FĹ‘oldal

Korunk 1933 Január

Az irodalom fasisztája


Szõke Pál

 


Az utóbbi időben nem egy fiatalabb magyar irónak agyában felmerült egy elejétől végéig saját maga irta szemlének a terve, de aztán anyagi vagy egyéb okok folytán felhagytak vele. Elégedetlen, disszidens elemek voltak ezek, egy sereg külön véleménnyel, amikben jobbára becsvágyuk játszotta a főszerepet, nem tűrve a polgári irodalmi orgánumok habarcsának, egyre vérszegényebb mondanivalóinak szomszédságát.


Németh László. fiatal pesti kritikus az egyetlen, aki ezt a tervet megvalósította Tanu című, kéthavonként megjelenő publikációjával.


A Tanu a helyét nem találó fiatal magyar értelmiségnek ugyanazon táborában vert élénkebb visszhangot, mint Szabó Dezsőnek egykori Élet és Irodalom sorozata, bár ennél jóval intellektuálisabb a jellege, s ezért szűkebb körhöz is szól, mint Szabó D. vulgárisabb, de egyben zseniálisabb eszközökkel» a magyar középosztály ideológiáját mentési szándékból ostromló eszmefuttatásai. N. L. a már szkeptikusabb s a polgárilag kiműveltebb olvasóknak ír, mint amilyenek a huszas évek, számukra értelmetlen forradalmaktól puhított, egyesületekbe verődő süvölvényei voltak.


N. L. eddigi kritikai irásai nem jelentettek uj szemszöget, csak kiszélesített látkört és uj, kihegyezettebb elménckedést. Mintegy tájleirások voltak ezek, a pszihológia és esztétika új műszereivel eszközölve, a természettudományok analógiáival és műszavaival több diemeniziójúvá tűzdelve, A Tanuban is először mesteri halandzsának tűnik a stilus, amíg a gondolatok magvára rátalálunk, de aztán kibontakozik egy jól felpakolt, görög-latin irodalmat és legujabb külföldi irodalmi szenzációkat ismerő kommentátor, aki bizva kifejező képességének differenciáltságában egyszerűen olvasmányai közben szerzett élmé-nyeiről számol be az olvasónak. Nem annyira kitisztult meglátásai, mint inkább mondanivalói vannak, amik zsufoltan tolulnak ajkára s ezért személyes szükséglete a publikálás.


Megnyugtató és lelkesítő jelenség a Tanu a hagyományos kulturkomplexumról már-már leváló fiatalabb magyar értelmiség bizonytalanabb felének. A Tanu a régibe vetett reményt élesztgeti, a köldökzsinórokat reparálja s örök elixirbe márt hőjüket kisugárzott múzeumi lényeket. Tovább komplikálja stílusában azt, ami sok mindent megért idegzetét még rezgésbe tudja hozni; zenei, kórbonctani és felsőbb matematikai kifejezések állnak a rendelkezésére, s inkább színez velük, mint épit, inkább elképeszt, mint világosít.


Az újszerűnek, az olvashatónak ideges keresése szegődteti N. L.-t ugy Prousthoz, mint Aristophaneshez. Mindakettőben összekötő szivárványokat keres a mai társadalom keresztmetszetének színegyvelegére, mig a társadalmi változások művészi reflektálódásai egyáltalán nem érdeklik. A mélyből feltörő osztályerőkkel szemben bizonyos arisztokratikus rezignáció a magatartása s előszeretettel keresi fel azt a kevés „nivós” gondolkodót, aki a mai változásokban elsősorban szellemi válságot lát. Igy pl. Ortega y Gasse-t, s reménykedését, mint zászlót lobogtatja meg Ortega eszméin át, hogy „az európai műveltség végveszélye összeveri s a tömegek fölé dobja a lappangó, de értékes elitet; Európa túl teszi magát fojtogató nemzeti kényszerképzetein, egy új nemesség új munkává forrasztja össze s méltó programot ad a világnak”.


Kell-e jövendő térfoglalásához reményt adóbb, szabad portyázásait igazolóbb álláspont fiatal magyar értelmiségünknek, mint ez a dolgokat fejük tetejére állitó ideálizmus? Még úgy is, ha Ortega után N. L. kénytelen azt is megállapítani, hogy amennyiben ennek az elitnek győzelme nem sikerül, akkor csak a kommunizmus jöhet, ami „az élet megszükitését, a legszebb lehetőségek feladását jelenti (!), de egy alacsonyabb szinten mégis stabilizál.” Mert ne gondoljuk, hogy ebből N. L. bizonyos eszmei konkluziókat vonna le. Nem, — őnála a gondolatközlésben képességek terjedelmesebbek, mint a koncepcióbeliek, s a kíváncsiság erősebb a kiút-keresésnél. A formai eredmények jobban érdeklik, mint a tartalmiak s a „zseniális kísérletezések” mellett tesz vallomást a szépirodalomban is. Az irodalom fasisztája ő (tudjuk, hogy Marinetti milyen jó atmoszférára talált Mussolini árnyékában), akit a fantasztikum és a mesterségbeli virtuózkodás ringat örömbe, mert hitet ébreszt önmaga iránt. Füzetének egyik utolsó mondata: „Játék: talán nem. is egv nagy szellem játéka, de játéknak páratlan.” Mellékes, hogy melyik műről írta. a legjobban jellemzi M. L. felfogását.


Ebből a magatartásból ered pl. az is, hogy élénken tiltakozik a pesti könyvtermelés legtöbb sikert arató regényei ellen s a kiállítások gyors látogatójára emlékeztető beszámolójában litterális gunnyal emlékezik meg az Athaeneum-sorozat iróiról, akiket „a könyvkapitalizmus számunkra engedélyezett.” Mind ez ne ejtsen tévedésbe felőle! Végeredményben csak a kiválasztás eredményét kifogásolja és egy kicsit a módszert, hisz a leghőbb vágya lenne, ha a legfrissebb taktikával szanálni tudná az irodalmi tradíciót.


Nem, nem renegátja ő a polgári irodalomnak, hiszen még csak egységes szemléletet sem mutat föl a füzeten át. Kaleidoszkopszerűen nyugtalan érdeklődése bárhova kalandoztatja, sehol sem merészkedik nyilt szakításig s a szerepét goethei modorban éli „az igazság”, vagy Kék Madár-szerűen „a szépség” földönfutójaként. Tulajdonképpen a feldolgozás méretei és technikájának csillogása azok, amik lelkesedést keltenek iránta a kor elaprózott s. a versenyben vágyaitól kényszerűen elmaradó fiatal magyar intellektueljeiben és nem az eszmék átütő ereje, amit hiába keresünk nála. (Bukarest)


 


Vissza az oldal tetejére