Kisebbségkutatás Szemle                                                                                                 8. évf. 1999. 1.szám

"Szent szíveden megpihenni hozzád szállok ,Istenem,
Híved voltam, nagy jutalmul szent nyugalmat adj nekem."

Barna Gábor: Parasztkántor-, kántor-népénekek. = Létünk. 1998.3-4. 167-176 p. + Borus Rózsa: Kántorok és kántorversek Topolyán. = u.o. 177-186 p.

1997 októberében hatodik alkalommal gyűltek össze a JMMT Kis Lajos Néprajzi Szakosztály tagjai Gunarason, hogy fölolvassák értekezéseiket a vallási néprajz körében. A tanulmányok Bácska és Bánát falusi és városi kántorainak munkásságával foglalkoztak, pontosabban Topolya, Bezdán, Doroszló, Kupuszina, Martonos, Tóthfalu, Zenta, Szaján, Oroszlámos, Muzsaly és Szabadka kántorainak tevékenységével.

A magyar néprajzkutatók keveset foglalkoztak eddig ezzel a területtel. Jung Károly hívta fel először a figyelmet a kántorok faluközösségben betöltött szerepére. Kriza Ildikó pedig a felsőnyéki halotti búcsúztatókról írt összefoglalójában műfaji illetve terminológiai kérdésekre kereste a választ. Kunt Ernő funkcionálisan értelmezte a kántorok búcsúztatóit. Bartha Elek a dél-gömöri, dél-szlovákiai példák alapján világította meg a műfaj sajátosságait és funkcionális kérdéseit. A halotti búcsúztatókra a műfaj végórájában figyeltek fel a néprajztudósok. A szóbeliség és az írásbeliség átmeneti műfajának tekintették a folkloristák a versben vagy prózában fennmaradt búcsúztatókat.

Nagy hagyománya van pedig a Bácskában és a Bánát vidékén a kántorkodásnak. Bár a folyóiratnak ez a tematikus száma 14 előadást közöl, hely szűkében mindössze kettőt ismertetünk bővebben.

Barna Gábor egy dél-alföldi kántordinasztiának a Mezey családnak a példáján vizsgálja a falusi kántoroknak egy- egy faluközösség életében betöltött szerepét. A Mezey család egyike a legkiterjedtebb 19.-20.századi kántorcsaládoknak. Leszármazottaik ma is élnek. Valamennyien az öreg Mezey Jánost, a dél-alföldi kántorkirályt tekintik ősüknek. Mezey János a kalocsai székesegyház énekese, kántora volt két és fél évig az 1830-as években. Innen került Óbecsére , ahol 1848-ig élt és dolgozott. A forradalom ellen fellázadt szerbek elől menekülve hányódott évekig , míg 1850-ben Kunszentmártonban a város kántorává választották. 1861-ben került csak vissza Óbecsére , ahol is 1880-ig, haláláig működött kántorként. 24 gyermeke közül 10 kántor lett.

A kántor a liturgikus szolgálat egyik fő szereplője volt. Feladatköre azonban az évszázadok során sokat változott és szorosan kapcsolódott az egyházi éneklés változásaival. A középkori liturgikus énekek kötött rendje, az egyszólamú latin gregorián énekek mellett létezett ugyan magyar nyelvű liturgikus ének, de az erős kötöttségek miatt csupán kiegészítő szerepe lehetett. Ebben a korban az egyházi zene szervezője, vezetője a kántor volt ugyan, de fő elfoglaltsága nem az orgonálás és az éneklés volt, hanem a liturgia lebonyolításának megszervezése, a gregorián ének tanítása, az utánpótlás nevelése, a kórus vezetése. Az általuk közvetített gregorián énekkultúra rajta hagyta a nyomát még a magyar népdalok dallamvilágán is. Ez a gyakorlat a 16. századig, nagyjából a reformáció magyarországi elterjedéséig élt.

A török pusztítás nyomán megszűntek azonban a jól működő káptalani és mezővárosi iskolák. A reformáció hangsúlyozottan az anyanyelvűséget képviselte amellett, hogy a liturgia is megváltozott. Ehhez társult még egy ezzel ellentétes európai folyamat, a polifon ének magas szintre jutása, amely fokozatosan szorította ki a gregoriánt.

Ekkor vált ketté a magyar egyházi zene is. A székesegyházakban, szerzetesi templomokban a kántorok helyét a zenész, zeneszerző karnagy - kántorok foglalták el és a polifon egyházi zene.

A legtöbb falusi és kisvárosi egyházi templomban a kántornak kellett helytállni a pap mellett és sokszor helyette is. A török hódoltság és a reformáció hatalmas katolikus paphiánya arra kényszerítette az egyházat, hogy licenciátusokat jelöljön ki, akik helyettesítik a papot. Ezt a szerepet töltötte be a falusi tanító is. Ezek a körülmények alakították ki a 17.-19. századi kántori munkakört. Énekgyakorlatukban csaknem egyeduralkodóvá vált az egyszólamú, sok versszakos olykor orgonával kísért népének a cantio. Kialakult az ún. csendes mise műfaja, amelyben a pap csendben mondta a szertartás szövegét latinul, a nép pedig cantiokat énekelt magyarul. Új népénekes ájtatossági formák is kialakultak ,a népvecsernyék és a nagyheti lamentáció.

A kántorok részben ápolták a régi értékes népi hagyományokat, részben pedig hódolva a kor divatjának átvették és népszerűsítették az új szerzeményeket vagy maguk is írtak hasonlókat.

A kántor munkaköre a 14. századtól bővült a vallási alapismeretek tanításával majd olvasás és írás oktatásával. Ez a szerepkör egészen a 18. századig tartott, amikor a kántor és a tanító funkciója kezdett szétválni és a kántornak megmaradt az énekelni tanítás és templomi , hangszeres liturgikus szolgálat. Így fokozottabban érvényesülhetett az újkori egyházzene alakulásában a kántorok énekgyűjtő énekszerző és énekkiadói szerepe.

Ez az állapot egészen a 20. század közepéig, az egyházi iskolák államosításáig megmaradt. A szerző az 1980-as évektől kereste és figyelte az un. Mezey-énekeket a szóbeliségben és a kéziratos vagy nyomtatott énekeskönyvekben. Monográfiát tervezett a Mezey-család népénekgyűjtő és -kiadó valamint énekszerző tevékenységéről. A Mezey család példáján sok fontos adalékot szolgáltat a vallásos élet szervező egyéniségeinek megismeréséhez. Megismerteti azokat az alkalmakat , a templomi vagy templomon kívüli közösségi vagy egyéni ájtatossági formákat, amelyeken ezeket az énekeket énekelték. A Mezey dinasztia által 1953-tól 1913-ig gyűjtött, írt, szerzett énekeskönyvek száma kilenc. Számos Mezey ének bekerült a századforduló sok katolikus énekeskönyvébe. Ezek között még ma is érdemes Mezey akrosztikonos ének után kutatni.

A kántorok és a hívők általában istentiszteleteken, miséken, litániákon vecsernyéken, búcsúban és főleg temetéseken találkoztak, de volt olyan kántor, is aki egyházi kórust, ünnepi dalárdát, színjátszó csoportot szervezett. A Mezey kántorok mind jó énekesek és orgonisták voltak. Igen népszerűek lettek az adventi és a karácsonyi énekeik , ezért a népi betlehemes játékokba is bekerültek. Mellettük sok Mária-ének is ismert volt, ezek jó része búcsús ének, más része Mária ünnepekhez kapcsolódik. Ugyancsak népszerűek voltak a halottas énekek. A Mezey énekek a 20. század egyházi énekreformjai miatt a templomi használatból néhány évtized alatt kiszorultak de a liturgián kívüli közösségi ájtatosság során mégis megmaradtak. Elterjedésüket az is segítette, hogy egy részük a múlt században megjelent Bartalisnál és Bucsánszkynál, a népszerű budapesti kiadóknál, énekes aprónyomtatványokban is.

Mivel a kántorok nemcsak a saját szerzeményeiket népszerűsítették, hanem a gyülekezet korábbi énekgyakorlatára, régebben kiadott énekeskönyvekre is építettek részben fenntartották a korábbi korok énekdivatját is. Ugyanakkor azonban alakítói is lehettek egy-egy kis közösség zenei ízlésének.

A Mezey család énekgyűjtői és énekszerzői tevékenysége is nagyjából e két tendencia közötti egyensúlyt mutatja.

Borus Rózsa előadásában a topolyai kántorok énekeskönyveit, kéziratos füzeteit elemezve tárja fel a korabeli falusi és kisvárosi vallásgyakorlatot. Az első adat 1767-ből való , Josephus Námesztovszkit említi , majd egy 1791-es vizitáció Emericus Dévait jelöli meg kántorként, akiről megtudjuk még, hogy kifogástalan erkölcsű 39 éves, nős, beszél magyarul, németül, szlávul és Vörösmartról érkezett. Valószínűleg Andrej István kántor lehetett annak a bizonyos Topolyai Krónikának a szerzője, mely a község történetét dolgozta fel 1808-tól 1811-ig. A Topolyán működő kántorok neveit és tevékenységét az 1800-as évek végétől lehet folyamatosan ismerni. A mai kántornővér Mária Nicefora őrzi a topolyai katolikus templom orgonája mellett az egykori kántorok kézzel írott vastag füzeteit. Részletesen megtalálható ebben a mise minden mozzanatának leírása, hogy mit mond a pap, mit a kántor. Található szöveg az év minden ünnepéről, szentekről, angyalokról, apostolokról. Olvashatók itt példabeszédek a tanulók számára, többnyire versben fogalmazva. Szabó László kántor 1888-ban keltezett füzeteiben különös figyelmet szentel Szűz Máriának. Szabó László feltehetően tanító is volt, mert szövegei sokszor nevelő célzatúak, s mivel lányokkal is foglalkozott, igen sok női szentet is felsorolt.

Figyelemre méltó még Pály Lajos nyolc kottafüzete, melyekről úgy tűnik, hogy a templomi énekkar dalárdája számára íródtak. A füzetekből ítélve Pály Lajos tehetséges zeneszerző is volt. A füzet miseénekeket és különböző ünnepekre írt dalokat is tartalmaz. Talált itt a szerző egy olyan betlehemes pásztorjátékot is, melynek egyes részleteivel a népköltési gyűjtései során is találkozott. Ezeket a füzeteket olvasva pontosan kirajzolódik a kántor szerepe. Nemcsak a misét kíséri és a dalárdát vezeti de komponál az énekkar számára, dalokat ír a misékre és a gyerekek számára keresztel, esket és temet. Érdekes, hogy bár rengeteg vasárnapi és ünnepi alkalmakra való egyházi ének mellet még egy aratási verset is lejegyzett a bácstopolyai római katolikus kántor, egyetlen halotti búcsúztatót sem hagyott a füzetben.

1933-tól 1951-ig Hoffmann Károly lett Topolya kántora. Kalocsán végzett mint kántortanító 1914-ben . Pály Lajoshoz méltó zenei képesítéssel rendelkezett igen szép, iskolázott, erős énekhanggal. Kitűnő verselő lévén mindenkit megríkatott a temetéseken. Az egyik füzetben gyermekeknek írt kórusművei találhatók. Több tehetséges topolyai gyereket oktatott zenére, akik között ma van zongora- és hegedűművész is. Kántorfüzeteit halála után fia a szabadkai kántornak, Cservenák Imrének adta át. Hoffmann kántori tisztét tanítványa Illés Jenő töltötte be 1951-től 1978-ig. Komoly könyvtára van ma is a kántori tevékenységről. Minden halotti búcsúztatót maga írt, és ezeket meg is őrizte számtalan vastag füzetben.

Mária Nicefora még azt is feljegyzi, hogy a haldokló gyónt vagy nem gyónt halála előtt. A halotti búcsúztatókat ő is gyűjti és őrzi.

Sajnos napjainkban sok településnek sem önálló papja, sem kántora nincsen. Ugyanaz az ember szolgál több településen is. A parasztkántorok szolgálatát is már csak az emlékezet őrzi. Napjainkban nem csupán ezeket a szövegeket lenne fontos összegyűjteni, hanem a hivatásosokét is , mert félő, hogy lassan feledésbe merülnek. Az 1997-ben Gunarason megtartott tanácskozásnak éppen az volt a célja, hogy emléket állítva az egykori kántoroknak, közelebbről is megismertessék közösségformáló tevékenységüket.

Cholnoky Olga

vissza