Kisebbségkutatás                                                                                                                   8. évf. 1999. 4.szám

Közép-Európa mint hatalmi vákuum

Kende Péter: Mi maradt Közép-Európa Habsburg-világából?= Korunk, 3. folyam, 10. évf. 1999. 7. sz. 14–24.p.

Tiszteletadás inspirálta Kende Pétert e tanulmány megírására: Fejtő Ferenc augusztusban töltötte be 90. esztendejét, s ő az a személyiség, aki az élők közül leginkább autentikus gondolkodó a Közép-Európa–jelenség értelmezésében. Elegendő talán nagy életrajzi művére utalnunk, amelyben a Monarchia sorsa központi szerepet kap, vagy mestermunkájára a zsidók és magyarok párhuzamos újkori történetéről, hiszen itt fejti ki: zsidók és nem zsidók termékeny magyarországi szimbiózisa nem jöhetett volna létre a Monarchia eszmeisége, szellemi légköre nélkül.

De Fejtő egyéb munkáiban is hangsúlyozottan szerepel a Habsburg birodalmi (nála egyben közép-európai) jelenség. A Rekviem zárszavában egyenesen „Európa kvintesszenciájának” nevezi a Monarchiát, mert megelőlegezte az egyesült Európa eszményét. Igaz, elismeri: ahhoz, hogy a gyakorlatban adaptálható modell rangja legyen, „dinasztikus konglomerátumból népek közti föderációvá, szövetségi állammá" kellett volna átalakulnia.

A Monarchia-jelenség más kutatóinak arcképcsarnokát (mindenek előtt Jászi Oszkár ide vonatkozó nézeteit) is végigpásztázva Kende Péter a címben feltett kérdésre öt, az államéletet minősítő terület rövid jellemzésével kíván feleletet adni.

Politika. A dinasztikus alapokon nyugvó „nemzetek felettiségből” – a Monarchia államfilozófiájából – semmi sem maradt fenn, mert a mai közép- és kelet-európai országok államelve nemzeti. Ez alól a szabály alól Magyarország kivétel, mert nálunk – Kende szerint – a 19. század előtt is nemzeti elv érvényesült, s ez magyarázza, hogy a magyar korona területe mindig kivételt képezett a Monarchia egészén belül. Lehetséges (fejtegeti Kende, nem éppen kristálytiszta logikával), hogy – tüzetesebben vizsgálva a dolgot – a magyar példa nem áll egyedül, sőt inkább ez a kivétel a szabály, s így az internacionális államelv a maga idejében sem érvényesült „népi-társadalmi” szinten és ez okozta bukását.

Gazdaság. A piacgazdasághoz való visszatérés látszólag az 1918 előtti viszonyok restaurálását hozta magával. Ám a térség országai között az 1. világháború után olyannyira szétzilálódtak a gazdasági kapcsolatok (az erózió a szocializmus időszakában kulminált), hogy a rendszerváltozás idejére gyakorlatilag szintén semmi nem maradt a Monarchia örökségéből, sőt, azóta is, Visegrád inkább politikai szlogen, semmint tényleges gazdasági együttműködési program.Talán egyedül a szabadkereskedelmi megállapodások idéznek fel valamit a „boldog békeidők” hagyományából.

Településföldrajz. A Monarchia érzékileg tapasztalható hagyományai ezen a területen maradtak meg leginkább: Karlovy Varytól(sic!) Brassóig, Zágrábtól Nyíregyházáig a városmagvak valahogy emlékeztetnek egymásra, ide értve egyenletesen lepusztult állapotukat is. Ugyancsak a Monarchia él tovább a vasútvonalakban, hiszen 1918 óta alig bővült a hálózat. Az ipari létesítmények terén viszont óriási a változás, ami (sajnos) nem elsősorban egy koherens fejlődés lenyomata, hanem sokkal inkább egy alapvető politikai-földrajzi hátterű átstrukturálódás következménye.

Kultúra. A gondolatmenet legkényesebb s egyben leglényegesebb pontja. Az európai kultúra fő jellegzetessége a folyamatos megújulásra való képesség, ezért a Monarchia (éppúgy mint pl. Anglia vagy Franciaország) kultúrája, nem maradhatott meg „tiszta és erőteljes blokkok” formájában. A külhatásokat tekintve viszont a Monarchia (igaz, részleges, jobbára csak a nagyvárosokra kiterjedő) kozmopolitizmusát felváltotta a „nemzeti értékek erőteljes glorifikációja”. (Szerkesztő kénytelen ezen a ponton is halk ellenvetéssel élni: ez a „glorifikáció” jókora fáziskülönbséggel jelentkezett az egyes érintett országokban, a tétel inkább a békeszerződésekben létrehozott új vagy felhízlalt utódállamokra igaz.) A rendszerváltozás évei inkább a Monarchia képzelt, kiszínezett kultúrájához való visszatérést hozták magukkal, s így – hangzik a következtetés – ma is kozmopolita kultúrában élünk. Igazából nem a Monarchia, hanem egy olyan életforma tűnt el, amely egy lassúbb, komótosabb, nagyobb bizonyosságot melengető korszak terméke volt.

A Monarchia politikai és kulturális arculatából tehát vajmi kevés maradt meg. Ez azonban Közép-Európa jelenlegi vezetőit sokkal kevésbé aggasztja, mint a nyugati hatalmakat. A szovjet blokk összeomlásával megritkult térbe könnyedén hatolt be az Európai Unió és a NATO, miután a térség országai (saját regionális együttműködésükkel szemben) semmit sem kívántak forróbban, mint a két világhatalmi formációhoz való csatlakozást. Hogy végül is mi maradt meg a Habsburg Közép-Európából, arra Kende szellemes felelete így hangzik: "A nagyobb Európához való csatlakozás türelmetlen követelése".

Cholnoky Győző

Vissza