikája következtében tartotta nemzeti hovatartozását elsődlegesnek más önazonosítási tényezővel szemben; ekkorra érkezett el a "nacionalizmus kora".

Mi a nacionalizmus? Több mint száz éve foglalkoztatja ez a kérdés a szakembereket, de egyértelmű válasz még nem született. Sokszor tűnt és tűnik meddőnek a válaszadás kísérlete, ennek ellenére a nacionalizmus problematikája ma is az érdeklődés középpontjában áll. Ez a tanulmány is egy lehetséges válasz erre a kérdésre, egy próbálkozás a nacionalizmus lényegének megközelítésére, felmutatására és "kezelésére". Ugyanakkor nem célja a nacionalizmus dialektikus fejlődéstörténetének bemutatása. A jelenség mélyére szeretne hatolni egy elméleti elemzés keretében, megtalálva azokat a - biológia nyelvén szólva - géneket, amelyek kódolják és működtetik azt. Nyilvánvalóan nem lehet és nem is szabad elvonatkoztatni a társadalomtól és társadalmi rendszertől, amelyre és amelyben a nacionalizmus hat, de itt az elsődleges cél a nacionalizmus burkának felfejtése, majd azon belül egyfajta rendszer felállítása azért, hogy zavarba ejtő sokszínűsége ellenére is tematikusan, hozzáférhetően állhasson az olvasó előtt. E kísérlet záróakkordja a nacionalizmus káros hatásainak orvoslására tett javaslatokat tartalmazza.

Próbálkozásunk sikeréhez alapvető követelmény a nacionalizmus táptalajának, a nemzetnek mint fogalomnak a tisztázása, lévén, hogy ma is élénk vita folyik ennek értelmezése, valamint az ún. "kultúrnemzet" és "politikai-nemzet" elsőbbsége, legitim volta körül. Néhány olyan kulcsfontosságú fogalom, mint averzió, emlékezés, etnocentrizmus újbóli tisztázása is remélhetőleg közelebb visz majd a nacionalizmus lényegének megértéséhez. Mindenekelőtt vessünk hát egy pillantást a 'talajra', amelybe a nacionalizmus mély gyökereket ereszthetett, és amelyből táplálkozhatott kétszáz éven keresztül.

A "nemzet" latin eredetű szó, kezdetben a vérrokonság megjelölésére használták. A "nasci" igéből származik, jelentése "megszületni". A 18. században ezzel a terminussal már egy állam összlakosságát jelölték, jelentése fokozatosan egybefonódott a nép, illetve az állam fogalmával, és a tartalmaknak ez az egymásba mosódása, bizonyosfajta tartalmi és terminológiai konfúzió még ma is gyakran érvényesül.

Ernest Renan szerint a nemzet egy olyan lelki és szellemi entitás, amelyet két tényező határoz meg: egyfelől a múlt fontosságának tudata és egyfajta örökség birtoklásának a tudatosítása, másfelől a jelen együvé tartozás erős vágya és a közös örökség átmentésének óhaja. Más szóval a dicső múltra alapozható közös jelen és az erre építhető közös jövendő képeznék a nemzetnek mint közösségnek a meghatározó kritériumait.

Sztálin nemzete "nem egy faji, törzsi közösség, hanem a történelem folyamán kialakult emberi csoportosulás", olyan sajátosságokkal, mint például: közös nyelv, közös terület, egységes gazdasági élet és közös lelki alkat - olyan alkotóelemek, melyeket a közös kultúra kötőanyaga forraszt egységgé.

Anthony Giddens úgy véli, hogy nemzetről csakis abban az esetben beszélhetünk, ha egy szuverén államnak sikerül egységes adminisztratív rendszerrel átfogni egy jól meghatározott terület lakosságát. Egy másik meghatározás szerint "a nemzet közös ideológiával, közös intézményrendszerrel és szokásokkal, valamint erős együvé tartozási érzéssel rendelkező közösség."

A nemzet meghatározásainak sokaságából e néhány kiemelt példa rávilágít arra, hogy a megközelítések száma is igen sok, mindegyik más és más sajátosságot vél legfontosabbnak a nemzet ismérvei közül. Ezért egyre szükségszerűbbé válik a különböző megközelítések átfedési pontjának, területének megtalálása és behatárolása, annak a tényezőnek vagy tényező-együttesnek az azonosítása, amely a nemzetet nemzetté, vagyis minden előző emberi közösséggel szemben sajátossá, egyedivé emeli.

Az tény, hogy a közös jelen, a múlt örökségének átvétele, ápolása és továbbadása a nemzet sajátosságai közé tartozik. Az is való, hogy egy nemzet létéhez szükséges a közös nyelv, kultúra, a viszonylag egybefüggő terület, a közös lelki alkat, viszont e jegyek megléte még nem teszi a nemzetet minden más közösségtől különbözővé, egyedivé, hisz ezekkel és hasonlókkal évszázadokkal ezelőtt is rendelkeztek már emberi közösségek. (Gondoljunk pl. a 15. század Velencéjére, Firenzéjére.)

Mitől nemzet a nemzet? Mi az a sajátos elem, amely megkülönbözteti a nemzetet más olyan közösségektől, mint például: faj, osztály, felekezet, nem, nép és így tovább? Max Weber szerint "a nemzet olyan közösség, amely általában saját államának megalapítására törekszik." Az eddigiekhez hozzáadva a Max Weber-i álláspontot, a következőképpen határozhatjuk meg a nemzetet: közös nyelvvel, kultúrával és történelmi tradíciókkal rendelkező közösség, mely saját szuverén államának megalapítására törekszik, létrejötte után pedig annak védelmezését tekinti alapfeladatának. Tehát a nemzet egyedi jellegét más közösségekkel szemben az államalapítási és/vagy államvédelmezési törekvés adja, mely az önkifejezés, önrendelkezés és önmegvalósítás érdekében történik azért, hogy egy adott közösséget nemzetté tevő szubjektív (közös lelki alkat, tradíciók) és objektív (nyelv, terület) tényezők megőrzése és adott esetben továbbfejlesztése, akadálymentes legyen egy szuverén állam keretein belül.

A nemzetnek egy ilyen meghatározása a 'kultúrnemzet' elsőbbségét sugallja a 'politikai-nemzettel' szemben. Ez utóbbi hívei azt hirdetik, hogy a nemzetet tulajdonképpen az állam - mint domináns politikai egység - határain belül élő állampolgárok alkotják, és ez a kötelék erősebb, mint például az, amit a közös nyelv biztosít, ezért elsődleges: A felfogás képviselői viszont megfeledkeznek arról, hogy a nyelvi, kulturális, történelmi kötelékek erősebb kapocsnak bizonyultak a politikai kohéziónál, arról, hogy "a mély kötődés sokkal inkább a természetes (vagy érzelmi) ragaszkodásból sarjad, mint puszta politikai vagy társadalmi együvé tartozásból". (A politikai nemzetfelfogást nem tartom elfogadhatónak, mivel a nemzet alapjain - és erről a későbbiekben részletesen szólok - az 'etnikum' áll, s így nem tartalmazhat különböző nyelvet beszélő és eltérő kultúrával rendelkező elemeket. Együttélés természetesen elképzelhető, erre számos példa is van, de az ilyen típusú együttélés tulajdonképpen egymás mellett tartózkodás, ami nem jelent feltétlenül egyazon nemzethez való tartozást.)

Hogyan vált a nyelv, a kultúra és a múlt az önazonosítás, a hovatartozás kulcsfontosságú tényezőivé? A felvilágosodás előtti ember a keresztény vallással azonosult a legjobban. Ez számára nemcsak az üdvözülést, a "lélekmegmentés" kulcsát jelentette, hanem a legerősebb csoport-kohéziót is. A felvilágosodás, majd az utána következő korszakok jelentős nyitást eredményeztek, egyfajta eltolódást a világi dolgok irányába, arra késztetve a kor emberét, hogy a vallástól különböző támaszt is keressen, valami olyan spirituális rendszert, ami azért képes megtartani, átvenni a vallás korábbi szerepkörét. Ennek betöltésére a nyelv, a kultúra, és az elődökre való romantikus visszatekintés egyfajta keveréke látszott a legígérkezőbbnek. Megfelelő társadalmi feltételek mellett lehetővé vált egységes kultúrák kiépítése, melyek olyan mértékben hatoltak be az emberek tudatába, gondolatvilágába, életvitelébe, hogy a nyelvvel és kultúrával való azonosulás - az egyén és a közösség szintjén is - elsődlegessé emelkedett. Egy új, a keresztény vallástól különböző "ideológiai hatalom" körvonalai kezdtek kibontakozni. Egy ilyen, az egész államra kiterjedő folyamat hatásának figyelembevételével nem lesz nehéz megértenünk tehát azt a törekvést, melynek értelmében az egyén olyan társakkal kíván politikai egységre lépni, akikkel azonos nyelven beszélhet, és azonos kultúrában, történelmi tradíciókban osztozhat. Ugyanis a nemzet köré kristályosodott állam alapvető szerepei közé tartozik az "új identitást" meghatározó hármas tényező - nyelv, kultúra, tradíciók - védelme. Mindaddig, amíg az egyén az államot bízza meg a nyelv-kultúra-múlt védelmével, addig nemzeti egységre és politikai egységre való törekvése gyakorlatilag egybeesik, ugyanúgy, ahogy egy adott esetben az állam határai egybeeshetnek a nemzet határaival. Egy akarat-kultúra-közösség-államigazgatás fúziójáról van ilyenkor szó. Az előbbiekben úgy definiáltuk a nemzetet, mint közös nyelvvel, kultúrával és múlttal rendelkező közösséget, mely saját szuverén államának létrehozására törekszik. Ha egy közösség azonos nyelv-kultúra-történelmi tradíciók birtokosa, de léte minden politikai hatalom igénylésétől mentes, akkor etnikumról beszélünk. Ha politikai hatalmat akar, de igénye nem államalapításra, hanem csak területi autonómiára irányul, akkor ezt a közösséget nemzetiségként tarthatjuk számon. Ez esetben viszont bizonyos politikai-társadalmi feltételek módosulása a közösség nemzetiségi követeléseinek átértékelését eredményezheti, és ezek nemzeti igényekké válhatnak.

Mindezek után térjünk rá e tanulmány alapkérdésére: mi a nacionalizmus? Az eddigiek figyelembevételével kijelenthetjük, hogy a nacionalizmus az a törekvés, mely egy etnikumot nemzetiségi vagy nemzeti rangra emel, más szóval egy, a nyelvet, kultúrát, múltat, tehát identitást védő politikai hatalom megszilárdítására, további erősítésére irányuló tendencia. (Az etnikum nemzetiséggé válása után, még ha további olyan politikai törekvés észlelhető, mint az államalapítási szándék, ebben az esetben is ugyanarról a nacionalizmusról van szó, ami így már egy következő szinten hat.) A nacionalizmus, e meghatározás értelmében tehát politikai elemmel tölti fel az addig tisztán kulturális etnikumot, addigi természetes állapotából kiragadva "jogi létre" kívánja hívni azt. A politikai hatalom felhasználása mint az identitás három alapkövének (nyelv-kultúra-tradíciók) védelmezője, biztosítja egyben az etnikum folytonosságát, s ilyen értelemben a nacionalizmus a nemzet-nemzetiség és nem az állam iránti hűség megnyilvánulása, mint azt a "politikai nemzet" hívei állítják.

Az államok többsége magába foglal egy államhatalommal rendelkező nemzetet és legalább egy nemzetiséget és/vagy etnikumot. Az államkeretekbe préselt nemzetiségek és állam nélküli nemzetek autonómia- vagy új államalakítás irányába történő kitörési próbálkozásai egyfelől egy államfalba ütköznek, amelynek áttörése elég valószínűtlen, másfelől pedig az államhatalmat birtokló nemzet kisebbségellenes tevékenysége is olyan erőket termel, melyek összeütközésre hivatottak, megteremtve ezzel a belső egyensúly helyett a krónikus belzavarok állapotát. A nacionalizmus és az általa egy államon belül keltett feszültség - mint ok és okozat - világosabb megértése érdekében szükségesnek vélem három olyan "jelenség" újbóli megvilágítását, melyeknek ismerete mélyebb bepillantást enged a nacionalizmus - gyakran zavart, sőt és zavargást keltő - természetébe. Ezek a következők: averzió, emlékezés, etnocentrizmus.

Az averzió részletes pszichológiai elemzése nem feladata e tanulmánynak. Itt elegendőnek vélem Thomas Hobbes a vágyra és idegenkedésre vonatkozó álláspontjának rövid bemutatását. Hobbes szerint "az egyénben megvan a dolgok iránti vágy vagy idegenkedés. Egyesek ezek közül az egyénnel születnek, mások viszont a dolgok kipróbálásából, hatásaik megtapasztalásából erednek." Azok a dolgok, amelyek ismeretlenek az egyén számára, vagy amelyeket tapasztalatainak köszönhetően ártalmasnak vél, rendszerint averziót váltanak ki.

A különböző nyelvet beszélő és eltérő kultúrával rendelkező közösségek nem ismerik kellőképpen egymást; a kellő ismeretek hiánya a kölcsönös megértés és elismerés hiányához vezet, melynek közvetlen eredménye nem az egymás iránti tisztelet és béke, hanem a bizalmatlanság, bizonytalanság, gyanakvás, idegenkedés. Az averzió gyűlölködéssé mélyítését legtöbbször az egymás mellett élés múltból vett tapasztalatai is elősegítik.

Az együtt élő nemzetek-nemzetiségek-etnikumok közötti súrlódás másik fő oka a múltra való emlékezés. Számos esetben az eltorzított és feszültségnövelő propagandaként használt történelem hatással van a jelen emberére, behatol lelkivilágába, része van gondolkodásának, életvitelének, elveinek formálásában. Nyilvánvaló, hogy a történelemnek ilyen irányú felhasználása egyértelműen a múlt tudományának politikai eszközzé való süllyesztését jelenti, és az állam keretein belül élő nemzetek-etnikumok közötti súrlódásfelület félelmet keltő növekedéséhez vezet. Két egymás mellett élő etnikum egymás ellen elkövetett tettei az emlékezésnek köszönhetően mindig jelenvalóak tudnak lenni; ezt a fajta emlékezést a nacionalizmus állandósítja, élénkíti, nemzedékről-nemzedékre ébren tartja, így a néha tudatosan eltorzított vagy felnagyított tettek, bántalmak emléke megteremti a nemzedékről-nemzedékre öröklődő krónikus konfliktus helyzetét. Ilyen körülmények között a domináns nemzet és az alávetett nemzetiségek együtt ültetik el az antidemokratizmus magjait.

Az etnocentrizmus még jobban kontúrozza az etnikumok közötti határokat. Az etnocentrikus egyén az "A" csoportot is a "B" csoport normái szerint ítéli meg. Teljesen azonosítja magát azzal a csoporttal, amelynek tagja ("bel-csoport"), és ugyanilyen radikálisan elhatárolja magát minden más közösségtől ("kül-csoporttól"). Úgy véli, hogy a külső-csoporthoz nemcsak, hogy nem szabad, de elítélendő dolog is tartozni, mert annak puszta léte is veszélyt jelenthet saját közössége számára. Az etnocentrista így erős hajlamot tanúsít a "hasonló" elfogadására és a "más" elutasítására. Az elhatárolás, elutasítás és az előítéletek egész sorának kiépítése, a maga rendjén mintegy visszahatásként növeli a bel-csoport szolidaritását.

A nacionalizmus pszichológiai vagy szubjektív aspektusai mellett a nyelvtől mint a legfontosabb objektív tényezőtől nem vonatkoztathatunk el. A nyelv, a kultúra és a történelmi tradíciók védelmére siető nacionalizmus nemcsak hogy fokozza a közösség tagjaiban a hovatartozás érzését, hanem védőszárnyai alá veszi e közösség természetes és jogi létét is. Vajon megindokolható, megokolható a nyelv és a kultúra határai mentén történő politikai tagozódás? Tényként elfogadható, hogy közös nyelvvel és kultúrával rendelkező közösség államalapítási igénye természetes követelmény? Való az, hogy egy nemzet csakis egy szuverén állam létrehozása esetén nyerheti el szabadságát, valósíthatja meg önmagát? Ha igen, akkor ebben a folyamatban minek következtében válik a nyelv elsődlegessé? Ezekre a kérdésekre kívánunk a továbbiakban válaszolni, hogy ezáltal világosabban lássuk a nacionalizmus lényegét.

Elie Kedourie rámutat arra, hogy a fajok, vallások, tradíciók és nyelvek sokasága, tulajdonképpen csak egy része világunk bámulatos változatosságának, sokszínűségének. A különféleségek és különbözőségek kibogozhatatlan összefonódása arra enged következtetni, hogy nincs és nem is lehet meggyőző érv a nyelvek szerinti széttagolódásra, s így a nemzetek szerinti államalapításra, valamint arra sincs, hogy különböző nyelvet beszélő, de évszázadokra visszanyúló közös történelemben osztozó csoportok ne alapíthatnának szuverén államot. Tehát, a szó legszorosabb értelmében vett nemzetállam létének jogossága - állapítja meg Kedourie -, nem indokolt.

A nacionalista álláspont ezzel merőben ellentétes. Azt állítja, hogy a nemzetek szerinti felosztás az emberiség természetes tagozódása, amely a nyelv, a kultúra és közös múlt (a nacionalizmus három alapköve) szempontjai szerint történik. Ha pedig a nemzetek szerinti felosztás természetes, az is egyértelmű, hogy az etnikai határoknak egybe kell esniük az állam határaival. Az állam mint földünk domináns politikai egysége, az "elkülönült" nemzetet hivatott magába foglalni és védelmezni, így a nemzetállam természetes és jogos léte e szerint az álláspont szerint vitathatatlan.

A nemzetállam létrejöttében a nyelv szerepének elsődlegessége nem a véletlen műve. Ahhoz, hogy az egyén teljes értékű tagja lehessen közösségének, tökéletesen kell ismernie annak nyelvét, másképp nehezen képzelhető el bekapcsolódása a közösség vérkeringésébe. Ha az egyén egy más, idegen nyelvet beszélő társadalom tagja, az általa fogyatékosan ismert nyelv korlátaiba ütközve kedvezőtlen megkülönböztetés tárgyává válhat. Tudott dolog az is, hogy egy társadalom harmonikus működése megkívánja egy nyelv köré (a nyelv köré) kristályosodó oktatási-művelődési intézményrendszer olajozottságát. Ez a rendszer általában a többségi nyelvbe ágyazódik be. A kisebbségi nyelvekre épülő intézményrendszerek pedig legtöbbször szerkezetükben és működésükben is hiányosak, vagy nem is léteznek. A kisebbségi nyelvet beszélő etnikumoknak így eleve leszűkített mozgáslehetőséggel kell szembenéznie. (A családban és a társadalomban ugyanazt a nyelvet beszélők előnyös helyzetben vannak azokkal szemben, akik a két közegben különböző nyelvet használnak, s így "hivatalos" nyelvismeretük fogyatékos.) Mindez egyértelműen kihat az egyén értékének megítélésére. Ilyen körülmények között a kisebbségben élők opciói a következők lehetnek: fokozatos felszívódás mint a többséggel azonos értékűvé válás járható útja, vagy ennek az ellenkezője, a beolvadás szándékos meggátolása. Ez utóbbi viszont nem növeli meg a kisebbségben élő egyén lehetőségeinek szféráját, hanem fenntart továbbra is egy bizonyosfajta alárendeltséget. A másik teljes megértésének a hiánya, a gátlásos kommunikáció és az ebből fakadó korlátok, a saját nyelv védelmezése az "idegennel" szemben, megannyi tényező, melyeknek az együttese egyik fő okát képezi az idegen etnikumoktól való elhatárolódásnak.

A többségben levők részéről akkor várható közeledés, ha a többségi nacionalizmus hívei bíznak abban, hogy az idegen elemek felszívódnak néhány nemzedéknyi idő alatt. Egy ilyen jellegű "befogadásra" a domináns nemzet birtokában lévő államhatalom igen hatékony és előkelő eszköznek bizonyul, mellyel eredményesen gyorsítható a beolvasztási folyamat. Ebben az örökös párharcban mindkét fél védi a nyelvet, hisz Herderrel szólva, az embert saját nyelve határozza meg, s mint ilyen az a közösség szellemének, lelkivilágának tükörképe.

A nacionalizmus két fő szempont szerint csoportosítható, aszerint, hogy különböző államokban élő nemzetek nacionalista megnyilvánulásairól van-e szó (1), vagy egyazon állam határain belül elő nemzetek-etnikumok viszálykodásairól (2). Mindkét csoporton belül a nacionalizmus számos formája létezik. Az előbbi altípusai a terjeszkedő-imperialista, irredenta és liberális; az utóbbi pedig lehet kulturális, politikai, gazdasági és totalitariánus. (Természetesen másfajta osztályozás is elképzelhető.) Ez a tanulmány elsősorban a második csoportba sorolható nacionalizmus-típusokról kíván szólani, egy új - nem a fent említett - kritériumrendszer szerint. Elsődlegesen a nemzetnek, nemzetiségnek, etnikumnak az államban betöltött politikai szerepét kívánja vizsgálni. Ilyen megközelítésben az államhatalommal rendelkező nemzethez az 'offenzív nacionalizmus' kötődik, míg az állam nélküli nemzetek, nemzetiségek nacionalizmusai lehetnek 'szeparatista', illetve 'védelmi' (protekcionista) nacionalizmusok, melyeknek együttese a 'defenzív' nacionalizmus.

A valóságban természetesen nincsenek ilyen éles határvonalak a különböző típusú nacionalizmusok között, ugyanis egymásba fonódhatnak, átfedhetik egymást, viszont éppen a folyamat komplexitása az, amely megköveteli az elméleti megközelítés szigorú aprólékosságát, a nacionalizmus különböző megnyilvánulási formáinak bizonyos keretek közé szorítását annak érdekében, hogy az összkép bármely szemlélő számára áttekinthető, beszédes és érthető legyen.

(1) Felületes megfigyelő számára úgy tűnhet, hogy a különböző államok közötti súrlódások, időnkénti összetűzések nem hozhatók összefüggésbe nacionalista törekvésekkel, de bármely tüzetes kutatás, elemzés nagyon hamar képes felfedni a két jelenség közti összefüggést. Az imperialista, irredenta és liberális tendenciák fő mozgatórugója egyaránt a nemzet megszilárdítását, gyarapodását vagy éppen önállósítását célzó törekvés, amelyet az állam hivatott megvalósítani. Ez a törekvés voltaképpen a nemzet természetes és jogi létének megteremtését és megszilárdítását célozza a nemzet alapsajátosságainak védelme jegyében. Ez a maga módján egyezik a nacionalizmus alapelveivel.

Terjeszkedő-imperialista nacionalizmusról akkor beszélünk, amikor egy erős állammal rendelkező nemzet más állam(ok) nemzeteinek leigázására törekszik, saját gazdasági-politikai érdekeiért, valamint más nagy nemzetekkel szembeni rivalizálásból, "nemzeti büszkeségből".

Az irredenta nacionalizmus akkor lángol fel, amikor egy államalapító vagy állammal rendelkező nemzetnek területi igényei vannak egy szomszéd állammal szemben. A követelés indoka: az igényelt terület saját tulajdona történelmi és egyéb jogon.

A felszabadító-liberális nacionalizmust egyrészt olyan nemzetek "gyakorolják", amelyek elvesztették valamikori államukat vagy politikai autonómiájukat, elsősorban - de nem kizárólagosan - a terjeszkedő nacionalizmus következtében, másrészt pedig olyanok, melyek belső fejlődésük, a számukra kedvező politikai-társadalmi változások eredményeként éretté váltak a nagy lépésre, és elérkezettnek vélik az időt az idegen uralom alóli felszabadulásra.

(2) Az állam határait belülről feszítő nacionalista erők jóval tartósabbnak, makacsabbnak bizonyulnak, mint az eddig tárgyaltak. Ez érthető is, mivel a közvetlen együttélés jóval fokozottabb egymás iránti türelmet, toleranciát igényelne, mint amennyit az együtt elő etnikumok egymásnak általában nyújtani képesek. A helyzet megszabta igények és a nemzetek-etnikumok egymással szembeni csekély tűrőképessége között keletkező - sokszor félelmetes - szakadék olyan méretű feszültséget eredményez, amely elengedhetetlenül kibillenti egyensúlyállapotából a társadalom "nyugalmi" mérlegét.

John Hutchinson szerint kétféle nacionalizmust különböztethetünk meg: kulturálisat és politikait. Az igaz, hogy az etnikumtól a nemzeti státushoz vezető fejlődési pályán megjelenik egy nyelvi és kulturális reformszakasz, s az is való, hogy ezt a kulturális reformot egy politikai töltetű lépés követi az addig elért eredmények védelmében és a további előrehaladás érdekében, viszont e két szakaszt az egy és ugyanazon nacionalizmus komponenseiként is lehet értelmezni, nemcsak úgy, mint két különböző típusú nacionalizmus megnyilvánulásait.

A kulturális és politikai nacionalizmuson kívül, egyazon állam keretein belül létezik még a gazdasági nacionalizmus, amely mint neve is mutatja, a társadalom gazdasági szférájában fejti ki hatását. Célja, hogy védje a nemzet iparát idegen nemzetekkel szemben, és hogy fejlessze a nemzet gazdaságát a nemzethez tartozók életszínvonalának emelése érdekében.

Ugyancsak ehhez a csoporthoz tartozik még az úgynevezett totalitariánus nacionalizmus. Erről a típusról akkor beszélhetünk, amikor a nemzeti érzést felhasználva sikerül a tömegeket manipulálni és annak (látszólagos és közel sem maradéktalan) beleegyezésével egy egész nemzetet diktatúrába vezetni, egy "magasabb nemzeti cél" érdekében.

Ha a nacionalizmust a maga teljességében szeretnők bemutatni, akkor feltétlenül figyelembe kell vennünk mindezeket a kategóriákat, nélkülük a kép nem lenne teljes, viszont meggyőződésünk szerint a társadalmi egyensúlytalanság megteremtésében nem a kulturális, politikai, gazdasági avagy a totalitariánus nacionalizmus játsszák a főszerepet, annak okát sokkal inkább a politikai státus mentén, azzal összefüggésben kell keresnünk. Világosabban megfogalmazva, ebben az értelemben az offenzív és defenzív kategóriák mutatnak rá legtalálóbban (már elnevezésükkel is) a nacionalizmus keltette bizalmatlanság, bizonytalanság, gyanakvás, ellenségeskedés jellemezte állapotra.

Európa, de főként Közép- és Kelet-Európa államaiban, az etnikai másság okozta feszültség következtében (Európa keleti részében a súlyos gazdasági helyzet is élezte ezt) nem jöttek létre egységes államnépek. Ezek az államok a súlyos belső zavarok következtében képtelenek voltak olyan politikai rendszert teremteni, mely megfelelő lett volna az ott élő népek nemzeti és gazdasági érdekeinek. Az állam és a benne élő állam nélküli nemzetek és etnikumok viszonya egyre inkább kiélesedett, és az államhatalmat kezében tartó többségi nemzet, valamint a kisebbségi státusba szoruló nemzetek-nemzetiségek között olyan élénk nacionalista megnyilvánulások törtek felszínre, amelyeknek hatásait és terheit a 21. századba is magunkkal cipeljük.

Az államhatalmat élvező többségi nemzet törekvése nem más, mint saját természetes és jogi létének megszilárdítása. Ennek érdekében kétirányú tevékenységet folytat: befelé, saját közösségében, a maga politikai hatalmát és nemzeti öntudatát növeli szakadatlan, kifelé, az idegen elemek gyengítését veszi célba, végső soron ezzel is saját hatalmának erősödésén fáradozva. Mintegy reakcióként, a többségi nemzeten kívüli "veszélyes" közösségek sem maradnak passzívak. A defenzív nacionalizmus meggyökerezése és szárba szökkenése egyenes arányban áll a hatalmi nyomás súlyával. A fentről ránehezedő nyomás visszahatásaként, a kisebbség óriási hangsúlyt fektet önazonosságának kikristályosítására, saját létének, megmaradásának biztosítására. Ehhez viszont már szükségszerűvé válik az önrendelkezési jog követelése.

A status quót őrző többségi nemzet és az önvédelemre összpontosító domináns nemzetek-nemzetiségek nacionalizmusa ugyanazon a horizontális síkon, egymás ellen ható erők, tehát összecsapásuk elkerülhetetlennek tűnik. Épp ezért el kellene jutnunk ahhoz a felismeréshez, hogy maga az összeütközés nem oldja meg a helyzetet, és hosszú távon nem is gyakorolható büntetlenül. Be kellene látni, hogy a nemzetek gondolkodásmódjába, hitébe kétszáz éve beágyazódott nacionalizmus nem a feszültségek enyhítője, nem a megbékéléshez vagy a fejlődéshez szükséges egység hirdetője, hanem ellenkezőleg, a széthúzás sugalmazója, a súrlódásfelület növelője, a meddő és viharos botrányok szorgalmazója. És a nacionalizmus e szerepköre mindaddig létezni fog, amíg a nyelv, a kultúra, a tradíciók politikával telített elegye politikai tényezőként hatást fejt ki. Az identitást meghatározó tényezők társadalmi szerepének növelését nemcsak a nacionalizmus hirdetői és a politikai vezetők szorgalmazzák, hanem az egész államot átfogó, gondosan kiépített oktatási hálózat is. A propaganda hatására így olyan erős nemzeti hit kovácsolódik - beágyazódva minden egyén tudatába és lényegesen befolyásolva azt -, hogy a nemzet tagjai számára fel sem merül a nacionalista törekvés létjogosultságának, igazságosságának és erkölcsiségének kérdése. (Maradéktalan, mondhatni, hitként való elfogadása természetes a közösség majdnem minden tagja számára. A kivételek elenyésző kisebbségben vannak.) Ezen a fokon a nacionalizmus ideológiává erősödik.

De ha a nacionalizmust ideológiaként tételezzük, akkor saját korábbi nacionalizmus-értelmezésünkkel kerülünk látszólag ellentmondásba. De csak látszólag. Mert korábbi értelmezésünk szerint a nacionalizmus egy törekvés, hajtóerő a nemzet védelmi hálózatának kiépítésére, s mint ilyen a nyelv, a kultúra, a tradíciók védelmezője, ápolója. Mindezt a nemzeti azonosságtudat fejlesztése, a nemzet természetes és jogi létének érdekében teszi. Viszont ezen túlmenően a nacionalizmus rendelkezhet és rendelkezik ideológiai hajtóerővel, amely a nemzet hitbuzgóságára támaszkodva történelmet és kultúrát értékel újra és módosít azért, hogy a nemzeti érdekeket teljesebben szolgálhassák. (Ilyen körülmények között a nacionalizmus az offenzív és defenzív szerepe mellett újítóként, inventív minőségében is fellép, a közös cél szolgálatában.)

Mint egy végső célért munkálkodó ideológia, annyira transzcendens jelleget ölt, hogy a nacionalizmust nyugodtan kezelhetjük "világi" vagy "modern" vallásként. És ez nem csoda, nem kinyilatkoztatás eredménye. A tudomány, a technika, a világi oktatás hatására a modern ember egyre távolabb került a keresztény vallás évszázadokkal ezelőtti babonás hitétől, gondolkodásmódjától. Az embernek a keresztény valláshoz való viszonya megváltozott; elvesztette jelentőségét. Mindez természetszerűen hatással volt a tömegekre, akik egy biztosnak vélt fogodzót éreztek elveszíteni. Mivel az ember igényel egy biztos lelki támaszt, megkezdődött a keresés a légüres tér betöltésére. A legjobbnak erre a feladatra a nacionalizmus bizonyult. A tömegekre gyakorolt mély hatása, "meleg és pietisztikus jellege", valamint "lelki-szellemi szerepe" miatt az emberek vallásos áhítattal, odaadással fordultak a nacionalizmus felé, s ezzel a keresztény vallás legeredményesebb és legvonzóbb helyettesítőjévé léptették elő. A szerepcsere folytán a nacionalizmus alaphivatásává vált elhitetni a "hívőkkel", hogy ideológiája a nemzetükhöz főződő kötődésüket hivatott erősíteni, hogy azonosítja a tagokat a nemzet fényesebb, ígéretesebb jövőjével, s mint ilyennek, létfontosságú a jelenléte a nemzet szabadságának kivívásában és egy tartalmasabb, boldogabb élet megteremtésében. És a nemzetek elhitték ezt.

A keresztény vallás Isten imádatát, az Istenbe vetett hitet hirdeti. A nacionalizmus ezzel ellentétben, önimádatot gerjeszt. A vallás régi szerepét felvéve, a nacionalizmus a nemzet iránti hódolatra nem a tradicionális vallási szimbólumokat hívja segítségül, hanem például a népzenét és népi táncot, a nemzettel kapcsolatos ceremóniákat, ünnepeket, az emlékműveket, a nemzet hőseit, történelmi egyéniségeit és így tovább, vallásos odaadással dicsőítvén azokat. A nemzetek feletti Isten iránti hódolat visszahúzódik a nemzeten belüli önhódolatba.

A világi oktatás átveszi az egyház korábbi szerepét, nagy gondot fordítva a nemzet érdekeinek szolgálatára. Az egyház keresztényeknek, hívőknek minősítette az egyéneket, és saját dogmáit mint szellemi táplálékot nyújtotta nekik. A "modern vallás", a nacionalizmus szintén dogmát ajánl, természetszerűen a saját dogmáit. Természetes folyamatnak tekinti egy közösség elválasztását a másiktól az etnikai határok mentén; erőteljesen felkarolja a múlt szellemét és a történelmet politikai eszközként kezeli; megdönthetetlen meggyőződése, hogy az állam egyetlen nemzet természetes és jogos tulajdona, hisz csak így nyerhető el a boldogulás a nemzet számára - mind megannyi dogmája a "modern vallásnak". Tudjuk, hogy a nacionalizmus létezik, azzal is tisztában vagyunk, hogy az etnikai ügyek megoldatlansága napjainkban is létező valóság, de a dolgok puszta léte még nem emeli magukat a dolgokat az elfogadhatóság szintjére. A nacionalizmus, romboló hatásait tekintve egyre elfogadhatatlanabb az ezredvég embere számára. Nézzük meg tehát közelebbről, melyek ezek a romboló hatások?

Először is, Európában, de főként a közép- és kelet-európai régiókban, viszonylag kis területen igen sok etnikum él, ami nagyon bonyolult etnikai viszonyokhoz vezet. Ezek a nemzetek-nemzetiségek nagyon súlyos terhet cipelnek tarsolyukban: egymás elismerésének képtelenségét. Természetesen a közép- és kelet-európai helyzet nagyon bonyolult, számos gonddal terhelt, és ezek mindenikét nem lehet és nem is szabad a nacionalizmus számlájára írni, de elemzésük során hiba lenne elvonatkoztatni a nacionalizmustól. Ugyanis a térség hihetetlenül bonyolult etnikai viszonyai miatt szinte elképzelhetetlen itt a nyelvi és kulturális alapon történő - végső soron politikai - elhatárolódás. S hogy mégis létezik erre való - egyre erősödő - hajlam, ezért a nacionalizmus felelős. Egyfelől az együttélés kényszere és a képtelenség egymás elismerésére; másfelől az etnikai alapon történő politikai elhatárolódás kivitelezhetetlensége, valamint a homogén nemzetállam létrehozására irányuló törekvés, olyan egymással szembenálló, egymás ellen ható és egyazon irányba nem terelhető erővonalakat hoznak létre, melyek felmérhetetlen károkat okoznak a térség társadalmainak, s hatásaik sokáig érezhetők lesznek a jövőben is.

Modern vallásként betöltött szerepénél fogva a nacionalizmus egyes nemzeteknél "önmegtévesztő" is lehet. Gellner szerint a nacionalizmus egy "fejlett kultúra" image-át nyomja rá a társadalomra. A nyelv, a kultúra és a tradíciók - lévén ezek a "modern üdvözítés kulcsai" - állandó gondozást, ápolást és tökéletesítést igényelnek, és az állam elvárja e tényezők fontosságának örökös hangsúlyozását és igazolását. Akár a többség részéről történik támadás vagy épp egyfajta védekezés, akár a kisebbség indít egységesítő kampányt a többségiek asszimilációs törekvéseivel szemben, mindkét fél részéről új érvek bevetése fokozza a támadás vagy önvédelem hatékonyságát. A piedesztálra emelt kultúra és történelem, ezek helyenként megmásított és/vagy kibővített változatainak elfogadása, a nemzeti hősök állandó és kritikátlan dicsőítése valóságtorzító, s mint ilyen önmegtévesztő lehet. És a valóságtól való eltávolodás egyik hátrányos következménye - elsősorban a kisebbségek számára -: nem az életre, hanem a túlélésre rendezkednek be.

A nacionalizmusnak egy másik negatív vonása, a nemzet és állam történelmi viszonyának - s ezzel a múltnak - tudatos eltorzítása. Megcsontosodott az a vélemény, mely szerint a szuverén államok zöme egy-egy nemzet lassú és folyamatos fejlődésével jött létre, más szóval, a nemzetek fejlődése embrionális létüktől megszületésükig elválaszthatatlan a modern állam fejlődéstörténetétől. A nacionalista ideológia az államok fejlődését, folytonosságát a nemzetek fejlődésével azonosítja. Ezt az állítást a történelem nem igazolja. Jóval a modern nemzetfogalom és nacionalista ideológia megjelenése előtt, Európa államait különböző nyelveket beszélő népek lakták, minden etnikai szempont figyelembevétele nélkül. Ez arra enged következtetni, hogy nemzet és állam nem egymással párhuzamosan, "váll a váll mellett" fejlődött. Továbbá, nagy politikai változások következtében olyan új államok születtek (ez elsősorban a 20. századra vonatkozik), melyek a múltban nem rendelkeztek semmiféle politikai alakulattal, így kialakulásuk folyamata nem kapcsolható össze egy-egy nemzet fejlődésével. Az tény, hogy egy nemzet önmagában államembrió, de több nemzet együttvéve már nem az, és Európában számtalan esetben két vagy több nemzet került egy állam létrehozásának kényszerhelyzetébe anélkül, hogy az állam keretein belül bármelyik nemzetet is egy politikai egység egyetlen és jogos birtokosának lehetne tekinteni.

Amit meg lehetett tenni az újonnan létrehozott államokkal, az a többségi nemzet domináns etnikumként való elfogadtatása volt, és ez a nép azonnal át is vette a birtoklás jogát. A nemzet és állam fejlődésére ráerőltetett párhuzam érthető törekvés, hisz elfogadtatása egyet jelentene azzal, hogy az állam a többségi nemzet természetes és jogos tulajdona, így az itt élő kisebbségek másodrendű etnikumként való kezelése teljes mértékben indokolttá válna.

A nacionalizmus nem kevésbé jelentős tulajdonsága annak antidemokratikus jellege. Felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy a nemzet modern ideológiája összeegyeztethető a demokráciával, hisz a nacionalizmus, úgymond, "tömegmozgalom". Ez a mozgalom viszont, mivel különböző nemzetek-nemzetiségek termelik ki, nem egyforma erejű és természetű, egy államon belül egyes csoportok erősítésére, mások gyengítésére, esetleg elsorvasztására irányul, tehát a demokráciára jellemző "egyenlőség" megteremtésével merőben ellentétes érdekeket szolgál. Egyértelmű, hogy a nacionalista elvekre épülő demokrácia, a többségi nemzet részéről politikai erőfölényt jelent, és célja aligha a "Dworkin-i" demokrácia megteremtése. (Dworkin nem a "többségi", hanem az "alkotmányos demokrácia" híve. Ő egy demokratikus állam keretein belül és nem a különböző etnikai csoportok autonómiájára helyezi a hangsúlyt.) A "többség zsarnoksága" nem demokráciához, hanem politikai-társadalmi megkülönböztetéshez vezet, ami ma is gyakorlat Európa számos államában, épp ezért szükségszerű a jelenséggel való szembenézés.

A túletnizált társadalomszemlélet, amire Gombár Csaba is nagyszerűen rámutat, szintén a nacionalizmus terméke. Ebben az esetben az állampolitika etnikai központú, az etnikum pedig túlpolitizált; úgy tűnik, mintha a társadalom más egységei megszűntek volna létezni, mintha más komponens nem is létezne, olyan kizárólagossággal kívánják az etnikai konfliktusokkal magyarázni a sokrétű, komplex társadalmi eseményeket. Gombár Csaba szóhasználatával "az osztály csöbréből az etnikum vödrébe" (is) estünk. Ez viszont bármilyen cél szolgálatában áll, nem visz közelebb a valóság megismeréséhez, a bajok igazi, nemcsak tüneti kezeléséhez. Az egyoldalú megközelítés a valóságtól való eltávolodást eredményezi. Mill vagy akár Széchenyi több mint százötven évvel ezelőtt tudták már azt, amit mi ma sem akarunk tudni: az igazság palástolása nem vezethet egészséges, demokratikus társadalmi fejlődéshez. Mill szerint a szabad gondolkodás és véleménynyilvánítás nem nélkülözhető egy egészséges társadalom számára. Az egymással vitázó álláspontok kereszttüzében keresendő az az "igazság", amely a haladás és a társadalmi jólét alapköve. Széchenyi azt vallja, hogy az "igazság" feltárása - beleértve az önnön hibák felfedését, tudatosítását és legyőzését - a haladás gordiuszi csomójának megoldását jelenti.

Az etnikai alapon megrajzolt közösségek állampolitikával való feltöltése kedvezőtlen kihatással van az egész társadalomra. Ennek oka abban rejlik, hogy az etnikai ügyeknek az állam szintjén való "megoldása" nemcsak hogy megkülönböztetést fejeznek ki a többség és a kisebbség között, hanem még kihangsúlyozottabbá, élesebbé teszik az etnikai határvonalakat, feszültségfokozó hatást gyakorolva mindkét félre. Igaz, a kisebbség számára a megkülönböztetés elvileg nemcsak negatív, de pozitív diszkrimináció is lehet. Ám ez utóbbi bekövetkezése kevésbé valószínű, mivel az állami döntéshozatalt a többségi nemzet gyakorolja. A döntésekben óriási szerepe van az etnokráciának - ami az állam keretein belül a többségi nemzet érdekeinek politikai eszközökkel való érvényesítése -, és ez arra enged következtetni, hogy az előnyös megkülönböztetésre jóval kevesebb az esély, mint az ellenkezőjére, hisz a hatalmat birtokló többség aligha hajlandó a számára "veszélyes" engedményekre. De ha a vártnál nagyobb hajlandóságot tanúsítana mégis, akkor a nacionalista propaganda ezt rögtön veszélyhelyzetként értelmezi, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a többségi nemzet köreiben fokozódjon az ellenérzés a kisebbségnek tett engedmények miatt, ami általában viszonylag rövid idő alatt meg is történik.

Az etnikai kérdések állampolitikai rangra emelése tehát a kisebbségi nemzeteket-nemzetiségeket a kormány közvetlen közelébe sodorja, kiszolgáltatja őket neki, függőségbe taszítja (nem mint szabad állampolgárokat, ami természetes és szükséges is, hanem mint etnikumokat, ami korántsem természetes és nem is szükséges), s így még a dominánsak számára kedvezőbb politikai döntések is csak látszatmegoldásokhoz vezetnek, hisz kormányok jönnek, kormányok mennek, viszont az állam marad, és a bukott vagy épp hatalmon lévő kormányok etnikumokkal kapcsolatos döntései keresztezhetik egymást.

Természetes, hogy az állampolitika energiájával feltöltött etnikai ügyek szükségszerűvé teszik az etnikumok politikai pártokba való tömörülését, hisz csak ilyen formában lesz esélyük érdekeik megszólaltatására, esetleg érvényesítésére. Az érdekérvényesítés hatékonyságának növelése megköveteli a parlamentben való képviseletet. Nem titok, hogy egy állam törvényhozó testülete az érdekkülönbségek, a különböző politikai elvek ütközésének és viszonylagos összeegyeztetésének a színtere. A parlament mint ilyen feszültségekkel átitatott képződmény. Ha ehhez még hozzáadódik a különböző etnikumok politikai csoportjai által szított feszültség, az etnikummenti vonalak továbbéleződése elkerülhetetlen. A domináns nemzet számtalan esetben hajlamos az engedményekből fakadó feltételezett veszély túlméretezésére, ezért a kisebbség számára kedvező döntések nehezen és lassan születnek meg, ugyanis a többségi uralom alatt tevékenykedő parlament nem óhajtja saját létének semmilyen fokú veszélyeztetését (a többségi nacionalisták úgy vélik, hogy a túlzott engedmények magát az államot veszélyeztethetik). Tehát e testületnek az etnikumokra vonatkozó törvénykezése az "államalkotó" nemzet érdekeinek figyelembevételével történik, ami természetszerűen aláássa a Dworkin-i demokráciát.

Egy, a kisebbségek érdekeit képviselő politikai párt parlamentbe jutása esetén, vagy az ellenzék oldalán, vagy a koalíciós kormányban foglalhat helyet. Az első esetben a saját reakcióival is fokozza az iránta megnyilvánuló, kormányrészről is élénkített többségi nemtetszést, ha pedig netalán a kormányban képviselteti magát, akkor a domináns nemzet ellenzéki része fogja átvenni az etnokratizmus élesztgetését, és e feladat nem lesz nehéz, ugyanis a kormány minden egyes kudarca újabb indítóok az etnokraták munkálkodására. S e politikai csapdahelyzet az ellenszenv, a széthúzás, a bizalmatlanság és egymásra fenekedés táplálója, valamint a türelem, a béke és bármilyenféle egyezség és egység ellehetetlenülésének szorgalmazója. Az örökös egymás elleni töltekezés versengésében mindkét fél, többség és kisebbség egyaránt veszélyeztetve érzi magát; a kisebbség a szűnni nem akaró leradírozási törekvést támogató politikai döntések miatt, a többség pedig a túlzott engedmények szerintük ugyancsak túlzott, káros, esetleg megsemmisítő következményei miatt. Mindez a maga rendjén a status quo megingásához és az állam létének veszélyeztetéséhez vezethet. A folytonosan érzékelt veszélyhelyzetre a többségi válasz - mintegy ellenhatásként - a politikai szorítás lesz, a kisebbségi pedig valamilyenféle önvédelmi biztosítékot talál, olyant, amely a legkiélezettebb vészhelyzetben is működőképes.

A nacionalizmus itt elősorjázott káros hatásai, az azok kiküszöbölését biztosító megoldások keresésére késztetnek. Az etnikai különbségekből adódó bizonytalanságok, túltengések és felfokozott feszültségek orvoslására az egyik leglényegesebb, de egyben - komplexitása miatt - legnehezebben kivitelezhető lépés az etnikai ügyeknek az államhatalom hatásköréből való kiiktatása lenne. Gombár Csaba szerint: "Az etnikai kérdések államosítása ugyanúgy nem megoldás, mint a kultúra kérdésének az államosítása, vagy a gazdaság államosítása." Ha tehát az etnikai ügyeket nem az állam rendezi, hanem a demokratikus intézményrendszer égisze alatt tevékenykedő szabad egyének keresnek rájuk megoldásokat érdekvédelmi fórumokon keresztül, akkor bekövetkezhet az etnikai konfliktusfelület lényeges csökkentése. E logikus következmény a maga rendjén ékes bizonyítékként fog szolgálni arra, hogy az állam keretein belül értékrendszereink felállítása és társadalomszemléletünk megformálása a jelenlegitől eltérő módon is lehetséges, vagyis a túletnizált szemlélet origóba helyezése nem az egyetlen lehetőség. E "depolitizálási" folyamat a demokratizmus ügyét is szolgálná, hisz a kisebbségellenes többségi nemzet akaratának érvényesítése a politikai porondon kívülre kerülne, így gyorsan vesztene lendületéből és hatékonyságából.

Ezen a ponton érdemes rávilágítani J. S. Millnek és Lord Actonnak a témához főződő elképzeléseire. Mill határozottan kijelenti, hogy több etnikumot magába foglaló állam határain belül nem lehetséges az intézmények egységes, szabad működése, ugyanis különböző nyelvet beszélő és eltérő módon gondolkodó állampolgárok nem rendelkezhetnek a képviseleti kormány életképességéhez, dinamizmusához feltétlenül szükséges egységességgel. Mill ezek szerint a vegytiszta nemzetállam híve. Vele ellentétben Lord Acton a több etnikumot magába foglaló állam előnyeit hangsúlyozza, ugyanis úgy véli, hogy az etnikailag már kirajzolt egységeknek döntő szerepük lehet egy opresszív államhatalom kiépítésének megakadályozásában. Olyan kulcstényezők, mint a kultúra, az oktatás, az etnikumok hatáskörében maradnának, mivel minden egyes etnikai csoport tartózkodna attól, hogy túl nagy hatalmat engedjen át az államnak. Ilyen körülmények között egy politikai egyensúlyállapot alakulna ki a domináns nemzet és az állam nélküli csoportok között.

Mindkét álláspont az eszmék birodalmában maradt, a gyakorlatba való átültetésük nem valósulhatott meg. Egyfelől, a legerősebb homogenizálási törekvések mellett sem jött létre a tiszta nemzetállam. Az Acton-féle egyensúlyállapot megteremtése úgyszintén sikertelen maradt a domináló nemzetek hatalomfölénye és intoleranciája miatt. Paradox módon az történt, hogy a politikai erőfölényt élvező nemzet, az államhatalom teljes bevetésével sem érte el a többi nemzet-nemzetiség felszámolását, hanem ellenkezőleg, a legtöbb esetben azok megszilárdulását, identitástudatuk további kristályosodását segítette elő. A Mill-i és az Acton-i elméletek sikertelenségeinek fő okát (bár ez utóbbinál kisebb mértékben) a nemzeti-etnikai ügyek és az állampolitika összekeverésében látjuk.

A megoldások sorának következő láncszeme annak a felismerése, hogy mindkettő: a nemzetállami és az államnemzeti konstrukció egyaránt zsákutcába torkollik, épp ezért egy harmadik irányra van szükség. De nézzük meg részletesebben miről is van itt szó.

Az első esetben az állam megalakulását a határain belül élő nemzetek-etnikumok egységesülése, homogenizálódása követi a domináns nemzet szabályai szerint, tehát az egységesítésre ítélt kisebbségekkel együtt a többségi nemzetet húzzák rá az adott államalakulatra. Ez esetben a kisebbség felszámolására irányuló kísérlet teljes sikert arat, hisz a végcél a kibővített "tiszta" nemzet és az állam megfeleltetése. (Nemzetállamok ténylegesen többnyire Nyugat-Európában alakultak ki. Európának ezek az államai hosszú történelmi múltra tekintenek vissza, s a nemzet kialakulása és megerősödése - egy-két kivétellel - az erős állam határain belül történt. Természetesen ezek az államok is gyakorolták a beolvasztás politikáját, de a sikertelenség egy idő után engedményekre késztette őket. Ám az engedményeket akkor már senki nem tartotta veszélyesnek, mert az állam addigra megerősödött.)

Az államnemzet nem más, mint egy adott nemzet államalapítási törekvése, vagyis ebben az esetben nem a már megalapított állam kereteihez és lehetőségeihez igazodik a nemzet, hanem egy már kialakult, kiforrott nemzet próbál maga köré államot teremteni. Ennek az irányzatnak is megvannak a buktatói, hisz főleg Közép- és Kelet-Európában olyan sokszínű etnikai képpel állunk szemben, hogy egy nemzet államalapítási folyamata nem lehetséges idegen etnikumok bevonása nélkül, és ha már idegen etnikumok is vannak az állam területén, akkor bármikor elindulhat a "vegytisztítás" folyamata. (Az államnemzet inkább Kelet-Közép-Európa sajátossága. Az újonnan kreált, főként 20. századi friss államok bizonytalan, gyenge alapokra épültek, olyan alapokra, melyek nem hasonlíthatók a nyugat-európai államok szilárd konstrukcióihoz. Épp ezért a megértési, tőrési határaik is jóval szűkebbek, mint a nyugati államoké, melyeknek ma már a tolerancia valós erénye.)

Tehát legyen szó államnemzetről vagy nemzetállamról, az állam nélküli nemzetek számára nincs elfogadható alternatíva, hisz sem a lassú, sem a gyors beolvasztás nem járható út, hanem csak kényszer, melynek törvényessége, jogossága végső soron nem igazolható. Az eredmény mindkét esetben kedvezőtlen, és az etnokrácia virulenciájának köszönhetően mindkét esetben a bukás közös élményén osztozkodhatnak mind többségi, mind kisebbségi részről.

A megoldás egy harmadik irányban keresendő, s úgy tűnik, hogy ez nem más, mint az állam és a nemzet szétválasztása. Ez az elhatárolás azt jelentené, hogy az államot nem egy domináns nemzet politikai megnyilvánulásának tekintenénk, mely formálja és igazgatja a nemzet sajátos alaptényezőit (nyelv-kultúra-múlt), hanem úgy fognánk fel, mint a nemzetektől, etnikumoktól különálló entitást, amely nem egy kiemelt nemzet természetes tulajdona, hanem az állam határain belül egyenlő státust élvező szabad állampolgárok közös birtoka. Ebben a felfogásban távolról sem etnikai ügyek rendezése az állam elsőrendű feladata, hanem kimondottan saját létét, maradandóságát kellene biztosítani, az állampolgárok életminőségének javítása által. És ezt a feladatot mindenki számára ellátná, etnikai, faji, vallási, nemi hovatartozástól függetlenül, ami tulajdonképpen a demokratikus állam megteremtését is jelentené. Ahogy az állam és az egyház erőltetett fúziója nem hozott, nem hozhatott végleges megoldást, és szétválasztásuk szükségszerűvé vált, ugyanúgy állam és nemzet fúziója sem vezet eredményre, hanem sokkal inkább az "államnépen" belüli elidegenedéshez, elkülönüléshez, részekre bomláshoz.

Ennek a megoldásnak a kivitelezésében döntő szerep hárul az államra, melynek egyensúlyba kell hoznia a különböző belső és külső - az európai államok esetében összeurópai - feszítő erőket, törekvéseket, ugyanis mint földünk legmeghatározóbb politikai egysége, a 20. század végére komoly erőkkel került szembe. Az újonnan feltörekvő erők - regionalizmus és globalizálódás - megrendíteni látszanak az államot. Egyfelől a regionális, önrendelkezést igénylő hathatós törekvések képeznek komoly belső feszítő erőt, másfelől a rohamos globalizálódási trend gyakorol óriási külső nyomást rá. A politikai harapófogóba kényszerült államnak előbb-utóbb be kell látnia, hogy a különböző területi egységeknek nagyobb önrendelkezési teret kell engedni, és rá kell jönnie, hogy az etnikai dolgok regionális és nem államügyek. Fel kell ismernie azt is, hogy a merev politikai határok rugalmasabbá tétele nélkül egy összeurópai áramlatba például aligha kerülhet be. Ezek nélkül a kétirányú - belső és külső - engedmények nélkül, az állam képtelen lesz szembenézni ezzel a kétdimenziós morzsoló erőpárral. A szükségszerű engedmények viszont a nacionalizmus fokozatos visszaszorulását eredményezhetik, valamint a nemzetállami törekvések megszűnését.

Amint láttuk, az etnikum politikai elemekkel való feltöltése a nemzet vagy nemzetiség megteremtését jelenti. E folyamat hajtóereje a nacionalizmus, ami egyfajta vallásos ideológia, amely egyfelől a nemzet önvédelmét kívánja szolgálni, másfelől az államon belül bizonytalanságot, ellenségeskedést szül. Rámutattunk arra is, hogy az etnikai ügyek állampolitikai rangra emelése az államnemzet és az állam nélküli kisebbségek közötti torzsalkodásokhoz vezetnek, ami az etnokrácia burjánzásának melegágya, ami a maga rendjén nemzedékről-nemzedékre fejti ki káros hatását. Arra is rávilágítottunk, hogy a túletnizált társadalomszemlélet, egyoldalúsága miatt nem lehet a valóság vetülete, ugyanis nem alkalmas a társadalomban végbemenő jelenségek sokrétűségének, komplexitásának regisztrálására. Az államnemzet és nemzetállam elsődlegességének hosszas és meddő vitája helyett a nemzet és állam szétválasztásában kell keresnünk a megoldást, ami voltaképpen a nemzeti-etnikai ügyek depolitizálását jelenti. Az etnikumnak a politikáról való leválasztása kulcslépés az egymás elismerése, értékelése, bizonyosfajta egységállapot megteremtése felé. Ezek a tényezők ma már nemcsak lebegő eszmék, hanem a szükségszerűen reális tényező.

Befejezésül szeretném hangsúlyozni, hogy nem áll szándékomban az egyoldalúság csapdájába esni. Nem kívánom azt igazolni, hogy a nacionalizmus visszaszorítása maradéktalan megoldás a bajok orvoslására. Az államélet sok más anomáliája vár még megoldásra (gazdasági, társadalmi és politikai téren egyaránt, mint pl. a túlzottan központosító állam politikai struktúrájának megreformálása, az államhatalom ésszerűségét és hatékonyságát növelni hivatott új módszerek megtalálása és így tovább; valamennyi egy-egy külön tanulmány tárgyát képezheti), viszont diszfunkcionális hatása miatt a nacionalizmus kiemelkedik a többi tényező közül. Célom nem ábrándok teremtése, hanem a lehetőségek felfedése. Másként fogalmazva, nem a képzelt jót, hanem a lehető jót tűztem ki célul. Nem hirdetek etikai idealizmust, hisz tudatában vagyok annak, hogy a jót magukban hordozó eszmék megismerése még nem jelenti a jó azonnali megvalósítását, viszont a helyes megoldások felismerése szükséges feltétele a jó gyakorlatba ültetésének. A nacionalizmussal kapcsolatos problémák megoldásának kulcslépése a depolitizálási folyamat. Ha az állampolitikából sikerül kivonni az etnikai problémákat, de legalább elindítani ezt a folyamatot ott, ahol a nacionalizmus káros hatása túllépte a tűrésküszöböt, akkor valóban egy reményteljes jövő felé haladunk a harmadik évezredben.

 

Jegyzetek

1 Hutchinson, John - Smith, A. D.: Nationalism. Oxford, 1994. 38.

2 Renan, Ernest: Qu'est-ce qu'une Nation. Paris, 1882. 26-29.

3 Franklin, Bruce: The Essential Stalin: Major Theoretical Writings, 1905-1952. New York, 1972. 57-65.

4 Giddens, Anthony: The Nation-state and Violence. Cambridge, 1985. 119-121.

5 Connor, Walker: "A Nation is a Nation, is a state...". = Hutchinson -Smith: Nationalism. Oxford, 1994. 36.

6 Weber, Max: The Nation. = Hutchinson -Smith: Nationalism. Oxford, 1994. 25.

7 Geerta, Clifford: Primordial and Civic Ties. = Hutchinson -Smith: Nationalism. Oxford, 1994. 31.

8 Hobbes, Thomas: Leviathan. = Garner, Richard. T.: Society and the Individual. Belmont, 1990. 104-105.

9 Forbes, H. D.: Nationalism, Ethocentrism, and Personality. Chicago, 22-24.

10 Kedourie, Elie: Nationalism and Self-Determination. = Hutchinson -Smith: Nationalism. Oxford, 1994. 52-53.

11 Breuilly, John: The Sources of Nationalist Ideology. = Hutchinson - Smith: Nationalism. Oxford, 1994. 105.

12 Hutchinson, John: Cultural Nationalism and Moral Regeneration. = Hutchinson - Smith: Nationalism. Oxford, 1994. 122.

13 Dickerson, Mark. O. - Flanagan, Thomas: In Itroduction to Government and Politics. Calgary, 1990. 63-66.

14 Hayes, Carlton J. H.: Nationalism: A Religion. New York, 1960. 14.

15 Uo. 15-16.

16 Gellner, Ernest: Nationalism and High Culture. = Hutchinson - Smith: Nationalism. Oxford, 1994. 63-66.

17 Dworkin, Ronald: Freedom's Law. Cambridge. Massachusetts, 1996. 10-17.

18 Gombár Csaba: Magammal vitázom. Nemzetről, etnikumról, az egyes emberről. Budapest, 1996. 5-13.

19 Mill, John Stuart: On Liberty. Oxford, 1991.

20 Széchenyi István: Közjóra való törekedések. Bukarest, 1981.

21 Gombár Csaba: i. m. 6.

22 Mill, J. S.: Considerations on representative Government. Chicago, 1962. 309.

23 Acton, Lord: Nationality (1862) = Essays on Freedom and Power. New York, 1949. 193.

 

Vissza