Kisebbségkutatás 9. évf. 2000. 3. szám

Makkai Béla

Magyarság-gondozás Bukovinában*

Maintaining the Hungarian identity in Bukovina

After the Bale of Mádéfalva, the Székelys escaping from Transsylvania founded five Hungarian village in Bukovina. From the mid-19th century the Hungarian state has supported the 10,000 Hungarians living there effectively by establishing Hungarian schools, parishes; by sending teachers and priests and bestowing scholarships. Although this practice was ended by World War I, it proved that the Hungarian state was able to maintain the vital relationship between the nation and its islands enclosed in the alien ethnic medium of the neighbourhood.

Előzmények

A Madéfalvi veszedelem idején Moldvába menekülő székelység egyes csoportjai emberöltőnyi idő múltán a Szucsava völgyében találtak új hazát. A megroppanó Oszmán Birodalom által átengedett Bukovinában ekkor állami telepítéssel 5 magyar falu keletkezett.

A háborúk során elnéptelenedett tartomány új lakói anyagiakban és lélekszámban egyaránt gyorsan gyarapodtak. A szeszélyes időjárásnak kitett mezőgazdasági termelés azonban nem mindig biztosított megélhetést az itt élőknek. Az élelemtermelés kiszámíthatatlan hullámzása és a robbanásszerű demográfiai fejlődés az eltartóképességet mindinkább visszavetette. Ebben a helyzetben a tavasztól őszig tartó moldvai idénymunka családok százainak vált kiegészítő keresetévé. A csaknem kizárólag mezőgazdasági termelésből megélni kénytelen székelység a természeti csapások alatt így is gyakorta nélkülözött, esetenként - mint az 1866-os katasztrófa idején - éhezett.

A szerencsétlenségben némi vigaszt jelentett, hogy a kolerával is tetézett éhínségről szóló híradások felrázták az anyaország közvéleményét. A távolra szakadt, s már-már elfelejtett székelyeket a hazafias adakozás, az anyaországi segélyküldemények mentették meg a végpusztulástól.

Legmegbízhatóbb - hosszú ideig az egyetlen - intézményes támogatójuk mégis az 1861-ben alakult Szent László Társulat lett. A katolikus főpapság által létrehozott, de kormányzati támogatást is élvező egyesület a Kárpátoktól keletre szakadt magyarok lelki és kulturális gondozását tűzte maga elé. A Társulat mindenekelőtt lelkészek és tanítók anyaországi iskoláztatásában játszott szerepet, de az ösztöndíjak alapítása mellett tevékeny részt vállalt az aszályos időjárás kárvallottjainak megsegítésében és a 80-as években meginduló állami (haza)telepítő akciókban is. A Társulat felvilágosító munkája is nagyban hozzájárult, hogy az írók és politikusok által is felkarolt "csángó"-ügy a XIX. század utolsó negyedében már széles társadalmi támogatottságnak örvendett. A rosszul szervezett telepítések visszásságai és erkölcsi kudarca következményeként a korábbi lelkesültség azonban gyorsan alábbhagyott, majd szinte teljesen elenyészett. Az adakozási kedv hanyatlásával a Szent László Társulat anyagi lehetőségei is beszűkültek, támogatása szórványossá vált, s a századfordulóra a közvetlen kapcsolat is megszakadt.

Az 1880-as évek kirajzásaival ugyanakkor jelentős vérveszteséget elszenvedett bukovinai székelység az etnikai arányok romlása miatt (Adjonistenbe és Józseffalvára románok és ruszinok telepedtek) még inkább sebezhetővé vált; megfogalmazódott állami támogatásuk igénye.

A magyar kormányzat már az első telepítésekben kezdeményező szerepet vállalt. Az Ausztriával fennálló kényes államjogi viszony miatt mégis távolságtartó óvatossággal a Telepítési Hivatalon, egyházi és társadalmi szervezeteken keresztül felügyelte, illetve koordinálta a munkálatokat.

"A bukovinai római katolikus magyar actio" megindulása

Az anyaországi magyarság migrációs veszteségei és a nemzeti kisebbségeknek az ország területi épségét veszélyeztető politikai aktivizálódása a századfordulón arra ösztönözték a kormányzatot, hogy a "faji erő" megóvása, ill. gyarapítása minden lehetséges eszközét, módját számba vegye. A Bánffy-, majd a Széll-kabinet által megalapozott, s Tisza István első miniszterelnöksége idején kiteljesedő külföldi magyar-gondozási program az amerikások távlati hazatelepítésével számolt, a déli határok mentén együtt tartott és megerősített szórványoknak pedig - a magyarság "balkáni küldetés"-ének jegyében - valamiféle "hídfő" szerepet szánt.

Az Egyesült Államok, Románia és Horvátország után "Az idegenben élő magyarság nemzeti gondozásá"-nak programját 1905-ben Bukovinára is kiterjesztették. Stratégiailag elhanyagolható perifériáról és népességről lévén szó a bukovinai programnak egyértelműen defenzív célkitűzései voltak, szemben a balkáni (különösen az 1909-ben elinduló bosznia-hercegovinai) akciókkal.

A beavatkozás jogalapját az 1867. évi osztrák alkotmány 19. §-a képezte, amely minden néptörzsnek biztosította saját anyanyelve és kultúrája ápolását. A bukovinai magyarság a törvény kritériumainak minden tekintetben megfelelt: egy tömbben élt, állandó lakhellyel és osztrák állampolgársággal rendelkezett. Az akció vezetésének a belügyekbe avatkozás látszatát is kerülnie kellett, hacsak nem kívánt konfrontálódni az osztrák hatóságokkal, (amelyek különben előzékeny magatartást tanúsítottak a Szucsava-menti szigetmagyarság ügyében). A politikai hangulatkeltésre mindig is fogékony sajtó jóindulata legalább ennyire fontos volt, különösen az etnikailag-politikailag rendkívül összetett Bukovinában.

Mindezt figyelembe véve a kormányzat - a nemzetközi gyakorlatnak is megfelelően - tapintatos társadalmi egyesületek mezébe burkolózva látott terveinek megvalósításához.

Az 1900-as népességösszeírás adatai szerint a tartomány kérdéses öt településén 9516 (zömében katolikus) magyart élt. Kulturális elmaradottságukra jellemző, hogy a lakosság több mint 2/3-a írástudatlan volt. Az anyaország támogatási programja azonban éppen ezen a téren bontakozhatott ki a legszabadabban...

A korábban meglazult kapcsolatok szorosabbra fűzéséhez s a segélyezés rendszeressé és célirányossá tételéhez szükségessé vált a konkrét igények és lehetőségek felmérése. 1904 őszén Várady L. Árpád kultuszminisztériumi tanácsos kapott megbízást a bukovinai székelyek etnikai, vallási és társadalmi viszonyainak feltérképezésére s arra, hogy a tapasztaltak alapján javaslatot tegyen a legsürgősebbnek ítélt tennivalókra. A misszió bizalmas természetére utal, hogy az állami főtisztviselő a Szent László Társulat megbízottjaként kellett, hogy eljárjon. Hasonló instrukciót kapott a dunántúli református püspök is, miután döntés született, hogy az Andrásfalván tömörülő reformátusok sajátos ügyeivel a kormányzat horvátországi akciójának fedő-szervezete, a Julián-Egyesület foglalkozzék.

Várady terepbejárásáról részletes beszámolót készített. A jelentés a történelmi előzmények összefoglalása után a székelyek gazdasági viszonyait ismerteti. A szerző meglátása az volt, hogy a föld előrehaladott fölaprózódása miatt a megélhetés hosszú távon sokak számára nem biztosítható. Várady a szapora székely vidéket kaptárhoz hasonlította, amely várhatóan újabb rajokat bocsájt majd ki; értesülései szerint azonban a bukovinaiak - ekkor még - az anyaországot tekintették egyedül számba jöhető kitelepedési célországnak annak ellenére, hogy a korábbi telepítéseknek rossz visszhangja volt az otthon maradottak körében. Az adott helyzetben a minisztériumi szemléző mégsem egy - immár jobban előkészített, s többek szerint célravezetőbb - telepítés tervét vetette papírra, hanem a Szucsava menti telepek megszilárdításának hazafias fontosságát hangsúlyozta. Ennek hatékony s viszonylag nem túl költséges eszköze a hitélet és az iskolaügy támogatása volt.

A bukovinai székelység vallási és oktatási viszonyairól Várady felmérése a következőket rögzítette:

Hadikfalva volt a legnagyobb magyar település a tartományban 3682 lakosával. Ennek megfelelően díszes kőtemplommal és -plébániával rendelkezett. Kubassek János plébános, (tanfelügyelő s az akcióban ún. "bizalmi férfiú"*) azonban anyagiak és megfelelő jelölt hiányában káplán nélkül látta el feladatát. A kántori állás ugyancsak betöltetlen volt.

Az iskola 752 tanulóval egy-egy kétosztályos épületben működött. A faépületet, ahol még tanítólakás sem volt, eredetileg kocsmának használták, a hozzá csatlakozó tágas udvar azonban kiváló építési teleknek számított (a tanügyi hatóság ugyanis a csaknem 200 fős[!] osztályokra tekintettel egy 6 osztályos iskola mielőbbi megépítését szorgalmazta).

Az érseki támogatással egykor Esztergomban végzett "főtanító" nyugdíjazás előtt állt, de kisegítő munkakörben mellette dolgozott unokahúga is, aki ugyancsak az anyaországban végezte tanulmányait. A tanítói kar másik három tagja állami ösztöndíjjal a tartományi székhelyen, Csernovicban szerzett képesítést. A minőségi oktatómunkát teljességgel kizáró, kirívóan magas osztálylétszám két új pedagógus halaszthatatlan munkába állását tette szükségessé.

A 3200 lelkes Istensegíts kőtemploma közös összefogással (jelentős osztrák, de javarészt magyarországi adományokból) épült. A templom mellett kő-paplak is állt, ám nem volt szolgálati szoba a káplán számára, akit - a helybéliek kérésére - az erdélyi püspök rendelt bukovinai szolgálatra. A megélhetési gondokkal küszködő káplán nem lehetett teljes értékű segítője (az egykor szintén Magyarországon tanult) felettesének, jóllehet a megromlott egészségű plébános erre ugyancsak rá volt utalva.

A falu emeletes iskolájának építését döntően az osztrák állam finanszírozta. A 440 tanulót négy pedagógus oktatta, közülük egy Bukovinában, hárman pedig az anyaországban szereztek tanítói oklevelet.

Fogadjisten vegyes lakosságú kistelepülés volt 350 magyar és 250 román lakossal. Fakápolnájában havonta mindössze egy alkalommal tartottak istentiszteletet. A tartományi iskolafelügyelet a roskatag iskolába mindkét nyelvet bíró tanerőt keresett (Várady azonban úgy értesült, és azt remélte, hogy csak magyarul tudót is elfogadnának).

A magyar falvak csoportjától kissé délnyugatra fekvő Józseffalván 774 katolikus magyar élt. Díszes kőtemplomát még Druzsbáczky György, "a bukovinai magyarok atyja" építtette magyarországi gyűjtéséből. Ő gondoskodott utóda anyaországi ösztöndíjas képzéséről is.

A falu iskolája jelentős osztrák államsegéllyel és a "csángó"-ügyet felkaroló Jókai Mór adományából épült. Az igazgató-tanító csakúgy, mint a kántori feladatkört is ellátó segédtanító egykor anyaországi ösztöndíjasok voltak.

A Radóc melletti Andrásfalván 1793 katolikus és mintegy 350 református magyar élt. A tartomány harmadik legnagyobb katolikus temploma már a szabadságharc idején állt, az igét azonban a vizsgált időszakban egy lengyel pap hirdette.

A modern, emeletes iskola avatását 1904 tanévnyitójára tűzték ki: az átadás azonban a várakozások ellenére jó félévet csúszott.

A 352 tankötelest, a Szent István Társulat egykori (ekkor már nyugdíj előtt álló) ösztöndíjasa és egy zsidó származású segédtanító oktatta.

A maroknyi reformátusról a jelentés csupán annyit jegyez meg, hogy a fatemplommal, de kőből épített parókiával rendelkező gyülekezet és lelkésze, Szász János nem hajlandó a magyar egyházszervezethez csatlakozni. (A magatartás hátterében személyes ambíciók, illetve anyagi megfontolások húzódtak meg).

Ha a protestáns gyülekezet és az anyaországi egyházszervezet között nem is volt felhőtlen kapcsolat, viszont - mint már említettük - a bukovinai székelyek a tartományi hatóságokkal kölcsönösen jó viszonyban voltak. A tartomány közigazgatási és egyházi hatóságai érthető módon nem támasztottak nehézségeket az akcióval szemben, mivel sokkal kevésbé tartottak a maroknyi székely kulturális gyarapodásától, mint a tartomány túlnyomó többségét képező románok, ill. ruszinok szeparatisztikus politikai törekvéseitől.

A tanügyi hatóság előzékeny gesztussal tartományi iskolafelügyelővé nevezte ki a hadikfalvi plébánost (az akció helyi főmegbízottját!), de az elmaradott közoktatási rendszer fejlesztési terveiben is különös figyelmet fordítottak a Szucsava menti magyarság fokozott tanterem-igényeire, s végül, az osztrák állam és katolikus egyház jóvoltából jó néhány fiatal válhatott "tanult emberré" a bukovinai székelyek közül.

A magyar kormányzat a romániai, de különösen a horvátországi akciók "fogadó közegéhez" viszonyítva kimondottan előnyösnek tetsző politikai környezetben felgyorsította a Bukovinai akció előkészületeit, s Várady L. Árpád jelentéstétele után a program legfelsőbb szinten is zöld utat kapott.

Az akcióban mindenekelőtt a tanítók és lelkészek támogatási rendszere épült ki. Elsődleges szándék a pótlékokra még nem jogosult segédtanítók egzisztencia-teremtésének segítése volt. Az osztrák törvények szerint ugyanis csak két év gyakorlat után sikeres szakvizsgát tett s így véglegesített tanítókat illetett meg a magasabb fizetés. Az anyaországi viszonyoktól eltérően szolgálati lakást vagy lakbértámogatást is csak az igazgató-tanítók kaptak. A nem véglegesített tanítók valójában csak "félpénzre" (600 korona kezdő fizetésre) számíthattak. (Ezt a kedvezőbb bukovinai árszínvonalhoz mérten is szerény összeget egészítette ki a Szent László Társulat évi 400 koronával, ám a segélyt szigorúan csak a kinevezés időpontjáig, s legfeljebb 3 évig folyósították.)

A véglegesített tanítók kedvezőbb jövedelmi helyzetük ellenére ugyancsak igényt formáltak e sajátos "fizetéskiegészítés"-re. Képviselőjük, a józseffalvi igazgató-tanító a Budapesti Hírlapban emelt szót a megvalósult segélyezési gyakorlat ellen, kérve annak mielőbbi felülvizsgálatát. Szmrecsányi Pál püspök, aki a Szent László Társulat elnökeként az akció katolikus ágának vezetője volt, maga is méltányolhatónak ítélte a nagyobb oktatási tapasztalattal bíró és rendszerint nagycsaládos véglegesített tanerők szempontjait. (Elvi kérdésről, ráadásul miniszterelnökségi döntésről lévén szó azonban óvatosan csupán azt vetette fel, hogy a népkönyvtárak kezelése, illetve a hitelszövetkezeti adminisztráció vezetése fejében jutalmazható volna ez a réteg is.) Az elégedetlenkedők közül többen - ha nem is a püspök javaslata szerint - mégis a kedvezményezetti körbe kerültek azáltal, hogy gyermekük vagy rokonságuk valamelyik tagja anyaországi ösztöndíjat nyert. Kubassek János plébános is szorgalmazta ezt a megoldást, mondván: "... ha ezeket a gyermekeket elejtenők, úgy a tanítók körében már úgy is lábra kapott elégedetlenséget csak ébresztenők." Márpedig odaadó és hazafias munkát megélhetési gondoktól terhelt, rosszkedvű tanítói kartól bajosan lehetett várni. A féltékenykedés és a személyes ellentétek kiküszöbölése annál is inkább megkerülhetetlen feladattá vált, mivel az akció csaknem valamennyi célja rajtuk keresztül, munkájuk révén valósulhatott meg. Mindezzel szembesülve a miniszterelnökség szakértői hamarosan kidolgozták az egységes és következetes személyi elbánás elveit, figyelembe véve a többi akció-ág tapasztalatait is. Már Várady 1904-es jelentése tartalmazott ilyen jellegű javaslatokat. A bukovinai székelység vezetésre hivatott tanult emberekkel való megerősítésének gyakorlatában nagyobb nehézség nélkül megoldást találtak a katolikus papság támogatására, a tanítóság esetében azonban - fontossági sorrendben - három csoportot különböztettek meg:

- A leginkább preferált típusba azok a bukovinaiak tartoztak, akik képesítésüket Magyarországon szerezték. A honi tanintézetekben természetesen mód nyílt a jelöltek magas szintű szakmai és erkölcsi felkészítésére csakúgy, mint a nemzeti elhivatottság érzésének kialakítására. (Ez utóbbi szempontból válik világossá, hogy miért nehezményezte Várady, hogy Andrásfalván idegen pap szolgál; s hogy a szakképzetlen [történetesen zsidó származású] segédtanító személyét miért nem tartotta megfelelőnek arra, hogy a magyar kultúra sikeres közvetítője legyen az osztrák tartományban.) A korfelfogás szerint a vidék szellemi vezetőjének tekintett pap és tanító személyes befolyása és ilyen irányú aktivitása nemcsak a nemzeti érzés kicsíráztatását és felszítását eredményezhette egy adott közösségben, de alkalmas volt torzítására, sőt elsorvasztására is. (Ezt a félelmet táplálta a szomszédos Moldova idegen iskolán és prédikáción nevelkedő s valóban riasztó ütemben románosodó csángóinak példája.)

Érdekes, hogy az évekig Magyarországon tanult ösztöndíjasok "visszagyökereztetése" nem jelentett különösebb gondot az akcióban. Budapesten úgy ítélték meg (s a tárgyalt időszak szűk mobilitási lehetőségei mellett a helyzet csakugyan e várakozásoknak megfelelően alakult), hogy a szülőföld szeretete visszavonzza a szerencsés kiválasztottakat, hogy hazatérve szűkebb pátriájuk hasznára kamatoztassák a "külhonban" tanultakat.

- A Bukovinában végzettek csoportjába tartozók minden nehézség nélkül visszailleszkedtek kibocsátó közegükbe, ugyanakkor a magyar kultúra értékeinek elsajátítása terén óhatatlanul hátrányban lévő tanerőkkel szemben Budapest fenntartásokkal viseltetett. A hazafias küldetésre kellő vértezettség nélkülinek tartott végzősöket anyaországi nyári továbbképzéssel kívánták "egyenértékűsíteni". A szakmai gyarapodást, egyúttal nyári élményt jelentő kurzus mindenekelőtt arra szolgált, hogy az idegen környezetben felnőtt tanítók ó-hazához való kötődését erősítse, amint ez a romániai akcióban már bevált.

- Az akció vezetése a nem magyar anyanyelvű pályázók alkalmazását lehetőség szerint kerülni igyekezett (a helyi hatóságok hallgatólagos jóváhagyásával), így a tanítóság harmadik, egyben legtöbb kérdést felvető csoportját a magyarországi "vendégmunkás" pedagógusok alkották. Az akció keretében hiába növekedett évről-évre a Szent László Társulat ösztöndíjasainak száma, a jelentős tanítóhiány miatt még évekig szükség volt az anyaországi pedagógusok munkájára, annak ellenére, hogy alkalmazásuk számos adminisztratív jellegű akadályba ütközött, mint pl. az illetőségi jog vagy az osztrák állampolgárság megszerzése. Utóbbi egyben előfeltétele volt a magasabb fizetetést jelentő véglegesítésnek.

Budapest a magyarországi tanerőkkel valójában csak átmenetileg számolt, hiszen az anyaországban tanuló ösztöndíjasok voltak az így betöltött állások várományosai. (Ettől függetlenül ugyanakkor tény, hogy a magasabb kulturális szintet képviselő - s a bajai tanítóképző igazgatója által egyébként is "rostált" - anyaországi pályázók sokat javíthattak az oktatás színvonalán. Amint a Szent László Társulat egyik jelentésében olvashatjuk, 1909-ben azért szökött fel a beiskolázottak száma, mert az anyaországi tanítók pedagógiai eredményei láttán a szülők szívesebben küldték gyermekeiket tanulni - akár dolog időben is.)

A távoli idegenben azonban maguk a tanítók sem kívántak huzamosabb időre berendezkedni. Az ismeretlen környezet, az elmaradottság, a szakmai perspektívák hiánya s a szerényebb fizetés és életkilátások sokaknak kedvét szegte. Az anyaországi tanítók nagyarányú fluktuációjának mégis alapvetően egzisztenciális okai voltak. A bajai tanítóképző intézetből érkezők első csoportja vetette fel a nyugdíjjogosultság kérdését. A Szent László Társulatot azzal keresték meg, hogy a kultuszminisztertől kieszközlendő garanciával idegenben eltöltött szolgálati éveiket is vegyék figyelembe nyugdíjazásukkor. A miniszterelnökség hasonló esetben készségesen közvetített, hiszen a kedvezmény megadására volt már precedens.

Az érintett tanítók eltávozása azonban arra utal, hogy kérésük teljesítetlen maradt. Megüresedett állásaikat - Budapest szándékai ellenére - a tartományi kormányzat töltötte be. Ezzel együtt a miniszterelnökségen még igen elégedettek lehettek a bukovinai tanítóhelyzet alakulásával. Egy a kultusztárcához intézett átiratban olvashatjuk: "Megnyugvásunkra szolgálhat, hogy az osztrák hatóságok a közvetítésünkkel előterjesztett pályázók kérvényét többnyire figyelembe veszik, s hogy mindenkor akadnak alkalmas vállalkozók az időnként megürülő állásokra, mert így legalább biztosítva van a másfélezret kitevő magyar ajkú növendékek hazafias és nemzeti szellemben való oktatása."

Csakhogy a magyarországi tanítók gyakori (pl. katonai szolgálat miatti) cseréje - amely kétségtelenül kedvezőtlenül hatott az oktatás színvonalára is - a tanügyi hatóságot arra indította, hogy hosszú távú megoldást keressen a magyar iskolák gondjaira. 1910-ben Kubassek János már azt jelentette a Szent László Társulat elnökségének, hogy az osztrák kormány magyarul tudó tanítókat kíván a Szucsava-menti magyar iskolákban alkalmazni, s ennek érdekében ösztöndíjak alapítását tervezi. Az akció vezetése haladéktalanul utasította a plébános-tanfelügyelőt, hogy tegyen lépéseket annak érdekében, hogy a szóban forgó tartományi támogatást a továbbtanulásra általuk javasolt ifjak nyerhessék el. Egyúttal, az osztrák illetékeseket azzal igyekeztek kész tények elé állítani, hogy a magyarországi tanítók helyben maradása (ti. véglegesítése) érdekében a magasabb fizetést jelentő osztrák állampolgárság felvételét ajánlotta a "vendégmunkásoknak". Ők azonban érthetően óvakodtak egy olyan döntéstől, amely a szülőfölddel való szakítást jelentette, s nem is pusztán jogi értelemben... A tanítók az "átmenetiség" kockázataitól tartva azt a feltételt támasztották, hogy beleegyezésük esetén a belügyminisztérium tekintse formálisnak állampolgárságuk megváltozását, s hazatérésüket - amennyiben a miniszterelnökség jóváhagyásával történik -, gyorsított eljárással tegyék lehetővé.

A kiemelt nemzeti érdekekre tekintettel a belügyminisztérium engedett a kormányfő nyomatékos kérésének, az érvényben lévő jogszabályok alapján ugyanakkor arra emlékeztetett, hogy a visszahonosítás előfeltétele, hogy az osztrák partner az állampolgárságról történő lemondás procedúráját lefolytassa... Miután a magyar állam az osztrák fél eljárására nézve semmiféle biztosítékkal nem szolgálhatott, félő volt, hogy az érintettek többsége inkább a hazajövetelt választja. Különösen a nyugdíj- és gyámintézeti tagság elvesztésének kockázata késztethette hazatérésre a pedagógusokat, ezért a miniszterelnökség érdekükben a kultusztárcához fordult, azzal érvelve, hogy "...különben e tanerők mind hazajönnek, s e biztosítékok nélkül megfelelő újakat helyükbe nem kapunk."

Az állami kedvezmények elnyerésének bizonytalanságát csak tovább tetézték a mindennapi megélhetés növekvő gondjai. A segédtanítók 1911-ben a fokozatosan emelkedő árakra hivatkozva a támogatás növelését kérelmezték a Szent László Társulattól. Várady L. Árpád mintegy 50%-os emelésre tett javaslatot, hangsúlyozva, hogy ellenkező esetben a tanítók nem tartóztathatók tovább Bukovinában. A miniszterelnökség a VKM-mel folytatott egyeztetés után arra az álláspontra jutott, hogy a véglegesítés utáni magasabb fizetéssel sem biztosítható hosszabb távon az anyaországi tanítók "helyben maradása", ezért álláshelyeiket bukovinai ösztöndíjasokkal tanácsos feltölteni; egyúttal gondoskodni kell a hazatérők munkáltatásáról.

A kissé megkésettnek tűnő döntés szükségessé tette a bukovinai tanító-kérdés átfogó rendezését; annál is inkább, mivel a megszaporodó hazatérések (ill. az ezzel együttjáró adminisztrációs többlet) miatt a tartományi tanügyi vezetés megszigorította a magyarországi tanítók alkalmazásának feltételeit: csak segédtanítóként alkalmazta őket.

Várady L. Árpád - már mint győri püspök - 1912-ben terjesztette elő javaslatait. A püspök ezúttal nem csak a képesítés nélküli tanítók segélyének növelését szorgalmazta, de a romló megélhetési feltételek miatt a támogatásból eddig kimaradók szerény támogatását is szükségesnek tartotta. E mellett szólt az is, hogy a három évig segélyezett tanítók véglegesítésük után még mindig a pályakezdés gondjaival küszködtek, s a családalapítás terhei mellett csak a legnagyobb nehézségek árán tudták törleszteni a borsos kinevezési díjat és fizetni a magas nyugdíjjárulékot.

Várady fent említett programjában is idézte azokat a magyarországi tanítókat, akik okulva hazatérő társaik anyagi veszteségeiből keserű szemrehányást tettek "kegyes pártfogó"-juknak, mondván: "Sem a haza, sem a társadalom, sem a Szent László Társulat nem kívánhatta tőlünk az áldozatot...", azaz hogy anyagi és erkölcsi hátrányt szenvedjenek a távoli misszió vállalásával. (A petíció aláírói egyszersmind következetesen újrafogalmazták az érintett tanítók szakminiszteri garanciákra vonatkozó igényét.) A jobban fizető hazai állásban már nem is reménykedhettek, s a maradás és honosítás mellett döntöttek azok a tanítónők, akik bukovinai férfiak oldalán alapítottak családot. Így azonban már attól kellett tartani, hogy a Szent László Társulat végzős ösztöndíjasainak nem jut tanítói katedra. (Ezért - akinek még lehetett - idejekorán pályamódosítást tanácsoltak).

Mint láttuk, az anyaországi tanítók alkalmazását illetően egy-két év leforgása alatt teljes fordulat következett be, s a változás nemcsak Csernovic és Budapest viszonyulásában figyelhető meg, mert időközben a munkavállaló pedagógusok attitűdje is jelentősen módosult. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1912 nyarára gyakorlatilag minden anyaországi tanító felvette az osztrák állampolgárságot, sőt, a "külmissziót" vállalt tanítók hányattatásai ismeretében a bajai tanítóképző intézet nemrég még oly lelkes végzősei között sem akadt jelentkező bukovinai szolgálatra. (A Társulatnak a fogadjisteni állást - átmenetileg - a romániai akció tanítói karából kellett feltöltenie.)

Az ellentmondásos helyzetben a kisebb rosszat választó, osztrák állampolgárrá lett tanítók a segélyezés kialakult gyakorlatában nem számíthattak tovább az anyaországi támogatásra; mindössze miniszterelnökségi döntés szerint, hogy " ...a tanítók hazafias magyar szellemben való működésre és buzgalomra serkentessenek" célszerű alkalmanként jutalmazni őket. Az anyaországi tanítók végleges letelepedésének jótékony hatásai is voltak. A fluktuáció jelentős csökkenése az osztrák tanügyi hatóságokkal időközben éppen emiatt meghidegülő viszony javulását hozta magával; nem beszélve arról, hogy a végleges beilleszkedést választó pedagógusok ily módon akár több generációt nevelve a faluközösség elfogadott vezetőivé válhattak (ami egyébként az akció vezetésének is kifejezett törekvése volt).

A bukovinai ösztöndíjasok ügyei

Az akció legtöbb szervezést igénylő és meglehetősen költséges részének a bukovinai ösztöndíjasok anyaországi taníttatása bizonyult. A Szent László Társulat korábbi gyakorlatában inkább a papnevelésre fordítottak figyelmet, a kormányprogram kezdetétől azonban már az "értelmiségképzés" tervszerű arányai szerint hozták át a székely fiatalokat, leginkább tanítói pályára szánva őket. Mint láttuk, ez a megoldás volt a nyomasztó pedagógushiány enyhítésének legtermészetesebb és legtöbb előnnyel kecsegtető módja. Ezért is növekedett gyors ütemben az éves költségvetésekben erre a célra elkülönített kvóta. 1906-ban még csak hét ösztöndíjas tanult az anyaországban (öten a nagyváradi Szent József Intézetben, ketten a fővárosban.) Két évvel később további három fiatalt Budapesten, kettőt pedig a szegedi konviktusban helyeztek el. 1910-ben a lévai tanítóképzőben két ösztöndíjas kezdte meg tanulmányait. A következő évben már Debrecenben is volt két bukovinai ösztöndíjas, s új törekvésként egy iparostanonc Szegeden, sőt, a bécsi jogakadémiára is beiratkozott egy székely ifjú a Szucsava partjáról.

Az ösztöndíjasok 200-500 koronás támogatása a tanszer, szállás, élelmezés és szerény ruházkodás költségeit foglalta magában, az anyaországban tanulók nyomasztó anyagi helyzete azonban a költségvetési keretek állandó túllépését eredményezte. (1909-ben ruha- és könyvtámogatást, a következő évben egységesen csaknem az éves ösztöndíj értékét elérő rendkívüli segélyt utalt számukra a Szent László Társulat.) A rendkívüli kedvezményeket a növekvő árakat követő intézeti díjemelések a továbbiakban is indokolttá tették. A Társulat első számú vezetőjének figyelme azonban nemcsak a napi megélhetés biztosítására, de a szünidei hazautazás lehetővé tételére, s szükség szerint az egészség védelmének rendkívüli beavatkozást igénylő esetére is kiterjedt. Várady L. Árpád a világháború inflációs éveiben az előírásos legszigorúbb takarékosság mellett is gondoskodott az anyaországban tanuló fiatalokról. Az 1916/17-es tanév költségvetési elszámolásában ugyanakkor a Társulat által pártfogolt ösztöndíjasok teljes szétszóródását volt kénytelen jelenteni a kormányfőnek.

Iskolai helyzet, tanulók

A tanítókérdés megoldása - mint láttuk - sok fejtörést okozott az akció vezetésének. A segélyprogram célkitűzései szempontjából csakugyan döntő fontosságú problémáról van szó; a romániai és különösen a horvátországi szórvány megtartásában azonban a legnagyobb gondot mégsem a megfelelően képzett és ideológiailag is felkészített oktatói kar munkába állítása, hanem a magyar iskolák puszta léte (az anyanyelvi képzés hatósági engedélyeztetése és a tanintézetek költséges felállítása) jelentette. Ezzel szemben a bukovinai székelység - a tartományi tanügyi hatóságok jóvoltából - egy szerény, de mégis csak működő elemi iskolai hálózatot mondhatott magáénak. A kérdés esetükben tehát sokkal inkább az volt, hogy a létező oktatási infrastruktúra miként felel meg az általános pedagógiai követelményeknek és miképpen szolgálja az anyanyelvi kultúra értékeinek ápolását és átadását.

Az akció kezdetén készített helyzetfelmérés kimondottan rossz állapotban találta a magyar iskolákat. Nemcsak a tanintézetek állaga, de a falaik között folyó szakmai munka eredménye is katasztrofális volt: az írástudatlanság (tartományi szinten ugyan kielégítő, de) az anyaországi helyzethez képest kirívóan magas volt. Ebben a fentiekben már említett pedagógushiány, a leromlott és túlzsúfolt iskolaépületek a taneszköz- és tankönyvhiány ugyanúgy szerepet játszott, mint a tankötelezettség előírásait gazdasági megfontolásból vagy nemtörődömségből figyelmen kívül hagyó szülői magatartás.

A leghátrányosabb helyzetben kétségtelenül a vegyes lakosságú Fogadjisten tankötelesei voltak. A legkisebb, csaknem felerészt románlakta falu düledező iskolájában az alacsony gyermekszám miatt mindössze két osztatlan iskolai csoportban folyt az oktatás. (A Szent László Társulat vezetősége abban reménykedett, hogy egy magyar tanító vezetésével a román gyerekekkel közös, de mégis magyar jellegű iskola jöhet létre. A román "tagozat" azonban a későbbiekben önállósult, s ezzel az "integrált oktatás"-ra építő asszimilációs várakozások is elenyésztek.)

Hadikfalván a két iskola közül a roskatag faépületet "illetékes faktorok nemtörődömsége miatt" ki kellett üríteni, s a több mint félezer diák másnaponkénti váltásban volt kénytelen tanulni. Ilyen körülmények között a jelentéstevő Várady az oktatás várható eredményét rendkívül borúlátóan ítélte meg: "...így tehát az iskolai hatóság és némely kerékkötők asszisztenciájával neveljük a proletárokat és az analfabétákat."

A község vezetése csakugyan évekig halogatta az új iskola megépítését, taktikázásával azonban csak azt érte el, hogy a tartományi kormányzat - a tanköteles korosztály látványos növekedése miatt - az eredetileg szerényebb terv megvalósítása helyett egy tízosztályos népiskola megépítésére kötelezte a hadikfalviakat. A rendelet ellenkező esetre kilátásba helyezte, hogy az állam lesz az építtető, a beruházás költségeit azonban a községre terhelik. A hatóságok által kijelölt 1913-as megnyitás teljesüléséhez a tervezett községi pótadó csaknem háromszorosát kellett volna behajtani. Az elöljáróság a kínos kényszerhelyzetben a falu szegénységére apellált és a tartomány német és román bankjait kárhoztatta, mondván "megnyúzzák a községet". (Az idegen pénzintézetek magas hitelkamatait az Országos Magyar Szövetség közvetítésével kedvezményes budapesti kölcsönnel próbálták kiváltani.)

A többi településen extrém helyzet nem alakult ki, ha csak nem tekintjük annak az átlag közel száz fős csoportokban, helyenként osztatlan iskolákban folyó tanítást, ahol a minőségi oktatómunka feltételei távolról sem voltak biztosítva.

A tanulólétszám - nemzeti és felekezeti hovatartozás bontásában - az alábbi táblázat adatai szerint alakult az 1907/1908-as tanévben.

település

tanító

tanuló

magyar

német

román

más

katolik.

reform.

gör.kel.

más

ism. isk. diák

Andrásfalva

5

338

322

16

-

-

333

5

-

-

63

Fogadjisten

1

73

26

4

39

4

26

-

39

8

-

Hadikfalva

6

688

682

6

-

-

682

1

-

-

100

Istensegíts

4

453

437

14

-

-

437

16

-

-

70

Józseffalva

2

145

136

9

-

-

142

1

1

-

32

összesen:

18

1697

1603

40

39

4

1620

23

40

8

265

1. táblázat

A bukovinai magyar iskolák tanulólétszáma - az andrásfalvi református iskola diákjait is figyelembe véve - összességében meghaladta az 1700 főt. Az idegen ajkú tanulók száma mindvégig jelentéktelen maradt, 5%-ot sem ért el. A magyar iskolákat tehát a különböző etnikai közösségek részéről aligha illethették a "janicsárnevelés" vádjával, noha a Szlavóniai akcióban éppen emiatt sok támadás érte a magyar tanintézeteket. Az asszimilációs szándékok meglétét ugyanakkor teljességgel mégsem zárhatjuk ki. A fogadjisteni vegyes iskola magyar jellegűvé formálásának tervéről fentebb már szóltunk [ld. 87. jegyzet], itt azonban látni kell, hogy a legnagyobb kivándorlási veszteséget elszenvedő székely falvakban a nagyarányú román és ruszin bevándorlással kedvezőtlen etnikai viszonyok voltak kialakulóban. Az idegen népek közé ékelődött magyar telepek sziget jellegének megbontásával fenyegető helyzetben inkább önvédelmi reflexként és a folyamat kedvező irányba fordítása reményében foganhatott meg az összevont iskolával kapcsolatos várakozás. Amennyiben pedig mégis inkább az expanzív szándékok lettek volna túlsúlyban, nos, a magyar iskola homogenizáló törekvésének felmérésére lehetőség sem volt, hiszen a fogadjisteni románok (csakúgy, mint a józseffalviak és az andrásfalvi németek is) hamarosan saját iskolát szerveztek. Ezek után már csak egy maréknyi hadikfalvi német s néhány - magát egyébként is magyarnak valló - zsidó tanuló "elnemzetlenítésével" számolhatunk. A magyar iskolák nemzetiségi statisztikájának összehasonlító adatsorait nélkülözve az oktatásüggyel kapcsolatos asszimiláció sokágú kérdéskörének taglalásától el kell tekintenünk, annál is inkább, mivel még a tanulók vallási megoszlására nézve sincs elegendő adatunk.

A tanulószám a későbbiekben alig változott, annak ellenére, hogy a háború előestéjén már jelentős kivándorlás apasztotta a székely falvak lakosságát, a magas születésszám azonban ezeket a veszteségeket is kiegyenlítette.

Kevés ismeretünk van az elemi iskolai képzést lezáró sajátos oktatási forma, ismétlőiskolák működéséről is. Táblázatunk adatai alapján ebben a tekintetben is Fogadjisten a negatív viszonyítási pont, hiszen itt meg sem szervezték. Hadikfalván és Istensegítsben valamivel jobb volt a helyzet. A záró két évfolyam működésében csupán a beiskolázás alacsony szintje jelzi az oktatás elhanyagolt állapotát. Figyelembe véve ugyanakkor, hogy az elemi iskolai képzésnek ez a formája az anyaországban sem funkcionált kielégítően, egyáltalán nem meglepő, hogy a Monarchia legelmaradottabb tartományában e tekintetben voltak hiányosságok. A helyzetet még inkább érthetővé teszi az a körülmény, hogy a demográfiai növekedéssel egyre romló megélhetési feltételek a serdültebb gyerekeket - s különösen az ismétlő iskolás korosztályt - az év nagyobbik felében külföldi idénymunka vállalására kényszerítették. Esetükben nemcsak az oktatási rendszerből történő sajnálatos kiszorulásuk hátrányai számottevőek, de a gazdasági-jogi és kimondottan fizikai kiszolgáltatottságot jelentő veszélyek is. A "Moldovába járás" erkölcsi következményeire a józseffalvi igazgató-tanító 1910-ben hivatalosan is felhívta a kerületi csendőrkapitány figyelmét; adminisztratív intézkedésekkel azonban "az iskolás gyermekekkel való kereskedés" és különösen az azt előidéző szociális problémák ellenében nem sokat tehettek.

A Bukovinai akció felelős vezetői nemcsak a tanítóutánpótlás, az iskolai infrastruktúra és a beiskolázás gondjaira kellett, hogy megoldást találjanak, de szembesülniük kellett az általános tanszer-, -könyv- és iskolaszer-hiánnyal is. A tartományi tanügyi hatóság nem volt könnyű helyzetben. Az iskolarendszer elmaradottságának felszámolása és a sokféle népcsoport kulturális igényének megfelelő oktatási struktúra kiépítése a legjobb szándék mellett is csak hosszú távon valósulhatott meg. Bajos lett volna tehát elvárni, hogy az alig tízezres székelység anyanyelvű taneszközeiről, oktatási segédleteiről külön gondoskodjék. Már az is jelentős engedménynek számított, hogy ezek használatát egyáltalán lehetővé tette! A szűkszavú forrásokból még az sem világlik ki, hogy a Szucsava-menti székelység iskoláiban osztrák tanrend szerint folyt-e az oktatás. Valószínűnek látszik, hogy egy - a tartomány sajátos hagyományainak és igényeinek megfelelő - "helyi tanterv" volt érvényben; valami hasonló, mint amilyet a horvátországi és boszniai akcióban dolgoztak ki és használtak a délszláv hatóságok jóváhagyásával.

A hadikfalvi iskola taneszköz-igényéből mindenesetre kiderül, hogy az írás-olvasás tanításához magyar ABC-s könyvet, fali olvasótáblát és szemléltető képeket használtak, de magyar feliratú térképek segédletével anyaországi "hon"-ismeretet is oktattak. Magyar olvasókönyvet kért a Szent László Társulattól már bukovinai tapasztalatait összegző jelentésében Várady L. Árpád is csakúgy, mint nem sokkal utána az andrásfalvi katolikusok. A bukovinai akció 1907. évi költségvetésében már kiemelt szempont a tanszer- és tankönyvellátás biztosítása. Az éves pénzügyi elszámolásban - nem tervezett kiadásként - már csakugyan megjelenik egy viszonylag nem túl jelentős összeg, Várady azonban jelezte, hogy szükség szerint a kultusztárcától igényelnek ingyen tankönyveket.

Az akció 1910-es költségvetési tervében végül egy nagyobb összeget különítettek el a tankönyvbeszerzésre. Az oktatási ügyeket felügyelő szaktárca alkalmi támogatásai és az akció e célra fordítható saját keretei biztosították a székely települések anyanyelvű tankönyvellátását.

A szűkebben vett oktatási célokon túlmutatóan a közművelődés fejlesztését szolgálták azok az ún. népkönyvtárak, amelyeket az agrártárca, illetve a kultuszminisztérium adományozott s juttatott el az EMKE és a Szent László Társulat közvetítésével Bukovinába. Ezek a kicsiny, de jól válogatott (szépirodalmi, ismeretterjesztő és történeti műveket egyaránt tartalmazó) könyvcsomagok színvonalas és hasznos szórakozást kínáltak a könyvet szerető, ám arra a kevésből nem szívesen áldozó székelyeknek.

Az akció "irodalmi ága" keretében ugyancsak az anyaország gondoskodott a hitélet elmélyítéséhez nélkülözhetetlen énekeskönyvekről, katekizmusokról, Bibliákról is; az általános szegénységre tekintettel - térítésmentesen.

A társ-akciókkal ellentétben Bukovinában saját magyar nyelvű sajtóorgánumot nem hoztak létre, ennek nem is lett volna realitása. Bizonyos értelemben mégis az újság funkcióját töltötte be a Bukovinai Magyarok Nagy Képes Naptára. Az 1911-től 1915-ig megjelenő kiadvány anyaga nagyobbrészt megegyezett a többi akcióban terjesztett kalendáriuméval: az egyházi- és világi ünnepekről, vásári- és búcsúhelyekről, magyar történelmi múltról szóló ismertetéseket a kifejezetten tartományi vonatkozású írások egészítették ki. A magyar közösség belső kohézióját erősítették a székelység múltját, jeles vezetőit, szokásait bemutató cikkek, de természetesen a Szent László Társulat törekvéseinek és eredményeinek bemutatására is kellő figyelmet szenteltek benne. Az ingyenes kiadványt az egészséges életmóddal, jogi és gazdasági kérdésekkel foglalkozó szakcikkek tették különösen hasznossá.

 

Gazdasági kérdések

Jóllehet az akció döntően kulturális eszközökkel sietett az idegen népcsoportoktól körülvett Bukovinai székelység segítségére, ez a tény mégsem jelenti azt, hogy a gazdasági kérdések nem foglalkoztatták a miniszterelnökség szakértőit. Kezdettől fogva világos volt, hogy a megélhetés biztosítása elsőrendű kérdés a bukovinai szigetmagyarság megmaradása szempontjából is. Ezért nyugtázta megelégedéssel szemleútja során Várady L. Árpád is, hogy a döntően búza- és kukoricatermelésből élő székelység az okszerű gazdálkodást, a technikai fejlődést nagyban elősegítő hitelszövetkezeteket is fenntart, s kiegészítő jelleggel zöldségtermeléssel is foglalkozik. A közeli Radóc, Szeret és Csernovic piacain csakugyan keresett portéka volt a székely hagyma, káposzta és burgonya (utóbbi a helyi táplálkozási szokásokhoz képest újdonságnak számított, ezért jó áron volt értékesíthető.) Nemcsak az egészséges táplálkozás, de a jövedelemkiegészítés szempontjából is fontos volt a gyümölcstermesztés, amelynek meghonosodását a mezőgazdasági tárca ingyen oltványok küldésével támogatta.

A magyar települések általában bőséges legelőkkel, s ennek megfelelően jelentős (ridegen tartott) szarvasmarha-állománnyal rendelkeztek. A tejtermékeket ugyancsak a városi piacokon értékesítették. A Szucsava mentén természetes kiegészítő táplálkozási forrás volt a halászat. A jelentős állatállomány jóvoltából sokan vállaltak fuvarozást, akár távolabbi vidékeken is.

A leleményes és a mindennapi kenyérért nagyobb erőfeszítésekre is hajlandó székelység megélhetését azonban számos körülmény nehezítette, mindenekelőtt a terményben gyakran súlyos károkat okozó szélsőséges időjárás vagy az állatállományt megtizedelő járványok.

A természeti csapások is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a nagyobb mérvű munkaerő-áramlásnak az akció vezetése nem tudta útját állni, ehhez sem elegendő politikai befolyása, sem anyagi forrásai nem voltak. Budapest lehetőségei a vidék gazdasági eltartó- és megtartó képességének némi javítására szorítkoznak, pl. az iparos képzés felkarolásával.

Ennek a szándéknak a koncepcionális jelentőségét csak a társ-akciók történetének ismeretében világíthatjuk meg. Az erős iparos réteg megteremtésének terve fontos aspektusa volt a döntően agrár jellegű horvátországi magyarság megszervezésének. Budapest elképzelése szerint a kvalifikált vezetőréteg kinevelése a szórványmagyarság politikai értelemben is szerves egésszé kovácsolását, vagyis az asszimilációs hatásokkal eredménnyel dacolni képes állapot elérését célozta.

Jóllehet a két tartomány magyarsága nagyságrendileg eltérő erőt képviselt, az akció szándékai a sokban különböző feltételek ellenére is hasonlóak lehettek. A szakmunkásképzés költségesebb, anyaországi módját feltehetőleg ugyanazért választották, mint a tanítóképzés esetében is: a magyarsághoz való kötődést az óhazában (sőt, az óhazától) nyert tudás a lekötelezettség érzésével telítette, és tette még szorosabbá. Az első szakmunkástanulót 1911-ben iskolázták be Szegeden, majd a következő évben az Országos Magyar Szövetség helyezett el bukovinai fiúkat budapesti iparos mestereknél. Az utolsó békeévtől pedig már Kolozsváron is tanultak (hogy szám szerint hányan - nem tudjuk).

A már említett bukovinai magyar kalendárium ismeretterjesztő cikkei távlatilag a kedvezőbb gazdasági környezet kialakítását, legalábbis az új mezőgazdasági módszerek és technológiák népszerűsítését és elterjesztését is szolgálták. Az ilyen jellegű írások különösen a háztáji növénytermesztés és állattartás, valamint a pénzügyi jog kérdéseit igyekeztek közérthetően és szakszerűen körüljárni. A tartomány kétségtelenül igyekvő "bolgárkertészei" azonban az intenzív gazdálkodás többszörös haszonnal kecsegtető előnyeit önmagában a szaktanácsadás jóvoltából aligha élvezhették. Az önfenntartás kényszere tömegesen űzte őket Moldvába, a bojárok földjére, ahová erre szakosodott közvetítők szállították minden év tavaszán az olcsó munkaerőt.

A túlnépesedő Szucsava menti falvakban mindinkább előrehaladó birtokaprózódás és eladósodás már nem is az itt élő magyarság gazdasági felemelkedését, hanem puszta megélhetését tette kérdésessé; s ezen nem sokat változtatott a megpróbáltatásokkal teli külföldi idénymunka, mégkevésbé az akció gazdasági felvilágosító kampánya. A múlt századi kirajzások ellenére ily módon a kivándorlás kényszere továbbra is napirenden maradt. Várady L. Árpád a nagycsaládos székely falvak helyzetét már az akció kezdetén olyannak látta, hogy akár igen hamar szükségessé válhat a népesség mesterséges "megcsapolása".

Nem sokkal ezt követően a sajtó felröppentette a hírt, hogy a földművelési tárca újabb (haza)telepítésre készül. A tárca államtitkára a megkeresés tényét megerősítette, de egyúttal azt is világossá tette, hogy a munkalehetőséget kereső hadikfalviak alkalmazása nem áll módjában: a hazai munkavállalók külhoniakkal szembeni elsőbbsége miatt sem, másodsorban pedig mert az idénymunkával összekapcsolt telepítés nem tartozott az időközben elfogadott vonatkozó törvény (1911: XV. tc.) hatálya alá. Miután a kérelmezők nemcsak mezőgazdasági, hanem ipari munka végzésére is vállalkoztak, ezért a kereskedelmi tárca állásfoglalását is megvárták az ügyben. A képviselőházban viszont egyértelmű támogatásra talált a bukovinaiak kérése. Az agrártárcával ellentétben a kereskedelmi minisztérium együttműködéséről biztosította a miniszterelnökséget. A jelentős munkanélküliség és az alacsony ipari munkabérek viszonyai között azonban a szakképzetlen bukovinaiak így sem remélhettek biztos megélhetést. A telepítés várható eredményét övező bizonytalanság láttán a miniszterelnökség ideiglenesen lemondott a terv megvalósításáról.

Itt kell megjegyeznünk, hogy a miniszterelnökségi iratanyagban nyoma sincsen az 1905-ös marosludasi és az 1910. évi sztrigyszentgyörgyi, ill. csernakeresztúri telepítéseknek, ami akkor is különös, ha az al-dunai akciónál kisebb jelentőségű telepítésekről van szó. A rendelkezésünkre álló demográfiai adatsorokban a kérdéses időszakban csak jelentéktelen hullámzás mutatkozik, s ez is inkább a tengerentúli kivándorlásra vezethető vissza, amelynek a migráció korábbi (magyarországi) irányához képest a világháború időszakára egyre nagyobb jelentősége lesz.

Az andrásfalvi református lelkész jelezte 1912-ben, hogy a Kanadába irányuló kivándorlást már komolyan kell venni. A nemkívánatos következményekkel Budapestnek is szembesülnie kellett, hiszen a kalendáriumban közzétett szomorú emigráns életsorsok sem riasztották el a vándorbotot ragadó bukovinaiakat; s a távozó magyarok (és németek) helyébe mind nagyobb számban románok telepedtek a székelyek falvaiba.

 

Az akció pénzügyi feltételei

Már fentebb több vonatkozásban szóba került, hogy a Bukovinai akció távlati tervei egy szélesebb nemzetpolitikai koncepcióba illeszkedtek, ami természetesen jelentős anyagi források igénybevételét is feltételezte. Az akció anyagi ráfordításainak nagyságrendje még arányaiban vizsgálva is elmaradt a társ-akciók költségvetésétől. A számoszlopok mögött mégsem kell valamilyen szűkítő szándékot, vagy kényszert keresnünk, hiszen a magyarázat már önmagában abból is adódik, hogy esetünkben nem széttagolt és a boldogulás egyéni útjait kereső szórvány-magyarokról, hanem egy idegen közegben is gyarapodni képes nyelvi szigetről van szó, amelynek asszimilációs fenyegetettsége messze elmaradt a horvátországi, boszniai vagy regáti szórványokétól. Az sem kétséges ugyanakkor, hogy a bukovinai magyarság megtartásának reális (ha nem egyedüli!) alternatívája a teljes hazatelepítés volt, s ezt a programot vezető szakértők némelyike már akkor is világosan látta. Ebben az összefüggésben viszont eleve értelmetlennek tűnhetett minden olyan beruházás, amelynek eredménye a belátható jövőben úgyis elvész. Nagyságrendi okok miatt számításba sem jött több olyan kezdeményezés, illetve befektetés, amelyeknek jelentősége, haszna vitathatatlan volt ugyan, de a bukovinai körülmények között nem volt realitása, illetve a kalkulált áldozat nem állt arányban a lehetséges eredménnyel (mint pl. az önálló magyar hetilap kiadása, mintagazdaságok felállítása vagy a háromlépcsős anyanyelvi iskolarendszer megteremtése).

A bukovinai akció korlátozott céljainak megvalósítását tehát viszonylag szerény pénzügyi források biztosították: a pontatlanul csak "csángó"-nak nevezett Bukovinszky- és Rökk Szilárd Alapítványok kamatai és az 1886-ban feloszlott Csángó-Magyar Egyesület Szent László Társulatra ruházott vagyona, (1908-tól valamennyit a VKM kezelte), a Szent László Társulat rendszeres hozzájárulása s a költségek döntő hányadát fedező kormányzati források (a "vallásalap" s a miniszterelnökség akcióinak titkos külön keretét képező "külföldi alap"). Az andrásfalvi reformátusokat ezenkívül rendszeresen segítette az osztrák protestáns egyház felügyeleti hatósága, az Evangélikus Egyházi Főtanács, valamint a Gusztáv Adolf Egyesületet és nem utolsósorban a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje.

Az akció első pénzügyi évében, 1905-ben a kiadások java részét a papok és tanítók, valamint az anyaországi ösztöndíjasok támogatására fordították. Ezek együttes költsége alig haladta meg az 5.000 koronát. 1906-ban a bevételi oldalon már több mint 10.000 korona szerepelt. (Ekkor vezették be azt a gyakorlatot, hogy kedvezményezettek a támogatások fejében részletes jelentést tegyenek az egyházi és iskolai élet eseményeiről. A térítésmentes nyári továbbképzés lekötelező hatásairól már korábban szóltunk, de ugyanebbe a sorba tartozik a szigorú feltételekhez kötött hitelnyújtás, amire beszédes példa a templomépítő andrásfalvi reformátusok esete. A megszorításokra a miniszterelnökség indoklása szerint azért volt szükség, "mert ennek segélyével a gyülekezetre állandó nyomást gyakorolhatunk oly czélból, hogy a hazai református egyházzal ... az összeköttetést ápolja...".)

1907-ben a pénzügyi keretek csak csekély változást mutattak. Az 1908-as költségvetés újdonsága viszont az általános kiadási tétel közel 40%-os növekedése. 1909-ben az előirányzott bevételnek csaknem kétszerese folyt be az akció számláira, igaz, a kiadások is meghaladták a 16.000 koronát. Ennek nagyobb részét a szegény sorsú ösztöndíjas tanulók ruha- és könyvsegélyezésére fordították. Az 1910. évi zárszámadás - ugyancsak az ösztöndíjasoknak nyújtott rendkívüli segélyek miatt - kerettúllépést mutat. 1911-ben a kiadási oldalon valamelyes megtakarítás mutatkozott, hiszen több magyarországi tanítót véglegesítettek. Egy évvel később a miniszterelnökségnek kisebb vitája támadt a Szent László Társulat vezetésével az elszámolások körül. A probléma abból származott, hogy a VKM az 1908-ban átvett "csángó" alapítványok pénzét úgy fialtatta, hogy annak követhető bizonylatolása legyen; miután azonban a kötvényekbe fektetett tőkerész után nem tudtak kamatot utalni, az elszámolásokban jelentős passzívum keletkezett. A további pontos elszámolás érdekében a miniszterelnökség más akciókban is használt iratmintát küldött a Társulatnak, a mintegy 7.000 koronás hátralékot ugyanakkor jóváírta. A következő évben a kultusztárca átutalta az ún. "csángó alapok" elmaradt kamatait, ami elegendőnek bizonyult a miniszterelnökség által átvállalt hátralék kiegyenlítésére. Az 1912-es év a segédtanítók megemelt támogatása és az ösztöndíjasok ruhasegélye miatt a költségvetési előirányzathoz képest mégis jelentős deficittel zárult. Ezzel a kiadások először lépték túl a 20.000 koronát.

Az utolsó békeévben - vágtató infláció mellett - az akció költségvetése az előző esztendeinek csaknem a felére olvadt, s jelentős megtakarítással zárult. Ennek ellenére az új (immár a tanítási évet követő) pénzügyi tervet a kormányfő instrukciójának megfelelően "a legnagyobb takarékosság szem előtt tartása mellett" készítették el.

 

A világháború időszaka

A háború kitörése (nemcsak finanszírozási szempontból) látványos visszaesést hozott az akció történetében, ami a határ-tartomány sajátos helyzetéből egyenesen következett. A front-közeli Szucsava völgye háromszor szenvedett el orosz betörést. 1914 kora őszén még hamar visszaszorították őket, de karácsonyi beözönlésük után már huzamosabban berendezkedtek a székely településeken. A megjelenésüket kísérő rablások és erőszakoskodások láttán a lakosság körében elterjedt, hogy a katonaköteles férfiakat deportálás fenyegeti. Erre mintegy 300 bukovinai ifjú szökött át a magyar oldalra, akik Besztercén önkéntes honvédek lettek. A hadjárások következtében járványos betegségek pusztítottak a magyar falvakban: a háború első évében az egyiptomi szembetegség, 1915-ben pedig skarlát.

Az igazi megpróbáltatás azonban a Bruszilov-offenzíva után következett. 1916 júliusára a front a magyar falvak térségében megállapodott, s Románia augusztusi hadba lépésével a vidék teljesen elszigetelődött a külvilágtól. A postaforgalom bizonytalansága miatt Várady L. Árpád kalocsai érsek is Bécsen keresztül vagy küldönc útján igyekezett a rendkívüli segélyeket célba juttatni. A háborús viszonyok között azonban nemcsak a pénzküldemények forgalma akadozott, de a miniszterelnökségnek szánt beszámolók is jelentős (akár 2 éves) késéssel érkeztek meg. A "zavaros időkben" Várady titokvédelmi okokból átmenetileg maga sem tett eleget beszámolási kötelezettségének. Az 1916/1917-es év zárszámadása barna háborús papíron íródott, s stílusosan az akció szétzilálódását rögzítette az ösztöndíjasok szétszóródásával, a katonának álltak veszteségeivel és a bukovinai orosz megszállók túszszedéseinek hírével. A sanyarú helyzetben Várady bevallott szándéka a hozzátartozók szenvedéseinek enyhítése volt, ezért az akció kiadásai a háború második felében jelentősen növekedtek.

Az egy éves idegen megszállás alatt az oroszok élelmet rekviráltak, a lakosságot beszállásolásokkal, közmunkával és hadiszállításokkal sanyargatták. Az iskolaépületeket az átvonuló csapatok hadikórháznak, raktárnak vagy éppen telefonközpontnak használták. A tanítás így rendszertelenül és igen rossz eredménnyel folyhatott. Súlyos nehézségekkel küszködtek az egyházak is. A megélhetési gondok közepette a lakosság nem fizetett egyházi járulékot, s adakoznia sem volt miből. A lopások és rablások miatt a házakat nem merték őrizetlenül hagyni, s a két évig tartó harangozási tilalom miatt ugyancsak sokan távol maradtak az istentiszteletektől. A háborús bizonytalanság természetesen nem tett jót a közerkölcsöknek sem...

A Monarchia haderejének galíciai előretörését követően 1917 nyarán Bukovinában is kibontakozó osztrák-magyar offenzíva csak Andrásfalvának hozta meg a várva várt felszabadulást. Józseffalva és Fogadjisten az oroszok kezén maradt, a két legnépesebb település pedig - közel fél esztendeig - két tűz közé szorult. Az Istensegítsen lőállásokat kiépítő orosz egység a falu egy részét durva módszerekkel kitelepítette és kifosztotta. A harcokban a községházának és az iskolának csak a falai maradtak, s a templom is találatot kapott. Hadikfalvát biztonsági okokból a német hadvezetés evakuálta (a menekültek zöme Andrásfalván és Radócon, néhány százan pedig magyarországi menekülttáborokban találtak menedéket). A falu a szomszéd településhez hasonló súlyos károkat szenvedett; s ugyancsak éhezésre ítéltetett, minthogy a termést sem betakarítani, sem a rekviráló ellenségtől megmenteni nem tudta.

Az átmeneti román megszállás után 1918 tavaszán magyar alakulatok érkeztek, amelyek közreműködtek a károk helyreállításában, de jelenlétük két hónapra korlátozódott.

Mint ismeretes, a tanácskormány a határokon túli magyarság-gondozás minden formáját meg kívánta szüntetni, miután azonban a Szent László Társulat ekkor már évek óta kormányzati támogatás igénybevétele nélkül látta el bukovinai feladatait [Ld.: 172. jegyzet.], jó esélye volt arra, hogy a többi akció fedőszervéhez hasonlóan a felszámolást elszabotálja. A halogató taktika csakugyan eredményesnek bizonyult, a Friedrich-kormány 1919 őszén már úgy foglalt állást, hogy kívánatosnak tartaná az akció folytatását, annál is inkább, mivel annak a miniszterelnökségre nézve nem voltak pénzügyi konzekvenciái. A saint-germaini béke azonban Romániának ítélte Bukovinát, s a győztes utódállamoktól körülvett Magyarországnak hosszú ideig nem volt lehetősége a Kárpátokon túli nemzetrészekkel érdemben törődni. A bukovinai magyarság egyedüli támasza így az erdélyi magyarság lett, jóllehet a Szent László Társulat a későbbiekben is megpróbálta könyvadományokkal és néhány ösztöndíj felajánlásával a bukovinai székelyek kulturális önvédelmi harcát támogatni. Az osztrák állampolgárrá lett anyaországi tanítók ismét állampolgárságuk megváltoztatására kényszerültek. Az iskolákban a Bukovinában végzettek még egy darabig kitartottak, átmenetileg a tanügyi hatóságok is engedélyezték az anyanyelvápolást, de hamarosan már a hittanoktatás is román nyelven folyt - az 1929-es vatikáni konkordátum ellenére. Magyar tannyelvű tanintézetként egyedül Andrásfalva református felekezeti iskolája működhetett.

A két világháború között a félmilliónyi román tengerében izoláltan fejlődő, vegyes lakosságú Fogadjisten és Józseffalva perspektívák nélkül agonizált, a másik három falu azonban a földreformnak csúfolt betelepítések ellenére állta a sarat, és tovább sokasodott.

Jancsó Elemér, a román nacionalizmus természetrajzának jeles kutatója mondta, hogy a bukovinai székelységnek mindössze a következő reális alternatívája maradt: az intenzív gazdálkodás avagy a kivándorlás. A monolit nemzetállamot építő új rezsim azonban az előbbihez nem kívánt asszisztálni. Így a bukovinai székelységnek - az idegenben eltöltött másfél évszázad után - csupán a hazatelepítéssel maradt esélye a túlélésre, ami az újabb világégés zaklatott viszonyai közepette történt meg, mondhatni - maradéktalanul.

 

Epilógus

A bukovinai "nemzetgondozási" program - eltérően a horvátországi akciótól - egy olyan etnikai közösség felkarolásának története, amelynek fejlődését közvetlen asszimilációs hatások nem, vagy kis mértékben fenyegették. A három etnikailag csaknem tiszta és két vegyes lakosságú faluban tömörült székelység azonban alig tízezres nyelvszigetet képezve távlatilag mégiscsak a beolvadás vagy a hazatelepedés alternatívája között választhatott. Az anyaország azonban a perifériák idegen etnikai tömegétől fenyegetve (megcsonkulási félelmektől is motiváltan) az asszimilációt minden tőle telhető eszközzel meg kívánta akadályozni, ezért végeztek a múlt század '80-as éveitől kezdődően jó szándékú, ám elhamarkodott kísérleteket a bukovinai székelység óhazában történő "újragyökereztetésére". E lépések részleges kudarca s méginkább a teljes szociálpolitikai szemléletváltást igénylő mélyreható változások elmaradása azonban megakasztották a telepítés folyamatát. Előtérbe kerültek az amerikai és romániai kivándoroltak gondozásának korábban kipróbált, ámde látványos eredményekkel nemigen kecsegtető eszközei. A pap és tanító jelszavakkal fémjelzett segélypolitika döntően kulturális és egyházi vonalon érvényesülő hatásgyakorlással próbálta biztosítani a felkarolt szórvány nemzeti azonosságtudatának megőrzését, noha esetünkben ez az eredmény voltaképpen kiszámíthatónak tekinthető, hiszen az osztrák határőrvidék-szervezés tragikus kísérlete óta a bukovinai székelység magára hagyatva, idegen közegben bizonyította önvédelmi képességét, sőt asszimiláló életerejét. Mi késztette tehát a budapesti kormányzatot arra, hogy az "osztrák oldalon" magyarság-mentő akciót kezdeményezzen?

Mint láttuk, a bukovinaiak akut veszéllyel nem fenyegető, de távlatilag elkerülhetetlen beolvadásának feltartóztatásától (s ezt a társ-akciók történetéből tudhatjuk) a Szent István-i Birodalom "államalkotó" nemzetének erkölcsi gyarapodását lehetett kalkulálni. A kérdés tehát elsősorban a nemzeti önbecsülés aspektusából kapott különleges hangsúlyt, ti. az akció sikerében szövetséges és rivális egyaránt annak bizonyítékát láthatta, hogy a magyar (nagy)hatalom képes a szomszédság idegen etnikai közegébe ágyazódott részeket a nemzet véráramába kapcsolni, s erre a hídfőre támaszkodva nemcsak az ország területi integritását tudja szavatolni, de tartalékaiból új pozíciók megszerezésére is futja - mindenekelőtt a Balkánon.

Az expanzív törekvések szempontjából Bukovina mint marginális jelentőségű régió szóba sem jöhetett, nem utolsósorban azért, mert a Monarchia területének szerves részét képezte. Már emiatt is és a közvetlen beolvasztó szándékok hiányát konstatálva érte be a magyar kormányzat a szociológiai folyamatok puszta nyomon követésével, s merült ki támogatása gyakorlatilag egy maroknyi értelmiségi kinevelésében és segélyezésében, illetve az anyanyelvi oktatás és egyházi élet megerősítésében. Márpedig szociálpolitikai fordulat nélkül önmagában sem a templom, sem az iskola nem lehetett eléggé eredményes. A szerves középosztály-képzés szándékával - az anyaországi ösztöndíjasok (közöttük az iparostanoncok) révén - mégis sikerült némi eredményt elérni egy nemzeti alapokon álló értelmiség-polgárság kicsíráztatására, amely a gazdasági-társadalmi felemelkedés (a Jancsó Elemér által emlegetett intenzív gazdálkodás) útjára képes lett volna vezetni a bukovinai magyar falvak rohamosan szegényedő agrárnépességét.

Egy ambiciózusabb (iparosítást vagy gyökeres agrárreformot feltételező) magyar nemzeti politikának - osztrák tartományról lévén szó - nyilvánvalóan komoly államjogi akadályai lettek volna. (A reciprocitás elvének kellemetlen kiélesítése éppen eléggé megnehezítette a román és horvát fennhatóság alatt élő magyarok gondozását.) A bukovinai magyarság esetében tehát a megfogalmazódó korlátozott célok teljesülésének jó esélyei voltak. A székely falvak dinamikus demográfiai fejlődését csakugyan megelégedéssel nyugtázhatta az akció vezetése, (annál kevésbé az újvilágba irányuló és feltartóztathatatlannak tűnő kivándorlást). A világháború vége felé azonban már kirajzolódtak azok az erővonalak, amelyek a térség politikai viszonyait a későbbiekben alakították. Láthatóvá vált, hogy a bukovinai székelység megmaradása kizárólag az anyanemzet államhatárai között garantálható. Ezért történhetett egy kevéssé alkalmas, de a végső hazatelepítésre mégis lehetőséget kínáló történelmi pillanatban, hogy a magyar kormányzat kiragadta az asszimiláció láthatatlan, de nagyon is valós szorításából ezt a tiszteletre méltóan élni akaró magyar töredéket.

Ezt a túlélést jelentő végeredményt nem kis mértékben a dualizmus korának kondicionáló hatású segélyprogramja alapozta meg.

Vissza