Kisebbségkutatás 9. évf. 2000. 3. szám

Izrael új napirendje: Észrevételek az 1999-es választásokhoz

Zadka, Saul: Israel's new agenda: Reflections on the 1999 elections. = Security Dialogue, 30. vol. 1999. 4. no. 459-472. p.

A Közel-Keleten a politikai megfigyelők hajlamosak az izraeli választásokat "kritikusnak" mondani a térség jövője szempontjából. Az 1999-es sem volt kivétel. Ugyanakkor viszont arról a tényről is hajlamosak megfeledkezni, hogy a legtöbb izraeli választópolgár nem a térség biztonságát, hanem saját érdekét nézi a szavazáskor, és e két tényező között kevesen látnak összefüggést. A "palesztin kérdés" gyakran másodlagos jelentőséggel bír a választók számára olyan más problémák mögött, amelyeknek a kívülálló nem tulajdonít akkora jelentőséget.

50 évvel Izrael Állam megalakulása után a társadalom megosztottsága nagyobb, mint korábban. Az alapítók által megálmodott "zsidó olvasztókohó" talán álom is marad. A társadalmon belül öt erősen elkülönülő csoport létezik: az askenáziak, akik főleg Kelet-Európából jöttek, és nem igazán vallásosak; a keleti zsidók (szefárdok), akik az 1950-es évek folyamán érkeztek Izraelbe az arab országokból; az izraeli arabok, akik a népesség 20%-át alkotják; az ultra-ortodoxok és az orosz zsidók, akik a Szovjetunió összeomlása után jöttek az országba.

Az etnikai megosztottságú politizálás nem a 1990-es évek új jelensége Izrael politikai színpadán. Már 1977-ben, amikor a Likud győzött, világosan elkülöníthető volt, hogy a keleti zsidók erre a pártra szavaztak, míg az askenáziak a Munkáspártot támogatták. Második győzelmük 1981-ben még mindig 2/3 részben a keletiek támogatásának volt köszönhető. Azért csak ilyen arányban, mert az 1978-as Camp David-i megállapodás Egyiptommal a párt ellen fordított számos jobboldali szavazót. A megmaradt támogatók viszont alapvetően az arab világgal történő kibékülés pártján álltak.

Az ultra-ortodoxok pártja, a Sasz most, 1999-ben érte el támogatottságának tetőpontját. Ugyanis a korábbi 10 hely helyett 17 széket kaptak a Kneszetben. Erejüket tükrözi, hogy a koalícióban övék az egészségügyi, vallási, lakásügyi és szociális minisztérium.

Az oroszországi zsidók hamar megalakították politikai szervezeteiket, és 1996-ban, első választási indulásukkor rögtön 7 parlamenti helyet kaptak. Annak ellenére, hogy még nem olyan régen élnek az országban, ez a társadalmi csoport döntő szerepet játszik az izraeli választásokon, ugyanis egységesen szavaznak, nincsen köztük megosztottság, ez pedig nagyon fontos a választási rendszer miatt, amelyben a miniszterelnökről és a parlamenti helyekről külön voksolás dönt.

Az izraeli arabok viszont, bár népességszámban annyian vannak, mint az előző csoport, és így ugyanolyan döntő szerephez juthatnának, megosztottságuk miatt nem tölthetik be a mérleg nyelve funkcióját. A vezetőik közötti személyi ellentétek különböző pártok létrehozását segítették, a szavazatok ezek között megoszlanak. Ezek a pártok sohasem lettek a kormányzó koalíció tagjai, támogatásuk viszont néha jól jön: például Rabin miniszterelnököt erősen segítették a békefolyamat elfogadtatásában, az 1994-ben Jordániával kötött békeszerződés ratifikálásában.

1996-tól 1999-ig Izraelt egy tapasztalatlan vezető irányította, aki olyan belpolitikát alakított ki, amely fokozta a társadalmi széthúzást. Benjamin Netanjahu elérte ugyan a palesztin terrorcselekmények visszaszorítását, de külpolitikája Izrael elszigetelődéséhez vezetett regionális és nemzetközi viszonylatban is. A belső problémákat sem kezelte megfelelően. Az a tény, hogy csak látszat szerint akarta végrehajtani az 1993-ban kötött oslói megállapodást, a térségben politikai patthelyzetet eredményezett, ez pedig gazdasági recessziót, ami nagyon keményen visszaütött az országra. A kormányzati krízisek sorozata előrehozott választásokhoz vezetett, amelyet 1999. május 17-én tartottak meg.

A választáson a miniszterelnök személyéről való döntés a keleti, illetve az orosz zsidók kezébe került. Az előbbiek ugyanis nagyrészt kiábrándultak a Likud be nem tartott ígéreteiből, az utóbbiak pedig átláttak a retorikai fogásokon. Barakot azonban elsősorban azért támogatták, mert féltek az ortodox pártok megerősödésétől. Legnagyobb ellenfelük a belügyminiszter volt, akit Netanjahu alatt a Sasz adott. Ő számos, a korábbi Szovjetunió területéről érkezett zsidó állampolgársági kérelmét utasította el azzal az indokkal, hogy nem "igazi zsidók". Az oroszoknak Barak megígérte, hogy győzelme esetén övék lesz a belügyminiszteri poszt. Ezenkívül számos bevándorló belátta azt, hogy jóléte szoros összefüggésben van a térség prosperitásával, az viszont a békefolyamat eredményes lezárásával ugrásszerűen megnőhet.

Barak a választási harc során különös hangsúlyt helyezett a gazdasági és társadalmi problémák megoldási módjaira úgy, ahogy ezt Clinton amerikai elnök tette első választási győzelmekor. Barak az egészségügyi ellátás színvonalromlásának megakadályozását és a munkanélküliséget állította a középpontba, utóbbira megígérte 300 ezer új munkahely megteremtését.

A választást 56,08%-kal megnyerte. Pártja 20,2% szavazatot kapott, ezzel 26 helyet szerzett a Kneszetben. A Likud vesztett korábbi pozíciójából, de 19 helyével a második párt maradt, míg a Sasz előrelépve megerősítette 3. helyét.

A választási rendszer azonban egy szinte kormányozhatatlan országgá tette Izraelt, hiszen a parlamentben 15 párt képviselői foglaltak helyet, közülük pedig csak négyet lehet közepes pártnak nevezni, a többiek nagyon kicsik.

Az arab világ számára Barak ellenszenvesnek bizonyult: katonai múltja nem tette körükben népszerűvé. Ráadásul egy olyan pillanatban vette át a kormányzást, amikor - az előző három év külpolitikája miatt - az arab-izraeli kapcsolatok mélyponton voltak. Az új miniszterelnök lendületesen látott munkához, rögtön megválasztása után leült Arafattal tárgyalni, és közösen meghatároztak egy további tárgyalási menetrendet, ami később túl optimistának bizonyult. A békefolyamat befejezése ugyanis nem ment olyan gyorsan, mint ahogy Barak szerette volna. Jeruzsálem jövendő státusa, a palesztin menekültek visszatérése, illetve az új palesztin állam végső határai szinte megoldhatatlan problémának bizonyultak. Az izraeli-szíriai kapcsolatban viszont diadalmaskodott Barak optimizmusa. Ugyanis nem sokkal megválasztása után már dicséretet kapott Assad szíriai elnöktől: erősnek és becsületesnek mondta őt az arab vezető. Viszonzásul Barak Szíriát nevezte meg mint kulcsállamot a térség biztonságpolitikájában. Ezenkívül az arab ország kérte a radikális palesztin csoportokat, hogy hagyjanak fel az erőszakos akciókkal Izrael ellen, koncentráljanak inkább a politikai megegyezésre.

Eddigi tetteiből úgy tűnik, az új izraeli miniszterelnök tudja, hogy mit akar elérni, és efelé törekszik minden erejével. Hivatali idejének első hónapjai azt tükrözik, hogy képes a belpolitikai kérdéseket alárendelni a külpolitikaiaknak annak érdekében, hogy sürgősen megoldhassa az arab-izraeli konfliktust. Sok függ attól, mennyire tudja a hazai közvéleménnyel elfogadtatni a békével járó fájdalmas engedményeket. Ha sikerül, Barak lehet a Közel-Kelet békéjének kovásza.

Biczó Krisztina

Vissza