Kisebbségkutatás 9. évf. 2000. 3. szám

A nyelvhalál és a nyelvszületés politikája

Greenberg, Robert D.: "In the aftermath of Yugoslavia's collapse: The politics of language death and language birth." = International Politics, 36. vol. 1999. 2. no. 141-158. p.

A huszadik század utolsó évtizedében szörnyű események történtek ott, ahol két világháború rettenetei után már elképzelhetetlennek tűnt hasonló kegyetlenségű vérontás. Jugoszlávia erőszakos szétbomlásának egyik következményéről - a szerbhorvát nyelv felbomlásáról - a legtöbb szakértő alig vett tudomást. Néhány nyelvész még mindig úgy beszél a szerbhorvátról, mintha ez az egyesített nyelv valahogy megmaradt volna, hiába mutatják egyértelmű bizonyítékok az ellenkezőjét. Mások pusztán a meghatározást módosították, s a szerbhorvát helyett szerb/horvát nyelvről beszélnek. A szerző a jugoszláv utódállamokban és entitásokban vizsgálja a nyelvpolitika jelen állapotát. Szerinte a szerbhorvát formális feladása a "fiktív nyelvhalál" egy formája. A nyelvhalál ugyanakkor új "utód"-nyelvek születését eredményezi. Kloss osztályozása szerint a nyelvhalálnak három típusa lehetséges:

  1. nyelvhalál nyelvváltás nélkül (ha az adott nyelvet beszélő utolsó személy is meghal)
  2. nyelvváltás eredményeként bekövetkezett nyelvhalál
  3. fiktív nyelvhalál, mely átalakulás útján végbemenő nyelvhalált jelent, pl.: egy nyelv dialektussá válik, amikor egy nyelvközösség nem használja többé írásra, és egy másik, közeli rokonságban lévő változatot kezd használni, vagy ha a nyelv "szétdarabolódáson/osztódáson" megy keresztül.

Ebbe a harmadik típusba sorolható a szerbhorvát nyelv esete is, ahol a nyelvhalál eddig három utódnyelv születését eredményezte: a boszniaiét, a horvátét és a szerbét.

A tanulmány első része az egyesített szerbhorvát nyelv fejlődését követi nyomon, és azt igyekszik meghatározni, hogy ez a nyelv vajon valóban gyakorlati értékkel bíró egyesített nyelv volt-e. A szerző szerint valószínű, hogy a szerbhorvát nyelvet nem fogják "feltámasztani", s idővel az utódnyelvek is egyre inkább el fognak távolodni egymástól.

A délszláv nyelvek közti határokat nem könnyű meghatározni, ráadásul a nyelv egységesítése ebben a régióban lelkiismeretesen lassú volt. A szerbhorvát nyelv mint egyesített nyelv, már 1850-ben megszületett (az ekkor megfogalmazott bécsi "Irodalmi Egyezmény" révén), de csak 1960-ban adtak ki hivatalos helyesírási kézikönyvet. A szerbhorvát nyelv egyrészt különböző szláv etnikai csoportok (szerbek, horvátok, itt élő muzulmánok és montenegróiak) anyanyelvéül szolgált, másrészt a volt Jugoszlávia minden állampolgárának - minden nemzetnek és nemzetiségnek - elsődleges érintkezési nyelve lett. Ilyen szempontból tehát egy nyelvészeti "ernyő" volt, mely megpróbált minden, olykor egymással ellenségeskedő, etnikai csoportot felölelni. A terv, hogy horvátok és szerbek együttműködjenek egy közös irodalmi nyelv kidolgozásán, Horvátországban egy átfogóbb eredményre törekvő mozgalmon (az Illír-mozgalmon) belül született, melynek az volt a célja, hogy megerősítse Horvátország helyzetét az Osztrák-Magyar Monarchián belül, hogy a többi elnyomott szláv néppel szövetkezve biztosítsák az etnikai "túlélést". Bár a gyakran rosszindulatú viszálykodás ellenére a 19. század végén a közös nyelv számos nyelvtani és helyesírási kézikönyve megjelent, a 20. században a szerbek sokszor erőszakosan egységesítettek minden területen, gyakran az "Irodalmi Egyezmény" szellemével ellentétesen. A '30-as években a szerbek és horvátok közti nyelvi konfliktus politikai feszültségekben tükröződött. Végül csak a világháború utáni szocialista Jugoszláviában alakult ki a modern szerbhorvát nyelv. Az 1954-es Újvidéki Egyezmény kimondja, hogy a szerbek, horvátok és montenegróiak nemzeti nyelve egy nyelv, amely két központ - Belgrád és Zágráb - körül fejlődött ki, két kiejtési móddal. Nyelvhasználatukban a szerbek és a horvátok mint a két fő szerbhorvátul beszélő etnikai csoport, saját "hivatalos" változataikat alkalmazták, ezért a szótárok a címszavaknál keleti (szerb) és nyugati (horvát) változatokat soroltak fel. Ám a horvát oldal elégedetlensége hamarosan aláásta az Újvidéki Egyezmény célkitűzéseit. 1967-ben a Zágrábi Nyelvészeti Kör visszautasította a "horvátszerb" (ahogy a horvátok a "szerbhorvát" nyelvet nevezték) elnevezést, s kijelentették, hogy a horvát népnek joga van saját irodalmi nyelvhez. A nyelvi forradalom csak előzménye volt az 1971-es Horvát Tavasz eseményeinek, amikor a horvátok Horvátország nagyobb autonómiáját követelték Jugoszlávián belül. A horvátok azonban akaratuk ellenére benn kényszerültek maradni a nyelvi unióban. A nyelvi megosztottság előrevetítette a '80-as évek végi és '90-es évek eleji politikai és társadalmi zűrzavart. Az eddigi megállapításokhoz azt kell még hozzáfűzni, hogy a két Jugoszláviában a szerbek voltak a nyelvi unió fő indítványozói, a horvátok közül viszont kevesen támogatták ezeket az elképzeléseket. A muzulmán szlávoknak és a montenegróiaknak kevés beleszólásuk volt a szerb-horvát nyelvi vitákba, ám befolyásuk 1974 után megnőtt, amikor az utolsó jugoszláv alkotmány elismerte a nemzetek és nemzetiségek jogát saját nyelvük használatához.

A világ sok nyelvét beszéli egynél több nép, vagy beszélik egynél több nemzetállamban. A szerző a "nyelvi egységesség" három modelljét sorolja fel, melyeket a modern nemzetállamok érvényre juttathatnak:

1. Központilag ellenőrzött egységesítés: ez magában foglalja egy kölcsönösen elfogadható nyelvi normarendszer kialakítását, mely az egész nyelvterületen alkalmazható. Ezt a standard nyelvet gyakran egy akadémia vagy egy nyelvi bizottság teszi kötelezővé.

2. Előírt egységesítés: a totalitárius kormányzati rendszerekre jellemző egység, ahol a nyelv az uralkodó párt, elit vagy etnikai csoport fennhatóságának kinyilvánítására szolgál.

3. Toleráns egységesítés: általános megegyezés egyetlen nyelv elfogadásáról, mely hivatalosan vagy nem hivatalosan tolerálja a regionális különbségeket és a helyi normákat.

A szerbek és a horvátok mindhárom modellel kísérleteztek. A dolgozat további részében a szerző a fő utódnyelvek problémáit vizsgálja.

A horvátok a nyelvet mint "lobogót" használták, mely alatt egyesülhettek, ha egy erősebb vagy nagyobb számú szomszéd nép fenyegette őket. Például a 19. században a magyarosítás fenyegetése űzte a horvát nyelvészeket a pánszláv táborba. Olykor rész-identitások versengtek egymással (pl. "dalmát", "isztriai"). A modern horvát államot a Tito rezsim hozta létre, olyan területekből "összerakva", melyek korábban más-más birodalmak fennhatósága alá tartoztak. A horvát nacionalizmus legutóbbi megnyilvánulásaiban ezeket a regionális identitásokat felváltotta egy "horvát" identitás, melyet egy az ország minden régiója számára szánt, pontosan meghatározott horvát nyelv türelmetlen követelése kísért. Ám a horvát nyelv nem 1991-ben lett teljes egészében megalkotva, létrejötte hosszú fejlődés eredménye az "Irodalmi Egyezmény" egyesített nyelvétől a szerbhorvát nyugati változatán át a '91 utáni modern horvát nyelvig. A horvát nyelvészek úgy érezték, meg kell indokolniuk a horvát nyelv különállását, s ezért úgy fogalmaztak, hogy az ehhez való jogot az általa betöltött funkciók határozzák meg, nem pedig a más nyelvekhez való hasonlóság vagy az azoktól való különbség. Szerző összegző diagnózisa: az optimista hivatalos nyilatkozatok, a nyelvkampányok, új nyelvtankönyvek és szótárak ellenére a horvát nyelv egyre súlyosabb kínokkal küszködik, s még máig sem sikerült teljesen elszakadnia múltjától, a szerb nyelvvel való korábbi közösségétől.

A szerbek számára a szerbhorvát örökség kevésbé drámai következményekkel járt, mint a horvátoknak és a muzulmán szlávoknak. Az új szerb nyelv az Újvidéki Egyezmény szellemében próbált meg a szerbhorvát törvényes "utódjává" válni, hiszen a horváttal való nyelvi egyesülés egyúttal az összes szerbet - az ortodoxokat, a katolikusokat és a muzulmánokat - is igyekezett egyesíteni. Az egyezmény aláírása után a horvátok nyelvi autonómiájával szembeni szerb intolerancia a szerb (keleti) nyelvváltozat növekvő befolyásában is jelentkezett. Az 1945 utáni szerb nyelvpolitika szívén viselte a Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában élő, a horvát nyelvi variánst beszélő szerb kisebbség jogainak támogatását, s ez csak az egyesített szerbhorvát nyelv "előírásán" keresztül volt megvalósítható. Az újonnan alapított, Szerbiából és Montenegróból álló, Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban az új szerb nyelv még mindig két egyenlő változatból áll, a keletiből és nyugatiból. Ez a tény heves vitákat váltott ki a szerbek között, különösen mivel Srpska Köztársaságban a boszniai szerbek feladták az anyanyelvüknek számító nyugati változatot, s áttértek a Szerbiához illő keleti variánsra. Így tehát a szerbek érezték a legkisebb késztetést, hogy feladják az Újvidéki Egyezményben leírt egység alapelveit, s hogy egy sajátosan egységesítő szerbiai standard nyelvet kidolgozzanak. A két egyenrangú variáns elfogadása talán a szerbhorvát újraegyesítését is jelentheti, ám ami még fontosabb, ezzel a lépéssel célul tűzték ki minden szerb és montenegrói egyesítését, bármi legyen is az anyanyelvük. Ez a célkitűzés eddig azonban működésképtelennek bizonyult.

A Boszniában használatos nyelv kérdése problematikusabb az előzőeknél, hiszen amíg a "boszniai nyelv" fogalma évszázadok óta használatos, hivatalosan jóváhagyott boszniai nyelv csak negyedszázada létezik. A szerbhorvát nyelv kialakításában a boszniai muzulmánok kevés szerepet játszottak. A számos török és arab kölcsönszót használó boszniai dialektus csak az 1974-es Jugoszláv Alkotmány elfogadása után vált hivatalosan is elismertté. Ám csakúgy, mint a népcsoportokat jelölő "boszniai", illetve "bosnyák" kifejezések is képlékenyek, az országban beszélt nyelvek is többfélék. Míg a "boszniai nyelv" kifejezés mind a három fő közösség (horvátok, szerbek, muzulmánok) tagjainak nyelvére utal, a "bosnyák nyelv" csak a muzulmánoké. Miután a szerb és a horvát mint "etnikailag tiszta" nyelvek jelentek meg, a boszniait egyre inkább a bosnyákkal, a boszniai muzulmánok nyelvével azonosítják. Az ilyen nyelvi megoszlás azonban egyre kevésbé teszi lehetővé, hogy a boszniai nyelvet Bosznia-Hercegovina minden állampolgára nyelvének tekintsük, s így hátráltatja egy valóban több etnikumú és több kultúrájú Bosznia-Hercegovina megalapítását.

Az Újvidéki Egyezmény létrejöttekor néhányan, akik nem voltak tudatában annak, hogy nemzetiségi kérdésekről is szó van, azt javasolták, hogy állapítsanak meg a szerbhorváton belül vajdasági, bosznia-hercegovinai és montenegrói variánsokat. Míg a vajdasági nyelv megléte igen valószínűtlen, a boszniai már létrejött, a montenegrói pedig továbbra is rejtély marad. Ám Montenegróban sokan támogatnák egy önálló montenegrói nyelv létrejöttét. A montenegróiak főleg a szerb nyelv nyugati kiejtésváltozatának "veszélyeztetett" helyzete miatt elégedetlenek a szerb nyelvvel. Az önálló montenegrói nyelv sorsa Montenegró politikai jövőjével van összefüggésben: ha Montenegró elszakadna a Jugoszláv Szövetségtől, vagy ha Szerbiával egy lazább szövetségről tárgyalna, akkor a nyugati változat önálló montenegrói nyelvvé fejlődhetne. A változat megőrzésének óhaja a montenegrói identitás egyik pillére.

A jugoszláv utódállamok nyelvi instabilitása a politikai bizonytalanságot tükrözi, de nem oka a politikai felfordulásnak. Míg az egyesített szerbhorvát nyelv felbomlása visszafordíthatatlannak tűnik, valószínű, hogy az utódnyelvek is további változásokon esnek majd át. A szerbhorvát nyelv felbomlása kivételes abban az értelemben, hogy a "nyelvhalált" a "nyelvszületés" követi. Míg Bosznia-Hercegovinában és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban a "toleráns egységesítés" modelljét próbálták megvalósítani, addig Horvátország a központilag ellenőrzött egységesítés felé törekszik. Csak az idő a megmondhatója, melyik modell és mely nyelvek fogják végül túlélni Jugoszlávia tragikus felbomlását.

Fordította: Bakos László

Vissza