Kisebbségkutatás 8. évf. 1999. 4.szám |
Az etnikumok és a város
Bollens, Scott A.: Ethnic stability and urban reconstruction Policy Dilemmas in Polarized Cities. = Comparative Political Studies, vol. 31. 1998. no. 6., December 683-713. p.
Mi lehet a szerepe, és milyen hatása van a várostervezésnek a mélyen gyökerező etnikai konfliktusokban? A tanulmány alapját a szerző által Belfastban és Johannesburgban készített interjúk képezik. A kérdés időszerűségét és fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy napjainkban a világ számos városában állandósultak az etnikai különbözőségekre visszavezethető konfliktuso
k.Etnikumok, rasszok, jövedelem és életkorkülönbségek által megosztott városokban a konfliktusok meghatározott politikai keretek között zajlanak. A lakossági többség által elfogadott vélekedés szerint a fennálló rendszer képes arra, hogy igazságos legyen, és lehetőséget adjon a kisebbségek érdekeinek figyelembevételére is. Ennél sokkal súlyosabb és megoldhatatlanabb helyzetet azonban, ha az etnikai és nacionalista követelések és igények a helyi elosztási kérdésekben is megjelennek. Ilyen körülmények között a városi kisebbségek megtagadhatják az együttműködést a különböző intézményekkel, lehetetlenné téve a politikai hatalommegosztást.
A várospolitika különösen nehéz helyzetben van a megosztott városokban, hiszen egyszerre kell megküzdenie a szélsőséges ideológiai kényszerekkel és a város mindennapi életének kérdéseivel. A makropolitikai erők által meghatározott ideológiai célok konkrét tartalmait az olyan kérdésekkel kapcsolatban, mint a politikai ellenőrzés, az etnikai szeparáció, a biztonság vagy az igazságosság, a városi politikusoknak kell kidolgozniuk. A várospolitikának alapvető befolyása van az etnikai stabilitást vagy instabilitást befolyásoló anyagi és pszichológiai körülményekre. A relatív depriváció elmélete szerint az így létrejött különbségek és a kielégítetlen emberi szükségletek elsődleges okozói lehetnek a szembenállásnak. A várospolitika az etnikumok közötti kapcsolatokba legközvetlenebbül a telek- és területpolitika révén avatkozhat be. Lényeges hatást érhet el a gazdasági javak és költségek, a helyi politikai hatalom etnikumok közötti megosztásával és a csoportidentitásra ható intézkedésekkel.
A szerző tanulmányában a politikailag és etnikailag megosztott településeken alkalmazott négyfajta várospolitikát vizsgál. A tradicionális formának
tekintett semleges stratégia gyökerei elsősorban az angolszász hagyományokban keresendők, és leginkább a liberális demokráciákban alkalmazzák. Ez a fajta politika távoltartja magát az etnikai identitás, a hatalmi egyenlőtlenségek és a politikai kirekesztés kérdéseitől, az egyéni szükségletekre és különbségekre helyezi a hangsúlyt, a várospolitika problémáit értékmentes technikai kérdésként kezeli. A partizánstratégia ezzel ellentétben elkötelezi magát. A kiválasztott etnikum értékeit és hatalmát támogatja, miközben elutasítja a jogaitól megfosztott csoport követeléseit. A várospolitikába csak a domináns csoport tagjai szólhatnak bele. A várospolitika alapvetően az etnikai hovatartozás szerint osztályozza a lakosságot. A méltányosság stratégiája elsődlegességet biztosít a csoportközi egyenlőtlenségek csökkentésére irányuló törekvéseknek. Sok esetben alapvetően különbözik az etnikailag semleges szakemberek által használt funkcionális és technikai kritériumoktól. A méltányosság stratégiáját alkalmazók sokkal inkább tudatában vannak a városban létező csoportok közötti egyenlőtlenségeknek és politikai stabilitás-hiánynak. A megoldást kereső stratégia a tüneteken túlmutatóan a szembenállás alapvető okaira próbál megoldást találni. Újrafogalmazza a várostervezés és a közösségek problémáit, elősegítve ezzel a kölcsönös hatalomgyakorlást és az egymás mellett élést.Belfast: semlegesség és etnikai stabilitás
Belfast Észak-Írország legnépesebb és legfontosabb városa. A lakosság 57%-a protestáns, 47%-a katolikus. (Az elmúlt néhány évtizedben a katolikusok aránya több mint 10%-al nőtt, köszönhetően a magasabb születési rátának és a protestánsok kiköltözésének a környező településekre.) 1969 óta a város a vallási szekták háborújának színtere, területét 15 vaskerítésekből, acélpalánkokból, téglafalakból álló "békevonal" szeli át. A vallási megosztottság nagymértékben megfelel a politikai és nemzeti határvonalaknak. A protestáns unionisták és lojalisták az 1972 óta közvetlen hatalmat gyakorló britek alattvalóinak tekintik magukat, míg a katolikus nacionalisták és republikánusok magukat íreknek vallják, személyes és politikai lojalitásuk Írországhoz köti őket. A belfasti várospolitikának két alapvető célja az etnikai stabilitás biztosítása a kormánypolitika elvein keresztül, illetve fenntartani a kormányzati semlegességet a protestánsokkal és katolikusokkal szemben. 1972 óta fontos lépések történtek a racionális, objektív és pártatlan politika érdekében. Az etnikumok kérdésének semleges, beavatkozás mentes megközelítése nem tette lehetővé stratégiai tervek kialakítását, a megvalósult intézkedések többsége ad hoc jellegű volt. A problémákra nem létezett egységes, stratégiai terv. A várospolitika, amely központi szerepet játszhatott volna, a társadalmi, gazdasági és vallási problémákkal nem foglalkozott saját hatáskörében.
Johannesburg: méltányosság és városrekonstrukció
Johannesburg Dél-Afrika, lakosságát tekintve legnagyobb és legjelentősebb városa, szélsőséges gazdasági és társadalmi különbségekkel. A város egyik fele egészséges, működőképes és f
ehér, míg a másik feszültségekkel teli, működésképtelen és fekete. A többpárti Nemzeti Egység Kormányának megalakulásával és az 1994 áprilisában megtartott demokratikus választásokkal lehetőség nyílt a fekete afrikaiak helyzetének javítására. A városban élő közel 2 millió ember 60%-a fekete, 31%-a fehér. Az apartheid politikájának értelmében a városokat különböző részekre osztották, minden rassz különálló területet birtokolt. Szabadon hagyott földsávok, hegyvonulatok, ipari negyedek vagy vasútvonalak választották el egymástól őket, így csökkentve az egyes csoportok közötti érintkezést. A városközpontok, a jó hírnévnek örvendő területek a fehérek, míg a külvárosi negyedek a feketék birtokában voltak. A partizán jellegű várospolitika funkcionálisan és gazdaságilag is lehetetlen helyzetet teremtett.1991 és 1995 között a városvezetők alapvető célja a helyi és városi szintű vezetés megalakítása volt. A régi rendszer szakembereinek, a nem kormányzati csoportoknak és a korábban mellőzött fekete közösségek képviselőinek együttműködése révén megváltozott a képviselet, a döntési mechanizmusok, a részvétel és a szervezeti struktúra rendszere. Nehéz tárgyalások után a helyi és a városi önkormányzatokat átalakították, politikailag egyesültek a koráb
bi fehér hatóságok a szomszédos fekete városrészekkel. 1995 végén mind a négy helyi kormányzatban, mind pedig Johannesburg városi tanácsában a feketék abszolút többségbe kerültek. A méltányosság elvein nyugvó poszt-apartheid városfejlesztési elvek célja az egymástól mesterségesen elszakított városrészek és lakosság újbóli integrálása, a megszakított folyamatok újraindítása.Az apartheid utáni korszakban a johannesburgi újjáépítéssel kapcsolatban két alapvető felfogás alakult ki. A brit és európai gyökerekre visszavezethető tradicionális várostervezési modellt a szabályozott ellenőrzés, a centralizált és hierarchikus döntéshozás, illetve a közösségekkel való konzultáció hiánya jellemzi. Ez sok tekintetben nem felel meg a fekete lakosság által támasztott igén
yeknek, így a tervezésnek egy új modellje alakult ki, amely egyesíti a hagyományos térbeli tervezést a társadalmi és gazdasági tervezéssel, újjászervezi a költségvetést a fejlesztési politika céljainak megfelelően, illetve elkötelezett a szegény és marginalizált emberek felzárkóztatása érdekében. Az ezeket az elveket vallók merőben más személyes történelmi háttérrel rendelkeznek, mint a tradicionális modell képviselői. Legtöbbjük olyan fekete afrikai, akik képzetlenek a technikai, jogi és szabályozási kérdésekben, tapasztalataik leginkább a közösségi fejlődéssel, a társadalmi mobilizációval és azokkal a tárgyalásokkal kapcsolatosak, melyek célja az apartheiddel szembeni ellenállás és az alapvető életkörülmények javítása volt.A várostervezés és az etnikumok versengése
A brit kormányzat belfasti politikája során alapvető feladatának az etnikai stabilitás fenntartását és az erőszak megelőzését tekintette, míg Johannesburgban az újjáépítést és a helyzet normalizálását tűzték ki célul. Az absztrakt politikai célokat a város vezetésének kell a napi döntések szintjén képviselnie. Belfastban a kormányzat elfogadta és megőrizte a város területi-etnikai megosztottságát, ezzel ellentétben Johannesburgban mind a döntéshozó mechanizmusokat, mind pedig a város területi
felosztását át kellett alakítani. Az apartheid idején az egyoldalú, kirekesztő politika erőteljes szabályozást és irányítást követelt meg a változtatások véghezviteléhez és a hatalom fenntartásához. A változások után a döntéshozók erkölcsi kötelessége a múlt hibáinak jóvátétele, az apartheid alatt kialakított rendszer és megosztottság teljes átalakítása. Ezt a folyamatot azonban nagyban hátráltathatja a pénzügyi konzervativizmus és az államigazgatás gyengesége. Mindkét várost együttesen jellemzi a fejlesztési elképzelések és a szabályzó-irányító funkciók integrálatlansága.A várospolitika kényes helyzetben van a tágabb ideológiai és politikai célkitűzések véghezvitelében. Belfastban lappangó ellenségeskedés közepette kell az etnikumok közötti viszonyok rend
ezésére és a békés viszonyok kialakítására törekedni. Az apartheid utáni Johannesburgban az újjáépítés és az etnikai megbékélés folyamata összekapcsolódik az ország történelmi tárgyalások során kialakított politikai kiegyezésével. A nagypolitikai irányvonalnak megfelelő várospolitika kialakítása nem könnyű feladat. Mindkét városban a stabilizációra és újjáépítésre tett kísérletek olyan súlyos dilemmákat jelentenek, melyek a legfelsőbb szintű várospolitikai célok megvalósulását veszélyeztetik. Belfastban a stabilizáló politika a béke megteremtésének esélyét csökkentheti azáltal, hogy "térbeli" akadályokat hoz létre, míg Johannesburgban az újjáépítésre való törekvés sok esetben az apartheid térbeli megosztottságát nem felszámolja, hanem megszilárdítja.A belfasti és johannesburgi példa tanulsággal szolgálhat a világ más, hasonló adottságú városainak vezetői számára is. Azok a várospolitikai stratégiák, melyek az etnikumok egymás mellett élését hivatottak elősegíteni, kritikus szerepet töltenek be a megbékélés egész folyamatában. A helyi és nemzetközi béke és újjáépítés nem valósulhat meg ezek figyelembevétele nélkül.
Ságvári Bence