Kisebbségkutatás                                                                                                                   8. évf. 1999. 2.szám

S. Benedek András

A máramarosi koronavárosok
A polgári létforma fél évezrede egy viharos sorsú városszövetségben

Royal Freetowns in Máramaros (Maramure, Transylvania).
Half Millennium of Civil Life in a Troubled Area

The Hungarian of Máramaros today live in minority in fact in language islands on their historical territory. However, argue the author, a Sub-Carpathian historian of civilization, now living in Budapest, these towns had special privileges and developing bourgeoisie until 1834. The privileges of the five towns (Huszt, Técső, Hosszúmező, Máramarossziget) were mentioned first in an document from 1326. The inhabitants were freemen and elected their judges and parish priests from among themselves.

Négy évtizedig csak negatív szókapcsolatokban (polgári csökevény, polgári individualizmus, a polgári világban tapasztalható elidegenedés stb.) fordulhatott elő, s a korábbi eredetű burgeoist a felvilágosodás kori citoyennel tudatosan összemosó totalitárius hatalom néha még a büntető törvénykönyv szintjén is hadakozott ellene. Joggal, hisz a polgárság és a demokrácia az enciklopédisták óta rokon értelmű fogalmak, formális logika alaptételeként ok-okozati összefüggés áll fenn köztük.

Bár marginális és efemer viták szintjén, aktuálpolitikai érvként ma is felmerül a "ki a polgár" kérdése, azért egyre bizonyosabban tudjuk: a polgárság a legújabb kori történelem alapvető emberi létformája. Ahhoz azonban, hogy ezt méltóképpen értékeljük, és közösségi szinten élni is tudjunk az ezredfordulós világrend újra elérhetővé vált lehetőségeivel, számot kell vetnünk saját polgári hagyományainkkal, azok történelmi gyökereivel.

Néhány közismert, már-már közhelyszerű tényt kell felidéznünk a kérdés teljesebb megértéséhez.

A) Magyarország három részre szakadásáig, tehát lényegében a török hódoltság megjelenéséig a magyar társadalomfejlődés azonos utat járt be, mint Európa mai jelentősebb országai. Ezen belül a városok s így a polgárság megerősödése is folyamatos volt. E polgári létforma rendkívül érzékletes, életszerű bemutatását nyújtja - elsősorban művelődéstörténeti aspektusból - Zolnay László könyveiben (Az elátkozott Buda, Buda aranykora; Kincses Magyarország).

B) A török hadjáratok és a Habsburgok elleni harcok folyamatos pusztítása nemcsak fizikailag semmisítette meg az ország kiváltságos településeit, de a fennmaradt-újjáépült városok jogai is sérültek, feledésbe mentek. A témánkhoz földrajzilag is közelebb álló mai Kárpátalján a 13. századtól Veszprémmel azonos jogokat élvező Beregszász így vált Petőfi korára "közönséges mezővárossá", a Rákóczi-birodalmat megöröklő Schönbornok tulajdonává, de elveszítette korábbi kiváltságait Ungvár, Munkács, Mezővári, Nagybereg, Nagyszőlős is.

C) A 18. századtól az újra megerősödő városok lakosainak nagy része új telepes volt, új földesurak uralma alatt. Az Alföld lakossága már a hódoltság idején néhány nagyobb településre mentette életét. Az így létrejött óriásfalvakban alakult ki a civis, a parasztpolgár létforma. Olyan településcsoportot, ahol a középkori jogokat alapjában véve a polgári korig megőrizték, - most figyelmen kívül hagyva az ugyancsak közösségi jogokat élvező székeket, kerületeket -, lényegében kettőt ismerünk. Ez az ún. alsó-magyarországi szabad királyi bányavárosok (Körmöcbánya, Selmecbánya, Besztercebánya, Bakabánya, Libetbánya, Újbánya és Bélabánya), amelyek közösségi viszonya 1863-ban szűnt meg, és a máramarosi koronavárosok (Huszt, Técső, Visk, Hosszúmező, Máramarossziget), amelyek 1834-ben veszítettek a királyi kamarával szembeni perükben. A szabad királyi és a koronavárosi státus tulajdonképpen azonos alapkiváltságokat jelentett, az előző azonban lehetett földesúri vagy egyházi birtok is, míg az utóbbi a király közvetlen tulajdon- és intézkedési jogát feltételezte.

Máramaros a történelmi Magyarország talán legkésőbb kialakult vármegyéje. Neve 1199-ben szerepel oklevelekben, mint "terra", királyi birtok és vadászterület ugyanúgy, mint Bereg és Ugocsa nagy része is az Árpád-korban. A 13. században felgyorsul betelepítése. Jelentős birtokokat kapnak a királyhoz hű magyar urak, akik a továbbiakban a Tisza-áttörés előtti területet szabályozzák, lecsapolják a rakaszi mocsarakat, és saját birtokaikról hozott szolganépekkel új falvakat telepítenek. Megjelennek a szász vendégnépek is, Huszt mellett elsősorban Visken. Kezdetben a Tatár-hágó felől érkező ellenségtől még Visk vára őrizte a belső megyéket. A Tisza önkényes és részben szabályozott mederváltása azonban a jobb partra terelte az országutat, s annak őre Huszt lett, jó félezredévig Magyarország és Erdély kulcsa.

A királyi kamara azonban igen hamar felismerte, hogy a felső-tiszai-medencének nemcsak hadászati szempontból van stratégiai jelentősége, de stratégiai eszköz maga az itt bányászott só is, amely Huszttól Szigetig mindenütt fellelhető, ez utóbbi város mellett európai jelentőségű mennyiségben és minőségben. Az itt juttatott birtokokat elcserélik ugocsai településekkel. Így az évszázadokig országos szerepű Újhelyi-család Visk birtokáért megkapta Rakaszt s az ugocsai Királyháza melletti Fekete-Ardót, valamint a Rakasz közelében a rakoncátlan s a közlekedést, valamint a folyami sószállítást ellehetetlenítő Maloda-Tisza szabályozásáért a rakaszi rév örökös használatát.

Ez az 1300-as keltezésű okirat bizonyulhatott a legnagyobb értéknek, mert 1690-ig több ízben is megújították és átírták. A közel egyezer négyzetkilométeres Máramarosnak ekkor mindössze tíz százaléka volt művelhető, s ez teljes egészében a király, illetve az öt koronaváros birtokába került.

Az öt város különleges jogainak törvénybe foglalása valamikor a 14. század első éveiben történhetett. Az első ismert, 1326-os oklevélben Boleszló esztergomi érsek megerősíti az öt város plébánosait az általuk "iam ab antiquo" gyakorolt ius archidiaconale-ban s a tizedszedés jogában. Az öt koronaváros közösségi jogai tehát ekkor már ismertek voltak. Róbert Károly 1329-ben Huszt városának adományozott kiváltságlevele tulajdonképpen már átirat, egy korábbi oklevél másolata. Az oklevél érdekes megjegyzése, hogy Huszt nevében benne van mind az öt koronaváros kezdőbetűje. Ezek szerint a H Hosszúmezőt, a V (U) Visket, Sz Szigetet és a T Técsőt jelenti. Az azonban, hogy ezen kezdőbetűk összevonásával nevezték volna el e völgy kapuját őrző várost és várat, már egy véletlen egybeesésből eredeztetett legenda.

A Márki Sándor által a Századok 1889-es évfolyamában ismertetett kiváltságlevél tizenhét pontot tartalmaz. Ezek szerint azok a szabad emberek, akik az öt városban lakni kívánnak, szabad akaratukból telepedhetnek, és szabadon távozhatnak is. Semmiféle comes bíráskodása alá nem tartoznak, hanem külön bírákat választanak maguk közül. Ugyancsak maguk választhatják plébánosukat, aki a királytól végrendelkezésre való jogot is kapott. A papnak tizeddel tartoznak. A gyilkos két márkával válthatja meg életét, halálos sebért egy, könnyű sebért fél márkát, s a verekedésért 60 pénzt kell fizetni büntetésül.

A királyi bíróság elé tartozó főbenjáró vétkek kivételével az adott város bírái és vénei minden peres ügyben maguk ítélkeznek, és joguk volt a békéltetésre is. A további betelepülést segítendő az erdőirtóknak örökjószágul megkapták az általuk kiirtott területet. Földbér (terragium) fejében minden egész telekről fél falco (aratórész) jár.

Az öt város polgárai árucikkeikkel szabadon járhattak és kereskedhettek, az arra rendelt napokon adómentes vásárokat tarthattak, s nem voltak kötelesek az ország báróit ingyen elszállásolni. Azoktól az "ajándékoktól" pedig, amelyeket addig adó fejében kellett beszolgáltatniuk, egyszer s mindenkorra felmentette a király a városokat.

Ez a szabadalomlevél az öt koronaváros kiváltságos helyzetének alapja, amelyet újabb kedvezményekkel gyarapítottak a későbbi királyok és fejedelmek, így 1472-ben Mátyás, 1546-ban I. Ferdinánd, 1582-ben Báthory István, 1593-ban Báthory Zsigmond, 1611-ben Báthory Gábor, 1649-ben Rákóczi György, 1652-ben III. Ferdinánd s 1696-ban I. Lipót, aki az öt városnak "valóságos magna charta libertatumot" adott.

Ezeken a megújított privilégiumokon kívül az öt máramarosi koronaváros több királytól egyéb kedvezményeket is nyert. Zsigmond király 1410-ben és 1421-ben ismételten megtiltotta, hogy bárki háborgassa a polgárokat jogaikban. Hunyadi János egy a huszti határban épült kápolna költségeihez járult hozzá. V. László a Perényi Péterrel fennállt harmincad-per ügyében döntött számukra kedvezően. Mátyás király engedélyezte számukra a só vámmentes árusítását, 1470-ben pedig, tekintettel az ínséges időkre, csökkentette az egyes porták után járó taxát, s engedélyezte, hogy azt fuvarszolgálattal egyenlítsék ki. II. Ulászló és II. Lajos felmentette a koronavárosok lakóit minden vám megfizetése alól. Az utóbbi oklevelének 1516-os dátuma azt jelzi, hogy a máramarosi nemesekkel ellentétben a polgárság nem vett részt a Dózsa-felkelés helyi zavargásaiban.

A történelmi adatok és a városok fennmaradt statútumai jelzik, hogy az öt város polgársága féltékenyen őrizte ugyan kiváltságait (a técsi határban létesített Bedőháza megtelepedése ellen fegyveres erővel tiltakoztak!), de ugyancsak tiszteletben tartotta mások előjogait, így a nemesi közösségek, fuvarosok, hajósok és sóvágók autonóm jogait.

A demokrácia alapja ez. Mint ahogy az a koronavárosok irányításának rendszere is.

A választott főbíró mellett ugyanis kettős képviselet működött: a tekintélyes polgárokból, "vénekből" álló szenátus és a választott képviselőtestület. A hol Szigeten, hol Técsőn összeülő koronavárosi bíróság a választott testületek vezetőiből állt.(Egyébként is idővel Técső vált az öt polgárváros központjává, egyrészt centrális földrajzi elhelyezkedése miatt, másrészt a megyei adminisztrációt magába foglaló Máramarosszigetről mintegy tudatosan "kivonulva". Itt maradt fenn a koronavárosok igen értékes levéltára is, amely ma igen nehezen hozzáférhető "körülmények" közt a Kárpátontúli Állami Levéltárban, Beregszászon van elhelyezve.

Magyarország három részre szakadása után Máramaros a Részek egyikeként Erdélyhez tartozott. A fejedelmek, mint korábban láttuk, tiszteletben tartották a városok kiváltságait, azok azonban 1603-ban Rudolftól és 1652-ben III. Ferdinándtól is kieszközölték szabadalmuk megerősítését. Nem véletlenül. A 16. század közepén kibontakozó ún. "várháborúk" egyik fontos célpontja éppen Huszt volt. Török segédcsapatként megjelenő krími és budzsaki tatárok is többször végigdúlták a vármegyét, így 1594-ben, 1598-ban, majd 1717-ben. Ez utóbbihoz kapcsolódik az ún. nagy tatárverés, amikor a Tisza mentét végigdúló és hazainduló tatárokat a máramarosiak Sándor Farkas borsai pap vezetésével tönkreverték és 10.000 foglyot szabadítottak meg.

II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratát követően 1657-ben Lubomirszky György seregei dúlták Bereget, Ugocsát és Máramarost, a kuruc korban pedig általánossá vált a "hadak járása". A Thököly-felkelés menekült családjai itt húzódtak meg, majd itt állomásoztak (kényszerbeszállásolással) a császári hadak is. A városok polgárai II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején is a kurucok oldalára álltak, s mindvégig kitartottak annak ellenére, hogy a fejedelem nem tartotta túl nagy becsben kiváltságaikat. Érdemes kiemelni a máramarosi oláhok hősiességét és hűségét; (az apsaiak ma is őrzik a Rákóczitól kapott kuruc zászlót, s az csak igen nagy ünnepeken kerül elő máig ismeretlen rejtekhelyéről!).

A vármegye és az öt város 1733-ban került vissza végleg Magyarországhoz. A koronabirtokok a kamara kezelésébe kerültek, amely jó gazdája volt a hatalmas vagyonnak, de nem volt jó gazdája a polgári szabadságjogoknak. Az öt város egy évszázados harcot kezdett kiváltságai megtartásáért, amely értelemszerűen a kamara győzelmével végződött 1834-ben, néhány évvel a polgári gondolatot diadalra juttató forradalom előtt.

Az öt város azonban nemcsak előjogait és kiváltságait vesztette el ebben a perben, hanem birtokai nagy részét is! (A técsi gazda, ha netán távolabbi kaszálójára indult, egyik nap hajnalától másnap késő estig volt távol!) A lázok (rétek), kaszálók, a hegygerincig felnyúló erdők a kamara birtokába kerültek, amely intenzív telepítési gyakorlatot folytatott. Amerika felfedezése után a kukorica és burgonya amúgy is kibővítette a belakható életteret. A kamara az erdőgazdálkodás, fakitermelés és -feldolgozás megszervezésével, papírgyárak, vaskohók és hámorok létesítésével több tízezer ember számára teremtett lehetőséget a megtelepedésre; Királymező és környéke német telepesei mellett elsősorban galíciaiak és bukovinaiak költöztek a megyébe, beteljesítve a már két évszázada folyó spontán népmozgalmat. A háborúk, járványok s II. József korában épp a túlnépesedésből fakadó éhség által sújtott városlakó polgárság teret veszített, de eredeti polgár-öntudatuk napjainkig megmaradt.

A reformáció igen korai elfogadása után e városokban teljessé vált az oktatás, szinte egyáltalán nem voltak írástudatlanok közöttük. Folyamatos utánpótlást nyújtottak a váruradalom és a megye adminisztrációja számára, legjobbjaik távoli főiskolákon tanultak, igaz, a beszűkült lehetőségek közt legtöbbjük már nem szülőföldjén folytatott egyházi vagy világi tudományos tevékenységet. (Érdemes felemlítenünk Lassú István történész, a magyar statisztikai tudomány megalapítójának nevét!) Éppen jogaik folyamatos fogyatkozása idején játszott igen komoly szerepet a koronavárosok művelődésében a felvilágosodás korának egyik méltatlanul elfelejtett költője-polihisztora, betleni Hari Péter, majd a reformkorban - összhangban az országos mozgalommal - Batizi András técsi lelkipásztor, aki könyvtárat szervezett a városok értelmisége számára. A polgárok történelmi tudatát és elkötelezettségét jelzi a Técsőn csodák-csodájára napjainkig megmaradt Kossuth-szobor. Az önismeret nélkülözhetetlen alapját, a helytörténetet Szilágyi Sándor és Várady Gusztáv országosan elismert tudósok teremtették meg. A helyi néprajz (Budapesten élő) kiemelkedő alakja Viski Krüzsely Bálint. A csehszlovák időszakban mezővárossá degradált települések az 1944 utáni rémkorszakban is bizonyságot tettek magyarságukról és elkötelezettségükről. Ha az állam anyagi nehézségekre hivatkozva nem indított településeiken iskolát, építettek ők maguk; a templomból kijőve vasárnaponként szinte a szertartás részeként fogták kezükbe a lapátot, ásót, kőműveskanalat.

A máramarosi magyarság történelmi településein ma kisebbségben, nyelvszigeteken él. Ahogy a demokratikus, polgári hagyomány is csak egy süllyedő szigetvilág részeként maradt fenn századunkban. De ahogy a viski, técsői, aknaszlatinai magyarság képes volt megőrizni saját identitását, a polgári gondolat is képes lehet megújulásra. S nemcsak a koronavárosokban.

Vissza