Kisebbségkutatás     9. évf. 2000. 4.szám

A katonai nacionalizmus és az állam: a századvégi Spanyolország esete

Jensen, Geoffrey: Military nationalism and the state: the case of fin-de-siecle Spain. = Nations and Nationalism,
2000. 6. no. (2.), 257-274. p.

Geoffrey Jensen cikke a nacionalizmus egy számunkra kevéssé ismert dimenzióját vizsgálja - a hadsereg körében kialakult/kialakított nemzet-fogalom és a körülötte kialakuló nacionalista eszmék megjelenését és hatását a köztudatban. Ezt egy olyan jelentős katonai kultúrával rendelkező állam keretein belül vizsgálja, mint Spanyolország, mely nemcsak a monarchikus államforma idején rendelkezett hadsereggel, de a 20. században az egész állam vezetése került katonai kézbe.

A spanyolországi katonai réteg irodalmi tevékenysége a 19. század végén és a 20. század elején jelentősen megnőtt. A "megújulás" eszméje, a polgári rétegekhez hasonlóan, a katonaság kulturális és politikai elitrétegének egy kicsi, de annál befolyásosabb csoportja számára rögeszmévé vált. A cikk elképzeléseiknek arra az összetevőjére összpontosít, mely talán a legfontosabb volt a spanyol restauráció összefüggéseiben: a nemzeti identitással és a nemzeti érzéssel kapcsolatos elgondolások. A katonai szerzők írásai különösképpen azt illusztrálják, hogy a katonai kultúrának hogyan lehetett döntő szerepe a modern európai nacionalizmus kialakulására. A spanyol megújulás azonban nem valamilyen egyedülálló jelenség volt, hanem része annak az általános irányzatnak, melyben az európaiak a liberális politikával való elégedetlenségükben egyre inkább a nacionalista ideológia felé fordultak. A huszadik század folyamán ez a nacionalista gondolkodás egyre jobboldalibb tónust nyert.

A spanyol nacionalizmus nyilvánvaló politikai érdekek és válsághelyzetek eredménye volt, ám hatása a 19. század második feléig elhanyagolható volt, ugyanis a katolikus jobboldal addig gyanakvóan szemlélte ezt a mozgalmat. Csak 1868 után, a gazdasági és társadalmi változások eredményeként s az anarchizmus és a gyarmati problémák előretörésével kezdte egy erős csoport - a tiszti állomány - a nemzeti érzést mint a politikai változások eszközét rendszeresen használni. Bár a tudósok nagy része elhanyagolta a haderőt mint társerőt a nacionalizmus vizsgálatában, a társadalommal, kultúrával és ideológiával kapcsolatban tett megállapításaik, valamint módszereik a spanyol katonai elit nacionalizmusával kapcsolatban is gyakran bizonyultak találónak. Ilyen például az írott kultúra szerepe. A katonai folyóiratok, akadémiai óratervek és tankönyvek és a hadsereg tisztjei által papírra vetett történelmi munkák mind együtt működtek a nacionalista elképzelések és mítoszok "emlékhalmaza" kialakításának első fázisában. 1874 után a tisztek államhoz való viszonya megváltozott, s nehezebbé vált, hogy a korábban alkalmazott módon, kiáltványokon keresztül juttassák kifejezésre megváltozott viszonyukat az államhoz. Az új politikai környezetben a hagyományos kiáltvány-módszer mellett vagy helyett a korábbiaknál sokkal jelentősebb szerepet kapott megnyilvánulásaikban az ideológia és a kultúra. A modernitással kapcsolatos alapvető problémákat, melyekkel más országok is szembenéztek, itt a gyarmati válság is súlyosbította. S bár a kubai háborút kezdetben általános támogatás kísérte, az Egyesült Államokkal szembeni vesztés 1898-ban, az ezt követő sorozási politika észak-afrikai szolgálatra sokak szemében az állam legitimitását is meggyengítette. A tisztek számára pedig ugyanezek a problémák - a birodalom, a tömegtámogatás elvesztése s a marokkói hadviselés támogatásának látható hiánya - mind megkönnyítették az államtól való elválást és a nemzet eszményének mint a hűség új tárgyának megalkotását, s a testületi érdekek előremozdításának eszközét. A nacionalista tisztek eszközei közt olyan "agytrösztök" is szerepeltek, mint a Centro del Ejército y de la Armada Madridban. Azok a tisztek, akik vezető szerepet vállaltak a hadseregben és a spanyol politikában, gyakran kötődtek ezekhez az intézményekhez.

A Centro önmagában is jelentős hatást gyakorolt a katonai kultúrára, számos előadássorozatot szponzorált, rendszeresen adott ki könyveket és röpiratokat, mindenről a katonai technológiától az irodalomig és a spanyol identitás természetéig, valamint hatalmas könyvtárral is rendelkezett, olyan témakörökkel, mint Filozófia, Modernizmus, Nacionalizmus, Költészet, Megújulás, Max Nordau-tól Schopenhauer-ig. A sajátosságok dacára a spanyol katonai szerzők beleillettek az európai nacionalizmus általános mintájába, tekintve társadalmi állásukat, szakmai törekvéseiket s erőteljes érdeklődésüket a pedagógiai témában. Természetesen az oktatási rendszer elégtelen körülményei összhangban voltak az erős nemzeti érzések hiányával. Magukat a nemzettel egyenlővé téve és a nacionalista retorikát alkalmazva, ezek a háborgó tisztek saját, az állammal való kapcsolatukból fakadó elégedetlenségüknek adtak hangot lényegében ugyanúgy, mint a középosztálybeli polgári nacionalisták mindenütt Európában. Hozzájuk hasonlóan a katonai szerzők is teljesen elutasították a liberalizmust egy tekintélyelvű és modernizálódó állam ellenében.

A századvégi spanyol katonai nacionalizmus kialakításában egy másik jelentős intézmény volt az 1882-ben alapított Academia General Militar, melynek célja az volt, hogy csökkentse a gyalogság, a tüzérség és más fegyvernemek közti hagyományos vetélkedést. Miután e célt nem sikerült elérnie, az Akadémia 1893-ban bezárta kapuit, s a pályájukat ott kezdő sok kadét viselkedéséből is jól látszik, hogy az intézmény keveset tett azért, hogy a belső harcokat megszüntesse, akár egyéni, akár testületi szinten. Rövid fennállása ellenére az Akadémia számos fontos módon hatott a spanyol katonai kultúrára. Egyfajta "öregfiúk klubjaként" működött, mely szakmai, politikai és gazdasági előnyöket biztosított azon szerencsés tiszteknek, akik évekre oktató tagjaivá válhattak. S bár a katonai pedagógia tekintetében megújult megközelítést képviselt, tulajdonképpen mégis csak tisztek egy válogatott - és gyakran befolyásos - csoportjának testületi érdekeit őrizte továbbra is. Valószínűleg a nemzeti érzés terén fejtette ki a legnagyobb hatást. Az Akadémia szellemének kialakításában meghatározó volt a porosz katonai modell, s ennek köszönhető, hogy a múlt spanyol katonai sikerei, dicsőségei fontos szerepet kaptak a nemzeti érzés kialakításában, s így a kadétok elég hamar egyenlőségjelet tettek a hazafiasság és a katonai értékek közé.

A polgárság politikai és kulturális intézményeinek hazafias programjai szintén jelentős befolyást gyakoroltak a tiszti állomány gondolkodására. Sok tiszt kapcsolódott az Institución Libre de Enseńanza nevű haladó szellemű szervezethez, mely működését az egyházi és állami beavatkozásoktól mentes modern pedagógiai módszerek kidolgozásának szentelte.

A nacionalista elképzelések hasonló polgári-katonai összjátéka valósult meg a Királyi Történelmi Akadémia keretein belül is, mely sok tisztet is tagjai közé fogadott, s Madrid legelőkelőbb értelmiségi társaságában, az Ataneo-ban is sok katonatiszt volt aktív közreműködő. A madridi Földrajzi Társaságban pedig katonai térképészek, műszaki és tüzérségi alakulatokkal és magával a vezérkarral együtt dolgoztak, vezető szerepet játszva az africanista program szorgalmazásában, mely kulcsszerepet játszott a jobboldali spanyol nacionalizmusban.

A szerző az intézmények után a nacionalizmus olyan vezető szereplőit mutatja be, mint Maura vagy Alejandro Lerroux, akik polgári mozgalmakat képviseltek, mégis rendkívül népszerűek voltak a hasonló érzelmű tisztek között. Maura programjának tisztekre gyakorolt vonzereje érthető, hiszen nemcsak Spanyolország további afrikai terjeszkedését és egy erősebb hadsereg létrehozását támogatta, hanem a hagyományos pártpolitikán is túl kívánt lépni, s nemzeti megújulást kívánt megvalósítani a nemzeti egység tekintélyelvű programján keresztül. A tiszti állomány köreiben nem talált süket fülekre a mauristák - "az első modern jobboldali spanyol nemzeti párt" - széles körű politikai megújításról szóló felhívása, hogy az alulról jövő forradalmat megakadályozzák.

Lerroux szintén nagymértékű katonai támogatást élvezett, hisz ő is a fennálló restaurációs rendszer elutasítását jelképezte, amely oly sok elégedetlenséget szült a tisztek körében. Lerroux azonban volt annyira óvatos, hogy ne kritizálja túlságosan a hadsereget, ehelyett számos alkalommal dicsőítette mint a spanyol nemzet fontos alkotóelemét. Bizonyos folytonosság is fellelhető hazafias szónoklatai és a Primo de Riveira- és Franco-féle katonai nacionalizmus között.

A századfordulós katalán és kisebb mértékben a baszk nacionalizmus szintén nagyon fontos szerepet játszottak a spanyol katonai nacionalizmus megerősítésében és tartalmának formálásában. A tisztek közt elterjedt katalánellenes érzések csak táplálták sikeres erőfeszítéseiket egy olyan új törvény megalkotásában, mely a katonai bíróságok hatáskörét kiterjeszti a "Haza és a Hadsereg ellen elkövetett polgári bűnökre" is. A regionális nemzeti mozgalmak tehát csak abban segítettek, hogy a tisztek által képviselt hazafias törekvések egyre jobbra tolódjanak.

A spanyol katonai nacionalizmus hívei vagy a liberális-haladó, vagy a hagyományos-konzervatív "nemzeti-katolikus" táborokba sorolhatók, bár a tiszti állományon belül a jobboldali nacionalizmusnak egy modernebb formája - a Maurismo és Primo de Riveira Unión Patriótica-jának mentén - a huszadik század előrehaladtával szintén kialakult.

A liberális nacionalisták szerint a spanyol nemzeti karakter történelmi bázisát a szabadság és a demokrácia, néha a föderalista autonómia értékei alkották, s a spanyol megújulást a francia felvilágosodás és forradalom haladó eszméivel hozták kapcsolatba. E nézet egyik vezéralakja volt Ruiz-Fornells, aki különösen a demokratikus értékeket és az alkotmányos polgári uralom elsőbbségét hangsúlyozta. A spanyol konzervatívok ezzel szemben a vallásra, a hagyományokra, a törvényre és a rendre, a monarchiára és a birodalomra helyezték a hangsúlyt, s példának a keresztes hadjáratot, az iszlám erői elleni rekonkvisztát állították. A katonai nacionalizmus eme irányzatának szószólója volt Modesto Navarro Garcia, aki a spanyol patria tartóoszlopainak az egyház, a monarchia, a család és a magántulajdon értékeit tekintette, s aki szerint a hadsereg feladata a haza védelme mind a külső, mind a belső ellenségekkel szemben. E hagyomány folytatójának tekintik a sokkal szélsőségesebb és már irracionális követelményeket támasztó Millán-Astray-t.

A két hagyomány eltérései ellenére a katonai nacionalizmus válfajainak voltak közös vonásai: túlnyomóan kasztíliai beállítottságú volt, s legtöbben úgy tekintették a Napóleon elleni függetlenségi háború történelmi mítoszát, mint a nemzeti szellem és képesség megnyilvánulását, mely minden spanyolt összefog. Ami azonban általában jellemző a spanyol katonai értelmiség minden iskolájára, az a spanyol nemzeti érzés romantikus és "historizáló" megközelítése volt.

A modern nacionalizmus kezdeti, kifejezetten politikai katonai megnyilvánulásai a huszadik századi Spanyolországban nem voltak képesek tömeges sikert elérni, mert a spanyolok nagy része számára nem feleltek meg annak a feltételnek, amely Breuilly szerint döntő jelentőségű a sikeres nacionalista ideológiához, hogy a politikai helyzethez illő és időszerű legyen. Ám a katonai nacionalizmust jellemző szónoklatok nem múltak el hatástalanul: a spanyol nacionalizmus végül hatékony erőnek bizonyult az állam szolgálatában: helyzethez illő és időszerű lett - Franco uralma alatt.

Bakos László

Vissza