Kisebbségkutatás   -  9. évf. 2000. 2. szám

Kristó Gyula

Etnikai viszonyok Magyarországon Szent István király korában

The ethnic situation in Hungary in the age of St. Stephen

In the age of St. Stephen Hungary was a variegated country from a linguistic, but mainly from an ethnic point of view that was expressed through customs. However, King Stephan regarded that to be the sign of strength and not of weakness, as he made the following remark: "The monolingual country that follows only one custom is weak and fragile."

Magyarország etnikai viszonyainak felvázolása Szent István király uralkodásának idején (1000/1001-1038) megkísérelhető, de tökéletesen nem megoldható feladat. A nehézségek több gyökérből táplálkoznak. Mindenekelőtt a gyötrő forráshiányt kell említeni. Könnyen belátható, hogy egy efféle vizsgálat elvégzésére csakis egykorú és megbízható kútfőanyag jöhet szóba. Ilyeneknek pedig az első ezredforduló Magyarországára nézve igencsak híjával vagyunk. Ami kevés ránk maradt Szent István korából, annak egy része (az Intelmek, a törvények) alig tartalmaz valamit, ami etnikai minősítés szempontjából hasznosítható lenne. A nehézség másik forrása, hogy nem vetíthetjük vissza automatikusan a mai kor viszonyaihoz illeszkedő "etnikum" fogalmat az ezer évvel korábbi időszakra. Gondosan mérlegelni kell, hogy 1000 körül a "hivatalos" álláspont mit tekintett etnikumnak, mit tett a népi hovatartozás megállapításának alapjává. Ennek során mindjárt komoly problémával találjuk szembe magunkat, ami - ha nem valóságtartalmának megfelelően értelmezzük - könnyen az egész kutatást tévútra viheti. István király a neve alatt fennmaradt, hitelesnek tekinthető oklevelekben magát "a magyarok (pannóniaiak) királyá"-nak nevezte. (Majd csak egy évszázad múltával váltott át az uralkodó címe a "Magyarország királya" formulára.) A legnagyobb mértékben tévedés lenne ebből arra a következtetésre jutni, mintha István csak a magyar etnikumú népesség királyának számított volna. (Ezzel vetekedő súlyú tévedés lenne arra gondolni, hogy István korában a Kárpát-medencében kizárólag magyar népesség lakott volna, s ilyetén módon lehetne egymással lényegi kapcsolatba hozni István uralkodói címét - amely a magyarokat emeli ki - és az itt lakók etnikumát.) Közelebb visz a kérdéshez István I. törvénykönyvének bevezetése, amely a "nép"-ről szól, amely számára törvényt adott, illetve ennek 20. fejezete, amely "ennek a monarchiának a népé"-t említi azzal a céllal, hogy a zaklatásoktól megvédje. Ez a "nép" (latinul: gens) tehát azt a népességet jelenti, amely felett István fennhatóságot gyakorolt, és amelynek a királya volt. Logikai úton tehát el lehet jutni annak kimondásáig, hogy hivatalosan a 11. században az "etnikumot" alapvetően az államkeretbe tartozás határozta meg: magyarnak, a magyar népbe tartozónak az számított, aki a Magyar Királyság területén, a magyar király alávetésében, annak alattvalójaként élt. Az "etnikai" besorolás eszerint tehát az államkeretbe tartozás függvénye volt. Könnyű belátni, hogy ez viszont nem valóságos etnikai, hanem politikai keretet tükröz, és éppen ezért kellett az imént az "etnikumot" idézőjelek között szerepeltetni. Az is nyilvánvaló, hogy az etatista felfogás csak a hivatalos Magyarország véleményét tükrözte, a királyét és közvetlen környezetét, akik számára az alattvalók valóságos etnikai hovatartozásának kritériumai érdektelenek voltak. A hatalmi elit a magyar vezetésű államot testesítette meg, és az alaktalan tömegben, amely felett uralmat gyakorolt, nem heterogén etnikumok halmazát, hanem egységes elbírálás alá eső homogén népességet látott, amelynek egyneműségét éppen az adta, hogy valamennyien a magyar király, a magyar állam (a kettő a középkor e szakaszán igen közel állt egymáshoz) alávetettjeinek számítottak. Azt lehet tehát mondani, hogy Szent István országa népének egységesen magyarként való számbavétele nem etnikai minősítés volt, hanem - anakronisztikusan fogalmazva - állampolgársági státus. Persze, ez a kor nem ismerte az állampolgárságot, de szerte Európában a Szent Istvánéhoz hasonló szemlélet voltaképpen egy, korai állampolgári viszonyt juttatott kifejezésre. Az itt elméleti úton vázolt modell realitását száz évvel későbbről, Kálmán király (1095-1116) korából származó törvényhely bizonyítja. Eszerint az számított magyarnak, aki Magyarországon, a magyar állam területén született. Ugyanez a cikkely (az I. törvénykönyv 77. fejezete) azt is tanúsítja, hogy a törvényalkotó elit - ha a szükség úgy kívánta - ezen belül bizonyos népcsoportokat gyakorlati szempontból elkülöníthetett, de attól e népcsoportok tagjai még magyarok maradtak.

Az egységesítő, az alattvalókban homogén módon kvázi-"állampolgárokat" látó és láttató hivatalos szemlélet mögött azonban természetesen Szent István idejében is léteztek etnikumok. Ezek az emberek különbözőségét fejezték ki, amelyek eltérő eredetben, származásban, más közösségtudatban, sajátságos életmódban, szokásrendszerben, viselkedésnormában, lakáskultúrában, különféle öltözködési szokásokban és végül más nyelvben jutottak kifejezésre. Természetesen az etnikumokat elválasztó e kritériumok között csak erőltetett módon lehetne fontossági sorrendet felállítani, az azonban mindenképpen tévedés lenne, ha abszolút értelemben a nyelvet állítanánk az első helyre. A nyelv kiemelkedő fontossága egy közösség létében és fennmaradásában csak a 18-19. század folyamán jutott kivételezett szerephez, amit Magyarországon Révay Miklósnak szállóigévé vált kijelentése ("Nyelvében él a nemzet") érzékletesen mutat. A korai időszakban a kultikus tényezőkhöz kapcsolódó ismérvek (szokások, hagyományok, hiedelmek, közülük is főleg azok, amelyek az ősök tiszteletére, a közös leszármazás tudatára, egy primitív mi-tudatra vonatkoznak) játszhatták a legfontosabb szerepet. E körülmény azért bír különleges fontossággal, mert Szent István korából mindannak, ami az etnikum imént vázolt, primér kritériumrendszeréhez tartozott (illetve ahhoz tartozónak vélhető), lényegében nincs forrásanyaga, ennélfogva kívül esik a tudományos vizsgálódás határain. Amiről szinte egyetlenként kínálkozik az etnikai ismérvek sorából korabeli híradás, az a nyelvi állapot. Természetesen ez is csak apró elemeiben és nagyon részlegesen áll rendelkezésünkre, de legalább van valami, ahonnan el lehet indulni. A mozaikszerűség oly kiterjedt, hogy nem tudjuk megmondani, az ezredforduló táján milyen nyelv(ek)et használtak az emberek egymás közti érintkezésükben, nem ismerjük, hogy mely(ek) volt(ak) a Kárpát-medence mindennapi beszéd szintjén használt nyelve(i), és mekkora közösség használta ez(eke)t. A nyelvi minősítések többféle eshetőséget kínálnak, vagyis a nyelvi tények értelmezésében is többféle megoldás lehetséges. Mindez már eleve arra hívja fel a figyelmet, hogy az adódó eredményeket túlértékelni semmiképpen sem szabad, de persze valóságos értéküknél alacsonyabb szintre szállítani sem.

A nyelvi tényezők sorában három terület kínál lehetőséget a Szent István kori nyelvállapot valamelyes rekonstruálására (és ennek folytán áttétellel az etnikai viszonyok felvillantására), a hely-, a személynévi anyag és a közszavak. Kezdjük a szemlét a helynevekkel! A bizonyítottan Szent István kori forrásokban Magyarország területén összesen 54 helynév fordul elő, ebből 45 települést, 7 folyót, patakot, 1-1 pedig szigetet és hegyet jelöl. Nem lehet a kárpát-medencei nyelvi viszonyokra felhasználni 7, latin-görög alakban feljegyzett nevet, mivel a latin, illetve a görög az első ezredfordulón nem volt széles körben beszélt nyelv a térségben, vagyis etnikai viszonyok tükröztetésére nem alkalmas. A fentmaradó 47 helynév esetében elvégezhetjük az etimológiai minősítést, vagyis megállapíthatjuk - olykor nem kis nehézségek árán -, hogy a kérdéses toponima nyelvi értelemben milyen eredetű. A nem kevés bizonytalan elemet tartalmazó nyelvi minősítés végeredménye az, hogy a 47 helynévből 21 a szláv (az elemzésbe bevont 47 helynév 45%-a), 17 a magyar (36%), 7 a török (15%) és végül 2 a német (4%). Ezek a számok azonban további magyarázatra szorulnak. Fontos különbséget tenni a közszói és a személynévi eredeztetés között. Etnikai minősítés szempontjából a közszói eredetű helynevek bírnak nagyobb jelentőséggel, mivel ez esetben a helynév egy etnikum által használt közszóból vált közvetlenül helynévvé, és ilyen módon rávall arra a nyelvi közegre, amelyből való (az pedig, áttételen keresztül, az etnikumra). A 47-ből összesen 35 helynév minősül közszói eredetűnek, ebből 19 a szláv (az elemzésbe bevont 35 helynév 54%-a), 11 a magyar (31%), 3 a török (9%) és 2 a német (6%). Az így nyert arányok nagyjából tehát tükrözik a 47 helynév etimológiájából adódó százalékos arányokat, vagyis azt, hogy a helynevek többsége szláv eredetű, ezt a magyar követi, a kettő együtt meghaladja a 80%-ot, és a fennmaradó, 20%-ot el nem érő rész oszlik meg a török és a német eredetű helynevek között. Hogy világossá váljék, milyen típusú helyneveket sorolunk a közszói eredetűek közé, annak illusztrálására mind a négy nyelvből példákat sorolok fel, a Szent István kori forrásban megtalálható helynévi forma mellé a jelentést is megadva. Íme, egy kis ízelítő! Szláv közszói eredetűek: Dordomest 'erős hely', Duldumast 'hosszú híd', Grintzari 'fazekasok', Knésa 'a fejedelemé', Vyssegrad 'magas vár', Zalesi 'erdőn túl', Zemogny 'földből való'. Magyar közszói eredetűek: Baluuanis 'bálványos', Fizeg 'füzes', Hurhyda 'az úr hídja', Kopus 'kapus', Samtag 'szántó'. Török közszói eredetűek: Patadi 'lemegy', Tzitoum 'sövény, gyepű'. Német közszói eredetűek: Wzzenburch 'fehér vár', Hanenburch 'kakasvár'.

Igen fontos azt hangsúlyozni, hogy amíg e helynévi minősítések és százalékos adatok egymástól izoláltan mutatják az egyes nyelvekhez kapcsolható nyelvi tényeket, a valóságban a nyelvek egymás mellett, egymással szoros kapcsolatban éltek. A számadatokban kifejezésre jutó statikus helyzettel szemben a valóságban éppen a dinamizmus jellemző rájuk. Ezt a következő esetekkel lehet illusztrálni. Az 54 helynév valójában 51 földrajzi objektum jelölésére szolgál, hiszen 3 olyan van köztük, amelynek már Szent István korából két neve kerül elénk. Ezek a következők: Esztergom (illetve annak különböző részei) latinul Regia civitas 'királyi vár', illetve szláv eredetre visszamenő Sobottin 'szombat' néven szerepelnek. (Székes-)Fehérvár neveként a latin Alba civitas, illetve a német Wzzenburch fordul elő, mindkettő 'fehér vár' értelmű. Végül Győr a 11. század elején használt elnevezése az alkalmasint magyarból értelmezhető Jauryana civitas, illetve a magyarba szláv közvetítéssel került Raua civitas volt. Ezek a különféle elnevezések eltérő szemlélet alapján keletkeztek, és már önmagukban eltérő etnikumokra utalnak. A Regia civitas és az Alba civitas nyilván valamilyen vulgáris (azaz nem latin nyelvű) megnevezés latin tükörfordításai. Ez utóbbi elnevezés vulgárnyelvi adataiként Szent István korán túl a szláv Belegrava 'fehér vár' és a magyar Feheruuaru fordul elő. A Wzzenburch lehet német tükörfordítás, de lehet ott élő német népesség hasonló szemléleten alapuló névadásának terméke. A Sobottin a szombatnapi vásár szláv nyelvi megnevezése, Győr egyik neve (a latinosított Jauryana civitas) a magyar gyűr 'domb' szót rejtheti, a Raua pedig a Rába folyó (a magyarba szláv közvetítéssel jutott) neveként került át a mellette fekvő településre. A magyar-szláv együttélés (ezzel párhuzamosan pedig bizonyos mérvű kétnyelvűség) tehát már a Szent István korában két nevet viselő települések létével bizonyítható.

Nem mellékes annak a kérdésnek a megválaszolása sem, hogy egy-egy településnév az abban lakókat vagy annak környezetét minősíti-e nyelvi (ezen az áttételen keresztül pedig etnikai) tekintetben. Erre általános szabály, matematikai képlet nem adható, általában a lakókörnyezet tekinthető névadónak, de ez sok esetben nem független a benne lakók önminősítésétől. Vagyis a települések nevei egyformán vonatkozhatnak az ott lakók, illetve a településen kívül élők nyelvi viszonyaira. Egy példa: a Kér településnevet viselő falvakban lakók nyilván maguk hangoztatták magukról, hogy ők a Kér törzsbe tartoznak (vagy tartoztak), de a Kér településnévvel - a megannyi névadási indíték közül ezt véve át - környezetük illette őket. Ez esetben tehát a név inkább a benne lakókra vet fényt és nem környezetükre. Egy másik példa: a Veszprém név szláv nyelven értelmezendő, jelentése: 'makacs, önfejű, békétlen [ember]'. Nyilván egy, e névvel illetett személy nevét vitték át a településre. Ebből az következnék, hogy a névadók szlávok voltak. Ez azonban mégsincs így, hiszen a Veszprém személynév önmagában, minden képző vagy rag hozzáadása nélkül vált helynévvé (ez a puszta személyneves helynév esete). Mivel azonban a szlávok a névadás e módját nem gyakorolták, hanem csak a magyarok és a törökök, eszerint Veszprém névadói ez utóbbiak (és nem szlávok) lehettek, azok, akik a település környékén éltek. Ez a mozzanat azonban érdemben nem módosít a fent ismertetett adatokon, hiszen a 19, szláv eredetűnek minősített helynév közül mindössze 2 tekinthető puszta személynévi eredetűnek. További gond forrása, hogy nem tudjuk, a Szent István korából ismert 54 helynév milyen időből származik. A magyar nevűek - mai ismereteink szerint - elvileg nem lehetnek 895 előttiek, a szláv nevűek viszont igen. Ha ugyanis egyes szláv településnevek visszamennek a 9. századra (ami adatokkal nem igazolható lehetőség), előfordulhat, hogy a 11. század első évtizedeiben már nem szlávok éltek ott; a szláv név tehát nem feltétlenül Szent István kori, hanem hajdani, 9. századi névadó szláv népességre is mutathat. Ami a településnevek 9. századra történő visszavezetése esetében a legtöbbször bizonyíthatatlan, az másként fest a víznevek esetében. A Kárpát-medence ősi indoeurópai (kelta, dák, germán, gót stb.) eredetű víznevei közül szláv közvetítéssel került be a magyarba a Duna, Tisza, Dráva, Száva, Maros, Szamos, Körös, Temes, Olt, Vág, Garam, Nyitra, Ikva, Rába, Marcal, Zala, Kerka, Mura neve, vagyis a nagyobb vizeké túlnyomórészt. (Közvetlenül szláv eredetű a Zagyva, Zsitva és a Rábca, míg a nagyobb folyók közül csak a Sajó, a Bodrog és a Berettyó neve fejthető meg a magyarból.) Mivel a végső fokon indoeurópai vízneveket már a honfoglaló magyarok átvették a szlávoktól, egyértelmű, hogy ezek szláv formájukban 895 előtt léteztek. Az is sokatmondó tény, hogy a Szent István idejéből ismert szláv nevű települések közül sok e néven később már nem fordul elő, ami azzal lehet kapcsolatos, hogy utóbb a magyarok más neveken nevezték ezeket. Szerencsés esetben meg tudjuk mondani, hogy a 11. század eleji település időnek múltával milyen néven folytatta életét (az 1009-ből ismert Zemogny később magyar tükörfordításban Földvárként szerepel, és a mai Dunaföldvárral azonos), a legtöbb esetben azonban kétséges, hogy az újabb magyar név milyen korábbi nevet váltott fel.

Mivel azonban e számba vett 54 helynév igen egyenetlen területi eloszlásban található a Kárpát-medencében, nagy többségük a Dunántúl északi és középső részén összpontosul, s alig egy-kettő lépi át (az is csak éppen) a Duna vonalát, felmerülhet a gyanú, hogy szabad-e ebből a Kárpát-medence teljes lakott részére érvényes következtetéseket levonni. A vizsgálatokat, amelyek ellenőrző szerepet töltenek be, két irányban terjeszthetjük ki, de mindkét esetben bizonytalansági tényezővel kell számolnunk). A vizsgálat egyik irányaként vallatóra foghatjuk azokat a Szent István kori várispánsági (vármegyei) központokat, amelyek neve ugyan többségében nem a 11. század első évtizedeiből maradt ránk, de a kutatók többsége nem kételkedik abban, hogy ezek az erősségek (illetve várispánságok) már léteztek Szent István alatt. Itt az okoz nehézséget, hogy nem lehet kizárni azt az eshetőséget, miszerint némely nevet utóbb másikkal cserélték fel, bár feltételezhető, hogy nagyobb részüknél ez nem következett be. Nos, a Szent István korára megállapított 29 várispánságból 12 visel szláv nevet (44%), 10 magyar nevet (37%), 4 török elnevezést (15%), 1 pedig német nevet (4%). Ezek a százalékos arányok nagyfokú megfelelést mutatnak a fentebb a Szent István korából kimutatható helynévi anyagra megállapított százalékos arányokkal. Ez esetben azonban a 12 szláv névből 5 puszta személynévi eredetű, ami a környéken magyar, illetve török névadó közeget tételez fel. A vizsgálat másik iránya némileg eltávolodik Szent István korától, és a halála utáni időből, de még a 11. századból ránk maradt helyneveket teszi vizsgálat tárgyává. Sajnos, ezek száma sem túlságosan magas. Itt az számít kockázati tényezőnek, hogy nem lehetünk biztosak abban, az e néven említett települések léteztek-e már első királyunk idején. A különböző kárpát-medencei térségekből (a Dunántúl középső része és a Duna-Tisza közének közepe, a Dél-Dunántúl, Északkelet-Magyarország, a Tisza középső folyásának vidéke, a nyugati Felvidék, végül Kelet-Magyarország) vett metszetek - amelyek kis számuknál fogva statisztikai összesítésre nem alkalmasak - mindenütt magyar és szláv helynevek nagyjából azonos arányban való felbukkanására utalnak (az egyes régiókban azonban a paritás felborulhat, így pl. a helynevekből következően Dél-Somogyban a 11. században nagyrészt szláv nyelven beszélő lakosság élt). Ezekben a Szent István kora utáni adatokban bukkanunk először kifejezetten etnikumokat említő adatokra. 1067 körüli oklevél szerint a tiszántúli Hortobágyon 20 magyar és 10 besenyő lovász élt. Ugyanekkor a szabolcsi Zsurkon magyarokat említ a forrás. Ha azonban a szláv személynévi eredetű Zsurk közelebbi és távolabbi környezetében csak magyarok éltek volna, értelmetlen dolog lett volna azt feltüntetni, hogy Zsurkon magyarok voltak. 1075. évi adat a Középső-Tisza mentén szlávokat (cseheket), illetve varsányokat (eltörökösödött alánokat) említ. Ezek az adatok azért becsesek, mert perdöntő érvénnyel bizonyítják: az egységesítő hivatalos álláspont mögött (miszerint a magyar király minden alattvalója magyar) a kis közösségekben számon tartották egymás eltérő nyelvi (etnikai) sajátosságait.

A helynevek mellett tekintettel kell lennünk a Szent István kor személyneveire is, bár ezek felhasználása még több nehézségbe ütközik, mint a helynevek esetében láttuk. Személynevekből ugyanis még a helyneveknél is kevesebb maradt ránk a 11. század első évtizedeiből. A megőrzött kevés név egy része latin névforma (Stephanus, Dominicus, Sebastianus stb.), vagyis nyelvi (etnikai) minősítésre alkalmatlan. Nem használható fel ilyen célra a Géza, illetve István alatt Németországból bejött előkelők (Hont, Paznan, Orci, Vecelin) neve sem, ezek természetesen német nevet viseltek, de mivel bevándorlók voltak, nem jöhetnek számba a kárpát-medencei nyelvi (etnikai) viszonyok megállapításánál. Mindössze két család névanyagát ismerjük úgy-ahogy a 10-11. század fordulója tájáról, az Árpádok és az erdélyi Gyulák neveit. Az Árpádok esetében egyaránt találunk török (Gyeücsa = Géza, Koppány, Vajk = Szent István), szláv (László, Vazul, Bonuszló) és német neveket (Ottó, Henrik = Imre). Az Árpád-családban a török nevek a 10. század végére lassan kikoptak, megjelentek a szláv és - nyíltan politikai indítékból - német nevek. A Gyulák családjában még az ezredfordulón is a törökös névadás volt az uralkodó (Gyula, Sarolt, Karold, Bolya, Bonyha), de a szláv hatás itt is felbukkant, hiszen ismerjük Gyula és Sarolt másik, szláv nevét (Prokuj, illetve Beleknegini). Ezek a nevek azonban nem nyelvi (etnikai) viszonyokra, hanem elsősorban a névdivat jelenségeire vetnek fényt. István korából összesen két (esetleg három) név maradt fenn, amely nem a hatalmi elitet alkotó Árpádokhoz és Gyulákhoz kapcsolódott. Ebből is az egyik (Csaba) egy magas rangú személy neve, ispáné, a név török eredetű, a másik egy szőlőművesé (Melegdi), ami magyar név (a meleg melléknévből), valamint esetleg egy másik szőlőműves is szerepelhet még - szövegértelmezéstől függően - az ezredfordulón (Mira), aki szláv nevet viselt. Ha mármost az első adatoktól az 1055-ig előforduló valamennyi személynevet összesítjük - a latin neveket leszámítva -, azt tapasztaljuk: a 43 személy közül török eredetű nevet viselt 15, szlávot 13, németet 10 és magyart 5. Itt felesleges, sőt félrevezető a százalékos arány feltüntetése, mivel ezek egészen biztosan nem nyelvi (etnikai) viszonyokat tükröznek, hanem névdivatot. Ráadásul e 43 személy túlnyomó többsége a hatalmi elit része volt, és alapvetően e körülmény okán, egy részük pedig nyilvánvaló idegen eredete miatt sem alkalmas arra, hogy a kárpát-medencei nyelvi viszonyokat reprezentálja.

Van azonban a személynevek vonatkozásában két olyan eljárás, amelyek alkalmazása révén mégsem teljesen kilátástalan Magyarország Szent István kori (illetve általánosabban: kora Árpád-kori) lakosságának etnikai minősítése. Az egyik vizsgálati irány az 1138-1240 közti időből készült öt nagy összeírás névanyagának minősítése. Ezek összességükben mintegy 6800 nevet tartalmaznak, túlnyomórészt szolgák, alacsonyabb társadalmi presztízsű emberek nevét. Fehértói Katalin megállapítása szerint e csaknem hétezer személy 25%-a egyházi eredetű keresztnéven szerepel (ez etnikai minősítésre alkalmatlan), 20%-a közszói eredetű (magyar) néven fordul elő, a személyek 55%-a viszont szláv, német, továbbá ismeretlen eredetű nevet viselt. A magyar nevekre megállapított 20% azonban a lehetséges maximum, hiszen ebbe nyertek besorolást a török (pl. Bese, Tivan, Bor) és szláv eredetű (pl. Drága, Péntek, Szombat, Unoka stb.), de az összeíráskor már magyarnak tekinthető nevek is. Ha ezeket a nyelvi eredet szempontjából az idegen (török, szláv) nevek közé sorolnánk, a 20%-os arány alaposan megcsappanna. A vizsgálatok azt is kiderítették, hogy a személynevek esetében - a helynevekhez hasonlóan - időnek múltával csökkent a szláv és nőtt a magyar nevek aránya. Az 1138. évi dömösi oklevélben (ahol még 11. században születettek is szerepelhettek szép számmal) fordulnak elő legmagasabb arányban a szláv és ismeretlen (de nem magyar) személynevek, míg az 1211. évi tihanyi összeírásban a magyar nevek aránya már megközelítette a 30%-ot. A másik vizsgálati irány embertani jellegű. Éry Kinga arra mutatott rá, hogy a honfoglaló és az Árpád-kori népesség embertani jellege nem felel meg egymásnak, azaz az Árpád-kori népesség számottevő része nem a honfoglalók leszármazottja, hanem már a magyar honfoglalás előtt a Kárpát-medencében élt. (Itt nem a kettős honfoglalásról van szó, ugyanis a honfoglalók embertani jegyei különböznek a térség korábbi, avar lakosaiéitól.) Nagy súllyal esik latba e megállapításban az a körülmény, hogy az Árpád-kori kárpát-medencei népesség alacsonyabb testmagasságú volt, mint a honfoglalók, márpedig hasonló táplálkozási viszonyok közepette egy magasabb népességből nem alakulhat ki alacsonyabb népesség. A Kárpát-medence 9. századi nem magyar népessége tehát túlélte a magyar honfoglalás körüli időket, és a térség Árpád-kori népességében folytatódott.

Hogy ezt a népességet milyen nyelvűnek kell feltételeznünk, már az eddigi megállapítások alapján is körvonalazódott, de hátra van még a hely- és a személynevek után egy harmadik vizsgálat, a közszavak vallatása, amely bizonyos szempontból a legtöbb tanulsággal szolgálhat. A közszavak azért jutnak fontos (szinte döntő) szerephez, mert segítségükkel arra lehet feleletet kapni, hogy a Kárpát-medencében élő társadalmat vezetői milyen szavakkal szólították meg, illetve a társadalom miként szólította meg saját elöljáróit. A társadalmi kommunikációról van tehát szó, amely a hely- és főleg a személyneveknél sokkal életszerűbb képet ad a 11. század első fele (illetve egésze) nyelvi (etnikai) viszonyairól. Szent István korából két olyan szavunk maradt ránk, amely ebbe a kategóriába vonható. Az egyik az udvarnok (udvornich), a másik a király (kral[es]). Az udvarnok-népesség az ezredforduló körüli kárpát-medencei társadalom nagy létszámú csoportját alkotta, és földműves tevékenységet űzött. Mivel ezt a foglalatosságot a 10. században döntően szlávok folytatták, nem kell meglepődni, hogy maga a szó (az udvar, illetve a -nik/-nok képző) is szláv eredetű. Az udvornich szó tehát a kárpát-medencei szlávok nyelvében alakult ki a 11. századot megelőzően, s a szlávból kölcsönözte a magyar nyelv. Szintén szláv eredetű a király szó, amely eredendően (Nagy) Károly frank uralkodó Karl nevére megy vissza. Onnan került át a szlávba kral alakban. A térségben a németeken kívül a 10. században csak a horvátoknak volt királyuk (925 óta), elvileg tehát feltehető lenne, hogy a magyar király szó horvát átvétel. De teljes joggal gondolhatunk arra, hogy ez is a pannóniai (kárpát-medencei) szlávoktól került át a magyarba, mivelhogy a térség szláv és magyar vezetőit latin források már a 9-10. században rex ('király') néven illették, illetve jogos feltevés szerint pannóniai-morva területen a kral szót már a 9. században ismerték.

Ha a társadalmi tényezők nevének megjelölésére szolgáló vulgárnyelvi adatokat a Szent István kora utáni évtizedekből is összegyűjtjük, kiderül: aligha véletlen, hogy az István idejéből való mindkét név szláv eredetű. Szent László törvényeiben - ahol újra találkozunk a már tárgyalt udvarnok (udornic) szóval - még további négy, társadalmi csoportot jelölő névvel találkozunk. Ebből kettő szláv eredetű. Az izbég (wzbeg) (jelentése 'szökevény') részint szabad, részint szolga állapotú népességre vonatkozott, amely elvándorlással kísérelte meg védeni szabadságát, illetve próbált kibújni terhei alól. Az udvarnok szóhoz hasonlóan az izbég sem fordul elő egyetlen ismert szláv nyelvben sem, amiből arra lehet következtetni, hogy a kárpát-medencei szlávok által használt szó lehetett, és a menekülő, elszökő izbégek is döntően szlávok voltak. Ugyancsak szláv eredetű a László-törvényekben latinosított formában előforduló pristaldus szó (jelentése 'az ügy tanúja, a bíró segédje, az ítélet végrehajtója'), amely a magyarban poroszló néven maradt fenn. Ennek létezik párhuzama a déli szlávban, ami szintén származhatott a pannóniai szlávok nyelvéből. A László korában előforduló másik két vulgáris nyelvi adat közül az egyik, az őr (ewr) bizonytalan (talán ótörök), a másik, az ín (ewn) 'szegény' pedig ismeretlen eredetű. A Szent István nevével jelzett törvényekben a leggyakrabban használt társadalmi csoportok latinul comes, miles, liber, servus néven fordulnak elő. Bár ezek magyar megfelelői nem azonosíthatók a 11. században, de aligha kétséges, hogy mindegyikének már ekkor létezett magyar neve. E magyar megnevezések - a latin szavak sorrendje szerint - az ispán, vitéz, szabad és szolga szavak voltak. Közülük az utóbbi három szláv eredetű (a szolga ráadásul már a 12. században előfordul sulga alakban), de az ispán szó eredetében szintén játszott valamilyen - a részleteket illetően vitatott - szerepet a szláv zsupán szó. Végezetül sokatmondó, hogy a szolgálat minősége szerint jelölt alávetett népelemek megnevezésében szintén igen sok a szláv szó (csak néhány példát említve közülük, szláv eredetű csatár, daróc, gerencsér, igric, kovács, mecsér, molnár, peszér, takács, taszár szavunk). A társadalmi kommunikáció körébe vonható, vagyis az egyes nagy embercsoportok egymás közti megszólítására, megnevezésére vonatkozó nevekben a hely- és személyneveket meghaladó mértékben dominál a szláv jelleg. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a szláv nevek és szavak mögött nem szabad szláv intézményeket keresni. A király szó szláv eredetéből nem következik, hogy a Magyar Királyság szláv eredetű lenne, mint ahogy a megye vagy a vajda szó szlávból való kölcsönzése sem teszi indokolttá azt a feltételezést, hogy a magyarok vármegyerendszerüket, illetve a vajdaság intézményét is a szlávoktól vették át. Ezek a szavak pusztán az ezredforduló táján a Kárpát-medencében - feltehetően nagy számban - élő szlávságra, annak jelenlétére vallanak rá.

Hogy miként festett a Szent István kori Magyarország etnikai összetétele, nem hogy pontosan, de még hozzávetőlegesen sem állapítható meg. Magam a honfoglalás korára - tehát legalább száz évvel korábbi időszakra - nézve azt a becslést kockáztattam meg, hogy a Kárpát-medencébe bejött magyarok (illetve a magyarokkal együtt keletről jött, jobbára török nyelvű népek) 100 ezres számával szemben az itt élő lakosság lélekszáma minimálisan 150, maximálisan 250 ezer főre tehető, vagyis hogy a két népcsoport létszámának aránya 1 : 1,5-2,5. A honfoglalás utáni évtizedekben a 100 ezres honfoglaló népességen belül egyértelműen előrenyomult a magyar nyelv, hiszen a török nyelvű kabarok (kavarak) biztos hitelű írásos információ szerint a 10. század közepén kétnyelvűek voltak (azaz már magyarul is tudtak), újabb száz év alatt pedig nyelvi elmagyarosodásuk lényegében befejezéshez közeledett. A honfoglalás előtt a Kárpát-medencében élő szláv, avar és onogur népesség nyelvi viszonyaiban annyi változás történt, hogy a szláv nyelv előretört, a török (amit az avar és az onogur népesség beszélhetett) pedig visszaszorult. Ez utóbbi abban nyilvánult meg, hogy a török nyelvű népek néhány emberöltő alatt elszlávosodtak (illetve kisebb mértékben elmagyarosodtak). A honfoglalás után eltelt évtizedek alatt a Kárpát-medence sokszínű nyelvi palettája tehát egyszerűsödött, egyértelműen a szláv és a magyar vált a térség legáltalánosabban használt nyelvévé. A fenti vizsgálatok arra mutatnak, hogy a szláv és a magyar nyelv viszonyában Szent István korában enyhe szláv túlsúly érvényesülhetett, ez azonban már nem két és félszeres, de még csak nem is másfélszeres, hanem ennél kisebb mértékű túlsúly lehetett, vagyis a 10. század folyamán nyelvi tekintetben a magyarság javára történhetett - alkalmasint nem is kis mértékű - eltolódás. Pontos számarányokat nem lehet adni, de az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a Kárpát-medencében a legnépesebb csoportot a szláv nyelven beszélők tették ki, kevéssel lemaradva követték őket a magyar nyelven beszélők, majd nagyságrendekkel kisebb számban élhettek Magyarországon török, illetve egészen kis létszámban német nyelvű népek. Ezek azonban nem felelnek meg pontosan az etnikai kategóriáknak, éppen annyira nem, amennyiben az etnikum-meghatározás nem csupán nyelvi faktorból, hanem több más tényezőből áll (eredettudat, hagyományok stb.). A nyelvileg elszlávosodott avarok és onogurok nyilván még sokáig őrizték török etnikumok egyéb elemeit, nyomait. Hasonlóan a kavarok sem váltak nyelvcseréjükkel (vagyis török nyelvük elvesztésével és a magyar nyelvre való átváltással) azonnal etnikai értelemben magyarrá, hiszen például a hajdan a kavarok közé tartozott székelyek ma is őrzik - anélkül, hogy ők ennek pontosan tudatában lennének -a magyaroktól való különállásuk számos mozzanatát (önálló népnevüket, sajátos, Attilához kapcsolódó eredettudatukat, hiedelemviláguk, hagyományrendszerük sok-sok apró, de árulkodó nyomát), jóllehet már vagy ezer esztendeje magyarul beszélnek. A nyelvet váltott népek nem adták fel identitásuk sok más elemét, a hajdan török nyelvűek nem váltak egy csapásra szláv vagy magyar öntudattal rendelkezőkké. Az adatok, amelyek Szent István korából, illetve a 11. század későbbi évtizedeiből rendelkezésünkre állnak, nyelvi megoszlásra és nem etnikai viszonyokra vetnek némi fényt. A kettő ugyan nem áll távol egymástól, de azonosnak sem vehető. Az etnikai komponensek sokkal bonyolultabbak voltak (lehettek) az ezredfordulón a Kárpát-medencében annál, mint ahogy az az egysíkú (döntően nyelvi jellegű) forrásanyagból kitetszik. A Szent István-i Magyarország tehát nyelvi értelemben, de főleg a szokásrendszerben kifejezésre jutó (ám a nyelvi faktornál sokkal nehezebben vizsgálható) etnikai értelemben sokszínű, sokarcú állam volt. Szent István király azonban ezt nem a gyengeség, hanem az erő jelének, a büszkeség tárgyának tekintette, amikor ezt fogalmazta meg: "Az egy nyelvű és egy szokás szerint élő ország gyenge és törékeny".

Vissza