Kisebbségkutatás -  10. évf. 2001. 1. szám

A Balti-államok biztonságra törekszenek

Hudault, Bertand: Les États baltes en quete de sécurité. = Défense nationale, 56. vol. 2000. 7. no. 65-73. p.

A tanulmány szerzője korvett-kapitány, aki három hónapot töltött a Balti-államok által állított, aknaháborúra specializált, Balti-tengeri hajórajnál.

A térség három kis állama, Észtország, Lettország és Litvánia együttműködése a középkorra nyúlik vissza, amikor a Hansa-szövetség tagjaiként prosperáló kereskedelmet folytattak - egymással is. Minden hasonlóságuk ellenére, az államok nyelvi hovatartozásuk, vallásfelekezeti dominanciájuk tekintetében eltérő vonásokat mutatnak.

A legészakibb állam, Észtország története behódolások sorozata: a dánoktól (X-XIV. század), a teuton lovagrenden át (Reformáció kora), IV. Iván orosz cár betöréséig. A felmentő svédek uralmát követően (1629-1721) ismét orosz cári hűbérbirtokká lettek egészen az I. világháború végéig.

A "középső" helyet elfoglaló Lettország identitása a leghatározottabb. Talán annak köszönhetően, hogy kisszámú idegen hatalom akarta leigázni. A német befolyás a XII. századtól kezdődött, s noha a helyi lakosság részéről erős ellenállás mutatkozott a kereszténységgel szemben, az végül is győzedelmeskedett. Csak a XVII. században került a terület az orosz cárok fennhatósága alá.

Egyedül Litvánia létezett tényleges államként is a XX. századot megelőző időszakban. A kora-középkori dán hódításokat visszaverték. A XIII. században Mindaugas nagyherceg katolizált hatszáz lovaggal együtt, s ettől kezdve megszűnt a német lovagrendek ürügye a dominanciához. Litvánia szoros szövetségben állt évszázadokon keresztül a lengyelekkel; 1386-ban Jagelló nagyherceg és Hedvig királynő házassága megpecsételte a két ország unióját. Ám mindkét fél megőrizte saját kormányát, adminisztrációját, vámrendszerét, igazságszolgáltatását és hadseregét. Lengyelország hanyatlásával azonban Litvániából is orosz provincia lett, 1795-től.

A három kis ország sorsa ettől az időponttól kezdve nagyon hasonló: erős oroszosító politika elszenvedői lettek a XIX. század során. Nemzeti identitásukat saját kultúrájuk ápolásával konzerválták, s az I. világháború végén azonnal bejelentették igényüket a függetlenségre. Ezt a Szovjetunió csak 1920-ban ismerte el. A szuverenitást nem sokáig élvezhették. A Molotov-Ribbentrop-paktum (1939. augusztus 23.) titkos záradéka következtében tizenöt különösen nehéz év következett. 1940 és 1953 között a balti lakosság egyharmadát deportálták. 150 ezret a náci németek. Moszkva ugyanezen időszakban erőteljes orosz betelepítést hajtott végre, s az etnikumok aránya ezzel végképp eltorzult. Az ellenzéki, vagyis autochton törekvések 1985-től, a peresztrojka megindulásával erősödtek meg. 1988 novemberében Észtország kimondta saját függetlenségét; két szomszédja 1989-ben követte a példát. A világ azonban csak a Szovjetunió összeomlását követően, 1991-ben, Oroszország beleegyezése után ismerte el a Balti-államokat.

Ez utóbbiak rögtön gazdasági-katonai szövetségeseket próbáltak találni a nagyhatalmú szomszéd ellen. Oroszország hosszas tárgyalások után, 1994-ben vonta ki csapatait e kis államok területéről. A nemzetközi szervezetek közül az Európa Tanács emelt kifogást legtovább Lettország felvétele ellen, mert a Tanács Chartájával ellentétesnek ítélte meg a russzofón lakosság honosítását szinte lehetetlenné tévő nyelvtörvényt. (A nyugdíjas orosz katonák ugyanis csak anyanyelvüket használják, s kevés esélyt látnak arra, hogy a befogadó ország nyelvét elsajátítsák.)

Az Európai Közösségekhez történő csatlakozásra legjobb feltételekkel Észtország indul; azonban már mindhárom ország várakozó listára került, s a szabadkereskedelmi egyezményt mindnyájukkal megkötötték.

A NATO több ok miatt is elzárkózott a balti államok adoptálásától. Túlságosan gyengének és kicsinek találják a három ország haderejét, akik ráadásul folytonos határvitában állnak orosz szomszédjukkal. Márpedig a NATO-belépési feltételek között szerepel a határviták teljes hiánya. Biztatásképpen mégis megkötötték a "Partnerség a békéért" egyezményt a balti államokkal. Svéd-, illetve Finnország (melyek nem NATO-tagok) katonai egyezményt kötöttek a baltiakkal kizárólag arra az esetre, ha megtámadnák ezeket.

A katonai együttműködés - mint láttuk - 1940-ben eredménytelennek bizonyult a szovjet invázió idején. A 90-es években a három ország új stratégia kialakítására törekedett tehát. Fölállították a Balti Tanácsot, mely a térség biztonsági együttműködését hivatott megszervezni, valójában azonban semmilyen intézkedést nem foganatosítottak eddig. Katonai együttműködés kezdődött viszont egyes országokkal, így Franciaországgal is. Méghozzá többféle módon:

Balbat: a három államból rekrutált résztvevők békefenntartó zászlóalja 1994-ben alakult (már részt vettek - Dánia támogatásával - ENSZ-akciókban Libanonban és a volt Jugoszláviában.);

Balnet: a közös légtér felügyelő-ellenőrző hálózata, mely NATO-eszközökkel összekapcsolható. A Thomson cég egy radart már eladott nekik, s egy újabbnak a telepítése várható az észt határ mentén;

Baltron: a Balti-tengeri zászlóalj, elsősorban az aknaháborúra specializált flotilla. Franciaország itt megfigyelőként vesz részt a csapatmunkában, melyet alapvetően Németország finanszíroz;

Batdefcol: a Baltic Defense College, az észt Tartu székhellyel magasszintű kiképző intézmény. A nyugati államok szívesen küldenek ide szakértőket (pl. egy francia légügyi alezredes logisztikát tanított két féléven keresztül).

A Balti-államok részéről komoly anyagi erőfeszítést követel határaik biztonságának megteremtése. Mindhárom ország egyre nagyobb százalékot szavaz meg költségvetéséből a honvédelemre (az észtek pl. 2001-ben 1,8%-ot). Franciaország - tudatában annak, hogy egész Európa stabilitása szempontjából mennyire fontos e térség biztonsága - , tanácsadói, illetve képzési segítséget nyújt, és támogatja a műszerellátottságot.

Kakasy Judit

Vissza