Kisebbségkutatás Szemle                                                                                                 8. évf. 1999. 1.szám

Európa új rendje és Oroszország

König, H.: Russland und die Neuordnung Europas. = Osteuropa 48. Jg. 1998. 5.H. 467-484.p.

"Európa új rendje és Oroszország. A NATO és az Európai Unió aktái és a keleti bővítés jelentősége" - ez volt az Osteuropa folyóirat kétnapos konferenciájának témája (1997 november 6-7.). A témakörök között 44 kérdés szerepel. Ezeket azonban nem kötötte egymáshoz feszes logikai lánc és a résztvevők nem is merítették ki a téma kínálta lehetőségeket.

A NATO keleti bővítése Németország újraegyesítésével kezdődött. A korábbi pax sovietica drámai gyorsasággal és látványosan hullott széjjel, bár nem teljesen váratlanul. Maga mögött kaotikus állapotokat hagyott Közép- és Kelet-Európa országaiban is. Sem az egyik, sem a másik jelenség elemzésére a nyugati politológusok nem készültek fel. Hogy most már az egész Németország a NATO tagja lett, ez valójában a szervezet keleti irányú bővítésének megindulását jelentette.

Kezdetben a "terjeszkedés" helyett a "nyitás" lett a varázsszó, amelyet az az ígéret követett, miszerint az Odera-Neisse-határon túlra a NATO semmiképpen sem kíván terjeszkedni. A tényleges keleti bővítés gondolatát először az egykori Szovjetunió balti köztársaságai vetették fel, mivel az orosz birodalom megerősödése folytán veszélyeztetve érezték magukat. Wales´a lengyel elnök ekkor javasolta a NATO II. tervét, amely a balti államok mellett a kelet-európai államok részére kínált védelmi szövetséget (az időközben felbomlott Varsói Szerződés helyett). Az oroszok, de részben az amerikaiak is, veszedelmes nacionalista törekvéseket láttak ebben a hatalmi vákuumban, sőt az 1920-30-as évek nemzetközi konfliktusainak a veszélyét is felébredni látták benne.

De vajon egységes-e a "Nyugat", mi szavatolja a biztonságát, és mi veszélyezteti? És maga az Európa-fogalom Nyugat-Európára korlátozódik-e még mindig, vagy kiterjeszthető a balti országokra netán Ukrajnára? A NATO lassú és óvatos keleti bővítésében végül is Németország és az USA mindinkább egyetértett, míg Franciaország inkább a várakoztatás álláspontján volt. A bővítés első körében is csak három ország csatlakozásáról lehet szó (Csehország, Magyarország, Lengyelország), de a további bővítés egyelőre "teljességgel bizonytalan". A volt Szovjetunió katonai és gazdasági ereje azonban a térség országai szemében még mindig meghatározó tényező, amelyet nem szabad (és nem is célszerű) figyelmen kívül hagyni.

Az oroszok (némiképp érthetően) bizalmatlanul szemlélik a NATO-t és az Európai Uniót, benne az amerikaiak hatalmi eszközét látják. Maguk az Unió tagjai sem akarnak monolit tömbbé válni, ezért hangoztatják annyira nemzeti sajátosságaikat. Az oroszok egyelőre nem kívánnak egyelőre az Európai Unió tagjai lenni, ugyanakkor félnek a hermetikus vámhatároktól. A balti köztársaságok és (esetleg) Ukrajna belépésétől azonban nem zárkóznak el föltétlenül. Számukra ma még elégséges a partneri és kooperációs viszony, amely ugyan számos területre kiterjed, jelentős célzott támogatással jár, de nem igényel intézményes politikai elkötelezettséget.

A keleti bővítést valójában maga az Európai Unió sem kívánja, amelynek életszínvonalát, belső viszonyait eddig zömében a nyugat-európai országok alakították ki. A csatlakozásnak az egyes országok bel- és gazdaságpolitikájában szintén komoly feltételei vannak (például a még mindig túlnyomórészt államosított gazdaság magánkézbe kerülése), de megkönnyítené az integrációt az elvárásoknak a jelenleginél konkrétabb megfogalmazása is. Óvatosságra inti az Európai Uniót (például Oroszországgal kapcsolatban) a munkaerő szabad áramlásának megteremtése, a csatlakozni kívánókat pedig a várakoztatás mértékének bizonytalansága.

Új tagállam fölvétele az Európai Unióba rendkívül bonyolult művelet (egységes megszavazás, mintegy 40 ezer oldalnyi jogi és politikai föltétel-katalógus), Spanyolország és Portugália esetében hét évig tartott a folyamat, a most jelentkező országok esetében azonban még ennél is sokkal hosszabb lehet, mivel ezeknek az országoknak a társadalmi-gazdasági szerkezete teljességgel más. Ez a körülmény az EU struktúrájának a megváltozását is eredményezné, illetve ennek szükséges voltát feltételezné. A semleges országok közül Ausztria és Svédország a bővítést támogatja, Finnország és Luxemburg lakossága (a közvélemény-kutatások szerint) inkább fél a bővítéstől és ami vele járna: az életszínvonal csökkenéstől, az adóemeléstől.

Az EU-tagságra törekvő Lengyelországban politikai erők nemigen állnak szembe a csatlakozással, az ország mezőgazdasága azonban aligha versenyképes, sőt a katolikus egyházban is vannak a csatlakozásnak ellenzői. Csehország gazdasági mutatói általában megfelelőek az esetleges csatlakozáshoz, különösen a külkereskedelmi mérleg. A balti államok közül Észtország helyzete a legbiztatóbb, gazdasági-politikai mutatói hasonlóak Csehországéhoz, növekedési üteme még magasabb nála. A három balti ország közös csatlakozása azonban aligha reális perspektíva. Országaik etnikai összetételének kedvezőtlen alakulása az elmúlt fél évszázadban, a minimális védelmi erő és a védelem megteremtésének irrealitása meggondolásra készti az integrálódás nyugati híveit is.

Az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó országok között érezhető ugyanakkor idegenkedés is a NATO-val szemben, ami az amerikai atomfegyverekkel szemben érzett ellenszenvvel magyarázható. Különösen erős ez az érzés az oroszok és a beloruszok között, akik nagyhatalmi helyzetük megrendülését nagyrészt még ma is Gorbacsov hibájául róják fel. A félelem a csehekben is megvan, de más előjellel: ők Oroszország ismételt megerősödésétől félnek (40%-ban), illetve a németekkel szemben éreznek történelmi eredetű bizalmatlanságot (20%).

Az orosz politikai elit szinte teljes palettája a NATO keleti bővítésében Oroszország hatalmának a gyengítését látja, ezt választási programjaikban meg is fogalmazzák. A lakosság életszínvonala azonban egyre komolyabban igényli a külföldi segítséget. Az orosz közvélemény alakítók nyugatellenes hangulata nem hanyagolható el. A gazdaságban is kibontakozóban van egy bizonyos bojkott hangulat a nyugati termékekkel és partnerekkel szemben. A volt szövetséges országok számára a NATO elérhetőnek látszik, csak az oroszok érzik magukat belőle kirekesztettnek. A NATO-tagság egyébként nehezen átléphető határ volna az orosz politikai elit számára.

Az orosz gazdaság speciális helyzetét mutatja az az ajánlat is, hogy adósságaik fejében harci járműveket és berendezéseket (főként repülőgépeket lennének hajlandó szállítani). A NATO keleti bővítését Oroszországban - állítják nyugati szakértők - leginkább a hadsereg tisztjei üdvözlik, társadalmi presztízsük és anyagi helyzetük javulását várják tőle. Az orosz hadsereg radikális átalakítása elkerülhetetlen, a legvalószínűbb perspektíva bizonnyal a hivatásos katonaság. (Hasonló mértékű, teljes átalakítást 1918-ban Trockij hajtott végre a hadseregben.)

Oroszország, ha el is veszítette világhatalmi helyzetét, nagyhatalom maradt továbbra is. Mint katonai hatalom, mint gazdasági potenciál és mint stabilizáló erő egyaránt számottevő. Ugyanakkor integrálása rendkívül nehéz, mivel óriási kiterjedésű, keleti részén pedig olyan integrációs lehetőség áll mint Kína. Az orosz átalakulás visszafordíthatatlan, de továbbra is komoly érdekeltségek maradtak a központi irányítás során meggazdagodott fináncoligarchia és más gazdasági csoportok kezén. Az újgazdagság és az általános elszegényedés ellentéte komoly társadalmi robbanásveszéllyel fenyeget.

Átmeneti gyengesége ellenére az orosz gazdaságban nagy lehetőségek rejlenek. Elsősorban a nyersanyagbázisaira számíthat Oroszország - mint már annyiszor. A korábbi "sikerágazat", a fegyvergyártás ma már elavulóban van, hiszen még a szovjet időszakban fejlesztették ki kínálatát (elsősorban a harci repülőgépek avultak el a nemzetközi versenyben). Sikerre számíthat viszont a távközlésben, a nehéz-gépgyártásban és a világűrkutatásban. A világkereskedelemben azonban egyelőre elsősorban az energiára és az energiahordozókra támaszkodhat. Vajon megelégszik-e ezzel a szereppel Oroszország, s még inkább azzal, hogy a fejlett nyugati gazdaságok nukleáris szeméttelepe legyen?

Az orosz gazdaságban nagyon eltérő érdekcsoportok és termelési modellek élnek egymás mellett, erős még a sztálinista modell, de működik már a piacgazdaság is. A Szovjetunió helyén létrejött FÁK tagállamaiban erős a gazdasági érdekek nemzetközi érvényesítése, a nagyvállalatok és kartellek hálószerűen szövik be az egykori birodalom óriási térségét. A hatékonyság ugyanakkor katasztrofális, a bruttó nemzeti termelés 10%-a az amerikainak.

A külföld érdeklődése a Szovjetunió felbomlása után elsősorban Oroszország felé fordult, Ukrajna hosszabb időre elkerülte a figyelmét. Csak 1995-től erősödtek meg a kétoldalú gazdasági kapcsolatok. Ukrajna és Oroszország között a kapcsolatok alapja a kisebbségvédelmi szerződés, de egyes területek (pl. a Krím) hovatartozásáról is vita van a két ország között. Ukrajna lakossága mintegy felerészben a NATO-tagság híve, esetleges csatlakozásukat az oroszok nem fogadnák örömmel. Az ukránok új partnerséget alakítanak ki Grúziával és Azerbajdzsánnal, illetve Lengyelországgal és Romániával, az együttműködés első jele a tervezett Odessza-Gdansk-olajvezeték.

Az orosz "hazafiak" nehezen tudnak lemondani a birodalom nyugati részéről, amelyet a II. világháborúban vérrel szerzett jogos védelmi övezetnek éreznek. Ssokan ellenzik, hogy a NATO ezekre a területekre is kiterjessze befolyását. Ugyanakkor jelenleg sem ők, sem a hadsereg nincs olyan pozícióban, hogy érdemben szembeszálljon az integrációs békepolitikával. De vajon meddig tart ez az "erőtlen" erőhelyzet?

Komoly konfliktusveszélyt rejt magában az a körülmény, hogy a tagországok önállósodása következtében mintegy 25 millió orosz szakadt el az anyaországtól, és lett "külföldi orosz". őrájuk egy expanziós politika esetén mint "ötödik hadosztályra" vajon számíthat-e az orosz külpolitika? Az újonnan függetlenné vált országok viszont komoly etnikai ballasztot éreznek a volt szovjet rendszerrel lojális oroszokban, akiknek aránya Ukrajnában 22%, Kazahsztánban és Lettországban 35% fölött van.

Az oroszok egy része a "splendid isolation" álláspontján van, amíg az ország megerősödik, elfordulást sugallnak Európától. A történelem azonban ennek a szemléletnek a veszélyeire figyelmeztet, és mindenképpen a gyors, föltétlen és sokoldalú kapcsolatépítést sürgeti.

Lukáts János

vissza