Főoldal

Korunk 1934 Február.

Roosevelt munkakódexe


Sándor Pál

 


Az amerikai kapitalizmus válsága sokkal konkrétabban jelenik meg az emberek előtt mint az olaszé vagy a németé, ahol egyfelől a nyersanyag- és tőkehiányra, másfelől a vesztett háborúra és jóvátételi fizetésekre való utalással a problémát mellékvágányokra terelhetik. Amerikában , a fejlett kapitalizmus, a tőkebőség, a természeti kincsek és győztes háborúk hazájában a kapitalista termelőrend jutott válságba. Egyes „spekulánsak” és ügyetlen vagy korrupt államférfiak bünbakká avatása nem csalja meg a szemlélőt az ipar és mezőgazdaság általános válságát illetőleg. S e válságban a nagyipar problémája önként adódik: inflációval megpróbálni a befagyott termelést ismét megindítani, ,,valutadömpinggel” versenyképessé tenni az amerikai árút a világpiacon. Ez a „National Industrial Recovery Act” (NIRA) lényege: az a felfogás, hogy nem maga az infláció ténye okozta az eddigi ily irányú kísérletek meghiusulását, hanem az, hogy az infláció csinálói nem számoltak az infláció kisérő körülményeivel. Roosevelt és vezérkara a „brain trust” feladata tehát elsősorban is e kisérő jelenségek hatásának kiküszöbölése, visszafordítása, hogy azután az infláció motorja az ipar számára teljes mértékben érvényesüljön. E kisérő jelenségek egy része kevésbé érdekel bennünket jelen összefüggésben. A mezőgazdaságban legalább annyi előnyt, mint hátrányt jelent az infláció: a bekebelezett tartozások értéke csökken és ha az agrárolló tágul is, az ellensulyozható lesz az „Agricultural Adjustment Act”-tal, amely törvény megadóztatja a fogyasztókat a mezőgazdaság javára és amelynek értelmében magas árakkal és prémiumokkal jutalmazza az állam a — kevesebbet termelőt. A bankárok ellenállása sem lényeges: ezek kinnlevő követeléseinek értékcsökkenése szintén egyrészt kiegyenlítődik a betétek értékcsökkenésében, másrészt ugyancsak állami úton kárpótlást kaphatnak a veszteségekért. Az infláció legsulyosabb problémája: a munkásmozgalom. Hiszen nemcsak a bankároknak és farmereknek juttatott „állami” segítségek, a fogyasztók megterhelései érintik a munkásságot, hanem a közvetlenül az árak emelkedésével és a reálbérek csökkenésével az egész inflációs gazdálkodást a munkásság fizeti meg. A „mérsékelt”, „ellenőrzött” infláció (amelyet Roosevelték hirdetnek), ha sallangjaitól megfosztjuk, nem is áll másból, mint a profitráta emeléséből a fentemiitett módon a munkásság rovására. A munkásság természetesen ellenáll ezeknek a törekvéseknek, hiszen munkaereje regenerálásának fizikai lehetőségéről van szó, — s akár osztályöntudatos, akár társadalmilag fasizált, mint az amerikai munkásság zöme, kénytelen a munkásmozgalom spontán (géprombolás, bombavetés, direkt akció) vagy szervezett eszközeivel (sztrájk, felkelés) harcolni életlehetőségeiért. Az infláció eme hatásának eliminálása a Roosevelt-féle munkakódex célja. A munkakódex nem egységes, — minden egyes iparág külön alkotja meg kódexét, az illető iparág, azaz a munkáltatók, nem pedig a munkásság igényeinek és lehetőségeinek tekintetbevételével. (Burke!) A törvény első két pontja. a munkaidő csökkentését és a bérek megtartását, illetve.„egy bizonyos minimumig” való felemelését írja elő. A 4. pont mindezeket a „nagyiparral egyetértésben” akarja elérni. „Megköveteli, hogy a nagyipar munkásaival egyetértésben állapodjék meg az iparuk törvénykönyvében” — írja André Maurois (VI. levél, Ujság 1933. nov. 26.) Csak regisztráljuk, hogy a munkabér-minimum megállapítás, illetve a bérek névleges felemelése — legmagasabban 10—15 százalékos; emelés az árak 25—30 százalékos emelkedése mellett — tulajdonképpen leszállítás volt és hogy az egyes munkáltatói csoportok a legkülönfélébb eszközökkel igyekeznek máris kijátszani a kódexet (még a munkaidő bérkiegyenlitésnélküli csökkentését is): ezt éppúgy természetesnek kell tartamunk, mint a munkások kezdődő mozgalmait az infláció hatásának ellensulyozására, a pennsylvániai 100.000-es bányász, a newyorki 40.000-es ruhatisztitógyári, a pittsburgi és ohioi 20.000-es acélipari, stb. sztrájkokat, azt a tényt, hogy az Egyesült Államok Gyáripari Szövetségének kimutatása szerint 1933. első felében 339 sztrájk volt az amerikai iparban 2,4 millió munkanap veszteséggel, (Magyarország, 1933. október 28.), ___ mert hiszen a munkáltatóknak éppen az az érdekük az inflációval, hogy a munkabéreket leszállítsák, illetve, hogy általában a termelési költségeket csökkentsék s ezáltal a profitrátát növeljék. A kódex a megelőzésnek e módszerén kívül sokkal fontosabbat tartalmaz az emlitett 4. pontnál. Mert mit ér a megállapodás, ha nincs szankció, nincs az a munkásszervezet, amely garantálja, hogy a munkásság be is tartja a szervezete által kötött megállapodást. Ezért kell a munkásságnak „a kormány kívánságára” (Kenedi Sándor, az Est, 1933. szept. 6. Amerikai riport) szervezkednie, és mi sem természetesebb mint hogy az American Federation of Labour hű marad Gompers-i tradícióihoz és fenntartás nélkül engedelmeskedik e kívánságnak. ,,A szociálpolitikai célkitűzések állították a Munkás Szövetséget az újjáépítés támogatói soriába” — mondja ki az október 8-án ülésezett newyorki kongresszus (Népszava 1933. okt. 13.) és az, hogy „hivatalosan elismerték a munkásszervezetek munkaszerződési jogát”. Az AFL ezzel a csatlakozásával monopolizálja is a legális munkásmozgalmat (a múlt év 2 és félmilliós taglétszáma ez év szeptemberében elérte az 5 milliót), szállítja a szükséges szankciót és megakadályozza a munkásság akcióit. Ezzel, a szervezkedés és kollektív szerződés ismert fasiszta hypertrófiáival a Roosevelt törvény még nem lépte túl sem a Carta del Lavoro, sem a hitleri 25. pont körét. De az új benne van már az, alkalmazás gyakorlatában. Az amerikai tőkések között éppúgy vannak ellentétek, surlódások, versenybeli és felfogásbeli különbségek, mint a többi tőkéscsoportok között. S ha a Carta del Lavorot egyes kapitalisták jogkörét megszorító intézkedései miatt a polgárság osztályöntudatra ébresztése dokumentumának neveztük el, úgy Roosevelt intézkedéseit kétszeresen annak kell neveznünk. A Carta még csak elmélet, Roosevelt azonban gyakorlatilag is hozzálát ehhez a polgári osztályöntudat teremtéshez. Nem azzal, hogy Johnson tábornokot harcias szózatokra biztatja a kapitalisták ellen, akik nem akarják elfogadni a kódexet, hanem avval, hogy a munkásság szervezett és a kapitalisták újjáépítési programmja megvalósításába befogott erejét használja fel arra, hogy ez a polgári osztályöntudat valóságos és cselekvő legyen. Ford nem Roosevelt „nádpálcájától” ijedt meg, hanem attól, hogy detroiti sztrájkoló munkásai megrohanták a gyárépületeket, kifosztották az irodákat és az iratokat és levelezést máglyára rakva nyílt uccán elégették (nov. 1-i ujsághírek). Ugyanaznap „Ford értesítette a nemzeti autókereskedelmi kamarát, hogy elfogadja a munkakódexet és legrövidebb időn belül bevezeti a munkások kollektiv szerződési jogát valamennyi üzemében”. Hasonló jelenségeket tapasztalunk Newyorkban, Newyerseiben, Chicagóban (szept. 14.), ahol a munkások mozgalmait a AFL vezeti és a rendőrség, katonaság békén tűri: a sztrájk kitör, Roosevelt utána elfogadtatja a vonakodó kapitalistákkal a kódexet, majd kiáltványt ad ki a munkások számára („személyesen interveniál”) és a sztrájk megszűnik.

De ezzel az inflációs gazdálkodás csak negative van biztosítva. A kódex 3. pontja azonban kimondja, hogy „meg kell engedni az iparoknak egymás között való megállapodását”, — a Roosevelt diktátori hatalmát biztosító törvény 1. pontja pedig felhatalmazza, hogy ,,a köz érdekében teljes hatalommal irányíthassa és szabályozhassa az ipart és kereskedelmet”. Evvel a törvénnyel kapcsolatban hangzott el a Herald Tribune vészkiáltása az Egyesült Államok gazdaságának ,,szovjetizálásáról” és nevezték el az „agytröszt” munkáját “az intellektuális sztratoszféra akrobatikájának”. Maga Roosevelt nem is csinál titkot belőle, hogy valamiféle „tervgazdaságot” akar (L. Franklin D. Roosevelt: Looking forward) és az, hogy bizonyos körök a szovjet tervgazdaságával huznak párhuzamot, ez csak előnyére szolgál, hiszen a célja úgyis az, mint a fasizmusnak áltálában, hogy kapitalista ellenesnek látszó intézkedésekkel mentse a kapitalizmust. A Roosevelt-féle tervgazdálkodás azonban legfeljebb csak a nevében az és a neve is pusztán politikai célokat szolgál, ugyanazt, mint a szakszervezetek „elismerése”, a munkaidő „leszállítása” és a munkabér „felemelése”, — az altatás, eltérítés a válság, munkanélküliség hatása alatt osztályöntudatossá válni kezdő munkásságban illuzió keltés, hogy az amerikanizmus semmivel sem rosszabb mint a szovjetizmus és Roosevelt „terve” felér a Pjatiletkával. De ha közelebbről szemügyre vesszük ezt a tervet, akkor igazat kell adnunk egyik polgári bírálójának (Csécsey Imre: Demokrácia, vámvédelem, tervgazdaság. Századunk 1933. 6—7. ez,), hogy „terv egyelőre még nincs, csupán a tervszerüség elve van meg.” Viszont ily' körülmények között teljesen céljáttévesztett (ha ugyanis eltekintünk attól a bírálói mellékcéltól, hogy a fasizmust és bolsevizmust egy sikra helyezze és a liberális demokrata polgári állam mellett törjön lándzsát) felvetni a Roosevelt-i tervvel kapcsolatban a „kapitalista tervgazdaság” problémáját. Azt, hogy a kapitalizmus anarchikus termelésében is van bizonyos „tervszerüség” a monopolista stádiumban, már Engels 1891-ben megállapította: „Ha áttérnek a részvénytársaságokról a trösztökre, amelyek egész iparágakat irányítanak és monopolizálnak, itt már nemcsak a magántermelés szűnik meg, hanem a tervszerűtlenség is” (Erfurti programmkritika), — a tervszerűség azonban nem szünteti meg az anarchiát, hanem mint Jeszenszky Erik megjegyzi éppen ellenkezőleg: „amilyen mértékben növekedtek a kapitalizmus tervgazdasági elemei, amilyen mértékben előrehaladt a monopolizációs folyamat, olyan mértékben növekedett a kapitalizmus anarchiája is” (Szabad gazdasági rendszer vagy tervgazdaság, Korunk, 1933. IX.) És éppen erről a folyamatról van szó a roosevelti programban. (A „tervszerű gazdálkodás” és ,,tervgazdaság” fogalmainak tisztázása itt messze vezetne; ez a probléma viszonylag nagy irodalma ellenére, még megoldásra vár.) Az inflációra az amerikai finánctőkének nemcsak azért van szüksége, hogy „begyujtsa a motort”, az „irányított” inflációnak látni akarja az útját, sőt a végét is. Nem is akar ugyanoda visszajutni, ahonnan elindult, természetesen egy „konjunktura” profitjával gazdagabban, — hanem elérkezettnek látja az időt, helyesebben a válsága kényszeriti őt arra, hogy az eddigi kapitalista termelői automatizmust felváltassa a tudatos irányítással a gyorsított monopolizálódás, az erőteljes tőkekoncentráció felé. A bankzárlat után az 5000 banknak az eltűnése már magában véve is egy tekintélyes lépés a tőkekoncentráció utján. De ennél sokkal fontosabb a koncentráció és monopoltrösztösödés szempontjából az idézett törvény az iparoknak egymásközti megállapodását illetőleg. Nem más ez, mint az eddig csak formailag fennállott antitröszt törvény hatályonkivüli helyezése. Nem mintha ez a törvény valaha is akadályul szolgált volna a trösztösödésnek, hiszen éppen a kispolgárságnak és a reformista munkásságnak a törvény végrehajtásáért folytatott leghevesebb „küzdelmei” idején nőttek nagyra a trösztök és kartellek — de a monopoltőkének szüksége van a gyorsított koncentráció útján a valuta- és külkereskedelmi politika miatt az állam szankciójára, más oldalról pedig az állammal való nyilt összefonódása révén módjában van teljes fegyverzettel a középiparok, a kívülállók, a „függetlenek” ellen fordulni és azok megsemmisítésével a piacot, teljesen birtokába venni. A kívülálló iparokra már eddig is csapást mért a válság (a National City Bank Bulletinjének márciusi száma összeállítást közöli, mely szerint 840 vállalat 16 milliárd dollár alaptőkével az 1932. évben 15 millió netto veszteséget mutat ki), a konjunkturában eszközölt befektetések a kapacitás ki nem használása révén veszendőbe mentek, a külföldi követelések befagytak és sok más körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy — a legnagyobbakat, a finánctőkét kivéve; — elerőtlenedve és akkumulációképtelenül várják lassu felbomlásukat vagy a finánctőke által való felszívódásukat. A finánctőkének soha nem volt alkalmasabb, de viszont szükségesebb pillanata sem ahhoz, hogy tiszta helyzetet teremtsen a maga számára és birtokába vegye nyiltan és fenntartás nélkül, az eddigi demokrata sallangoktól megtisztítva az államot. És hogy ez a tranzakció ne keltsen ellenállást, hogy e tranzakció alá tömegbázist teremtsen, a tételt egyszerüen megfordítja és ahelyett, hogy bepillantást engedne abba a fejlődésbe, [amelynek során az állam most már közvetlenül a finánctőke végrehajtó szerve lesz, úgy tünteti fel, mintha az állam mint mindenki fölött álló szuverén hatalom vénné birtokába a tőkét és „államkapitalizmust”, „tervgazdaságot'' csinálna. A monopoltőkének ujabb térhódítása, a függetlenek konkurrenciájának a megsemmisítése így a kispolgári és reformista mun-kástömegek tapsai, sőt aktiv támogatása mellett megy végbe. Roosevelt munkakódexe evvel betöltötte hivatását: A kívülállók leverése után a monopoltőkének lehetősége nyílik rá, hogy a termelést „a szükséghez mérten” redukálja és az árakat „racionálisan” felemelje, — s ezzel biztosítsa magának a válságban is a profitot és termelőeszközeivel előkészüljön „jobb időkre”, amelyek eljövetelében nemcsak maguk a trösztök, hanem a munkakódexek által fasizált kispolgári és munkástömegek is még mindig erősen hisznek.

 

 

Vissza az oldal tetejére