Kisebbségkutatás Szemle                                                                                                 8. évf. 1999. 1.szám

Statisztikai háború:
A macedón saláta elkészítésének hagyományos receptjei

Michailidis Iakovos D.: The War of Statistics: Traditional Recipes for the Preparation of
the Macedonian Salad= East European Quarterly, XXXII, vol. 1998. 1. no.

Az utóbbi időben a különböző nemzetközi szervezetek több jelentést tettek közzé a balkáni emberi jogi helyzetről. Ezeket elsősorban az 1975-ös Helsinki Záróokmány óta publikálták. A Szovjetunió összeomlása után a kisebbségi jogvédelem az egész világon az "új éra" egyik fő prioritásává lett, talán nem annyira humanitárius, mint inkább diplomáciai okokból. Mindenesetre ebben a vonatkozásban a nem kormányzati szervezetek (Minority Rights Group, Helsinki Watch), de még az USA Külügyminisztériumának a jelentései is kiemelkedő jelentőségűvé váltak. Világossá vált, hogy mai gyorsan változó világunkban a kisebbségekről szóló jelentések erőteljesen befolyásolják a közvéleményt és gyakran használják fel őket nemzetközi szinten a diplomáciai nyomásgykorlásnál.

A Balkán esetében ez az érdek nyilvánvalóban összefügg azzal a folyamatos diplomáciai válsággal, ami Jugoszlávia felbomlását követte. Az Athén és Szkopje között "Macedónia" nevéről folytatott vita Görögországot a jugoszláv válság részesévé tette és számos szervezet figyelmét felkeltette. Így a jelentéseik sokszor foglalkoznak Görögország szláv nyelvű népességével és annak történelmi múltjával. A kutató azonban megdöbben - írja szerzőnk, Michailidis, a Thesszaloniki Arisztotelész Egyetem tanára -, hogy e szláv népességre vonatkozó számadatok nem modern, hivatalos statisztikákra alapozódnak, hanem a régen alkalmazott statisztikai "játszmák" hagyományát elevenítik fel.

Szerzőnk megkísérli áttekinteni a létező statisztikákról meglévő jelenlegi balkáni és európai bibliográfiát és az újonnan talált levéltári anyagokat. Megpróbálja bemutatni, hogy a Macedóniára vonatkozó statisztikai elemzések alapvető problémája a 19. sz. végétől napjainkig nem a számokban rejlik, hanem a terminológiában (azaz a különböző népcsoportok megnevezésében); továbbá megkísérel korrigálni bizonyos adatokat, melyek különös politikai tartalmat nyertek: elsősorban az 1912-19 között görög Macedóniából Bulgáriába emigrált szláv nyelvű népességre vonatkozóan és a nyugat-trákiai szláv nyelvű közösség méretét illetően az 1920-as évek elején.

Általában azt fejti ki, hogy a Macedónia etnikai összetételére vonatkozó statisztikák mind megbízhatatlanok, mert mindig valamilyen diplomáciai cél elérésének eszközéül szolgáltak.

A görögországi szláv nyelvű népességre vonatkozó legszerényebb statisztikai adatok 40.000-re teszik e népesség számát, míg a legszélsőségesebbek 200.000-re. Ezt a hatalmas különbséget csak akkor érthetjük meg igazán, ha tekintetbe vesszük a balkáni háborúk időszakát és az azt követő időket. Az Oszmán Birodalom felbomlása idején a statisztikák jelentették Görögország, Bulgária és Szerbia számára a leghatásosabb fegyvert, hogy megvédjék "ősi nemzeti jogaikat".

A balkáni háborúk előtti időszakban minden statisztika részrehajló volt és kizárólag diplomáciai érdekeket szolgált. Vasil Kancov, a macedóniai bolgár elemi iskolák felügyelője az 1900-ban készített részletes statisztikájában tudatosan nevezett minden szlávul beszélőt bolgárnak, miközben a Hilmi Pasha, Macedónia főfelügyelője által szervezett népszámlálás jól tükrözi, hogy a Macedóniáért folytatott harc legzavarosabb időszakában, 1904-1905-ben a nemzeti hovatartozás az érdekek szerint változott.

Az első világháború idején két új statisztika uralta a diplomáciai színtért, melyek a görög, illetve a szláv történelmi és politikai megközelítésnek megfelelően. Az előzőt egy magas rangú görög külügyi alkalmazott készítette, aki azt állította, hogy a balkáni háborúk hajnalán 488.484 görög élt Görög-Macedóniában és csupán 115.909 szláv. Az utóbbi statisztika szerint, melyet egy szófiai egyetemi tanár készített, ugyanebben az időben 329.371 bolgár és csupán 236.755 görög élt e területen.

Első látásra áthidalhatatlannak tűnik a két statisztika közti különbség. Ám közelebbről szemügyre véve a dolgot, láthatjuk, hogy csupán szóhasználati különbségről van szó annak érdekében, hogy nemzeti ügyüket támogassák. A görög Colokotronis tudatosan csak azokat nevezte szlávoknak, akik megtértek a Bolgár Exarchátushoz a 20. sz. elején, és ezért a görög nemzet ellenségeinek tekintették őket. Azok tehát, akik megmaradtak az Ökumenikus Patriaichátus kebelén belül, bár szláv nyelven beszéltek, görögként lettek nyilvántartva. A szófiai Ivanoff ugyanakkor az anyanyelvet vette alapul, és a Balkán minden, valamely bolgár dialektust beszélő lakóját bolgárnak tekintett.

Mind a két módszer valóban csodálatos volt. A görög diplomata a görög érdekeket szolgálta, amikor úgymond a "nemzeti elkötelezettség" kritériuma alapján megkísérelt hasznot húzni abból, hogy sok szlávul beszélő tevékenyen részt vett a bolgárellenes harcban (1903-1912). Ugyanakkor Ivanoff a bolgár és a helyi szláv nyelvjárás közötti hasonlóságot használta ki. Statisztikája nem volt más, mint a bolgár irredentizmus egy változata, és a san stefanói béke (1878) által, Nagybulgária megteremtésére adott lehetőség akadémiai szintű alátámasztása.

A számok tekintetében a két statisztika nagyon is hasonló. Colokotronis szerint a bolgárok összesen 604.393-an vannak, míg Ivanoff szerint számuk 566.126. A kis különbség magyarázata az, hogy (a) öt év telt el a két statisztika között és (b) az a nehézség, hogy hozzá lehessen illeszteni az 1912 előtti statisztikát az új balkáni határokhoz.

Coloktronis és Ivanoff statisztikáira alapulnak a mai napig is a későbbi görög, ill. bolgár statisztikák. Formálisan Ivanoffot és Coloktronis az elemzők egy új nemzedéke váltotta fel a két világháború közötti időszakban. A legfontosabb képviselőjük Alexandros Pallis és Vladimir Rumenov volt, akiket az 1913 és 1930 közötti macedóniai lakosságcserék érdekelték leginkább. Abban az időben görögországi szláv nyelvű népesség vándorolt ki két alkalommal: (a) a görög hadsereg előrenyomulása idején a második balkáni háborúban és (b) az 1919. évi neuilly béke egy kitétele értelmében, mely kölcsönös és önkéntes görög, ill. bolgár lakosságcserét biztosított.

Pallis, aki a macedóniai menekültek segélyezéséért felelős köztisztviselő volt az 1910-es években, majd 1919 után a Görög-Bolgár Vegyesbizottság tagja, s mint ilyen felelős volt a lakosságcsere lebonyolításáért, azt állította, hogy 15.000 "voulgarizontes" távozott Kilki és Goumenissa körzetéből. Ezzel a kifejezéssel ő csak a szlávul beszélőkre utalt, akik korábban a Bolgár Exarchátushoz tartoztak. 1924-re már számuk 27.000-re nőtt, így csak 77.000 "voulgarizontes" maradt Macedóniában. 1929-ben Pallis a 77.000 fő "voulgarizontes"-t 82.000 fős "bolgárra" cserélte fel, valószínűleg azért, hogy egyezzen az 1928. évi népszámlálási adatokkal.

Pallis mégegyszer elkeresztelte ugyanezt a csoportot az 1940-es évek végén. Ekkor a "szlavofón" nevet adta nekik. Ez a látszólag ártatlan átnevezés, valójában szándékosságot takar. 1919-től kezdve a "szlavofón" kifejezést a görög nemzet iránt elkötelezett, szláv nyelvet beszélőkre alkalmazták. Következésképp azoknak a száma, akik a legkevésbé voltak nemzetileg elkötelezettek, vagyis akiket Pallis korábban "voulgarizontes"-nak vagy "bolgároknak" nevezett automatikusan alacsonyabb kellett, hogy legyen, mint 82.000.

Rumenov, aki szintén tagja volt a Vegyesbizottságnak azt állította, hogy 1913-1928 között 86.582 "bolgár" hagyta el Görögországot. Ezután kivonta ezt a számot 329.371-ből, azaz az 1912-ig Macedóniában élt "bolgár"-ok számából (Ivanoff adatai nyomán) és arra a következtetésre jutott, hogy a lakosságcsere befejeződése után Görög-Macedóniában nem kevesebb, mint 242.789 "bolgár" maradt.

Pallis és Rumenov megállapításai erősen befolyásolták a görög, ill. a szláv historiográfiát. Valójában két iskola született ennek nyomán. A görög iskola megtartotta a "szlavofón" kifjezést, és történelmi adatokkal kívánt megfelelni a háború utáni diplomáciai igényeknek. A szláv iskola némiképp különbözött ettől, miután Bulgária elvetette a Görög Macedónia iránt táplált érdeklődését. Az újonnan létrejött Macedón Szocialista Köztársaságban pedig az Ivanoff-féle macedóniai "bolgárok" elnevezést egyszerűen macedónra változtatták. Ebben áll csupán a bolgár és a macedón történészek írásai közötti különbség. Mind Ivanoff, mind Rumenov adatai érintetlenek maradtak a későbbiekben.

Az új köztársaságban azt állították, hogy 1930-ban a "macedónok" Görög-Macedóniában még mindig 260-280.000-en voltak. Ezt azért mondták, hogy állíthassák: miután szerintük 60-80.000 macedón elmenekült a kommunista országokba a görög polgárháborút követően, még mindig 200.000 "macedón kisebbségi " maradt Görögországban.

Az adatok ilyen labirintusában az európai diplomatáknak lehetetlen volt eligazodniuk. A Nemzetszövetség 1926-ban például fenntartás nélkül elfogadta a Pallis adatai szerinti görög álláspontot. Wilkinson professzor volt az első az 1950-es években, aki elkezdte a Macedóniára vonatkozó demográfiai adatok hitelességét kétségbe vonni és a rejtett politikai szándékot megvilágítani. Mégis manapság is a szláv iskola adatait használják legtöbben, valószínűleg tudatlanságból. Ezt a nézetet támogatja valamennyi NGO a Görög-Macedóniáról készített jelentéseiben az elmúlt négy évben.

Mindezek ellenére lehetséges egy pontosabb elemzést készíteni: ha összeadjuk a Colokotronis által megadott macedóniai szláv nyelvű, a Bolgár Exarchátushoz tartozók számát, azaz 115,909-et és Brancoff, a Bolgár Exarchátus titkárának számadatát a szláv nyelvű, az Ökumenikus Patriarchátushoz tartozókéval, azaz 145.936-tal, a végeredmény 260.000 lesz, mely 1905 körülre vonatkoztatható. Ezt az adatot támasztják alá a Macedónia első görög kormányzója által 1912-ben végeztetett nem hivatalos cenzus kiadatlan számadatai is. A következő lépés, hogy megbecsüljük a Görög-Macedóniát a balkáni háború idején elhagyó szlavofónok számát . A levéltári adatok 35-40.000-re teszik ezt a számot. Ezek szerint tehát feltételezhető, hogy összesen 220.000 szláv nyelvet beszélő volt Görög- Macedóniában az 1920-as években, melyet egy titkos görög külügyminisztériumi statisztika is alátámaszt a két világháború közti időből. Egy 1923-as, a macedón főkormányzó által végeztetett etnológiai felmérés és más hasonló hivatalos adatok alapján azt lehet mondani, hogy Görög-Macedóniában az 1920-as évek elején 215.567 szláv nyelvű lakos élt.

1925-ben, amikorra befejeződött a lakosságcsere, a trák és a macedón főkormányzók új statisztikát készíttettek, mely szerint a számuk 162.506-ra csökkent.

Trákiát 1920 májusában Görögországnak ítélték. Egy hónappal korábban a távozó nyugat-trákiai francia szövetséges parancsnokság felmérést készített, mely 1978-ban került csak napvilágra, és a görög nézetet támasztotta alá, miszerint 56.114 "görög" és 54.092 "bolgár" lakosa volt a területnek.

A francia hadsereg kivonulásával mintegy 32.000 szláv nyelvű lakos hagyta el Nyugat-Trákiát, de még mindig 22-24.000-en maradtak akkorra, amikor e területet Görögországhoz csatolták. 1923 folyamán azonban deportálások történtek, ezért félelemből elmenekült kb. 2500 lakos Bulgáriába. Az emigráció egyre intenzívebbé vált a neuilly békeszerződés életbe lépése után. A Nemzetszövetség adatai nem hagynak kétséget afelől, hogy 1925 végére Nyugat-Trákiát teljesen elhagyta a szláv nyelvű lakosság.

A fentiek tehát azt bizonyítják, hogy a számadatok nem mást, mint diplomáciai célt szolgáltak. Minden módszer közül a macedón kérdésben a legmeghatározóbb a szóhasználat megválasztása volt. Minden egyes megnevezés azt a kétségbeesett küzdelmet jelzi, hogy a balkáni államok nemzeti kisebbségeket vagy többségeket találjanak maguknak Macedóniában.

Nem meglepő, hogy a szláv-macedónok a jugoszláv tagköztársaságban 1944 után ugyanazt az utat járták be, mint görög és bolgár elődeik. Ám ahelyett, hogy hozzáadtak volna valamit a "macedón saláta" receptjéhez, ugyanazokat a hozzávalókat tálalták fel. Sajnos azután is, hogy a történészek tisztázták a macedón saláta bonyolult és mesterséges összetevőit, a Nemzetközi Szervezetek újra és újra ugyanazt a problémát feszegetik az elavult és többségükben hamis kifejezések és adatok használatával. Íly módon sajnos legitimizálják a történelemnek a modern diplomáciai és humanitárius szükségletek szerinti felhasználását.

Kincses Ágnes

vissza