Kisebbségkutatás 9. évf. 2000. 2. szám

Koszovó mint katonai siker és politikai kudarc

Kolko, Gabriel: Kosovo, succes militaire, défaite politique. = Le Monde Diplomatique, 46. vol. 1999. 548. no. 3. p.

(Az újságcikk részlet a szerzőnek a PU de Laval kiadásában, 2000 februárjában megjelent "Une siecle de guerre" című történeti munkájának összefoglalójából.)

Politikailag légüres térben a katonai siker felér egy vereséggel, ez az egyik legfontosabb tanulsága a XX. század háborúinak, így a koszovóinak is. Nemcsak a Balkán destabilizációja súlyosbodott itt, hanem egy sor kiszámíthatatlan kérdés is fölmerült az Egyesült Államok világbeli vezető szerepét érintően. A NATO megbízhatatlan eszköznek bizonyult a szövetség célkitűzései és a hosszú várakozást nehezen tűrő közvélemény között.

A volt Jugoszlávia területe mindig is az ottlakó népek nacionalista, sőt irredenta versengésének helyszíne volt. A boszniai és hercegovinai események robbantották ki az I. világháborút. E század 90-es éveiben az etnikai konfliktusok közepette emberek ezrei estek áldozatul az erőszaknak, vagy lettek földönfutóvá. Az 1992-ben a térségbe érkező ENSZ-csapatok nem léptek közbe egészen 1995 végéig, s közben a Nyugat politikusai eredménytelen politikai tárgyalási kísérleteket folytattak a volt Jugoszlávia vezetőivel. Az Egyesült Államoknak éppen kapóra jött, hogy vezető szerepét megerősítse Európában, s ezért lépett színre 1998-ban Koszovó ügyében olyan látványosan. Elmulasztotta elítélni azonban az Albán Felszabadító Hadsereg (UCK) egy majdani Nagy-Albánia érdekében kifejtett erőszakos cselekedeteit.

Az 1999. március 23-án megkezdett bombázások 3 nap helyett 11 hétig tartottak, s meglehetősen elrontották a szövetségeseknek a NATO-ról alkotott képét, illetve ennek eredményes politikájába vetett bizalmát. A demokráciákon belül a koalíciós partnerek, ha hadba szállnak valamely külső ellenséggel, valamennyien támogatják az ügyet, s nyilvánvaló, hogy egyet-nem-értés esetén a következő választások során bukásra számíthat az egyoldalúan erősködő fél... A bombázások előtt a NATO vezetői meg voltak győződve arról, hogy technikai fölényükkel hamar térdre kényszerítik a szerbeket (ugyanez a meggyőződés vitte annak idején az Egyesült Államokat Vietnamba is). A győzelem azonban pirrhusi lett: csak vesztesek kerültek ki belőle. A hosszas, előzetes tárgyalások során a szövetségesek nem tudtak megállapodni abban sem, hogy milyen célpontokat bombázzanak. Német-, Olasz- és Görögország határozottan elutasította a szárazföldi csapatok közreműködését, félve a nagy véráldozattól. Az Egyesült Államok viszont az UCK harcát is ellenezte. Így a fölényes légiharc nem bizonyult elegendőnek az időben fedezékbe vonult szerb hadsereg ellen.

Az Egyesült Államok csalódottan állapíthatta meg, hogy szövetségeseinek fontosabb a belpolitikai pozíciójuk, mint a Szövetségben vállalt kötelezettségük, s ezért nem küldtek szárazföldi csapatokat a háborúba. A Nyugat viszont kétségkívül meggyőződhetett arról, hogy az Egyesült Államok - Vietnam után - soha többé nem bocsátkozik szárazföldi harcokba, hiszen a Kongresszus ezt aligha szavazná meg. A NATO persze ettől még nem hullik szét, csak bizonyos értelemben régimódinak számít.

A koszovói háború új fejezetet nyitott a nemzetközi kapcsolatokban. Az Egyesült Államoknak az egész világon betöltött vezető szerepét, különösen Kína-politikáját s Oroszországgal a jövőben alakítandó politikáját alapjaiban újra kell gondolnia. Egyúttal véget ért Európában a hosszú béke időszaka, s bebizonyosodott, hogy a földrész nyugalmát az oly szilárdnak, tökéletesnek hitt NATO egyedül nem képes fönntartani. Az Egyesült Államok viszont megtapasztalhatta, hogy se az ENSZ, se a NATO nem nyújtanak sem politikai felmentést, sem elegendő katonai segítséget ambíciói megvalósításához, s hogy ugyanakkor egyéb nemzetközi szervezetek és hatóságok is egyre zavaróbb akadályt jelenthetnek számára.

Fordította: Kakasy Judit

Vissza