Kisebbségkutatás Szemle                                                                                                 8. évf. 1999. 1.szám

NEMZETI ÉS ETNIKAI KISEBBSÉGEK TÖRTÉNETE

Reformkonzervatív válasz nemzeti sorskérdésre 1939-ben

Miskolczy Ambrus: "Mi a magyar?" = Századok, 132. évf. 1998. 6. sz. 1263-1305.p.

A tanulmány címét az 1939-ben megjelent, méltán elhíresült, gyűjteményes mű címéből vette. Miskolczy visszatérően hangsúlyozott sommás véleménye a könyvről: "Sok kitűnő szerző ritkán írt ilyen rossz könyvet; ugyanakkor ilyen nagyszerű kordokumentumot, amely egész sor emberileg és szakmailag hiteles tanulmányt tartalmaz."

A munka megítélése a szocializmus időszakában sem volt egyértelműen negatív. Miskolczy a vélemények közül Szűcs Jenőét és Lackó Miklósét emeli ki: ők más-más megközelítés talajáról, de végülis az antirasszista jellegét és a harmadik utas reformkonzervatív felfogást emelik ki.

A gyűjteményes esszékötet kiadásának gondolata 1936-ban, a Magyar Szemle szerkesztőségében merült fel. A koncepciót (ez esetben is) Szekfű Gyula fogalmazta meg: "...kijelölni a határvonalat, melyen túl a fantázia és líra felelőtlensége veszi kezébe a magyar problémát, de amelyen belül ( kiem. Ch. Gy.) lehetséges objektív módszerrel és eszközökkel megközelíteni, megismerni a magyarság lényegét." A "törzsökös magyarok" mozgalmának olyan elvi alapokat kellene adni, hogy az a magyarság létszámát ne csökkentse, s ne disszimilálja a (származásilag talán kétes) de jó magyarok ezreit - foglalja össze Szekfű jól ismert véleményét.

És Szekfű nem állt egyedül fenti véleményével. Tekintettel arra, hogy a náci jövőtervezők a kelet-európai népeket parasztnépeknek tartották, Babits Mihály óva intette Németh Lászlót, a mély- és hígmagyar osztályozástól, mert az úgymond parasztnéppé tesz bennünket, ami öncsonkítással ér fel.

A tanulmányírásra (Szekfű által) kiszemelt szerzők közül Horváth János elhárította magától a felkérést mondván: azok közül , akiket Szekfű kiszemelt szólásra, egyedül Bethlen István illetékes válaszolni a kérdésre, hogy ti. mi a magyar ? Azért ő, mert "szavát mindenki meghallja, s még ellenfele is kénytelen fontolóra venni".

Németh László Kisebbségben c. 16 oldalas írásával válaszol a Magyar Szemle felkérésére, majd másodszor - midőn a gyűjteményben megjelent téziseinek bírálata - megírta a szerkesztő ellen Szekfű Gyula c. pamfletjét.

A mű születése körüli társadalmi atmoszférát azonban mégiscsak Pethő Sándor fejezte ki legplasztikusabban. 1939. március 20-i levelében írja: "A szörnyű veszélyhelyzet, amely mindenkit elfogott...elszánt hazafias hangulatot korbácsolt fel..."

A "Mi a magyar ?" Két jellegadó tanulmánya (idézi egyetértőleg Miskolczy Lackó Miklós véleményét) Babits Mihályé és Szekfű Gyuláé.

Babits Mihály felfogására a norma-alkotás veszélyének érzékelése jellemző (ami náci értelmezésben a fajelméletbe torkollik), ugyanakkor norma-igényt tükröznek kérdései: "Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait...A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartania lelkiismeret sajgó nyugtalanságát!" Mind az 1938-ban készült fogalmazványában, mind a 1939-i megjelent szövegében a faji-misztikai felfogással szemben a nyelv szerepét hangsúlyozza: "Az ősmagyarok akárhonnan jöttek,...életük színeit nem kelet vetíti elénk, hanem...a Kárpátoktól Adriáig terjedő földkaréj." Ugyanakkor a nyelv befogadóképessége tükrözi a nemzeti befogadóképességet is. Kifejti azt is, hogy a "vándor" és "bujdosó" mítosza idegen a magyar gondolkodástól; a "mítosz" maga német fogalom, a magyar nem az idegenért adja vérét, "csak" azt védelmezte mindig, ami az övé volt.

A tanulmánykötet szellemiségét Szekfű Gyulának mint szerkesztőnek kellett megfogalmaznia. Tanulmányában a nemzetkarakterológiai irodalom egészét kérdőjelezte meg. Határozottan elítéli az eredetileg Salvador de Madariaga elméletében megjelenő hiedelmet, hogy a nyelvi rokonság a faji rokonságon keresztül hasonlósághoz vezet. "A magyar jellem történelmünkben" c. zárótanulmányában kifejti, hogy a történeti módszer egyik alapelve az "emberi természet identitásában" keresendő: "az emberek minden korban... és éghajlat alatt...az élet ugyanazon törvényeinek engedelmeskedve...dolgoznak és henyélnek, csoportokba állanak és gyilkolják egymást." Ez a hitvallás talán a legkifejezőbb kiállás a kötetben a fajelmélet ellen.

Ugyanakkor felmerül Szekfűben a kérdés: miért van szükség nemzeti jellemre. A jellem nála a túlélés eszköze a szellemmel együtt. Az ősi magyar tulajdonságok (szabadságszeretet, kitűnő politikai érzék) addig éltek, ameddig munkált a magyar egység igénye. Ez Szekfűnél a 19.század végén veszett el, amikor "a gazdasági élet nagy jövőt nyújtó helyeit a mágnások és nemesek átengedték a ...kapitalista zsidóságnak".

A két mérvadó tanulmány mellett Eckhardt Sándor írását emeli ki Miskolczy. "A külföldi magyarság arcképe" c. írásában Echardt így összegzi véleményét: "A magyarság rossz hírnevét a honfoglalás utáni hadjáratok alapozták meg. De ez /ti. az arckép/ nem a tapasztalaton, hanem tudálékos írói véleményeken nyugszik."

A "Mi a magyar?" végülis a magyar reformkonzervativizmus hattyúdala. Egészét áthatja az egzisztenciális szorongás és a rossz közérzet.

Cholnoky Győző

vissza