FĹ‘oldal

Korunk 1932 December

Nagy Lajos


Bányay László

 


A nagy tömegek számára legkönnyebben az irásmüvészet közelíthető meg. Éppen ezért valamennyi művészet közül egyiknek sincs annyira szüksége arra, hogy az öncélúság gyermekkorát túlélje, mint ennek. Ezt a megállapítást — ha közhelynek is tetszik — azért kell még most is hangsulyozni, mert a magyar irodalomban még mindig dicséretes kivételt képez az a néhány író, aki a l´art pour l´art helyett egyéni meglátásait és ítéleteit be tudja, vagy azt is mondhatjuk, be meri vallani. Ezzel körülbelül meg is jelöltem Nagy Lajos helyét a magyar irásművészetben; rámutattam írásainak lényegére” sőt válságaira is. Mert Nagy Lajos könyveit nem lehet „kiolvasni”, nem elég intelligensen elolvasni és megérteni, — több kell ezekhez. Szembe kell nézni velük s be kell vallani nekik, hogy igen, ezek vagyunk és ez vagyok én is! Bedig Nagy Lajos nem a szigorú tanitó bácsi, aki megfelelő számú körmösök kiosztásával veri belénk a leckét, sem nem uccai bombamerénylő, aki a páni félelem lázában csikar ki tőlünk ígéretet, hogy másszor nem teszünk ilyet, hanem szemlélődő ember, aki póznélküli gondolatait közli olyan művészi egyszerűséggel, amilyennel csak az igazi művész, a ma embere utálkozhat és csodálkozhat.


Pár napja hagyta el a sajtót Nagy Lajos legújabb novellás könyve, az Uccai baleset. A könyv külsejében is elődjének vallja a Bérház-at, amelytől fejlődésben is „csak” azt a különbséget adja, amit azóta a gazdasági élet mutat az ellenkező irányban. Amilyen képzeleten túli mélypontot is meghaladt ez, úgy találja már kevésnek az iró a valóságok kellő érzékeltetésére az egyes embereket és hozza elénk az embert azzal a művészi fogással, hogy az egyes típusokat a fogalmaikat fedő névvel jelöli. Ezzel az egy embert szinte szimbólikusan kiragadja a rögzített események tér és időbeli vonatkozásaiból és egy negyedik dimenzióban beszélteti és eselekedteti olyan valóságosan, amilyenné általáno-sodtak mai problémáink, az egész életünk. Például a könyv cimét viselő első novella első sora: „Kövérember a Paradicsom-uccai palotájában, a dolgozó szobában ült.” Természetes, hogy Kövérember birtoka csak Kövérföldön lehet, hogy a lánya kisasszony, akinek Szépember udvarol. Az is természetes, hogy ami kor Kövéremberrel és családjával az Operába száguldó autó elüt egy Szegény asszonyt (“ő volt azon a napon a legszegényebb. Horpadt a képe, néhány hatos mindössze a tépettszájú zsebében, otthon a két gyermek, az ura a kocsmában...”), az uccai baleset mint nehéz kő locscsan az ucca életárjába, amely a látó szemek előtt kigyürűzi hullámait a külvárosig, — a pompás autótól a nyomorúságig. Hogy aztán — amikor elsimultak a hullámfodrok — borzalmas) unalommal, megszokottsággal follyon tovább az élet. — ugyanígy a többi novella: a gróf, aki „kéjgyönyörrel” ölné meg azt, aki gőgjének az önérzetét szegezi; a színigazgató, aki Raszkolnyikovból operettgrófot irat, mert „a közönség szórakozni akar”; polgáremberek, akiket hercegek közelsége még a közönyükből is kiforgat, stb. stb. föl egészem addig a kérdésig: ki ezekért a felelős?! Természetesen nem így szószerint kimondva, hanem Nagy Lajos keserű, gunyos szájából kiált a vád: „közteherviselés” Le és föl mindenki tud hivatkozni parancsra, rendeletre, kényszerűségre, szívességre s kiderül, hogy senki nem tesz és nem tehet önállóan semmit. Közteherviselés (az utolsó novella cime), igen, viselje a terhét és vádját ennek a tragédia sorozatnak, ennek a rabszijra fűzöttségnek mindenki: az egész társadalom! Ne merjen szólni, látni senki ebben a gyászos menetben, ahol áruló őr lehet a másik, — de lehetek én is, ha a bőröm, a kenyerem úgy kívánja! Ezt művész Magyarországon még nem mondta ki, főként ilyen és ennyire művészi eszközökkel, a stilusnak, a szerkezetnek, egy kilenc novellából álló kötetnek ilyen szerves egységében. Tulnő ez minden politikán, faji, felekezeti, osztály elfogultságon (amivel Nagy Lajost szivesen vádolják), mikor az igazságról, a mindenki számára megtörhető kenyérről van szó! Nagy Lajos, az őszinte ember, a szatirikus iró kell a mai életünk nyugtalanságának teljességéül, az emberszeretetben növekvő magunk éhbéres leckeadójául.


Bármennyire nehéz volna is a novellás kötetből egyre is, mint a „legjobbra” rámutatni, mégis ki kell emelni a hatodik novellát: „1919 május hó”. Sok elfogultsággal lehetne hozzáfogni ennek az elolvasásához, ha az első öt, az iró egész egyénisége, beállitottsága nem garantálná jó előre a tárgyilagosságot. Ez. a novella győzelem az iró saját egyénisége fölött, győzelem a tolla fölött, mert az nem enged szóhoz jutni egyetlen érzelmes egyéni hangot sem, emez pedig kíméletlen következetességgel semerre nem tétovázva fut a művészi cél felé. Eseményben ez egy „dermesztő, gunyos mosolyt” jelent a jól ápolt, a maga zökkenő nélküli életében biztonságosan élő polgárság gyávasága feletti. De nem itéletszerűen és nem igazságtalanul jeleníti meg ezt az iró, akinek a tollán a hetvenkedő Petur megmarad dacos urnak a vörös parancsnokkal szemben is, míg a vörösőrt egy pohár bor eltéríti kötelességétől. — Ez az eseménysorozatból álló novella az, amiről mondani is csak annyit lehet: a legtisztább írásművészei.


Ha az átlaggal mérnénk fel Nagy Lajost, akkor szemére vethetnénk, hogy hihetetlenül sötét, vigasztalan képet nyujt és sehol egy parányi reményt sem csillogtat meg. Szerintem ez a „Raszkolnyikov Budapesten” (harmadik novella) mintájára azt jelentené, hogy a „közönség remélni akar”... Ebben az esetben pedig az iró nemcsak az egyéniségétől távolodna el, hanem a valóságtól is, amelyet olyan tökéletesen és ismétlem — művészi eszközökkel ad. Egyébként is rajtunk áll, hogy pld. a vörösőr előtt elbukó nagy urban kinek a győzelmét lássuk. A novellák alakjai magukban hordják sorsukat, mint mi magunk. A felismerés, a megdöbbenés lehetősége adva van, ha kényelmetlen is. A világ így is biztosan halad a maga utján. Hogy merre? Amerre ez a könyv mutat. Mert ezek az irások nem egyszerű tükörképei a polgárságnak (nézd, milyen barommá hiztál a munkások izmain), a proletáriátusnak (nézd, milyen félelmetes ragadozóvá aljasitott a nyomoruságod), hanem élő cselekedetek, maga a tett, amely a közöny palotájának kapuját döngető kalapácsot forgatja, amely sikoltó, nemes pengét kovácsol a harcosok éhes hüvelyébe!... (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére