Kisebbségkutatás   -  10. évf. 2001. 1. szám

Péntek János

A kisebbségi identitás dinamikája - más megközelítésben

The Dynamics of Identity - with a Different Approach

It is the embarassing peculiarity of research in social sciences - and thus analyses exploring the lifestyle and culture of the minorities - that often analyses related to the same phenomenon and carried out with similar methods have totally different results by the end. Sometimes theory and ideology merges in an undesirable way, since even the hypotheses of the research are ideological. The linguist professor illustrates this negative phenomenon by a research in Hungary related to Transylvanian Hungarians. He claims that the relationship of Hungarians and Romanians is not symmetrical at all, on the contrary: in its formation majority strength and power, and diverse motives of pressure are present to a great extent.

"A legjobb fajta objektivitás az, amikor tudatosítjuk preferenciáinkat, hogy ezáltal felismerhessük hatásaikat, és ellensúlyozhassuk azokat."

(Stephen Jay Gould: Az elméricskélt ember)

1. Az emberre vonatkozó természettudományos (biológiai, antropológiai) vizsgálatokban hosszú időn át a mérés számított az objektivitás mércéjének. A tudományos kritika újabban kétségbe vonja a korábbi mérések hitelességét, azaz a mérések előfeltevéseit, statisztikai értékeléseit és következtetéseit, így az egész eljárás fennen hangoztatott objektivitását. Valami hasonló mítosz veszi körül a szociológiai, nyelvszociológiai felméréseket, a "reprezentatív minta" alapján készült közvélemény-kutatásokat, interjúkat. Mindenképpen ezeket szokás megbízhatóknak tekinteni.

Magyar és közép-európai viszonylatban az elmúlt évtizedben az ilyen jellegű vizsgálatok többsége a kisebbségi közösségekre irányult. Magam is részt vettem abban a hasonló módszerű kétnyelvűség-vizsgálatban, amely "A magyar nyelv a Kárpát-medencében" elnevezésű program keretében folyt, és noha az Erdélyre vonatkozó összefoglalás még nem jelent meg, számomra természetesen ismeretesek mind a kérdőíves felmérés eredményei, mind azok a tények és adatok, amelyekhez más, megbízható, ellenőrizhető forrásokból jutottunk.

A módszer alkalmazása bennünket, nyelvészeket még nem avatott szociológussá: nem tekinthetem magam kompetensnek a szociológiai interjú és az ahhoz kapcsolódó statisztikai értékelés módszertanában, nem látom közelebbről, melyek azok a módszertani és szubjektív elemek, amelyek egyik vagy másik opció irányában elmozdíthatják az értékelést és a következtetéseket. Laikusként felelőtlenség volna azt állítani, hogy a legtöbb ilyen vizsgálatban a manipulálásnak is megvan a lehetősége, hogy az előfeltevések vagy a "megrendelők" elvárásai néha döntő módon meghatározzák a végeredményt. De az aggályaim nem teoretikusak és nem módszertaniak, csak következményeikben azok. Az zavar, hogy több párhuzamosan folyó, egymással érintkező vagy éppen ugyanazokra a jelenségekre vonatkozó, hasonló módszerű vizsgálat eredményei, következtetései eltérnek egymástól, sőt néha ellentmondanak egymásnak. Az aggodalom pedig abból fakad, hogy ebben a térségben egyáltalán nem babra megy a játék, még akkor sem, ha a kutatókat a jó szándék vezérli, mert nyilván még a jó szándék sem menthet föl senkit az elérhető objektivitás felelőssége alól. Az alapvető kérdés: el lehet-e választani az elméletet és az ideológiát? Az bizonyára elkerülhetetlen, hogy a következtetések be ne kerüljenek az ideológiákba, de az semmiképpen nem szerencsés, ha az előfeltevések is ideologikusak.

Az alábbiakban elsősorban annak a tanulmánynak néhány következtetését szembesítem más vizsgálati eredményekkel, tényekkel, adatokkal, amelyet éppen a Kisebbségkutatás közölt 1999/4-es számában Csepeli György, Örkény Antal és Székelyi Mária tollából: A nemzeti-etnikai identitás változatlansága és átalakulása címmel (499-514).

 

2. Alapvető és minden szempontból helytálló az a következtetés, hogy az identitás megőrzésében vagy feladásában kulcsintézmény a család:

"A magyar nemzeti kisebbség túlélési stratégiájában a házasságnak jól láthatóan kulcsszerep jut. Az etnikai-nemzeti hovatartozás homogenitása a családon belül nem kedvez a gyermekek identitásváltásának." (503)

A kérdés persze az, mit mihez viszonyítunk, mit hogyan fogalmazunk, és ez nem csupán a "félig tele vagy félig üres pohár" dilemmája, mert önkéntelenül is azt sugallja, hogy a gyermekek identitásváltása a kedvező jelenség. Az előbbi idézet második mondatát így is meg lehetett volna fogalmazni: "a homogén család kedvez az identitás megőrzésének", de a szerzők nem ezt a megoldást választották, és ez az alapállás az egész tanulmányra jellemző.

Ehhez hasonló viszonyítást és szemléletet tükröz az előbbit megelőző megállapítás:

"Az találtuk, hogy mind Erdélyben (93 százalék), mind Dél-Szlovákiában (80 százalék) igen magas az etnikailag homogén házasságban élők aránya." (502).

 

Más szemlélet szerint a vegyes családok aránya "igen magas" és egyre növekvő, az 1992-es népszámlálás adatai szerint Romániában a teljes családban, házasságban élő magyarok 13 százaléka él vegyes házasságban (erre a szerzők viszonyításként sem hivatkoznak); városi környezetben ez az arány 5-6 százalékkal magasabb, mint falusi környezetben, szórványtelepüléseken pedig bizonyára messze az átlag felett van. A populáció eltérő nagyságrendje miatt román oldalon ez az arány alig haladja meg az 1 százalékot. Ennek megítélésében semmiképpen nem lehet figyelmen kívül hagyni az egyes közösségeknek a hagyományos párválasztási szokásokban tükröződő értékrendjét, amelyre inkább a lokális, felekezeti és nemzetiségi endogámia a jellemző.

Fontos az a megállapítás is ezzel kapcsolatban, hogy a nagyszülők, szülők vegyes házassága bátorítja a gyerekek, unokák vegyes házasságát. Talán ismét érdemes lett volna hivatkozni arra a népszámlálási adatra is, amely szerint a vegyes családokból származó gyerekek durván 70 : 30 arányban a domináns csoporttal azonosulnak etnikailag, nyelvileg és felekezetileg egyaránt. Ez az arány is azt bizonyítja, hogy a többségi populációnak igen "jó befektetés" a vegyes házasság: ha minden kisebbségi vegyes házasságban élne, ez akkor is a többségnek csak elenyésző hányadát érintené, a születő gyermekek révén viszont elsősorban ezt a populációt gyarapítaná. Mint ahogy most is gyarapítja az említett arányban, és akár számszerűen is kimutatható, mennyi ebben a tekintetben "a nyereség" az egyik oldalon, és mennyi "a veszteség" a másik oldalon.

 

3. Minden más vizsgálat következtetésének és az országos adatok tényeinek ellentmond a következő megállapítás:

"Az Erdélyben élő magyarok státusa az erdélyi románok státusához képest átlagosan magasabb. Ez akkor is igaz, ha a kérdezett olyan családból származik, mely etnikailag heterogén. A magyar identitás megőrzése eszerint nem jár marginalizációval. A magyarság őrzése kifizetődőnek látszik" (503).

Ebből úgy tűnik, csak egy vélt, megalapozatlan kisebbségi sérelem a marginalizáció, és ez mindenképpen megnyugtató sok politikus számára. Az erdélyi kérdezettek válaszaiból mindenképpen ez derül ki (csak az "ez akkor is igaz"-zal bevezetett mondat felesleges, mert nyilván ez inkább elsősorban éppen akkor igaz).

De minek alapján állapítható meg valakinek a társadalmi státusa? Ezt pontosan megjelölik a szerzők: a társadalmi hierarchiában elfoglalt pozíció mérésére "a társadalmi státus jelzőszámát használtuk, amelyet az iskolai végzettségből, illetve a vagyoni és jövedelmi helyzetből konstruáltunk főkomponenselemzés segítségével" (503). Lehet, itt a "főkomponenselemzés" a dolog nyitja, amelyhez a hozzám hasonló laikus nem ért, a három értékelt faktorhoz viszont van némi észrevételem. Először is: többség és kisebbség viszonyában semmilyen szociológiai elmélet és módszertan nem indokolhatja, hogy a vizsgálat ne vegye figyelembe a hatalomból való részesedést, azt, hogy ki milyen mértékben képviseli a hatalmat, továbbá azt, hogy kinek mi a foglalkozása. Arról a nyilvánvaló tényről, hogy pl. a Székelyföld gyakorlatilag egy belső gyarmati struktúrában működik, mindenkinek van közvetlen tapasztalata, arról is, hogy Erdélyben több tízezer román kizárólag főállású románként tölt be fontos hatalmi pozíciókat. A már hivatkozott népszámlálásnak a foglalkozásokra vonatkozó adatsorai igen beszédesek ebből a szempontból. A 6,68 százalékot kitevő aktív magyar nemzetiségű populációhoz viszonyítva pl. a tudományos kutatásban foglalkoztatottak körében az arány elenyésző (jogtudományban 0%, társadalomtudományokban - a közgazdaságtudományokat és a szociológiát is beleszámítva - 1,8%, a biológiai tudományokban 2%); rendőrök, detektívek: 1,1%; pénzügyi szakértők, adminisztratív és személyzeti munkakörben dolgozók: 2,25%; közgazdászok: 2,4%; az állami adminisztráció magas rangú hivatalnokai körében: 2,7%; felsőoktatásban dolgozók: 3%; gyakorló jogászok: 3,1%. A skála másik oldalán pedig: fakitermelésben, fafeldolgozásban: 17,2%; bőriparban: 14,7%; mezőgazdaságban: 11,1%; szobafestőknél: 10,6%; munkásoknál, mesterembereknél: 8,7%; szakképzetlen munkások körében: 7,6% stb.

A mintavétel "reprezentatív" voltával is gondok lehettek Erdélyben, mert az iskolai végzettség mint valóban fontos faktor magyar szempontból teljesen negatív: köztudott ugyanis, hogy ismét csak a népszámlálás adatai szerint felsőfokú végzettség tekintetében a magyarok a romániai nemzetiségek között a 9. helyen állnak, az országos átlagot képviselő románok mögött, tőlük 2 százalékkal lemaradva (az országos átlag 5,5%, a magyarságé 3,5%), a két százalék pedig 30-40000-es hiányt jelent a legképzettebbek körében. Középiskolai végzettségben 1992-ben még első helyen álltak a magyarok, de éppen az említett vizsgálat éveiben, 1997-1998-ban fordult elő először, hogy a középiskolába kerülő magyar gyerekek aránya az országos átlag alá süllyedt (a szakminisztérium évi jelentéseiből ez pontosan ellenőrizhető). Egyébként ezek a faktorok mind olyanok, hogy egy ilyen felmérés eredményeit össze lehet vetni a rendelkezésre álló országos statisztikai adatokkal, különösen akkor, ha nincsenek velük összhangban.

 

4. Kifizetődő tehát magyarnak lenni Erdélyben, de még kifizetődőbb románná válni, ugyanis:

"Van ... egy nem túl népes magyar származású csoport, amely románnak vallja magát, és igen magas státussal rendelkezik. Ők azok, akik románként integrálódtak a román társadalomba." (503)

E megállapítás általános érvényességében is kételkedem (éppen a mintavétel körüli kételyeim miatt), ám világos, hogy ez így együtt teljes mértékben egyezik azzal az államnemzeti ideológiával, amely szerint a kisebbségek "csak nyerhetnek a nagyobb nemzetekbe való beolvadással."

Erdély vonatkozásában egyelőre tehát ott tartunk, hogy magyarnak lenni kifizetődő, románná válni pedig még kifizetődőbb, és ezt az elemzett tanulmány tételesen is megfogalmazza:

"Akár Romániáról, akár Szlovákiáról vagy Magyarországról van szó, a kisebbségi nemzeti-etnikai csoportok asszimilációja láthatóan attól függ, hogy az asszimiláció milyen társadalmi nyereséget ígér. Amennyiben a nemzeti identitás váltása előnyös társadalmi státusváltással, ill. felfele irányuló mobilitási pályák megnyílásával jár együtt, a kisebbségi identitás vonzereje megcsappan, és a többség húzóereje megnő." (504)

 

5. Értelmezni is nehéz viszont a következőket:

"A nemzeti homogenizáció programja nyelvi homogenizációt rejt magában, ami jelentős kihívást jelent a kisebbségi nyelvhasználat fenntartásában érdekelt csoport tagjai számára. A kihívásnak csak akkor tudnak megfelelni, ha elsajátítják az állam hivatalosnak tekintett nyelvét, mely a többség nyelve. Viszonosságról legalábbis Közép- és Kelet-Európában nem beszélhetünk. A kisebbségek nyelvét nem tanítják a többség iskoláiban." (504; kiemelés tőlem, P. J.)

 

Képtelen vagyok értelmezni azt az állítást, hogy "a kihívásnak csak akkor tudnak megfelelni". Minek a feltétele az államnyelv megtanulása? A kisebbségek akkor képesek homogenizálódni, vagy akkor tudnak ellenállni a homogenizációnak? Az "integrálódásnak" és még inkább az asszimilációnak, a nyelvcserének valóban feltétele a kétnyelvűsödés, az anyanyelv megőrzésének pedig ez nyilván nem feltétele. Hogy itt tulajdonképpen a zökkenőmentes (vagy fájdalommentes) asszimiláció a pozitív végkifejlet (a nemzetállami koncepciónak megfelelően), azt a következő, enyhén elmarasztaló megállapítás is jelzi: "... a többségi nyelv ismeretének hiányából fakadó nyelvi szegregáció főképp az erdélyi magyarokat jellemzi (15%)" (506). A szegregáció, azaz az elkülönülés természetesen nem a kisebbségi környezeti nyelvről tudni sem akaró többséget jellemzi, hanem azt a kisebbséget, amelynek körében a kétnyelvűsödés 85 százaléknál tart (véleményem szerint csak valahol 80 százaléknál). De hogy kitől szegregálódik az a székely falusi asszony, aki saját falujában éli le életét, vagy az iskolás kort még el sem ért kisgyerek, azt elég nehéz volna megmondani.

Mindebből nyilvánvaló a kisebbségi kétnyelvűség nagyfokú aszimmetriája. Az viszont sokak számára már kevésbé nyilvánvaló, és ennek további elemzését a szociológiai vizsgálattól nem is lehet számon kérni, hogy a kétnyelvűsödés csak kezdeti fázisa egy hosszabb folyamatnak, amely azzal folytatódhat néhány alaptényező hatására, hogy a kétnyelvűségben a második nyelv (az államnyelv) válik dominánssá, az első nyelv teret veszít, háttérbe szorul, és ez a szubtraktív kétnyelvűség már közvetlenül a nyelvcsere előszobája. Az előbbi következtetés tehát hasonló hangnemben azzal volna folytatható: "az erdélyi magyarok 40 százaléka az állampolgári lojalitás és a szorgalom hiánya miatt még jobban tudja, és szívesebben használja az anyanyelvét, de a másik 40 százalék már megértette az idők szavát, jobban és szívesebben használja az államnyelvet, és arra is kész, hogy mint felesleges terhet fokozatosan mellőzze, felcserélje az államnyelvvel."

6. Az előbbiekhez hasonló fonák szemléletet tükröz az oktatási nyelvre vonatkozó következtetés. Általában úgy tudjuk, hogy az anyanyelven folyó oktatás a természetes, az teremt egyenlő esélyeket, és kognitív szerepében biztosítja az ismeretszerzés leghatékonyabb módját. Azt is tudjuk, hogy a kétnyelvű oktatásnak sehol nincsenek hatékony modelljei. A nemzetállami ideológiáknak megfelelően a kétnyelvű állami oktatás célja az egynyelvi redukcionizmus, a kétnyelvű oktatásnak pedig zsilipszerepet szánnak, amely a kisebbségi gyereket átsegíti az államnyelvbe. Azt is tudjuk, hogy egyetlen utódállamban sem folyik módszeresen az államnyelv oktatása. Az államnyelv tudását megkövetelik, de magát a nyelvet módszeresen (második nyelvként, idegen nyelvként, környezeti nyelvként) sehol nem oktatják, és ezt a hiányt általában azzal pótolják, hogy több más tantárgy oktatásában szintén az államnyelvet teszik kötelezővé az anyanyelvi iskolákban is (történelem, földrajz, testnevelés, idegen nyelvek stb.).

Ezzel kapcsolatban viszont a következő megállapítás olvasható az idézett tanulmányban:

"... a magyar (valamint a román és a szlovák) nemzeti identitás megőrzésének, átadásának és fenntartásának legfontosabb eszköze a nyelv. Ezzel magyarázható, hogy mindkét régióban igen magas azoknak az aránya, akik csak kisebbségi nyelven oktató iskolákba küldik gyermeküket. Ez a tendencia már az iskolát megelőző óvodai foglalkoztatás során megjelenik, és nem ér véget az általános iskolánál. Ha megnézzük az alsó és középfokú képzés időszakát Erdélyben vagy Dél-Szlovákiában, azt találjuk, hogy a megkérdezettek 10-15 százaléka járatja gyerekét vegyes nyelven folyó képzési intézménybe, miközben a túlnyomó többség (90, ill. 85%) kizárólag magyar nyelvet használó iskolát preferál." (506; kiemelések tőlem, P. J.)

Előbb szótárilag kell korrigálni a használt terminusokat: csak kisebbségi nyelven oktató iskola sehol nincs, minden ún. magyar iskolában, tagozaton, legalábbis Erdélyben, kétnyelvű oktatás folyik, és nem csak abban az értelemben, amint a tanulmány jegyzetében olvasható, hogy az államnyelvet természetesen oktatják, hanem - mint fentebb utaltam rá - további más tárgyakat is, legalább a heti óraszám 30 százalékában; amit viszont a szerzők elfogult eufemizmussal vegyes nyelven folyó képzési intézménynek neveznek (így!), az pedig a kizárólag államnyelven oktató intézmény, ahol a kisebbségi tanulónak még anyanyelvápoló foglalkozást sem biztosít senki. A viszonyítás ismét "hatósági" szemléletet tükröz. Azt szoktuk mondani, és nem csupán azért, mert mi magunk a kisebbségi csoporthoz tartozunk, hanem, mert az oktatásban is az anyanyelv a kiindulási pont, hogy "igen magas" azoknak az aránya, akik államnyelven tanulnak (és nem azoké magas, akik anyanyelvükön tanulnak!), és ez bizony az óvodai 10%-tól az egyetemi 75%-ig terjed, szórványban már alsó tagozaton is jóval nagyobb arányban, és ez nem csupán választás kérdése, mint jóhiszemű kívülállók feltételezik, hanem a helyzet kényszere (ti. hogy az anyanyelvi oktatásnak szórványtelepüléseken nincsenek meg a feltételei).

Az elemző számára egészen nyilvánvaló, hogy a kutatók értékrendje merőben eltér a vizsgált társadalmi közeg értékstruktúrájától, és hogy ők a magukét tekintik hitelesnek, azt kérik számon a vizsgált kisebbségi közösségen. Az ő megítélésük szerint pl. nem az identitás a megőrzendő érték, hanem az identitásváltás a kedvező fejlemény. Ebből következően a vizsgálat és a tanulmány a többség javára elfogult. Látnunk kell azonban, hogy ez az elfogultság az európai és a környező országok szinte általánosnak tekinthető nemzetállami szemlélete, az "egy nyelv - egy ország" szemlélete.

Az sem felel meg a valóságnak, hogy többség és kisebbség viszonya szimmetrikus volna, mint azt több, már idézett szöveg sugallja, és az alábbi még megerősíti: "Erdélyben a magyarok és a románok között egyformán magas az identitásőrzők aránya, és még az átmeneti kategóriában is hasonló arányokat tapasztalunk." (508) Az arány sem azonos, és még kevésbé az identitásőrzés feltételei. A két csoport viszonyát ugyanis éppen az aszimmetria jellemzi, amelyben a demográfiai aránytalanságokon kívül meghatározó tényezőként mindig jelen van az erő és a hatalom, a kényszer sokféle motívuma.

Vissza