Kisebbségkutatás                                                                                                                   8. évf. 1999. 2.szám

"...mert Megtartóra van szükségünk, jobban, mint bármikor."

60 éve született Szilágyi Domokos.= Székelyföld, 2. évf. 1998. 7. sz. 1-14. p.

A fiatalabb költőbarát, Ferenczes István Apokrif nekrológ c. versével, Sándor Dénesnek írt rövidke levéllel, egy újabb fényképpel és magának a költőnek Sajtóértekezlet című versével idézi újra emlékezetünkbe Szilágyi Domokost a Székelyföld szerkesztősége.

Mert Szilágyi Domokos költészete a kelet-európai életközösség modellértékű szellemi tükörképe. A kortársi közelségben élő olvasó mindig arra a legérzékenyebb, ami legszemélyesebben érinti. Szilágyi Domokos lírájából mindenekelőtt az emberi létezés alapvető kérdései ezek, melyek oly sokszor és oly kiélezetten a maguk összeférhetetlenségében mutatkoznak meg költeményeiben.

Szilágyi Domokost költői indulásakor a feltétlen közösséghez való tartozás érzése jellemzi, aztán a föloldhatatlan magányra döbbenés szorításában a személyes létezés elviselhetőségét létismereti síkon kutatja. A határokon járva jut arra a fölismerésre, hogy a személyes létezés kérdéseire csak a szűkebb-tágabb közösség kérdéseivel együtt van felelet. Szilágyi Domokos a magyar irodalom egyetemes hagyományaiból, a nemzeti kultúrából építette fel azt a virtuális hazát, mellyel együtt értelmeződhet személyes sorsának fájdalma. Az erdélyi líra legjobb hagyományai megtagadva újulnak meg költészetében. A népköltészet számára élő örökség. Áprily és Dsida nemes érzelmessége, nagyszerű formakultúrája nem idegen tőle, s egyezzenek bár a formaelemek akár szó szerint is, a Bartalisra emlékeztető szabadvers közvetlen örökösének sem nevezhető. Egy technicizált, manipulált városi lét gondolati asszociációkban tobzódó költészetét vetíti rá egy elsősorban érzelmi töltetű lírai hagyományra, így teremt a maga számára új poétikát. Költészetében a magyarság tragikus sorsdeterminizmusát boncolja magaemésztő belső kényszerrel, mert a magyar nemzet megmaradásának újra központivá vált nagy kérdését megkerülni nem lehet. Innen a megváltó szerep, a váteszi tudat, a küldetéses elkötelezettség - megszorításokkal persze: "Egek, de hisz nem volt ez önként, / és nem tudom mivégre történt / ez éppen énvelem. // De most már mindegy, hogy kivel - / hajdan hittem: cipelni kell / más helyett is, s már nem tudom / ledobni terhem félúton." (Undor - Tengerparti lakodalom, 1976). A világ és a magyarság ügye személyes ügye marad mindig, és saját létének elviselhetőségéért nem mond le a világhoz és a magyar sorshoz való kapcsolatáról. "Nem negyedszázad, évezredek súlya nyom, / felnőttem, hátamra nőtt a világ." (A láz enciklopédiája, 1967).

A "minden fájást muszáj megfájnom" kényszere szüli a Búcsú a trópusoktól című kötet (1969) legszebb verseit. Lét és élet, élet és halál, test és lélek, végesség és végtelenség örök emberi kérdései foglalkoztatják a költőt. A végtelen útjára lép, de vágya paradox értelmű, a lehetetlent akarja, mert az útonlevésnek az értelme az útonlevés maga, de Szilágyi Domokos megnyugvást akar, rátalálást, megbékélést.

Szilágyi Domokos költészetének utolsó periódusában különösen a Sajtóértekezlet (1972) és a Tengerparti lakodalom (1978) című kötetekben az egyetemes újjászületés ünnepében, a virrasztást felváltó hajnal mitikus, teljes jövőképében találja meg azt, amit a végtelen és a megismerhetőség határait kísértve hiába keresett: "A szó dadog, a muzsika beszél. / beszél a fákkal a bús őszi szél, / ... a szó dadog elővetül az emlék. / a jövőé, hogy jobb lesz, / hogy nem ál / az eszme, hanem szűzi ideál./" (Dadogás, 1976)

A hajnal siettetése egyszerre metafizikus és valóságos, azaz a "minden ugyanúgy romlott el" állapotra egy teljes válaszkísérlet, mindent egyszerre és ugyanúgy kell visszatéríteni önmagához. Tragikus módon, de metafizikailag ez a tett egy lépéssel közelebb hozza a hajnalt - talán. Széchenyi, Petőfi, Vörösmarty, József Attila halálukkal egyszerre zárták le személyes, egzisztenciális, metafizikai szenvedésüket, s egyszerre vált ez az önként vállalt aktus krisztusi engesztelő áldozattá és megtartó erővé a kortársak és az utódok szemében, ahogy a másik nagy erdélyi költő, Lászlóffy Aladár, a pályatárs és barát fogalmazta gyászbeszédében: "Nagyon nagy költő volt és lesz, mindnyájunk között a legnagyobb, mert még életében meg tudott halni, betöltvén a törvényt , hogy nem ágyban párnák közt éri a vég azt az eszméletet, mely négymilliárd Erazmus világában szerzi meg érvényét legalább tízezer éve ! Minden biztat, hogy mégis, hogy mindenképpen ott lesz ő akkor is, ahová felbuborékol majd valaha mindenkiből az ÉN halandó énekeiből az erő, hogy nagy emberi fajta-testét beküldje harcba, halálba, szerelembe. És tőle veszem az utolsó szót is itt, most és mindörökké: Van, van, van tovább." (De profundis, 1976.)

Cholnoky Olga

Vissza