Kisebbségkutatás 9. évf. 2000. 3. szám

Hogyan vélekedjünk az etnikai konfliktusról?

Crocker, Chester A.: How to think about ethnic conflict. = Orbis, 43. vol. 1999. 4. no. 613-620. p.

Az etnikai konfliktusról és az Amerikai Egyesült Államok ezzel kapcsolatos külpolitikájáról beszélni nagyon is időszerű, hiszen nap mint nap szembesülhetünk mindezzel a Balkánon.

Számos mítosz keletkezett az etnikai konfliktusokról a berlini fal összeomlása óta az amerikai külpolitikában. Ezeknek gyökerét tisztázni kell, mert csak így lehet igazán hathatósan cselekedni. Például ilyen mítosz az, hogy az ilyen jellegű konfliktusok újak, vagy hogy elterjedtebbek, mint a hidegháborús korban voltak. A valóság nem ezt mutatja. Viszont valóban változott az egyének hozzáállása, a tömegmozgalmak gyakran etnikai alapon szerveződnek.

Az etnikai konfliktus terminológia sokféle problémát takar. Lehet, hogy általa idegen, rájuk kényszerített szabályokat akarnak eltüntetni, vagy az új gazdasági problémáktól való félelem gerjeszt vitát a népek között. Végül pedig lehet olyan is, amely államok vagy birodalmak szétesését okozhatja. Vagyis ugyanazon név alatt sokféle összetett probléma rejtőzik.

Az ilyen jellegű konfliktusokról még meg kell jegyeznünk azt, hogy valódi "megoldásuk" tulajdonképpen nem létezik. Gyakran az, amit megoldásként könyvelünk el, nem más, mint a probléma következő része.

A tapasztalatok birtokában állíthatjuk, hogy az etnikai jellegű konfliktus normális jelenség, hiszen ez velejárója az emberi kapcsolatoknak. Amit azonban nem nevezhetünk normálisnak, az a népirtás. Az etnikai konfliktus és a népirtás egymástól igencsak különböző dolgok: az előbbit ugyanis lehet és szükséges is kezelni, az utóbbi viszont elfogadhatatlan, meg kell szüntetni.

Érdekes vita bontakozott ki kutatók között arról, hogy milyen etnikai konfliktus vezethető vissza történelmi okokra és milyen politikai érdekekre. A vitát nem tudjuk megoldani, hiszen minden esetet a maga egyediségében kell vizsgálni. Indonéziában például a régi gyűlölet lobbant-e lángra, amelyet a korábban elnyomottak éreztek, vagy pedig Suharto elnök és családja tettei gerjesztették azt a feszültséget, ami a konfliktus kitöréséhez vezetett? Valószínűleg mindkettő közrejátszott, ezért minden tényezőt mérlegre kell tenni, amikor egy probléma gyökerét keressük.

Egy másik vita arról szól, hogy létezik-e általános modell, amelyet a konfliktusok megoldásánál használhatunk. Valószínűleg nem, hiszen nagyon sokféle körülmény van hatással a konfliktusra. Lényeges, hogy gazdasági gyökerei is lehetnek egy olyan problémának, amelynek látszólag csak etnikai színezete van. A gazdasági bűncselekmények, amelyek révén egyes emberek meggazdagodnak, könnyen vezetnek a központi hatalom meggyengüléséhez, és a bandavezérek közötti háborúk kitöréséhez, amelyek főleg Afrikában eredményeznek sajátos belpolitikai helyzetet.

Az etnikai konfliktusok vizsgálata számos tanulsággal jár az amerikai külpolitikára nézve. Először is tudomásul kell venni, hogy ezek korábban is léteztek, mielőtt az Amerikai Egyesült Államok felvállalta volna a világ vezetőjének szerepét. Figyelembe kell venni a konfliktusok szereplőinek érdekeltségét is. A koszovói háborúban nemcsak az albánok és a szerbek voltak érdekelve, hanem az amerikai vezetés számára is nagy volt a tét: mi lesz a NATO további szerepe a térségben. Nem hagyhatók említés nélkül azoknak az embereknek az érdekei sem, akik a konfliktus áldozataivá válhatnak. Nem lehet arra várni, hogy a probléma "megérjen", mert előfordulhat olyan helyzet, amelyben mindkét oldal vezetőinek a status quo a kívánatos, ekkor viszont az emberi tényező háttérbe szorul. Csak Szudánban négymillió ember halt meg ilyen körülmények között, és további ezrek Sierra Leone-ban, Libériában, Indonéziában és a Balkánon.

Meg kell akadályozni azt, hogy emberek saját gazdasági céljaik elérése érdekében használják ki az etnikai konfliktusokat. Ennek kapcsán a gazdasági szankciókat vizsgálat alá kellene vonni, vajon vannak-e olyanok, akik ezeket jogellenesen használják saját céljaikra.

Az etnikai konfliktus tehát összetett jelenség, nem lehet egyetlen nézőpontból elemezni. Ha összehasonlítjuk például Koszovó, illetve Indonézia helyzetét, hatalmas különbségeket fedezhetünk fel problémáik között. Az ír-kérdés viszont azért jelentős, mert úgy tűnik, mind közelebb és közelebb kerül a megoldáshoz. Milyen tényezőkre vezethető ez vissza? Mint minden más esetben, itt is létezik néhány sajátos tényező: a hosszú tanulási folyamat, a polgári társadalom képessége a megbékélésre, az egyházak hídépítő szerepe, és Írország mint harmadik fél beavatkozása. A nagyhatalmak, így az USA és az EU is támogatták a békefolyamatot, és azoknak a pártoknak a pozícióit igyekeztek erősíteni, amelyek leültek tárgyalni, és valóban a békét akarták.

Fordította: Biczó Krisztina

Vissza