Kisebbségkutatás 9. évf. 2000. 4. szám

A délkelet-európai változások: Etnikai konfliktusok és az ezekre adott nemzetközi reakciók

The Southeast European Challenge: Ethnic Conflict and the International Response. Ed.: Hans-Georg Ehrhart, Albrecht Schnabel. Baden-Baden, Nomos Verlagsgesellschaft, 1999.

Az elmúlt hét-nyolc évben Délkelet-Európában mentek végbe a legnagyobb társadalmi-politikai változások. A számos konfliktus és háború okait tudósok és politikusok egyaránt vizsgálják. A térség nagyon megosztott gazdasági, kulturális és természetesen etnikai szempontból, s az ezekből eredő konfliktusok hatalmas emberi és anyagi kárt okoznak. Nyugat-Európa küszöbén egy bizonytalan, robbanásveszélyes régió alakult ki (újra), veszélyeztetve az egész kontinens biztonságát.

A hidegháború idején ezen a térségen is jellemző volt az ideológiai megosztottság: Görögország és Törökország a nyugati szövetségi rendszerhez tartozott, lévén mindketten NATO-tagok, a balkáni országok többsége viszont a Szovjetunió érdekszféráját erősítették. A kaukázusi államok pedig egyenesen a Szovjetunió tagállamai voltak. A hidegháború befejeztével ez az ideológiai megosztottság megszűnt, a kaukázusi államok megkapták vagy visszanyerték függetlenségüket, a NATO Békepartnerség programjához is csatlakoztak. A legtöbb keleti érdekszférába tartozó állam a NATO és az Európai Unió tagfelvételi listájára szeretne felkerülni.

A volt Jugoszlávia alkotóelemeire esett szét, öt független állam létesült a helyén. Mindegyik szeretne a "nagy európai család" része lenni, megosztottságuk miatt azonban minden nemzetközi szervezet óvatos tagfelvételükkel kapcsolatban.

A korábbi Jugoszlávia területén levő nemzetek közötti konfliktusnak mély történelmi gyökerei vannak, jelentősek a kultúrák közti különbségek, és a gazdasági fejlettség tekintetében is tarka a kép. Konfliktusaikat maguk nem tudják megoldani, csak nemzetközi segítséggel. Ez persze igaz a Kaukázus területére is, itt ENSZ-békefenntartók és az EBESZ erői tartózkodnak.

A kötetben szereplő tanulmányok különböző szempontból vizsgálják a Délkelet-Európában fellobbant etnikai konfliktusokat. Az első fejezet létrejöttük okait és következményeit kutatja, a második pedig a konfliktusok megoldását célzó nemzetközi erőfeszítéseket ismerteti. A külső igyekezet a konfliktusok megoldására nem elég, hiszen csak elválasztani tudja a feleket egymástól, a problémák gyökeréig nem tud lehatolni.

Az első tanulmányban Albrecht Schnabel a hidegháború utáni etnikai konfliktusokat elemzi. Megállapítja, hogy ezek nehéz helyzet elé állítják a nemzetközi közösséget. Ugyanis az elnyomóval szemben az elnyomott támogatása szükséges, ezzel viszont gyakran azokat segítik, akik országuk integritása ellen lépnek fel. A nemzetközi rendszerben viszont szükséges a stabilitás. Ráadásul külső szereplőként beavatkozni egy ország "belviszályába" nem hálás feladat. Meg kell teremteni a konfliktusban való részvétel anyagi, jog és politikai feltételeit.

A második tanulmányban Bárány Zoltán a kelet-európai romák helyzetét vizsgálja, kihangsúlyozva ennek a népnek a marginális társadalmi szerepét a régió számos államában. A fizikai, kulturális és gazdasági biztonság hiányától szenvednek sok helyen, csak ha ezt a hiányt pótolni tudják, akkor kezdhetnek el a döntéshozásban való részvételükön, illetve gazdasági fejlődésük lehetőségein gondolkozni. A hiányt pótolni nem egyszerű, mert a romák alkotják mindenütt a legkevésbé szervezett és a legkevésbé iskolázott etnikai csoportot. Drasztikus változásoknak kellene bekövetkezniük, hogy helyzetükben érdemi változás történjen. Értelmiségi rétegük kicsi, nem részesülnek megfelelő oktatásban, ráadásul csoportjaik között nincs összetartás, teljesen hiányzik az együttes fellépés hagyománya.

Symeon Giannakos írása a macedón-görög konfliktus okait elemzi. Első helyen említi magának Macedóniának a nevét, amely Görögország számára a legnagyobb problémát okozza, kifejtve, hogy milyen szimbolikus és érzelmi töltet van a név mögött mindkét fél számára. Kifogásolja, hogy a kívülről beavatkozó, ezt a konfliktust megoldani próbáló hatalmak nyomásgyakorlással szeretnének gyors eredményt elérni ahelyett, hogy a térség stabilizációját segítenék elő. Egy békés, biztonságos régióban a különleges problémák is könnyebben megoldhatók lennének.

Stefan Troebst a térségből Koszovó problematikáját emeli ki, mert jelenleg ez az a terület, ahol bármikor felerősödhet az etnikai konfliktus. Először felvázolja, hogyan képzeli el Belgrád, illetve Pristina Koszovó jövőbeli politikai és területi státusát, és leír néhány forgatókönyvet a megoldásra. A javaslatok nemcsak a volt Jugoszlávia államainak feladataira térnek ki, hanem arra is, hogy a regionális, a nemzetközi kormányzati és nem kormányzati szervezetek mit tehetnek a konfliktus megoldása érdekében. Troebst felhívja a figyelmet, hogy a nemzetközi szervezetek megelőzhetik a probléma súlyosbodását, ha gyorsan cselekednek. Úgy gondolja, hogy az autonómia vagy a föderalista államszerződés Koszovó helyzetét nem rendezné megnyugtatóan, mert sem Belgrád, sem pedig Pristina nem fogadja el ezeket a megoldási módozatokat. Mégis folytatni kell a tárgyalásokat, mielőtt az erőszak ebben a térségben is eluralkodna, mert akkor sokkal nehezebb lesz visszatérni a tárgyalásos rendezéshez.

Neil MacFarlane tanulmánya a grúziai, az abház és oszét népek konfliktusát vizsgálja. Koszovóval ellentétben, ahol tudni, hogy ki áll az egyik, és ki a másik oldalon, Grúziában nem ennyire egyszerű a helyzet. Itt ugyanis a két korábban említett népcsoport közti konfliktus még bonyolódik azzal, hogy mindketten egy harmadik nép által kormányzott államban élnek, annak területi integritását veszélyeztetik. Ráadásul nem szabad elfeledkezni Oroszországról sem, hiszen ez a nagy szomszéd fenntartja magának a jogot a konfliktusba való beavatkozásra. MacFarlane azonban hisz abban, hogy a probléma külső beavatkozás nélkül is megoldható.

A könyv második nagy része kifejezetten a nemzetközi szervezetek konfliktusok megelőzésében vagy megoldásában játszott szerepével foglalkozik. Konrad Klingenburg és Mark Luz tanulmánya a volt Jugoszlávia területén kirobbant kríziseknél az EBESZ szerepét vizsgálja a kezdetektől napjainkig. Míg a korábbi időkben a szervezet gyenge volt, ma már az egyik legnagyobb hatású partnerré nőtte ki magát, nagy szerepe van a háború utáni újjáépítésben. A Daytoni Békeszerződés is kulcsszerepet adott az EBESZ-nek a teljesítés ellenőrzése terén. Ez a szervezet ellenőrizheti a demokrácia kiépülésének folyamatát, a választásokat, az emberi jogok érvényesülését. A cikkből az is kiderül, hogy a konfliktus résztvevői pedig segítőt látnak benne, amely a semlegesség talaján áll.

A következő tanulmányban David Carment a NATO szerepét vizsgálja a Bosznia-Hercegovinában állomásozó békefenntartóknál. Egyetért azzal, hogy az ENSZ anyagi és politikai okokból nem tud az egész világon mindenütt békefenntartóként megjelenni, a regionális szervezeteknek is ki kell venniük részüket a problémák megoldásában. A NATO pedig kiválóan alkalmas területén kívül is a katonai fellépésre. Bosznia esete mutatja, milyen sok feladattal jár a békefenntartás, mennyire együtt kell működniük a feleknek, a külső szervezeteknek és az államoknak is, hogy egy probléma rendezhető legyen. Viszont az is kiderül, hogy a katonai jelenlét, Boszniában az IFOR és az SFOR ereje is szükséges ahhoz, hogy egy aláírt békeszerződést mindkét fél betartson. A NATO-nak is érdeke, hogy békefenntartóit a térségben állomásoztassa, hiszen ez megelőzheti a konfliktus továbbterjedését. A NATO Békepartnerség tagállamai is lehetőséget kaptak a boszniai békefenntartásban való részvételre, így ők is felelősséget vállalhatnak a térség biztonságáért.

Hans-Georg Ehrhart tanulmánya az EU azon kísérletével foglalkozik, amellyel megpróbált nagyobb mértékben beavatkozni a délkelet-európai stabilizációba. Elég nagy nyomás nehezedett ugyanis az Európai Unióra abban a tekintetben, hogy nem folyik bele eléggé a balkáni konfliktusok megoldásába. A szervezet vezetése megpróbálta ugyan támogatni a segítőket, de a legnagyobb tagállamok nem igazán érezték fontosnak Európa azon részét, és nem biztosítottak megfelelő politikai és anyagi támogatást. Ez azonban egy idő után megváltozott, és az EU támogatni kezdte a térség biztonságáért felelősséget vállaló szervezeteket, például a Közép-Európai Kezdeményezést vagy a Délkelet-Európai Biztonsági és Együttműködési Konferenciát. A nagy európai országok is belátták azt, hogy a térség és ezzel Európa biztonságát csak úgy őrizhetik meg, ha megfelelő pénzügyi és politikai támogatást biztosítanak számára, hiszen a konfliktusok súlyosbodása csak úgy kerülhető el, ha tárgyalóasztalnál történik meg rendezésük.

A könyv utolsó tanulmányát Albrecht Schnabel és Nika Strazisar írta. A térség konfliktusainak megelőzési lehetőségeit veszik sorra. Egyetértenek abban, hogy csak megelőzéssel lehet meghiúsítani Délkelet-Európában újabb és újabb véres harcok kirobbanását, és ebben a nemzetközi szervezeteknek nagy a felelősségük. Nem szabad ugyanis megvárni, amíg odáig jutnak a nemzetek közötti ellentétek, hogy a fegyveres harcba torkolljanak, hiszen ez sokkal nagyobb emberi és anyagi áldozattal jár, mint bármely más megoldás.

A Délkelet-Európában kirobbant etnikai konfliktusok kezelésének és megelőzésének tapasztalatai nagy jelentőségűek a nemzetközi szervezetek számára, hiszen ezek alapján a világ minden részén a jövőben eredményesebben kezelhetik az ilyen jellegű konfliktusokat.

Biczó Krisztina

Vissza