Kisebbségkutatás - 9. évf. 2000. 3. szám

Engel Pál

Szent István és kora

St. Stephen and his age

Generally it was Stephen I who created the political system that formed the basis of the reign of the Árpáds until the 13th century. Among his numerous deeds it was the decision to take the Christian faith and join the Roman Catholic church that proved to be the most far-reaching. As a result, Hungary became and have remained ever since a country using the Roman alphabet and taking the Latin culture with all the accompanying cultural and political advantages.

Szent István kora kiemelkedő jelentőségű nemcsak a magyar, hanem az európai történelemben is. Egy nemzedékkel előbb, a magyar kalandozások idején a keresztény civilizáció, még ha a legtágabban értjük is, nyugaton véget ért az Elbánál, dél felől pedig az Al-Dunánál. E folyókon túl barbár népek földje terült el, amelyek hitükre nézve pogányok voltak, és nem rendelkeztek stabil politikai szervezettel. Az ezredév körüli idők legfontosabb és legmeglepőbb fejleménye volt, hogy a keresztény Európa hirtelen kitágult. A skandináv népek, a csehek, a lengyelek, az oroszok és a magyarok egymástól függetlenül, de csaknem egy időben léptek arra az útra, hogy barbár népből keresztény mintára országokká szerveződjenek. Száz év múlva, a 11. század közepén a mai Európa legnagyobb része mind vallási, mind politikai tekintetben már a keresztény közösség része lett. A keresztény Európa tehát voltaképp 1000 körül született meg, és a magyar királyság megalapítása e fontos folyamatnak egyik mozzanata.

Magyarországon a folyamat Árpád dédunokája, Géza (972-997) fejedelem alatt vette kezdetét. Ő teremtette meg az államalapítás politikai feltételeit, és ő tette meg az első, döntő lépéseket a kereszténység felvételéhez is. Már 973 táján sok ezer "nemesebb" magyarral együtt megkeresztelkedett, és "megfogadta, hogy minden alattvalóját a keresztény hitre téríti". Ezt meg is tartotta, sokat tett a "szentségtelen szertartások eltörléséért" és a "lázadókat" kemény kézzel verte le, ő maga azonban nem vált igazából kereszténnyé, sőt továbbra is hódolt ősei pogány szokásainak. A szilárd fejedelmi hatalom megteremtése szintén Géza műve volt, akit a krónikák erőszakos, "kegyetlen" uralkodóként ábrázolnak, s akinek "a kezét embervér szennyezte". Népes rokonságát - Árpád unokáit és dédunokáit - a jelek szerint kiirtotta, "Tar" Zerind fia, Koppány maradt közülük az egyetlen túlélő, akire mint "somogyi fejedelemre" Géza a Dunántúl egy részének kormányzását bízta.

Halálakor, 997-ben Géza idősebb fiát, Vajkot jelölte ki utódává, aki megkeresztelése óta az István nevet viselte, és keresztény házasságban élt a német császári házból származó Gizella bajor hercegnővel. István uralkodásának első aktusa az országegyesítés befejezése volt. Ehhez az alkalmat Koppány fellépése szolgáltatta, aki a szeniorátusi elv alapján magának követelte a fejedelmi trónt. István 998-ban Veszprém mellett csatában legyőzte Koppányt, holttestét felnégyeltette, és darabjait hatalma szilárdságának jeléül Veszprém, Győr és Esztergom kapujára függesztette ki. A negyedik darabot anyai nagybátyja, az Erdélyben uralkodó Gyula kapta meg, mintegy tájékoztatásul, hogy uralma nem lesz hosszú életű. Nem is volt, országát István már 1003-ban bekebelezte, és külön kormányzóra bízta.

István uralma ettől fogva az egész Kárpát-medencére kiterjedt. Hatalmának legitimálása végett időközben már megtette uralkodásának legdöntőbb, hatásában legmaradandóbb lépését: 1000 karácsonyán Esztergomban ünnepélyesen királlyá koronáztatta magát. Uralkodását ettől az időponttól számította, és "a magyarok királya" címet vette fel.

A koronázás háttere a korai magyar történelem egyik legtöbbet vitatott kérdése. 1100 körül Magyarországon úgy emlékeztek, hogy a koronát István kérte Astrik apát útján a pápától, ámde ennek látszólag ellentmond Thietmar merseburgi püspök egykorú és megbízható értesülése, aki szerint István III. Ottó (983-1002) császár "kegyelméből és biztatására" kapott "koronát és áldást". Ezt néha úgy értelmezik, hogy ezáltal Ottó vazallusa lett, s emellett szólna, hogy hatalmi szimbólumként nem a koronát használta, hanem azt a királylándzsát, amelyet állítólag még apja kapott III. Ottótól. Csakugyan a lándzsa látható mind pénzein, mind az őt ábrázoló, 1031-ben készült koronázási paláston. Ám a vitás nézetek összeegyeztethetők. Az ezredik év körül a császár Rómában időzött, és szövetségesével, II. Szilveszter pápával együtt a római birodalom helyreállításán fáradozott. Nincs okunk kétségbevonni, hogy a korona a pápától származott, de nyilvánvaló, hogy a küldéséhez Ottó is hozzájárult. Politikájukba tökéletesen beleillik István felruházása a királyi címmel és ezzel Magyarország betagolása a birodalomba, anélkül azonban, hogy ez valóságos függő viszonyt jelentett volna István számára. Ilyesminek ugyanis, bármit képzeltek is a kortársak a szimbólumok mögé, a király politikájában nincs nyoma.

István, mivel erejét itthoni tervei kötötték le, jó viszonyra törekedett legerősebb szomszédaival. A bizánci II. Baszileioszt 1018-ban segítette a bolgárok legyőzésében, sógorával, II. Henrik (1002-1024) császárral pedig barátságban élt. A száli dinasztia kihalásakor azonban örökösödési igénnyel lépett fel, részt követelve fiának a bajor hercegségből, s emiatt háborúba sodródott az új császárral, II. Konráddal. A császár 1030-ban Magyarországba nyomult, de vereséget szenvedett, és kénytelen volt Bécsről és környékéről lemondani István javára.

Az igazi gondot a trónöröklés kérdése jelentette, miután István egyetlen fia, Imre 1031-ben vadászbaleset áldozata lett. A kézenfekvő örökös unokatestvére, Vazul lett volna, Géza Mihály nevű testvérének fia, őt azonban a király nem látta alkalmasnak az uralkodásra. Helyette nőági unokaöccsét, Pétert jelölte ki utódául, az elűzött velencei fejedelem, Otto Orseolo fiát. Vazult megvakították, és három fia Lengyelországba menekült. István 1038. augusztus 15-én halt meg, mintegy hatvan éves korában, és Imre herceggel együtt az általa alapított székesfehérvári bazilikában helyezték örök nyugalomra.

István korának két fő fejleménye a keresztény vallás meghonosítása és egy új politikai rendszer, a keresztény monarchia meghonosítása. A kettő szorosan összefüggött. Szilárd királyi hatalom nélkül az új rend nem volt fenntartható, magát a királyt viszont épp a keresztény tanítás juttatta olyan tekintélyhez, amely magasan a pogány fejedelmek fölé emelte, és földi hatalmát megkérdőjelezhetetlenné tette. Az új, immár "Isten kegyelméből" gyakorolt hatalom nem csupán szilárdabb volt, mint a pogány fejedelmeké, hanem más jellegű is. A vallásból a keresztény király olyan tekintélyt származtathatott, amelyre elődei nem is gondolhattak, ezt azonban elsősorban a béke fenntartására és a keresztény hit megszilárdítására illett fordítania. A királyság ennélfogva szükségképpen olyan berendezkedést jelentett, amely sokban eltért a megszokottól. Az Árpádok kollektív szakralitását, amelyen a 10. századi berendezkedés vélhetőleg alapult, most felváltotta a keresztény király egyedüli és megfellebbezhetetlen autoritása.

Az új rend és a helyes kormányzás alapelveit egy Istvánnak tulajdonított művecske, a Libellus de institutione morum foglalta össze. A Karoling királytükrökre emlékeztető, de szerkezetében, stílusában és felfogásában egyaránt eredeti alkotás István "lelki intelmeit" tartalmazta fiához, a trónörököshöz, ezért röviden Intelmek néven szokás emlegetni. Egy művelt magyarországi főpap készíthette 1015 táján, de tartalmába minden bizonnyal beleszólt a király is, akiről tudni lehet, hogy neveltetése során, népe között bizonyára elsőként, a latinban is némi jártasságot szerzett. Az írásmű központi gondolata persze a keresztény erények gyakorlása, de külön hangsúlyozott két olyan követelményt, amelyek fontosságát a magyar királyság "akkortájt még zsenge és sarjadó" állapota indokolta: egyfelől a "vendégek", azaz az idegenből jött lovagok és papok befogadását, "mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és törékeny", másfelől az ősi szokások tiszteletben tartását. Másképp "ugyanis nehezen fogod tudni kormányozni a földnek ezt a táját" - fűzte hozzá a király, alighanem okkal.

Az Intelmekben kifejezésre jutott a korai királyi hatalom kettős, szakrális és világi jellege. A 10. század jól ismert felfogása szerint a keresztény király nemcsak világi uralkodója népének, hanem vallási feje is. Az Intelmek egész szerkezete arról tanúskodik, hogy István a maga uralkodói feladatát ebben a kettős minőségében képzelte el. A királyság egyházi szervezetének kialakítását éppúgy a maga feladatának tekintette, mint a politika irányítását, és törvényhozásában egyforma figyelmet szentelt egyházi és világi ügyeknek.

A monarchia megalapításában Istvánt idegen lovagok támogatták, akik zömmel német földről érkeztek udvarába felesége kíséretében. Az idegen segítség olyan jelentős volt, hogy a Koppány elleni ütközetben a kortársak éppenséggel "németek" és "magyarok" harcát látták. Mindamellett az idegenek szerepét nem szabad eltúloznunk. Kétségtelen, hogy István uralma elsősorban belföldi előkelők támogatására épült, olyanokéra, akiket Gézának és neki sikerült a pártjukra állítaniuk. Legkiemelkedőbb képviselőjük a későbbi király, Aba, az északkeleti részek ispánja, akit István ahhoz is elég előkelőnek talált, hogy a nővérét adja hozzá.

Az ország vezetői, idegen és magyar urak egyaránt, az ispán címet viselték. Összességükben az "ispánok rendjét" alkották, amelyet az Intelmek a püspökök mellett az uralkodó legfőbb támaszaként jelölt meg. Az egyházi és világi főméltóságok, azaz a püspökök és ispánok együttesen alkották a királyi tanácsot, amelynek hozzájárulására István maga is többször hivatkozott törvényeiben. Legtekintélyesebb tagja kezdettől fogva a királyi udvar élén álló nádorispán volt, akinek méltóságát István idején Aba viselte.

Az új királyi hatalom vadonatúj erődítmények során nyugodott. Esztergom, Székesfehérvár és Veszprém, amelyeket királyi vagy királynéi székhelynek szántak, kőből épültek, néhol pedig egy-egy késő római castellum romjait vették használatba, de a korszak szokásos királyi várai fa-gerendavázas palánkvárak, amelyeket földsánccal erősítettek meg, és erre később gyakran kőfalat húztak. Ezek a várak mind királyi kézben voltak, és a kormányzás helyi központjai szerepét töltötték be. A legtöbbhöz kezdettől fogva egy-egy kerület tartozott, amelyet a vár megyéjének, azaz vármegyének neveztek. A szláv eredetű szó eredeti jelentése "határ", ezért valószínű, hogy a megyéket kezdettől fogva jól definiált határok választották el; így szolgálhattak mind a kormányzás, mind az egyházszervezés alapjául is. A király 1009. évi oklevele szerint a veszprémi püspökség joghatósága négy várra terjedt ki, amin biztosan a négy vár kerületét, azaz megyéjét kell értenünk.

A várakat megyéikkel együtt kezdettől fogva az ispánokra bízták. Ispán és vár kapcsolata olyan szoros volt, hogy számos vár az első ispánjáról kapta a nevét. A legtöbb mai megye eredete azokra megy vissza, amelyeket István alapított, s még a határaik is nemegyszer változatlanul maradtak a 20. századig. Az István által alapított várak és megyék száma mintegy 40-45 lehetett, de feltehető, hogy egy-egy ispán a helyettesei útján több megyét igazgatott. Forrásainkban az ispánok a püspökökkel egyenrangú hatalmi tényezőként jelennek meg, ezért azt kell hinnünk, hogy egy ispáni tartomány méretét tekintve nem sokban különbözhetett egy egyházmegyétől. Ez magyarázza, hogy az ispánokat nemegyszer "fejedelem" címmel említik.

A kereszténység uralmát az egyházszervezet kialakítása biztosította. A kalandozók utódai számára minden bizonnyal ez jelentette az egyik legnagyobb megrázkódtatást. Az egyházi hierarchia és törvényhozás bevezetése azzal járt, hogy a pogány előkelőknek új társakkal, a püspökökkel kellett osztozniuk a hatalomban, a pogány harcosoknak és közösségeknek pedig olyan új urakat kellett elfogadniuk, akik nemcsak hagyományaiktól idegen gondolatokat hirdettek, sőt kényszerítettek rájuk, hanem, ami még rosszabb, mindezt idegen nyelven tették, lévén ők maguk is idegenek. A név szerint ismert legkorábbi papok németek, olaszok vagy franciák voltak, az első magyar származású főpap, akiről tudunk, Mór pécsi püspök volt; őt még István nevezte ki kevéssel halála előtt.

Noha egyes kutatók szerint az első püspökséget, a veszprémit még Géza hívta életre, az egyházszervezet kialakítása István érdeme. Mint írják róla, tíz egyházmegyét alapított, élükön két érsekkel. Az esztergomi érsekséget a cseh Szent Adalbertnek szentelték, aki 995-ben Géza udvarában is megfordult, és a hagyomány szerint István keresztatyja volt. Esztergom érseke kezdettől a magyar egyház rangelső főpapjának számított, és legfontosabb előjogként őt illette a király megkoronázása. Kezdetben öt suffraganeust rendeltek alá: az egri, pécsi, veszprémi, győri és váci püspököket, és történetesen tudjuk, hogy egyházmegyéik határát, legalábbis a Dunántúlon, 1009-ben alakították ki. A másik érsekség Kalocsán létesült, első alárendeltjei Csanád, Erdély és Bihar püspökei lettek. A biharit, később székhelye, Nagyvárad után váradinak nevezték, az erdélyi püspök azonban, aki Gyulafehérvárott székelt, megtartotta eredeti elnevezését.

Arról, hogy a leírt megyei és egyházi szervezet miképpen épült ki párhuzamosan, Szent Gellért legendája tájékoztat, amely a csanádi püspökség alapítását beszéli el. Mint megtudjuk belőle, Csanádon, amelyet akkor még Marosvárnak neveztek, korábban egy Ajtony nevű "fejedelem" kormányzott, akinek tartománya a Körösöktől az Al-Dunáig terjedt. Ajtony keresztény volt ugyan, de nem a római, hanem a bizánci rítust vette fel. Székhelyén görög monostort alapított, és egyébként is "tökéletlen volt a keresztény vallásban", mivel hét feleséget tartott. Hatalmas ménesei szilaj lovakból voltak, temérdek marhája, emellett sok vitéze is, akiknek erejében bízva szembeszegült Istvánnal, és megvámolta a király sóját, amelyet Erdélyből a Maroson szállítottak le. A király ezért ellenségnek nyilvánította, és 1030 táján Csanád nevű vezérét küldte ellene. Ajtony elesett a csatában, és a helyére Csanád került mint "a király és Ajtony házának fejedelme". Marosvárott, amely ettől kezdve Csanád nevét viselte, püspökség létesült, amelynek élére a király a bakonyi erdőségben remeteként élő olasz Gellértet hívta meg. Ajtony tartományából alakult meg a csanádi egyház megyéje.

Ajtonyt a modern történetírásban többnyire az erdélyi Gyulához hasonló félfüggetlen fejedelemként ábrázolják, ez azonban alighanem téves felfogás. Személyéről, Koppánnyal és Gyulával ellentétben, mit sem tudnak a krónikák, ami arra mutat, hogy a legyőzése a maga idejében nem számított kiemelkedő jelentőségű tettnek. Egyébként is nehezen képzelhető, hogy István több évtizeden át eltűrte volna egy független fejedelem uralmát országa szívében. Ajtony valójában a pogány arisztokrácia képviselője lehetett, aki "országát" örökségképp kormányozta ugyan, de a király ispánjaként. Helyzetét tehát Abáéhoz hasonlónak képzelhetjük el, azzal a különbséggel, hogy ő nem volt képes úrrá lenni pogány habitusán, ezért eljött az idő, amikor le kellett váltani.

Az egyházi szervezet kialakításával párhuzamosan honosodott meg a bencés rend Magyarországon. Első és legnevezetesebb monostorát még Géza kezdte építeni 996-ban Pannonhalmán Tours-i Szt. Márton tiszteletére, de István látta el gazdag javadalmakkal. Szintén ő alapította a pécsváradi, zalavári, bakonybéli és a Nyitra melletti zobori apátságokat. Kezdetben néhány bizánci rítusú kolostort is alapítottak, ilyen lehetett az is, amelyet István alapított a Veszprém melletti völgyben megtelepedett görög apácák számára. A helybeli szláv őslakosoknak is fontos szerepet kellett játszaniuk a térítésben, mert az új hittel kapcsolatos alapfogalmak (keresztény, pogány, keresztel, bérmál, püspök, pap, barát, szent, angyal, oltár, bálvány) szláv közvetítéssel kerültek a magyar nyelvbe, úgyszintén a hét napjai közül négynek a neve (szerda, csütörtök, péntek, szombat).

Az egyház létbiztonságát és tekintélyét minden lehető módon szilárdítani kellett. Az egyházi személyek itt is, mint másutt, ki voltak véve a világi bíróság illetékessége alól, az egyházi törvényszékek viszont bizonyos kérdésekben, például házassági ügyekben, ítélhettek világiak fölött is. Az egyház egyik fontos létalapja a tizedjövedelem, amelynek szedését általánosságban már István elrendelte. Az egyház tekintélye azonban kezdettől fogva birtokain nyugodott. Vagyona István uralkodásától kezdve a király különös védelmét élvezte, és az odaígért adományokat nem lehetett visszavonni. Az egyházi hatalom megalapozása, mint mindenütt Európában, elsősorban azt jelentette, hogy jelentős földterületek jutottak a tulajdonába. A pécsváradi apátságnak István 41 faluban 1136 háznépet juttatott, a pannonhalmi monostor vagyona később mintegy 2200 háznép volt. A püspökségek birtoka, mivel a tizedek zömét ők élvezték, ennél általában kevesebb volt, az egri például mindössze tíz falut kapott alapítójától.

Az új rend megteremtésének előfeltétele a pogányság intézményeinek lerombolása volt. Ahhoz, hogy a kereszténység uralma szilárd maradjon, minden olyasminek el kellett tűnnie, ami a pogány korra emlékeztetett. Elsősorban természetesen vallási térítésről volt szó, a pogány kort mindazonáltal nem egyedül sajátos vallási hiedelmek képviselték, hanem sok minden egyéb is, amihez kapcsolódhattak, és amiben kifejeződhettek. Anonymus 1200 körül még azt is pogány szokásnak vélte, ha a sereg tömlőkön kel át a folyón. A kereszténység felvétele tehát nemcsak új hitelvek követését jelentette, hanem egyben a keresztény népek körében megszokott életmód elfogadását is, és aki ettől vonakodott, mintegy azt fejezte ki, hogy a lelkében is pogány maradt. Az 1046. évi pogánylázadás kezdeményezője, az előkelő Vata "a démonoknak szentelte magát, leborotváltatta a fejét, és pogány szokás szerint csak három varkocsot hagyott meg", hívei pedig "lóhúst kezdtek enni". Mindez nyilván alkalmas volt a pogány érzület, és ami ezzel egyet jelentett, a pogány néphez való tartozás kinyilvánítására.

Pogány hiedelmek és szokások azért kapcsolódtak ennyire szorosan egymáshoz, mert ugyanazon etnikai azonosságtudatnak a földi és túlvilági oldalát képviselték. Mindenki, aki magyarnak számított, ugyanazt az életmódot folytatta, és ugyanazt a hitet vallotta, és éppen ezek révén különült el a legvilágosabban más népektől. Ebből arra következtethetünk, hogy a pogányság legsajátabb intézménye a "törzs" lehetett. Kevés a kétség, hogy a hét törzs a pogány magyarság egészét magába foglalta, vagyis ők jelenítették meg elsősorban mindazt, ami pogány volt és magyar. Bizonyára ezzel magyarázható, hogy a törzsi szervezet az államalapítás során nyomtalanul eltűnt, hazai források nem említik, és még az emléke is kiveszett. A törzsek és a törzsi tudat gyökeres felszámolásának - ha a fenti gondolatmenet helyes -, István első teendői között kellett szerepelnie a kereszténység bevezetése során.

A pogány rítusok helyébe lépő keresztény előírások betartásáról az új törvények gondoskodtak. Az elsőket István már uralkodása kezdetén meghozta, elrendelve a vasárnap megülését, a kántorböjtöt, a pénteki böjtölést és a halál előtti gyónást. A templom látogatására mindenkit kötelezett "azok kivételével, akik a tüzet őrzik", és külön fenyítést helyezett kilátásba azoknak, akik "sugdolóznak és másokat zavarnak mise alatt hiú történeteket mesélve". Az öregeknek csak kiűzetés járt ezért, a fiatalokat és közrendűeket ellenben "veréssel és hajuk lenyírásával" büntették. István második, valamivel későbbi törvénykönyvében előírta, hogy "tíz falu építsen egy templomot, és lássa el két háznéppel és két szolgával, egy lóval és egy kancával, hat ökörrel, két tehénnel és harminc aprójószággal. Ruhákról és oltárterítőről a király gondoskodik, papokról és könyvekről a püspök". Tekintettel a pogányok többnejűségére és patriarchális szokásaira, különös figyelmet szenteltek a törvények a keresztény házasságnak és általában a nők védelmének. István megtiltotta például, hogy az özvegyeket nomád szokás szerint akaratuk ellenére férjhez kényszerítsék, elítélte a nőrablás hagyományát, és intézkedett azok ellen, "akik a feleségük elől külföldre szöknek".

Egészében véve István teremtette meg azt az új politikai rendszert, amelyen a továbbiakban az Árpádok uralma nyugodott egészen a 13. század elejéig. Gézának jutott az előkészítés szerepe, de a keresztény királyság formális megalapítása és megszervezése egyedül István műve volt, ezért az egyház nem ok nélkül emelte szentjei sorába 1083-ban, és maradt fenn az utókor emlékezetében is úgy, mint a magyar királyság megalapítója. A korszak jelentősége egészében véve nehezen becsülhető túl. István személyére századok múlva is úgy emlékeztek, mint minden jogok végső forrására, és nemcsak a nemesek vezették vissza kiváltságaikat az ő adományára, hanem minden más társadalmi réteg is. Jellemző erre, hogy 1437-ben az erdélyi parasztfelkelés vezetői azért küldtek követeket Budára, mert úgy hitték, megtekinthetik Szent Istvánnak ama oklevelét, amelyben szabadságaikat rögzítették. Az első király számos olyan alkotása, mint a megyék és az egyházmegyék, ma is él. A legnagyobb horderejűnek mindamellett kétségkívül az a döntése bizonyult, amellyel a kereszténység felvétele során a római egyházhoz csatlakozott. Magyarország ennek folytán maradt máig latin írású és műveltségű ország, mindazokkal az alig számba vehető kulturális és politikai előnyökkel, amelyek ebből adódtak.

Vissza