Kisebbségkutatás - 9. évf. 2000. 4. szám

Niederhauser Emil

Prológus a magyarországi nemzetiségi kérdéshez: a nemzeti mozzanat genealógiája

Prologue to the question of national minorities in Hungary: the genealogy of the national phase.

From the aspect of national history those ethnic groups profited from the situation that continuously had a political elite that represented a kind of historical consciousness and was related to some kind of a state which existed since the Middle Ages. Wherever such a phenomenon was missing the national history could have been formed from the historical traditions of other peoples. And if it had not been possible either, then some ancient origin have had to be invented and the national history resulting from that.

A történeti Magyarország környezete a középkor első századai óta mindig vegyes etnikumú volt. Valószínűleg így volt ez korábban is, a Balkán-félszigetről mindenesetre még régebbi idők óta tudjuk ezt. Amíg itt a hagyományos társadalom foglalta magában a lakosságot - hogy W. W. Rostow nagy pályát befutott kifejezésével éljünk -, ez a tény semmi különös problémát nem okozott. Nem a nyelvi különbségek voltak lényegesek az emberek közti viszonyokban, hanem a társadalmiak, földesúr és jobbágy kettőssége. Az egyes államok területe és ezzel a hozzájuk tartozó népesség etnikai összetétele folyamatosan változott. Újabb etnikumok települtek be, tarkították az összetételt.

A kora újkorra, nagyon megközelítően 1500-ra annyiban változott a helyzet, hogy voltaképpen négy nagy birodalom jött létre ebben a térségben. A Habsburg-birodalom az első időkben a legbizonytalanabb alakzat, mert kevés volt benne az összetartó erő, tőle délre helyezkedett el az oszmán birodalom, északra a lengyel-litván állam, 1569 óta államszerződéssel összekötve, és északkeleten az orosz birodalom, amely végre megszabadult a mongol fennhatóság alól, és most szinte akadálytalanul kezdett terjeszkedni keletre és idővel nyugatra is. Mind a négy birodalom természetesen soknemzetiségű volt, a korábbi korszak etnikai tarkaságát a birodalomalakulás nyilván nem törölte el. Különbségek voltak azonban abban - és ezek igen jelentős különbségek -, hogy a kormányzat mennyire vette tudomásul ezt a helyzetet.

A Habsburg-birodalom ebben a korban az abszolutizmus és a rendiség sajátos keveredéséből állt, az egyes országok és tartományok rendjeivel rendszeresen érintkezett a központi hatalom, és ez az etnikai sokszínűséget tudomásul vette. (A szlovéneket pl. nem, mert szlovén rendek érdemben már nem léteztek.) Az oszmán birodalomban hasonlóról nem lehetett szó, de a kormányzat a nem muszlim felekezeteknek egyfajta autonóm szervezetet biztosított, ezt milletnek hívták, és a Balkánon az ortodox (pravoszláv) népek, bolgárok, szerbek stb. tartoztak ebbe a körbe, vagyis bizonyos értelemben így autonómiához jutottak. De semmiképpen sem mint valamely etnikum tagjai. A lengyel-litván államban érdemben csak a litván nemesség alkotott valamiféle rendi struktúrát a lengyel nemesség mellett, csakhogy ez a litván nemesség valójában hamarosan ellengyelesedett. A keleti szláv, vagyis ukrán nemesség még gyorsabban asszimilálódott a lengyelhez, előbb vagy utóbb a vallási különbség is eltűnt az egyházi unió révén, ennek során az ukránok már a 16. század végén elismerték a pápa egyházfői funkcióját, azaz csatlakoztak a katolikus egyházhoz. Szertartásaikat megtarthatták, és a keleti egyházban ez volt a legfontosabb. A lengyel-litván állam tehát olyan formában, mint a Habsburg-birodalom, nem ismerte el az egyes etnikumokat, de hallgatólagosan tudomásul vette létezésüket, számára a nemesség és a jobbágyság kettőssége volt a fontos, ezért vált ideológiájává a szarmatizmus, vagyis az az elképzelés, hogy a nemesség a szarmatáktól származik, akik mégiscsak derék lovasnomádok voltak. Egyedül az orosz állam nem volt hajlandó semmiféle egyéb etnikumot elismerni az oroszon kívül, amely a "Szent Oroszország" népe; a fehéroroszok meg a kisoroszok (ukránok) pedig természetesen ennek a népnek a részei. Amikor a terjeszkedés során - még Európán belül is -, aztán Szibériában az orosztól különböző nyelveken beszélő népekre akadtak, ezeket másfajtájúaknak (inorodci) nevezték, ahogy a többi európai gyarmatosító az új világban talált népeket bennszülötteknek. Ezek a különbségek majd az elkövetkező évszázadokban válnak fontosakká.

Mert nagyjából az 1789-1815 közti forradalmi negyedszázad, az ebből sarjadó alapvető társadalmi és egyéb változások nagyon is módosították az addigi képet. Először is a lengyel-litván államot a szomszédok felosztották maguk között, hamarosan teljesen eltűnik a térképről. Viszont új szereplők jelentek meg. Megindult a nemzeti ébredésnek vagy megújulásnak vagy újjászületésnek nevezett mozgalom, amelynek során az egyes etnikumok sorra felfedezték, hogy ők mások a többieknél, hogy nemzetet alkotnak. A nemzet létének először két alapvető fogódzója volt, a nyelv és a történelem. Minden "ébredő", vagyis csekély számú, de elkötelezett értelmiséggel rendelkező etnikum (és majdnem mind ilyen volt) előbb vagy utóbb létrehozta a maga nemzeti (irodalmi) nyelvét, vagy régebbi hagyományok, vagy valamelyik nyelvjárás kiemelése révén. A későbbiekben az iskolákban már ezt a nemzeti nyelvet tanították, és így alakult ki és terjedt el a nemzeti tudat.

A nemzeti történelem szempontjából azok az etnikumok jártak jól, amelyeknek folyamatosan volt politikai elitjük, amely valamiféle történeti tudatot képviselt, és kapcsolódott valamilyen, a középkor óta meglévő államhoz. Ahol ilyen nem volt, ott más népek történeti hagyományából lehetett összeállítani a nemzeti történelmet (a bolgárt pl. a bizánci forrásokból). És ha ez sem volt lehetséges, akkor egyszerűen ki kellett találni valamilyen ősi származást és az abból következő nemzeti történetet.

A nemzeti öntudatnak azonban hamarosan egy politikai komponense is támadt, az ébredő nemzet igénye saját nemzetállamára. Itt már nem ilyen egyértelmű a párhuzam. Mert az oszmán birodalom területén élő etnikumok hamarosan a teljes függetlenség, önállóság igényével léptek fel, elvégre az ő uralkodójuk, a szultán, nem keresztény király volt, hanem pogány. Vele szemben a fellázadás és az elszakadás természetes igénynek tűnt, az európai nagyhatalmak időnként csóválták a fejüket, de ilyen vagy olyan érdekből (vagy éppen ellenérdekből) a nemzetek mellett foglaltak állást. Az oszmán birodalom etnikumai egymás után felszabadultak, és létrehozták saját nemzetállamukat.

Másképpen ment végbe a fejlődés a Habsburg-birodalomban, mert az egyes etnikumok önállósodása, nemzetté válása itt is bekövetkezett ugyan, de számos megfontolásból az egyes nemzetek vezető elitje beletörődött a Habsburg-birodalmon belüli valamiféle autonómiába, részleges különállásba. Ennek a fokozatai az osztrák-magyar kettősségtől a legfeljebb egyházi iskolákban a nyelv révén elismert szlovákság létéig többféle formában valósultak meg. A lengyeleknek Galíciában csak autonómiájuk volt, de lengyel tudományos akadémiával, két lengyel egyetemmel, lengyel nyelvű közigazgatással. Amíg nem sikerül helyreállítani a lengyel államot, ez a helyzet megfelelt.

Egyedül Oroszországban nem lehetett erről szó, az a birodalom változatlanul orosz nemzetállamként fungált. Az 1905-ös forradalom előtt még gondolni sem mert senki ennek a helyzetnek a megváltoztatására, de még a forradalom kirobbanása után sem; a lengyeleknél is csak igen kevesen, de azok is kizárólag Galíciában.

1917-1918 során újabb nagyarányú változásokra került sor, de a nemzeti mozzanat elsődlegességében csak kevesen kételkedtek. A Habsburg-birodalom felbomlasztásával számos további új nemzetállam jött létre (a kortársak "balkanizálódást" emlegettek). Valójában nem egy állam már elnevezésében benne viselte soknemzetiségű voltát. Csehszlovákia vagy a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság már nevével is kifejezte, hogy több (uralkodó?) nemzetből áll. De voltaképpen mindegyik ún. utódállamnak jelentős nemzeti kisebbségei voltak, a lakosság 30-40 százalékát tették ki nemegyszer. A nagyhatalmak mint békerendezők, ezeket az államokat kötelezték, hogy kisebbségi szerződéseket kössenek, elfogadják a Nemzetek Szövetségének döntőbírói szerepét a kisebbségek és az állam közti konfliktusokban (többnyire az államok győztek). Mindez azonban csak a köztes-európai térségben ment végbe, a nyugati államokat, még a kisebbeket sem kötelezték ilyen kisebbségvédelmi politikára. Mindenki tudomásul vette a nagy "szerepcseréket", az uralkodó nemzetből alávetett lett és fordítva. Tudomásul vette, de persze nem nyugodott bele. Ez vezetett alig húsz évvel az első nagy háború után a békeszerződések revíziójára és a második világháborúra. (Manapság egyre többen látják úgy, hogy itt voltaképpen a második harmincéves háborúról volt szó, csak némi fegyverszünet közbeiktatásával.)

Az 1917-es szociális forradalom után létrejövő új államban sokan komoly esélyt láttak arra, hogy itt már végetér a nemzeti elnyomás, az új rendszer ezt is felszámolja, és így a kétszáz éven át oly sok nehézséget okozó nemzeti kérdés magától megoldódik. Az első évek illúziói után kiderült, hogy erről nincs szó, az orosz uralom gyorsan visszaállt, idővel majdnem az egész cári birodalom területe visszakerült, és az internacionalizmus és testvériség leple alatt folytatódott az elnyomás, csak éppen most már az oroszokat is érintette, csak őket nem nemzeti alapon. A balti népek tovább szervezhették kórusaikat, mint egy évszázaddal korábban, az ukránok is büszkék lehettek Tarasz Sevcsenkóra, akinek orosz nemesurak adták meg a személyi szabadságot a jobbágyi kötelékből.

A pártállami rendszer a maga elvi internacionalizmusával, gyakorlatban uralkodó nemzeti nacionalizmusával majdnem fél évszázadra valóban új helyzetet teremtett, csakhogy a nemzeti ellentéteket éppenséggel nem tüntette el, sőt tartósította. 1989 után ezek a nemzeti ellentétek újra kiütköztek, most már kendőzetlenül, egy olyan Európában, az Egyesült Nemzetek Szervezetének a szigorú felügyelete alatt, amely csak az egyén jogait volt hajlandó elismerni, a kollektív jogokat mint az egyéni szabadságot korlátozó szabályokat elvetette.

Dióhéjban ez a nemzeti mozzanat története a szélesen vett, Magyarországgal szomszédos térségben. Csak ennek a tágas keretnek a tudomásulvételével lehet a magyarországi fejleményeket helyesen értékelni.

Vissza