Főoldal

Korunk 1934 Február.

A monopoliumok és a világgazdasági válság


V.

 


A jelenlegi világgazdasági válságot elsősorban felettébb egyenlőtlen fejlődése jellemzi. A különböző országokban különböző időpontban mindig más oldala lép élesen előtérbe a válságnak. A legfontosabbak ezek; közül a következők:

1. A válság nem a legmagasabban fejlett kapitalista országokban, hanem a mezőgazdálkodó országokban indult meg, amelyekben szinte észrevétlenül a krónikus mezőgazdasági válságból nőtt ki. A krónikus mezőgazdasági válság befolyása a jelenlegi gazdasági válságra s az egész válság alakulására oly nagymérvű, hogy egész röviden érintenünk kell.

A jelenlegi, több mint egy évtizede tartó mezőgazdasági válság egyik része a tőkés gazdálkodás általános válságának. A mezőgazdasági válságot ugyanazok a mozzanatok idézték elő, mint a tőkés gazdálkodás általános válságát. A társadalmi termelés és a magánkisajátitás közti ellenmondás a tőkés gazdálkodás általános válságában a tőkés társadalom termelő és fogyasztó ereje közti krónikusan éles ellenmondás irányába vezetett. Mig azonban az iparban ez az ellenmondás mindenekelőtt a termelési szervek nagyrészének állandó kihasználatlanságát és a krónikus tömegmunkanélküliséget eredményezte, addig a mezőgazdálkodásban az állandó túltermelési válság formájában jelentkezett.

Ez a különbség abban leli magyarázatát, hogy az iparban, ahol az erősen központosított termelést túlnyomóan a nagy monopóliumok űzik, a termelés messzemenő korlátozása következett be. A mezőgazdaságban, amely főleg szétszórt paraszti kisüzemekből áll, a termelés szervezett korlátozása a mezőgazdálkodó államok minden törekvése ellenére sem sikerült. Ellenére a válságnak a bevetett területek és az aratási mennyiség ugyanúgy, mint az állattenyésztés terjedelme, egyre növekedett. Fő okai ennek: a) az u.n. „fix” költségek szerepe, vagyis azoké a költségeké, amelyek a megművelt területek nagyságától függetlenek: a leltár amortizációja, kölcsön-kamatok, adók, igavonó állatok takarmánya stb. Amerikai számitások szerint ezek a költségek a termelés összköltségének 70 százalékát teszik. b) A paraszti családok munkaereje a válság óriási tömegmunkanélkülisége idején csak a saját üzemben használható ki. Ezért a termelés szervezett korlátozása a paraszti üzemekben keresztülvihetetlen. c) Ehhez járul, hogy a tengeren túli mezőgazdálkodás tőkés nagyüzemei a traktorok és combinek alkalmazásával s a munkabérek kíméletlen leszállitásával termelési költségeiket annyira letudták csökkenteni, hogy 1932-ig az alacsony gabonaárak mellett is még nyereséggel dolgoztak. Mindezen körülmények befolyása következtében a termelés emelkedése — világméretben — még a válság folyamán is tart s ellenére a mezőgazdasági termeivények rendszeres megsemmisítésének az eladatlan készletek egyre nagyobb mértékben szaporodnak.

A monopóliumok kétféle szempontból is hozzájárulnak a mezőgazdasági válság kiélezéséhez. Egyrészt, a munkabérek leszállításával még erősebben szűkítik a városi lakosság mezőgazdasági termeivényekre irányuló fogyasztási erejét: másrészt, mint a mezőgazdasági termeivények vásárlói, még lejjebb szorítják az árakat.

A mezőgazdasági válságnak a periódikus ipari válsággal való összeszövődöttsége ily módon kölcsönös kiéleződéshez vezetett: a városi lakosság csökkent fogyasztó ereje kiélezte a mezőgazdasági válságot; a parasztság csökkent vásárlóereje kiélezte az ipari válságot.

2. A világgazdasági válság nyilt kitörését tudvalevőleg a nagy amerikai börze-krach vezette be. A válság kitörését, ellentétben a legtöbb megelőző krízissel, nem követte a hitelválság nyílt kitörése. Ez utóbbi csak erős késéssel állt be.

A mai tőkés gazdálkodás erősen fejlett monopolisztikus jellegének a tőkés gazdálkodás általános válsága talaján az a következménye, hogy a válság előtti egyáltalán nem általános fellendülés nem vezetett a termelésben és a forgalomban a kölcsöntőke teljes kihasználásához. Minél erősebben uralkodnak a monopoliumok a termelésben, annál kevesebb a lehetősége a kisebb tőkének ahhoz, hogy a termelés körzetében közvetlenül felhasználást találjon. A monopóliumok a monopolisztikus árakat csak abban az esetben tudják fenntartani, ha a termelést megfelelő határok közt tartják. Ezért nem használhatják föl nagy profitjaikat a saját termelvényeik termelésének kiterjesztésére. Minél magasabb a monopóliumok fejlettsége, annál nehezebb a pénzformában ujonnan akkumulált tőke produktív befektetése. Ez a körülmény vezetett az utóbbi évtizedre oly jellemző kölcsöntőke feleslegre, ami azt a hatalmas bőrzespekulációt idézte föl, mely a prosperitás szakaszára oly jellemző. Hilferdingnek az a megállapítása, hogy a monopóliumok fejlődése a bőrzejáték jelentőségét korlátozza, feltétlenül helytelen: soha annyi tőkét nem vittek a bőrzére, soha annyi részvény árfolyamát nem hajszolták oly' esztelenül a magasba mint a válság előtt. Ha megvizsgáljuk a jelenlegi válság nagy bukásainak okait (Kreuger, Nordwolle, Fawag, Insull stb., stb.), úgy látjuk, hogy veszteségeik főoka a bőrzespekulációban, elsősorban a saját részvényeikkel való spekulálásban, amelyeknek az árfolyamesését óriási készpénzekkel próbálták megakadályozni!, keresendő.

A hitelválság megkésett kitörése az. óriási kölcsöntőkék meglétele mellett a nagybankoknak az iparral való szoros összenövésének tulajdonítható. A nagybankok, amelyeknek aktívái tulnyomóan a saját koncerneikhez tartozó iparvállalatok részvényeiben és hiteleiben voltak kihelyezve valamennyi segélyforrásaikat megfeszítették, hogy a nyilt hitelválság kitörését, amely számukra végzetes lehetett, volna, megakadályozzák. Ezt a törekvésüket támogatták a polgári konjunktura kutatók, akik a válságot rövid tartamúnak jelezték. A német Konjunktura Kutató Intézet pl. 1930 májusában, jó három és fél évvel ezelőtt tehát, a következőket írja: ,,A gazdasági tevékenység konjunkturális visszaesése a legközelebbi hónapokban lezárul s a stagnáció periódusába torkol.” Ugyanezen a véleményen volt valamennyi amerikai konjunktura kutató s Hoover egész, a válság leküzdésére irányuló rendszabályainak rendszere a rövid tartamú válság feltevésére épült.

A nagybankok törekvése, hogy segélyforrásaik megfeszítésével s a hitel kiterjesztésével a hitelválság nyilt kitörését megakadályozzák, hosszabb ideig sikerrel járt. Úgy tünt mintha tényleg sikerült volna a hitelválság kitörésének megakadályozása. Sorok irója is egy ideig tévesen elfogadta, hogy a nagybankoknak ez a törekvése sikerül. A válság belső dialektikája azonban oda vezetett, hogy minél hosszabb ideig tartóztatták fel mesterségesen a hitelválság kitörését, annál élesebb lett ez a kitörés s annál mélyebb az egész tőkés gazdálkodású rendszer megrendülése, mint ahogy ezt a német (1931) s az amerikai (1933) bank-krach és az infláció bizonyítja, amely már szinte minden országban, kivéve a nyugateurópai államok egy csoportját (az u. n. „aranyblokk”) bekövetkezett.

A jelenlegi tőkés gazdálkodás különösen erős monopolisztikus jellege a tőkés gazdálkodás egyetemes válságának alapján nagyon sokban hozzájárult a jelenlegi gazdasági válság meghosszabbitásához, kimélyitéséhez és kiélesítéséhez.


Vissza az oldal tetejére