FĹ‘oldal

Korunk 1933 Március

Ami a mai magyar irodalomból...


Gaál Gábor

 


Ami a mai magyar irodalomból (nagyon kevés írója kivételével): hiányzik — napjaink életösszefüggéseinek magasfokú életességgel és tipizálással való megragadása az idő leghaladottabb eszméinek vonalán, az olvasó belső meggyőzése céljából, ezt adja az a német anthológia, (30 neue ErzĂähler des neuen Deutschland) amelyre a Korunk mostani száma három. szemelvénnyel s a mi sorainkon kivül még egy másik közleménynyel is (A német valóság. Fábry Zoltán 251. ol.) próbálja felhívni a figyelmet. A Korunk jelen számában közölt három elbeszélés kétségtelenül nem a leghatásosabb darabjai az anthológiának, de mindhárom jellemző arra, hogy az új német írók az életvalóság hű ábrázolásának munkaterületén a szép-ábrázolatok puszta kelletésénél mennyire tovább vivő formálási lehetőségekre akadtak. Az első közölt novella — E. Hauptmann Vendég-gyülölség-e — nagyon igénytelen irás, mint irásmű, de az ellátottak körébe kerülő ellátatlan ábrázolásával olyan szociális megismerést közöl, — a művészi kifejezés fokán — mely egész mai életszakaszunk értelmére jellemző. Ábrázolja, hogy a mi életrendszerünkben — minden jóakarat ellenére — mint van a vendégbarátság helyén vendéggyülölség a gazdasági ellentétek nyomán fakadó osztályellentétek következtében. S a másik közölt novella — W. Schirmeier: 15. sor, 203. hely — ugyancsak egy szociális megismerést fejez ki, de már egy magasabb síkon, amikor a mai életrend (előbbi) általánosabb összefüggéseit meghaladva a mai életrend legkórosabb segmentumába, a proletár életsors összefüggéseibe nyúl s egy tűdőbajos munkás haláltusáján keresztül a sivár proletársors kiküszöbölendő, de egyelőre kiküszöböletlen értelmére mutat. Az olvasót ennél a második novellánál sem az „ötlet” és a „megírás” kápráztatja. Ebben is tárgyilagos ábrázolás vetíti a szociális megismerést. Ez a két novella azonban — más és más jelentéssel — még mindig csak a mai életösszefüggések egy-egy exisztenciáját ábrázolja. A harmadik — O. M. Graf novellája — mindakettőt meghaladja s az embert mint a történelmi változások alanyát, a polgárháborúk német emberét adja. A szociális megismerés itt sem marad el. A szociális megismerés azonban itt már a konkrét, valóságos osztályösszecsapásra vonatkozik: persze ismét a művészet eszközeivel, ha ezek az eszközök puritánok is. Ez a három mai életösszefüggés formálás természetesen elenyészően kevés abból a formálási lehetőségből, amelynek a száma végtelen. (Az anthológia minden egyes darabja is más és más szociális megismerést tartalmaz.) S mint emiitettük az anthológiából mi nem a legfontosabb darabokat mutattuk be, hanem a legprimĂärebbeket s a mai magyar irodalomból még az ilyen kikerülhetetlenül nyilvánvaló szociális megismeréseket szuggeráló darabok is általában hiányzanak. Az ilyen irodalmat magyarul ma csak a Korunk pártfogolja s ezért évek munkájának elégtétele ennek a német anthológiának a válogató principiumaira hivatkozni. „...Nem az a véleményünk” — mondja Wieland Herzfelde, az anthológia összeállítója — „hogy az indirekt odamondás művészibb, mint a direkt. Ez a temperamentum kérdése, A módszernél fontosabb a perspektíva.” S ezekben a szociális megismeréseket közlő elbeszélésekben ez a perspektiva az, ami megkülönbözteti őket minden más irodalmi „irány” termékeitől. Az osztályellentét, a proletársors s az osztályharcát vivó ember ténye valószínűleg fabulativ formába oldható máskép is mintahogy ezt a bemutatott irók tették. Ez a három tény nemcsak minden lehetséges művészi szubjektivitáson keresztül, hanem bármelyik létező világnézet vonaláról is megragadható s bármelyikről elképzelhető „művészi” megcsinálású darab. Az olyan megragadás azonban” mely a művészi megcsináláson kivül meggyőző erővel is szolgál csak az irásnak az alatt a perspektívája alatt lehetséges, ahonnan ezek az írók dolgoznak. A mai magyar irodalom általánossága ezeket a tényeket, híven pszichológiai literárizmusához egy önkényes és „egyéni” élet és társadalom szemlélet irányulásaiból bontaná ki s ezzel a valóságnak hamis — belső meggyőzésnélküli — ábrázolatát adná, Irodalmunkból, kivéve a Korunk elbeszélőit, mint pl. Nagy Lajos, Nagy István, Sellyei József, Veres Péter, Dömötör Teréz, Morvay Gyula, Szilágyi András stb. (lévén a mai magyar irodalom derékhada polgári,) hiányzik az irodalmi idealizmust és szubjektivizmust meghaladó szocialista realizmus ama természetessége, melynek ez a német anthológia — a mai orosz irodalmon kivül — a legtudatosabb jelentkezése. Nálunk még mindig fennakadnak a „naturalizmus”-on, s a „tendenciá”-n s nem akarják látni, hogy ezek az írók (úgy a németek mint a magyarok) azért hatnak naturalistáknak, mert nem hajlandók az „igazság” és a „művészi” szétválasztására, lóvén kizárólagos szándékuk, hogy az olvasó reagáljon arra, amit kortársi kötelességből (kikerülhetetlenül intencionálni tartoznak a belső meggyőződésnek ama minden szépkáprázaton felüli mozzanatában, amit sokan változtatásnak neveznek. A magyar irodalom ez őreinek regresszív nem értésében nagyon sok olvasó is osztozik. A Korunk sokszor kapott szemrehányást szépirodalmi darabjaiért olvasóitól, amért azok meghaladták az „érdekes” és a „vonzóan jól” megírt irodalmiságot. Holott nekünk is, — (szögezzük le most utólag e német anthológia megjelenésekor, hisz az anthológia írói, mint pl. Ludwig Tureck, Friedrich Wolf, Ernst GlĂäser, Ernst Ottwalt, Theodor Plivier és mások a Korunk legutolsó évfolyamaiban mind jelentkeztek irásakkal s kritikai rovatunkban állandóan hangoztattuk ezeket az elveket) nem az irodalmi megirás milyensége volt az első a válogatáskor, hanem mi is azt (kérdeztük: van-e a szépirodalmi darabban — a művészet eszközeivel kihozott — annyi belső igazság és meggyőző erő, mely az „olvasóban felkelteni vagy elmélyíteni képes a világ megváltoztatásához való akaratot,” Ha volt akkor mi is eltekintettünk a stilisztikai gyöngeségektől, de mi sem „tekintettünk el a gondolatiaktól” Természetesen a gondolatok helyességének igen sok a kritériuma, a szocialista realizmus perspektívája alatt azonban csak egyetlenegy: az életvalóság tendenciája, mely ma is az, hogy az élet változni akar. Minden felszámolására vár... Ezek a német írók (és a magyarok is), ha a temperamentum és a módszer tekintetében a legtarkábban is különböznek egyástól, valamenynyien ennek az élettendenciának az írói. Valamennyiben közös a valóságfelfogás, a szinte társadalomtudományi verifikáción keresztül vitt életmegragadás azonossága. Közös bennük”, hogy nem a pszichológiai, hanem a szociológiai lényt ábrázolják, nem a csupasz existenciát, hanem az egész valóságával együtt létezőt (a coexistenciát), nem a biológiai-pszichológiai szerkezetében, hanem a valóság erőterében mozgó embert. Ennek az irodalomnak az eszményét Engels fogalmazta meg akkor, amikor azt irta, hogy az: „a tudatos történeti tartalom legnagyobb ideológiai mélységeinek a cselekmény shakespearei életelevenségével és gazdagságával való egybeolvasztása”. — Az irodalom új foka ez. Eddig az irodalom csak a képzelgés utópiáiból élt. Minden hanyatló osztály irodalma ide esik vissza. Csak az élethajnalát élő osztály mer valóságával őszintén szembe nézni. (Kolozsvár)


 


Vissza az oldal tetejére