Kisebbségkutatás                                                                                                                   8. évf. 1999. 4.szám

Az etnikumok és a város

Bollens, Scott A.: Ethnic stability and urban reconstruction Policy Dilemmas in Polarized Cities. = Comparative Political Studies, vol. 31. 1998. no. 6., December 683-713. p.

Mi lehet a szerepe, és milyen hatása van a várostervezésnek a mélyen gyökerező etnikai konfliktusokban? A tanulmány alapját a szerző által Belfastban és Johannesburgban készített interjúk képezik. A kérdés időszerűségét és fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy napjainkban a világ számos városában állandósultak az etnikai különbözőségekre visszavezethető konfliktusok.

Etnikumok, rasszok, jövedelem és életkorkülönbségek által megosztott városokban a konfliktusok meghatározott politikai keretek között zajlanak. A lakossági többség által elfogadott vélekedés szerint a fennálló rendszer képes arra, hogy igazságos legyen, és lehetőséget adjon a kisebbségek érdekeinek figyelembevételére is. Ennél sokkal súlyosabb és megoldhatatlanabb helyzetet azonban, ha az etnikai és nacionalista követelések és igények a helyi elosztási kérdésekben is megjelennek. Ilyen körülmények között a városi kisebbségek megtagadhatják az együttműködést a különböző intézményekkel, lehetetlenné téve a politikai hatalommegosztást.

A várospolitika különösen nehéz helyzetben van a megosztott városokban, hiszen egyszerre kell megküzdenie a szélsőséges ideológiai kényszerekkel és a város mindennapi életének kérdéseivel. A makropolitikai erők által meghatározott ideológiai célok konkrét tartalmait az olyan kérdésekkel kapcsolatban, mint a politikai ellenőrzés, az etnikai szeparáció, a biztonság vagy az igazságosság, a városi politikusoknak kell kidolgozniuk. A várospolitikának alapvető befolyása van az etnikai stabilitást vagy instabilitást befolyásoló anyagi és pszichológiai körülményekre. A relatív depriváció elmélete szerint az így létrejött különbségek és a kielégítetlen emberi szükségletek elsődleges okozói lehetnek a szembenállásnak. A várospolitika az etnikumok közötti kapcsolatokba legközvetlenebbül a telek- és területpolitika révén avatkozhat be. Lényeges hatást érhet el a gazdasági javak és költségek, a helyi politikai hatalom etnikumok közötti megosztásával és a csoportidentitásra ható intézkedésekkel.

A szerző tanulmányában a politikailag és etnikailag megosztott településeken alkalmazott négyfajta várospolitikát vizsgál. A tradicionális formának tekintett semleges stratégia gyökerei elsősorban az angolszász hagyományokban keresendők, és leginkább a liberális demokráciákban alkalmazzák. Ez a fajta politika távoltartja magát az etnikai identitás, a hatalmi egyenlőtlenségek és a politikai kirekesztés kérdéseitől, az egyéni szükségletekre és különbségekre helyezi a hangsúlyt, a várospolitika problémáit értékmentes technikai kérdésként kezeli. A partizánstratégia ezzel ellentétben elkötelezi magát. A kiválasztott etnikum értékeit és hatalmát támogatja, miközben elutasítja a jogaitól megfosztott csoport követeléseit. A várospolitikába csak a domináns csoport tagjai szólhatnak bele. A várospolitika alapvetően az etnikai hovatartozás szerint osztályozza a lakosságot. A méltányosság stratégiája elsődlegességet biztosít a csoportközi egyenlőtlenségek csökkentésére irányuló törekvéseknek. Sok esetben alapvetően különbözik az etnikailag semleges szakemberek által használt funkcionális és technikai kritériumoktól. A méltányosság stratégiáját alkalmazók sokkal inkább tudatában vannak a városban létező csoportok közötti egyenlőtlenségeknek és politikai stabilitás-hiánynak. A megoldást kereső stratégia a tüneteken túlmutatóan a szembenállás alapvető okaira próbál megoldást találni. Újrafogalmazza a várostervezés és a közösségek problémáit, elősegítve ezzel a kölcsönös hatalomgyakorlást és az egymás mellett élést.

Belfast: semlegesség és etnikai stabilitás

Belfast Észak-Írország legnépesebb és legfontosabb városa. A lakosság 57%-a protestáns, 47%-a katolikus. (Az elmúlt néhány évtizedben a katolikusok aránya több mint 10%-al nőtt, köszönhetően a magasabb születési rátának és a protestánsok kiköltözésének a környező településekre.) 1969 óta a város a vallási szekták háborújának színtere, területét 15 vaskerítésekből, acélpalánkokból, téglafalakból álló "békevonal" szeli át. A vallási megosztottság nagymértékben megfelel a politikai és nemzeti határvonalaknak. A protestáns unionisták és lojalisták az 1972 óta közvetlen hatalmat gyakorló britek alattvalóinak tekintik magukat, míg a katolikus nacionalisták és republikánusok magukat íreknek vallják, személyes és politikai lojalitásuk Írországhoz köti őket. A belfasti várospolitikának két alapvető célja az etnikai stabilitás biztosítása a kormánypolitika elvein keresztül, illetve fenntartani a kormányzati semlegességet a protestánsokkal és katolikusokkal szemben. 1972 óta fontos lépések történtek a racionális, objektív és pártatlan politika érdekében. Az etnikumok kérdésének semleges, beavatkozás mentes megközelítése nem tette lehetővé stratégiai tervek kialakítását, a megvalósult intézkedések többsége ad hoc jellegű volt. A problémákra nem létezett egységes, stratégiai terv. A várospolitika, amely központi szerepet játszhatott volna, a társadalmi, gazdasági és vallási problémákkal nem foglalkozott saját hatáskörében.

Johannesburg: méltányosság és városrekonstrukció

Johannesburg Dél-Afrika, lakosságát tekintve legnagyobb és legjelentősebb városa, szélsőséges gazdasági és társadalmi különbségekkel. A város egyik fele egészséges, működőképes és fehér, míg a másik feszültségekkel teli, működésképtelen és fekete. A többpárti Nemzeti Egység Kormányának megalakulásával és az 1994 áprilisában megtartott demokratikus választásokkal lehetőség nyílt a fekete afrikaiak helyzetének javítására. A városban élő közel 2 millió ember 60%-a fekete, 31%-a fehér. Az apartheid politikájának értelmében a városokat különböző részekre osztották, minden rassz különálló területet birtokolt. Szabadon hagyott földsávok, hegyvonulatok, ipari negyedek vagy vasútvonalak választották el egymástól őket, így csökkentve az egyes csoportok közötti érintkezést. A városközpontok, a jó hírnévnek örvendő területek a fehérek, míg a külvárosi negyedek a feketék birtokában voltak. A partizán jellegű várospolitika funkcionálisan és gazdaságilag is lehetetlen helyzetet teremtett.

1991 és 1995 között a városvezetők alapvető célja a helyi és városi szintű vezetés megalakítása volt. A régi rendszer szakembereinek, a nem kormányzati csoportoknak és a korábban mellőzött fekete közösségek képviselőinek együttműködése révén megváltozott a képviselet, a döntési mechanizmusok, a részvétel és a szervezeti struktúra rendszere. Nehéz tárgyalások után a helyi és a városi önkormányzatokat átalakították, politikailag egyesültek a korábbi fehér hatóságok a szomszédos fekete városrészekkel. 1995 végén mind a négy helyi kormányzatban, mind pedig Johannesburg városi tanácsában a feketék abszolút többségbe kerültek. A méltányosság elvein nyugvó poszt-apartheid városfejlesztési elvek célja az egymástól mesterségesen elszakított városrészek és lakosság újbóli integrálása, a megszakított folyamatok újraindítása.

Az apartheid utáni korszakban a johannesburgi újjáépítéssel kapcsolatban két alapvető felfogás alakult ki. A brit és európai gyökerekre visszavezethető tradicionális várostervezési modellt a szabályozott ellenőrzés, a centralizált és hierarchikus döntéshozás, illetve a közösségekkel való konzultáció hiánya jellemzi. Ez sok tekintetben nem felel meg a fekete lakosság által támasztott igényeknek, így a tervezésnek egy új modellje alakult ki, amely egyesíti a hagyományos térbeli tervezést a társadalmi és gazdasági tervezéssel, újjászervezi a költségvetést a fejlesztési politika céljainak megfelelően, illetve elkötelezett a szegény és marginalizált emberek felzárkóztatása érdekében. Az ezeket az elveket vallók merőben más személyes történelmi háttérrel rendelkeznek, mint a tradicionális modell képviselői. Legtöbbjük olyan fekete afrikai, akik képzetlenek a technikai, jogi és szabályozási kérdésekben, tapasztalataik leginkább a közösségi fejlődéssel, a társadalmi mobilizációval és azokkal a tárgyalásokkal kapcsolatosak, melyek célja az apartheiddel szembeni ellenállás és az alapvető életkörülmények javítása volt.

A várostervezés és az etnikumok versengése

A brit kormányzat belfasti politikája során alapvető feladatának az etnikai stabilitás fenntartását és az erőszak megelőzését tekintette, míg Johannesburgban az újjáépítést és a helyzet normalizálását tűzték ki célul. Az absztrakt politikai célokat a város vezetésének kell a napi döntések szintjén képviselnie. Belfastban a kormányzat elfogadta és megőrizte a város területi-etnikai megosztottságát, ezzel ellentétben Johannesburgban mind a döntéshozó mechanizmusokat, mind pedig a város területi felosztását át kellett alakítani. Az apartheid idején az egyoldalú, kirekesztő politika erőteljes szabályozást és irányítást követelt meg a változtatások véghezviteléhez és a hatalom fenntartásához. A változások után a döntéshozók erkölcsi kötelessége a múlt hibáinak jóvátétele, az apartheid alatt kialakított rendszer és megosztottság teljes átalakítása. Ezt a folyamatot azonban nagyban hátráltathatja a pénzügyi konzervativizmus és az államigazgatás gyengesége. Mindkét várost együttesen jellemzi a fejlesztési elképzelések és a szabályzó-irányító funkciók integrálatlansága.

A várospolitika kényes helyzetben van a tágabb ideológiai és politikai célkitűzések véghezvitelében. Belfastban lappangó ellenségeskedés közepette kell az etnikumok közötti viszonyok rendezésére és a békés viszonyok kialakítására törekedni. Az apartheid utáni Johannesburgban az újjáépítés és az etnikai megbékélés folyamata összekapcsolódik az ország történelmi tárgyalások során kialakított politikai kiegyezésével. A nagypolitikai irányvonalnak megfelelő várospolitika kialakítása nem könnyű feladat. Mindkét városban a stabilizációra és újjáépítésre tett kísérletek olyan súlyos dilemmákat jelentenek, melyek a legfelsőbb szintű várospolitikai célok megvalósulását veszélyeztetik. Belfastban a stabilizáló politika a béke megteremtésének esélyét csökkentheti azáltal, hogy "térbeli" akadályokat hoz létre, míg Johannesburgban az újjáépítésre való törekvés sok esetben az apartheid térbeli megosztottságát nem felszámolja, hanem megszilárdítja.

A belfasti és johannesburgi példa tanulsággal szolgálhat a világ más, hasonló adottságú városainak vezetői számára is. Azok a várospolitikai stratégiák, melyek az etnikumok egymás mellett élését hivatottak elősegíteni, kritikus szerepet töltenek be a megbékélés egész folyamatában. A helyi és nemzetközi béke és újjáépítés nem valósulhat meg ezek figyelembevétele nélkül.

Ságvári Bence

Vissza