Kisebbségkutatás                                                                                                                9. évf. 2000. 1. szám

Juhász Erzsébet emlékezete

Gerold László: Múltidézés. = Híd. 63. évf. 1999. 9-10. sz. 552-569. p.

Gerold László írásának tárgya Juhász Erzsébet Fényben fénybe, sötétben sötétbe c. 1975-ös kiadású induló novelláskötetének kritikai recepciója. Bár Juhász Erzsébet tízkötetnyi életműve is kétségtelenül nagyobb figyelmet érdemelne, az indulás hangsúlyos mozzanatára hívja fel Gerold László a figyelmet, hogy ösztönzést adjon a teljes opusz feldolgozására.

A vajdasági magyar irodalom konszolidált pillanatának nevezhető a hetvenes évek közepe, amikor az első Juhász Erzsébet-kötet megjelent. Fogadtatása az akkori helyzetet példázza. Három korosztály kritikusai írnak a novelláskötetről. Bányai János, Thomka Beáta és Utasi Csaba írásai a legfigyelemreméltóbbak. "Mindhárman egyszerre kellően konkrétak és kellően általánosak, nemcsak a kötetről írnak, hanem ezt szélesebb irodalmi, illetve léthelyzetben próbálják elhelyezni."

Az időrendben elsőnek megjelenő kritika a próza lehetőségeivel foglalkozó Ottlikra utal, írója (Bányai J.) a műfaji dilemmák felől közelít a kötethez. Ebben az időben a jugoszláviai magyar irodalomban a regény- és versírásban már lejátszódtak bizonyos átalakulási folyamatok, melyekről a novellairodalom lemaradt. Ezért szükséges a lépéshátrányban lévő novellairodalom újabb kísérletével bírálva foglalkozni. Juhász Erzsébet megpróbál ugyanis kilépni a hagyományosság keretei közül a kötet első ciklusának (Intérieur, cipővel) tíz novellájával. A szándékolt naivság hangján megszólaló szerző különös, furcsa élethelyzeteket választ, melyeket belső történésként ábrázol, s az lehetővé teszi, hogy a hagyományos történetmondás helyett hőseinek tudatába beékelődött epizódokból építkezzen. De azzal, hogy alakjai érzésekből és szabad asszociációkból formálódnak, olyanok, mintha álomlátók lennének, akik nemcsak kívül kerülnek a könyörtelen életen, hanem idegenként, sőt nemegyszer ellenségként szemlélik azt. Mivel Juhász Erzsébet inkább állapotrajzokat ábrázol, az egyes szám első személyű beszédforma hitelesíti a belső történéseket, ugyanakkor viszont, mert túl sok bennük az eredetiség, s mert prózai leírások helyett inkább írói impressziókat tartalmaznak, mégsem meggyőzőek.

Ezzel szemben a kötet második ciklusa (És végül napjaim karcsú, tiszta szeletei) már érettebb, tudatosan megformált írásokat tartalmaz. Az írónő elkerüli a belsőnek és a külsőnek korábban olyan zavaró szembeállítását, és teljességben a nyelv megformálását tekinti feladatának. Ezekben az írásokban "már mindent az írás helyettesít, minden helyett a világot teremtő írás áll."

Azzal, hogy kötete legjobb szövegeiben Juhász Erzsébet feltöri a hagyományos novellaformát, mellőzi az eseményt, a történetet és a nyelvet is megbolygatja, nemcsak figyelmeztet az elbeszélés nehézségeire, de hozzájárul a vajdasági novellairodalom időszerűvé vált műfaji kérdéseinek megválaszolásához - állapítja meg kritikáját zárva Bányai János.

Thomka Beáta is elsősorban műfaji kérdések, jelesül a narratív technika felől közelít Juhász Erzsébet novellisztikájához. Monológszerű beszédként jellemzi a juhászi közlésformát, melyben az elbeszélő helyzete rögzített, állandó belső helyzetű, melyben semmiféle külső szempontú hatás nem érvényesül. Ebből következően a nyelv köznapi, megőrzi a beszélt nyelv spontaneitását, folyamszerű, elmaradnak az ortográfiai megkötések is. Előnye és hátránya ez egyben Juhász Erzsébet prózájának, mert egyfelől egységessé teszi így a beszédformát, ugyanakkor egynézőpontúságra szorítkozik, az ábrázolt világot egy keskeny sávra redukálja. Ilyenformán a juhászi elbeszélés igazi, szinte egyetlen eleme a reflexió. Következésképpen az írói technika feladata, hogy két síkot, a beszélő adott helyzetét és az emlékezetből fölmerülő asszociációkat irodalommá, vagyis novellává egységesítse. Bizonyos zökkenőktől eltekintve a Juhász Erzsébet-i világlátás, kivételes érzékenységet mutat az elszigetelt sorshelyzetekből adódó filozófiai és pszichológiai problémák iránt, igények és intenciók tekintetében új utakat nyit a vajdasági magyar novellisztikában.

Utasi Csaba kritikája a két előzőtől eltérően a juhászi próza létidegenségével foglalkozik. A novellák hőseit vizsgálva különbséget tesz a fő- és mellékszereplők elidegenültségét illetően. A kritikus szerint nem pusztán formai megkülönböztetésről van szó, hanem olyan elvről, melynek alapján a szerző intencióinak lényegét ismerhetjük meg. A mellékszereplők élete a negatív példa, melytől a hősök, a főszereplők megrettennek, s mivel úgy látják, hogy az önmegvalósítás lehetetlen, befelé fordulnak. Így próbálnak menekülni a számukra érthetetlen, kusza, ijesztő világtól. A juhászi alakok cselekvésképtelenségének, céltalanságának oka, hogy az írónő alkatától távol áll a küzdés. Azt várja el az olvasótól, hogy helyette döntsenek. Hogy a novellák hősei a hozzájuk jobban illő hallgatás ellenére mégis beszélnek, az abból következik, hogy életterük a novella, melyben beszélni illik, és ez az, amitől mesterkéltté, irodalmivá lesznek Juhász Erzsébet szövegei.

Az első Juhász-kötetről megjelent kritikák lényegében a fenti észrevételeket variálják. Nem tudni, hogyan fogadta a szerző első könyvének kritikáit, tény, hogy a Fényben, fénybe, sötétben, sötétbe című novelláskötet recepciója igen tanulságos, nemcsak a bontakozó életmű szempontjából, hanem kritikatörténeti tekintetben is. Ahogy a kritika arra kényszerült, hogy a líra és a regényírás változásával maga is változzon, hasonlóképpen a novellakritikának is fel kellett ismernie a szemlélet- és megnyilatkozásbeli változás szükségét, hogy lépést tudjon tartani a saját műfaján belül lejátszódó újfajta igényekkel.

Szerzo: Cholnoky Olga

Vissza