Kisebbségkutatás                                                                                                                9. évf. 2000. 1. szám

A lengyelek és a fehéroroszok életvitele

Bukczyn, Semion: Powiœle. Notatki bialorusko-polskie. = Więż, 42. rok. 1999. 11. no. 143-154. p.

A sok apró és szubjektív megfigyelésből keletkezett írás szerzője zsidó származású fehérorosz publicista, aki oroszul ír. Számára a sokkalta dinamikusabb és demokratikusabb lengyel élet egyes jelenségeinek felmutatása olyan kulisszául szolgál, amelynek előterében az analóg fehérorosz állapotok és fejleménynek szomorúsága és már-már abszurditása még határozottabban és egyértelműbben fejeződik ki.

Mindenekelőtt Varsó nyugatiasan kavargó, a szolidaritást és a kedélyességet sem nélkülöző életét ábrázolja, szembeállítva Minszk szovjet időkre emlékeztető kimértségével és ridegségével.

Lengyelországban mindenki "pan" és "pani". Ez még a részeg embernek is kijár, amikor a kocsmárosnő már nem akar neki újabb italt adni, mondván: "Az úrnak ennyi is elég volt, jobban tenné, ha hazamenne, és kialudná magát". Ez a szokás is segít meggátolni bizonyos társadalmi elvadulásokat. Fehéroroszországban - a "tovaris" kimúlása után - nincs ilyen általános megszólítási-hivatkozási kötelezettség. Hiába próbálkoznak az orosz "sudar"-nak (úr, uram) megfelelő "spadar" és "spadaryna" meghonosításával, csak derültséget keltenek vele. A "muzscsina" és a "zsenscsina" pedig végképp bornírt titulus.

Aztán itt vannak a káromkodási és szidalmazási szokások. A lengyelek nem nagyon "cifrázzák" őket, mondhatni monotónak. Ezzel szemben a fehéroroszok - meglehet: orosz hatásként - a szláv lélek legtitkosabb érzelmeit fejezik ki, gyakorta az érthetetlenségig elmenve általuk. (Példaként egy őrmester kifakadása az egyik "fókázó" baka előtt: "Mit vánszorogsz, mint egy terhes tetű a vizes p..án.")

Amíg a lengyelek igen fejlett nemzeti-közösségi érzéssel rendelkeznek, addig a fehéroroszokban nincs ilyen tulajdonság. Nekik nincs anyanyelvük, ha egyáltalán szó esik róla, fehéroroszt mondanak. Mégpedig olyan érzelmi töltés nélkül, mintha - például - az angol nyelvet emlegetnék.

Végül ami a lengyelországi holocaust emlékét illeti, a lengyelek körében szenvedélyes viták folynak róla, gyakorta az antiszemitizmus is felüti a fejét. A cél egészében a bűnök végső bevallása, amiben fontos szerepet játszik az oktatás. Fehéroroszországban viszont "nincsenek nemzetiségi problémák" - legalábbis Lukasenko szerint. A valóság - természetesen - mást mutat, ám az alattvalók nem szoktak lázadni. Fontos körülmény még, hogy Fehéroroszországban 300 ezer zsidó él, míg Lengyelországban csak háromezer. (A közvélemény ezt nemigen hiszi el, mondván: még a pápa is zsidó. E cikk szerzőjét egy antikvárius fel is világosítja: "Hát igen, az anyjának voltak valamilyen zsidó gyökerei".)

Az, hogy az ország lakossága Z. Pazniak önkéntes száműzetésbe kényszerítése és Lukasenko győzelme után nem tudott elmozdulni az említett alattvalói jellemzőkről, nyilvánvalóan az előrehaladt eloroszosítás az oka, amit Lukasenko regnálása tovább szilárdított.

Az értelmiség egy része ugyan inkább szimpatizálna egy (történelmileg is hosszú ideig ható) lengyel befolyással, de fél is az ellengyelesítéstől, ami mindig a katolicizmus trójai falovának bizonyult.

Ma az a helyzet, hogy a russzifikálást "a nemzet többsége elfogadta". A számszerűen gyenge ellenzék most - micsoda szégyen az ezredfordulón - a nemzet egészének pauperizálódásában reménykedik, amelytől a felébredést várja, a "minél rosszabb, annál jobb" alapon.

Ennél reálisabb perspektíva: Oroszország újra bekebelezi ezt a Lukasenko kormányozta országot. A lengyeleknek egy sor "szent helye" és "szent embere" van. Hogy csak Grunwaldot, Monte Cassinót, Mickiewiczet, Częstochowát említsük. A fehéroroszok történetéből - egyetlen fontos eseménytől eltekintve - mindez hiányzik. Ez pedig a fehérorosz partizánmozgalom emléke volna. Csakhogy ezek kultusza helyett elindult a fehérorosz kollaboránsok szerecsenmozsdatása, sőt: emlékiratainak kiadása. A partizánok és a zsidók gyilkosaiból hovatovább "hősök" lesznek, akik mintegy felkészítették a beloruszokat az önálló állami életre. Mondják magukról, hogy "harmadik utasok" voltak, akik az "inter duos litigantes tercius gaudet" jegyében Hitler és Sztálin bukását várták. 1993-ban, amikor megtartották a fehéroroszok első világtalálkozóját, rajta túlnyomórészt ezek a hajdani fasisztoid rendőrök jelentek meg.

Forditotta: Futala Tibor

Vissza