FĹ‘oldal

Korunk 1932 December

Tizenöt év Szovjet-Oroszország


Louis Fischer

 


Louis Fischer amerikai ujságiró, mint amerikai polgári lapok, elsősorban a Nation tudósítója, hosszu évek óta él a mai Oroszországban. Alábbi cikkét a berlini Das Tagebuch november 5.-i számából vettük.


 


A világot könnyebb volt tiz, nap alatt megrázni, mint 15 év alatt átalakítani. A világ többi részeinél gazdasági, politikai, szociális és kulturális értelemben jobb Oroszország építésének a feladata még nem nyert befejezést. Csak az alap lefektetése történt meg. Azoknak, akik a nagy épület minden egyes téglájának és minden egyes kanál vakolatának örvendenék, szomoruan kell látniok mindenfele a mult elszórt törmelékeit, melyek a felépítő munka utjában állnak. Oroszország a jövőjét építi, mielőtt a multját megsemmisítette volna.


Az, hogy ez az elmaradt nemzet az. első szociálista forradalmat megélte, se nem ellenmondás, se nem véletlen. Az orosz nemzet visszamaradt volt, mert gyönge volt a: polgársága, — nagyon is gyönge ahhoz, hogy a forradalom erőinek ellentálljon. Visszamaradt volt, mert gazdaságának bázisa agrárfeudális, politikájának bázisa pedig keleti-abszolitisztikus volt, mindakettő túl érett és túl roskatag ahhoz, hogy megvédelmezhesse magát.


Ha az orosz polgárság elég erős, vagy okos lett volna, hogy a tömegeket felkelésükkor a cár és a feudális urak ellen vezesse, akkor még most is hatalmon lehetne. Ám ezt a szerepet a bolsevista: avant garde által vezetett proletáriátus vette át. Átvette miután Kerenski megkísérelte — sikertelenül. Ezért van ma Szovjet állam.


Másrészt Oroszország visszamaradottsága bizonyos értelemben viszont alapja a Szovjet létezésének. A visszamaradottság ugyan a Szovjet számos pillanatnyi nehézségeinek forrása; a bolsevikiek vállalkoztak arra, hogy egy alacsony kulturfokon álló néppel valósítsák meg a legmagasabb szociális formákat. Ez, azonban talán csak részben nehézség; mert épp ez a nemzet romlatlan, friss és tele fizikai energiával, amely azoknak a nélkülözéseknek az elviselésére képesiti, amiket ma a Szovjet-polgártól megkövetelnek s még mindig nagy entuziázmusra és hitre van tartaléka. Az emberanyag, amivel a forradalom készült jó és rossz. Rossz — ha kulturát, technikát és tapasztallatot kívánnak tőle; de pompás, ha a szituáció azt kívánja, hogy egy darab cipő pertlivel és — ígéretekből éljen.


Az ígéret vezérfonala a bolseviki forradalom történetének. A Szovjet-uralom első hónapjai sokak szemében talány. 1917 novemberében a forradalom kihúzta a lővészárkokból a háború-fáradt katonákat. A „béke” még átütőbb erejű jelszó volt, mint a „föld” és a „kenyér”. S 1918 márciusában a kommunisták visszaküldték őket a lővészárkokba. És ők mentek százezierszám, később meg millió és millióan s három évig állták a sarat, hogy a külföldi és az orosz ellenforradalmárokat visszaverjék. Mi történt november és március között? A munkások és parasztok odahaza voltak s egy új szabadság és egy új világ igéretét vették.


A világháború és a polgárháború közti rövid szünet a tömegeket olyan szent tüzzel töltötte el, amely még soká tartott azután, hogy 1921-ben a béke helyreállott. Az intervenciók ideje igen sok orosz számára élete legpompásabb szakasza volt. Az. irodalom még mindig az intervenció korából meriti heroikus kalandjai anyagát. A polgárháború adta lelkesedés titka mindenekelőtt abban a magával ragadó tudatban állt, hogy a bolsevikiek forrdalma végül most megadja a lehetőséget annak a társadalmi rendnek a felépítésére, amelyről egy életen keresztül álmodoztak,


Moszkva megverte külföldi ellenfeleit, jólehet az egész világ egyesült ellene. A bolsevikiek megsemmisítették vagy számüzték a kapitalistákat, a nemességet és minden más kizsákmányolót. A szegény parasztok elvették a földmágnások birtokait és üldözőbe vették a zsiros parasztokat. Mi mást követelhettek még a munkások és a muzsikok? Mindez, a munkásoknak és a parasztoknak s a kommunistáknak, akik az előbbieket vezették, a határtalan erő érzését adta s a hadi-kommunizmus, amely 1917-től 1921-ig tartott, még csak erősítette ezt az érzést. Az állam az egész nációt a rációra állította be. Minden kereskedelmet elnyomtak, a termést a falvakban rekvirálták. Kizárólagosan az, állam uralkodott. Tekintélye azonban a harc és a kényszer mellett, annak a boldogabb jövőnek a kilátásán nyugodott, amit az embereknek adott. Nagyon sok bolseviki azt hitte, hogy ez már az igazi szociálizmus s amikor azután 1921-ben az új gazdasági politika (Nep) a magángazdálkodást és a kereskedelem szabadságát bizonyos fokig bevezette, egyes párttagok morogtak s pár a csalódás következtében öngyilkos lett.


1917 és 1921 között a bolsevikiek messzemenően abból a hitelből éltek, amit a nemzet a forradalomnak nyujtott. A hadi kommunizmus semmiféle tekintetben nem volt jó kommunizmus. Háborús segítség volt. Az ország gazdasági strukturáját a feje tetejére állította. S mégis, — még ma is vannak kommunisták, akik erre a korszakra a forradalom aranykoraként tekintenek vissza. Vágyódnak vissza azokra az időkre, amikor szigorú uralmukat semmiféle törvény, semmiféle gazdasági meggondolás nem befolyásolta. A mai fiatal kommunisták, akik ennek a korszaknak sem az ijedelmeit, sem az örömeit nem ismerték, módszereikben e kort különöskép utánozzák. A Szovjet uralomnak ez még mindig egyik legsulyosabb baja s az 1932 juliusában kiadott rendelet a „forradalmi törvényességről”, mely az alárendelt helyek forradalmi törvénynélkülisége ellen irányul — ugyanily mértékben irányulhatna különböző központi tekintélyek önkénye ellen is — áldásnak tekinthető, ha tényleg kiirtja a hadi kommunizmus pszichológiai maradványait s hatékony gazdasági demokráciát teremt. Szerencsétlenségre az állam a forradalom első négy éve alatt, annyira el volt foglalva fegyverest ellenfelei legyőzésével és oly idealisztikusan gondolt egy jobb emberiség megteremtésére, hogy néha az emberről megfeledkeziett. Ezeknek az éveknek az öröksége részben még máig is meg van.


A nemzet 1921 körül követelni kezdte azoknak az ígéreteknek a beváltását, amiket Lenin tett. A paraszt fölkelések és a kronstadti fölkelés erre vezethető vissza. Erre vezethető vissza a Nep. Hivatalosan a Nep még meg van, de már csak lappangva, mióta 1929-ben bevezetődött az első ötéves terv és a tömeges kollektivizálás. Fénye ténylegesen már 1927-ben elhalványult s 1928-ban már csak gyengén volt látható.


A hét Nep-év hét zsíros év. A Nep bukása óta az évek soványabbak s 1932 a legsoványabb 1923 óta. Ám nemzetforradalmi szempontból tekintve, tíz évvel ezelőtt visszafejlődőben volt az ország, most pedig gyorsan tör előre.


A Nep-periódus abban az értelemben volt „zsíros”, hogy a fogyasztók ellátását állandóan javította. Miután a rettentő Volga-melletti éhínség, az 1921-beli éhség fojtogató szorítása kissé engedett, látható jólét terjedt el az országban. Ennek ellenére 1922-ben egy bolseviki vezető, aki különben később trockista lett, még azt mondhatta nekem, hogy amennyiben a legközelebbi években nem lép fel a szociális forradalom Európában, Oroszországnak olyan fajta munkás-köztársasággá kell átalakulnia, mint Ausztrália. A világforradalom akkoriban nagyobb sullyal esett latba, mint most, mert Oroszországban kevesebbet tettek akkor a szociálista gazdaság érdekében, mint ma. A Nep-korszakban az események iránya azt mutatta, hogy a szocializmus egyetlen egy országban nem építhető fel. 1924 körül a forradalmi szellem és a forradalmi politika meglehetősen alacsony volt Oroszországban. Ugyanebben az évben talán ép´ ezért ismerte el de jure Európa a Szovjet-Uniót.


Pár héttel ezelőtt figyeltem a. Lenin-mauzoleum előtt a ki-, be-menő tömeget. Egy öreg paraszt asszony sírva jött ki. Hozzá léptem. „Ha élne” — mormolta — „több igazság volna.” Nagyon sokan gondolkoznak így, viszont az öreg parasztasszony, valószinüleg öntudatlanul az 1924—25-beli „jó” napokra gondolt, amikor a falu gazdagabb és önállóbb lett. A földbérlet és a bérmunka, — jólehet alkotmányellenes és lényeg szerint bolsevistaellenes valamik, — széltéber-hosszában el volt terjedve. 1925-ben fogalmazta meg Bucharin felfoghatatlan megértetlenséggel a Szovjet rezsim forradalmi karakterét megőrző szükségességekkel szemben a „gazdagodjatok” jelszót s dobta a parasztok közé, akik már-már valóra váltották. A parasztság erősítette az orosz gazdaság kapitalista szektorát: és sürítette ezáltal a forradalom politikai veszélyeit. A magánkereskedők, illetve Nep-emberek új és nagy osztálya, ellenére a könyörtelen megadóztatásnak és a kíméletlen üldöztetésnek, gazdagodott és természetes szövetségese volt a parasztságnak. Együttesen képesek voltak egy, ha passzív is, de érezhető nyomást gyakorolni az államra, amely odáig ment, hogy Sokolnikov a külkereskedelmi monopólium lazitásáért szállhatott síkra, jóléhet ez; a „parancsnoki pont” a legfontosabb garanciáját képezi az iparosításnak és a. szocializálásnak.


Az ipar a Nep-évek alatt figyelemreméltó előhaladást tett. Eredményei támogatták az államot és gátolták a magánkapitalista tendenciák növését. A gazdaság tervszerűsítése azonban még a gyerek cipőiben járt s a felépítés mérve csekély volt az ötéves tervhez, viszonyitva. A munkások száma nőtt; félreeső területek iparosodtak. Egészben véve azonban s különösen az 1929 óta láthatóvá lett lehetőségek megvilágításából nézve, hiányzott a tempó és a lendítő erő.


A Nep még a kommunistákra s minden bizonnyal a lakosság többi részére is destruáló befolyást gyakorolt. A „Rács” cimű színdarab s „A három pár selyem harisnya” cimű regény s más irodalmi alkotások ebből az. időből tükrözik ártalmas hatását. 1924-ben jelentette ki Trockij, hogy „a parasztokat proletár vezetés alatt szándékozzuk a szocializmusra vezetni”... az „ut” azonban, tette hozzá „igen, igen hosszú. Húsz, harminc, ötven évig tart” becsülte fel — „míg vége lesz.” Ezeket egy irodalmi vita alkalmával mondotta, amikor azt a felfogását fejtette ki, hogy Oroszországban nem teremthető proletár irodalom addig, mig Oroszország nem lesz tökéletesen szocialista állam. Mély értelmű megjegyzés, mely azonban, mint Trockij számos megállapítása azt a forradalmi pesszimizmust és tűnő bizalmat reflektálja, amely jellemző a Szovjet-vezetésben való aktiv részvételének utolsó hét évére, a Nep éveire, az individuális jólét növekvő éveire s a rapid forradalmi demobilizációra. Lenin 1924 januárjában bekövetkezett halála” amikor ez a Nep szellem épp kristályosodni kezdett, meggyorsította a folyamatot. Leninben a bolsevikok egy szokatlan jelentőségű embert veszitettek. A kommunista párton belül harcok keletkeztek, amelyek egy néhány Szovjet intézkedésre még ma is kihatnak s pár évre meghatározták a Kreml politikáját és gyakran emésztették.


A Szovjet történelem nagy része 1924-től máig s különösen 1927 és 1931 között csak annak a harcnak alapján érthető, amit Sztalin először Trockijval, azután pedig a Rykow, Bucharin és Tomski vezetése alatt álló jobboldali ellenzékkel vívott. Ha ezt a konfliktust csak személyi harcnak vesszük a hatalomért, úgy ez évek minden eseménye lepecsételt könyv marad. Most azonban, amikor az ütközet füstje pár felhőcske kivételével már elhuzódott, egész bizonyosan mondható, hogy roppant nagy történelmi erők vitték a két versengő kommunista frakciót abba a halálos harcba, amely öt évig dult Oroszországban. Ugy gondolom, Trockijt az a félelem hajtotta, hogy a forradalmi haladás lassusága a forradalom biztonságát veszélyezteti. Riadót vert. Figyelmeztetett a paraszt veszedelemre. Nagyobb mérvű és gyorsabb indusztrializálás nélkül — állapította meg, — elpusztul a forradalom, ha a Szovjet-rendszer fenn is marad. Szava felkorbácsolta a pártot; kritikája cselekvésre ingerelt. Nagy szolgálatot tett ezzel a forradalomnak; s ha a bolsevikiek ismét.visszanyerik, az objektiv történeti ítélet-alkotás képességét, cselekedetének jelentőségét el fogják ismerni. Trockijnak a Szovjet-rendszer karakterét aláásni készülő befolyásokra figyelmeztető felszólítását meghallotta Stalin. Stalin megtette, amit Trockij szándékozott tenni, de nem úgy tette, ahogy Trockij akarta. A beavatatlan, aki e között a kettő között nem tud disztingválni, állandóan arra a felfogásra hajlik, hogy Stalin meglopta Trockij programját. Nem, bár Stalin kurzusa egy ideig követte azt az utat. amit Trockij ajánlott. Az első fontos elágazásnál azonban élesen letért balra, valami teljesen ismeretlen utra, amely Trockij térképén a legjobb esetben pár halvány ceruzavonással volt csak jelezve. Ez az ut vezetett a kollektiv falu felé. A mezőgazdaság kollektiválása Stalin legnagyobb adaléka a Szovjet forradalomhoz. Minden bolseviki hitt a mezőgazdaság kollektivizálásában, Trockij azonnal-programjában azonban sohasem játszott szerepet, nem mert Trockij nem gondolt volna rá, hanem a „husz, harminc, ötven” év miatt, amelyre felfogása szerint szükség van mig a szocializmus a falugazdálkodást meghódítja. Ez a perspektíva sem. volt Trockij számára véletlen. Alapvető része volt ez a „permanens forradalomról” vallott filozófiájának. Trockij, dogmájához híven, ragaszkodott ahhoz, hogy Oroszország, különösen az orosz parasztság csak; a világforradalom után lehet szocialista. Stalin diametrálisan ellenkező szempontot képviselt s a kollektivizálással, kísérelte meg bebizonyítani, hogy Trockijnak nincs igaza.


Természetesen a felfogások közti ily nagy szakadék a konfliktust messze túl viszi a személyi mozzanatokon. Egyáltalán nem természetellenes, hogy Stalin, és Trockij harcoltak egymással. Jóval 1917 előtt Trockij időnként együtt dolgozott külföldön a bolsevikiekkel. Trockij azonban sohasem volt bolseviki. Egy ideig menseviki volt. Nagyon sokszor Lenin legélesebb kritikáját hivta ki s az emigrációban mindakettő elkeseredetten harcolt egymással. Trockij csak 1917 juliusában: állt a bolsevikiek közé. Az erre következő tiz év alatt nem egyszer vezekelt azelőtti bolsevizmus-elleni harcaiért. Az olyan ember azonban, mint Trockij, már nem változtatja meg tökéletesen az ideológiáját. Még Lenin életében kitünt és sokszorosan manifesztálódott ez Stalinnal való kontroverziájában.


A Stalin-Trockij harc talán a legdramatikusabb a Szovjet történetében, a legdramatikusabb és a legtragikusabb. A pártban nem volt hely két ily domináló & a maguk nemében szinte hasonló erejű személyiségeknek. Az egyiknek menni kellett. Ám. Trockij és Lenin között avagy Stalin és Lenin között rivalitás sohasem volt lehetséges. Stalin azonban mindig gyülölte Trockijt. A polgárháború alatt elkeseredett ellenségekként viselkedtek s Lenin egész tapintatára volt szükség annak a megakadályozására, hogy egymás torkának ne ugorjanak. Trockij a kevésbé intellektuális Stalint valószinüleg megvetette. A bolsevikiek is emberek és nem képesek mindig a személytelenség megőrzésére. E két nagy ember közötti küzdelemben volt tehát személyi momentum is. A lényeges ellentét azonban sokkal több volt ennél.


Azt a gyors tempót, ami 1929 óta minden bolsevista gazdasági tevékenységet jellemez más, mélyebb tényezők magyarázzák. Az 1929-ben megindított új politika minden a Nep óta heverő energiát és lelkesedést felszabadított. A kommunisták érezték, hogy a falu szociálizálása és a város indusztrializálása képezik a forradalom igazi tartalmát, amiért október történt. A házak és az uccák ordították ezt a fülembe, amikor 1930 januárjában, négy havi távollét után visszatértem. Közömbös, hogy az előretörés nehézségeket hozott magával, amik Stalint 1930 márciusában hires cikkének a megírására kényszeritették, („a siker a. fejébe száll az embernek”) minek következtében a kolektivizálás módszere és tempója enyhült. Fontos az a tény, hogy az ötéves terv és a kollektivizálás szabaddá tette azoknak a feladatoknak elvégzésére az utat, amelyekért a történelem a hatalomra vívta a bolsevikieket: az orosz kapitalizmus tökéletes lerombolása, a város és falu közti ellentétek leépítése, egy fél ázsiai nép gyors elnyugatositása, az életstandard emelése s egy gazdaságilag kevésbé függő, katonailag megtámadhatatlan U.S.S.E. megteremtése. Héroszok és istenek feladatai ezek és a bolsevikiek vad szenvedelemmel rontottak neki a küzdelemnek. Az egyéni és társadalmi vitalitás kimeríthetetlen tömegei kerültek felszínre. A vezetők és követői elnéztek a személyi szükségletek és az általános nehézségek fölött. Nagyon is el voltak foglalva ahhoz, hogy a tévedéseket kijavítsák vagy megálljanak a tévedések megállapítására. Senki se számolta az áldozatot; csak a vívmányokat regisztrálták.


Volt — és van is eredmény. Az „ötéves terv” négy éve tényleg bámulatos előhaladást hozott. Az egész nemzet erejének koncentrálása egy centrális célra csak a háborús Németország, Franciaország és Anglia viselkedésével hasonlítható össze, mindenesetre azzal a különbséggel, ami az orosz eljárást egyedülivé teszi: Oroszország a háborús idők erőfeszítésével egy új fizikai és szociális élet felépítésének pozitív feladatán dolgozik. Az ország képe szószerint a felismerhetetlenségig megváltozott. Ez áll Moszkvára száz és száz újonnan asztfaltozott terével és uccáival, ezer és ezer új villanylámpájával, új külvárosaival, épületeivel s a perifériákon levő új gyárak koszorújával a ugyanez áll a kisebb és kevésbé fontos településekre. A steppéken, a vadonban és a pusztaságban új városok keletkeztek — nemcsak itt-ott egy pár, hanem legalább ötven, ötvenezertől kétszázezerig terjedő lakossal — valamennyi a legutolsó négy évben, mind kapcsolatban valamely, a természeti kincsek kiaknázására létesült ipari teleppel. A villany energiatelepek százai, köztük pár olyan gigászi méretű, mint a Dnjeprostroi töltik meg lassan élettel Lenin formuláját: „elektromosság plusz Szovjet-hatalom a szocializmus.” A kiépített országutak nélküli Oroszország, a taligás muzsik Oroszországa ma makadam, országutakkal rendelkezik s 65.000 személy és teher autója van az 1927-es év 18.000 autójával szemben. A vasutat elektrifikálják, új vasuti vonalakat építenek; megkezdték a moszkvai földalatti villamos építését; a kaukázusi petróleum exportját két új csővezeték könnyíti meg: a Moszkva-Volga közti csatorna földmunkálatainak nekiláttak; az országot légi járatok hálózzák be; a pusztaságból és a tundrákból óriási területeket hódítottak meg. Szovjetoroszország tömegesen gyártja azokat a legkülönbözőbb készítményeket, amiket azelőtt sohasem állított elő: traktorok, combinesok, mesterséges kaucsuk, Diesel-motorok, 50.000 kilovattos turbinák, telefon alkatrészek, villamos bányagépek, új petróleum finomítók, repülőgépek, autók, emelő daruk, motorbiciklik, villamos forrasztó aparátusok és sok száz típusu más gépek. Ellenére az újonnan épült gyárak rendkívüli számának, 1931-beli nagy szükségletének fedezésére Oroszország csak 14.7 százalékban importált 1913-beli kis szükségletének 58.6 százalékával szemben. Egyszóval: Oroszország gazdasági függetlensége lépést tart az ipari termeléssel. A konjunktúra kutató intézet megállapítása szerint Oroszország 1931-beli ipari termelésének százalék száma 301.7 az 1913 év ipari termelésével szemben.


Első izben jut Oroszország alumíniumhoz, magnéziumhoz, quare termékekhez, jódhoz, hamuzsirhoz és sok más értékes ásványhoz. A geológiai vizsgálatok végtelen láncolata, amely máris gazdag telepek fölfedezéséhez vezetett a jövőben is gyors eredményeket garantál a kémia terén.


A rest, feudális Oroszország életre kelt. A Szovjet-falu sziluettjén az égnek már nem a gazdag templom tornya szökik, amelynek árnyékában parasztok mocskos kis kalibái huzódnak meg, hanem gabona elevátorok és silók. A kollektívák disznó hizlalókat, csűröket és pajtákat építenek. A villamosság megtalálta az utat a legeldugottabb falvakhoz, ugyanígy a rádió és az ujság is. Oroszországnak megjött „az érzéke a géphez”, a fa periódusából gyorsan megy át a vas, az acél, a beton és a motor korszakába.


Ez az egész épités benyomásteli, magával ragadó élmény. De mibe kerül ez? A befektetés, a költségek túl magasak, — állt azoknak a jobboldaliaknak a programjában főhelyen, akiket Rykov, Bucharin és Toms ki vezettek. Ezek beakarták váltani az adott ígéreteket. Stalin azonban érezte, hogy az állam ebben az esetben elveszíti a grandiózus terv folytatásának lehetőségét. A mérsékeltek ezt válaszolták: „mi tudunk várni.” A paradox emellett az, hogy a jobboldali oppozíció a költségeket még növelte. Hogy Rykovot legyőzze, a párt élesítette a konfliktusát a mérnökökkel és a speciálistákkal, akik Rykov szövetségesei voltak. A nem válogatós eszközök igazságtalansága elkeserítette a technikai intelligenciát az állammal szemben. Azok a perek, amelyek 1929—1930-ban a mérnökök ezreit ragadták ki a produktiv munkából és dugták börtönbe, sok hónappal hosszabbították meg az ötéves tervet. (A külföldi speciálistáknak nem szakterületeiken való helyes felhasználásának ma ugyanez a hatása). Ennek ellenére az a törekvés, hogy a jobboldaliak bölcs, „lassan előre” taktikáját megcáfolják a pártot egyre gyorsabb iparosítási tempóra ösztökélte. Ugyanez az eredménye volt a váratlan természeti és emberi tartalékok felfedezésének és fejlődésének, mely elsőizben került napfényre az adott források intenzív kihasználása révén az orosz történelemben.


A jobboldal tiltakozott továbbá a kulákok gazdaságellenes rendszabályokkal való megsemmisitése ellen. Ugy tünik előttem, hogy ebben a tekintetben igazuk volt. Mert ha a Prawda még ma is panaszkodni kénytelen a kulákoknak a kolchozokra való befolyására, ugy nyilvánvaló, hogy még Stalin messzemenő módszerei sem irtották ki ezt a bajt. Az olyan bajt különben, mely több millió emberből áll, különben sera lehet tömeges kiirtással gyógyítani s méginkább nem, ha minden szezon a Szovjetek bizonyos. adminisztratív tévedései s a konkrét szituáció folytán új kulákokat tenyészt. Másrészt a jobboldaliak kulákok melletti állásfoglalása jórészt a gyors kollektivizálás, elleni oppoziciójukból s mindenekelőtt Bucharin „gazdagodjatok”-programjából ered. Ha a parasztok, mint magánvállalkozók meggazdagodhattak volna, úgy a kulákok széles osztálya keletkezik, amely nagyobb termésének megfelelően cserélt volna be árút s mert a Szovjet-állam nem lett volna abban a helyzetben, hogy ezt az árú mennyiséget szállítsa nekik, úgy ellenállhatatlan nyomást gyakoroltak volna a bolsevikiekre ezeknek a fogyasztási javaknak import utján való beszerzéséhez, ami olyan körülmény, mely abban az időben az iparosodást ha nem akadályozta, de meglassította volna. Azonkívül ez a középparasztság politikai felbátorodását jelentette volna, amelyiknek nem érdeke a Szovjet-állam szocializálási törekvése. A kompromisszum, amit Rykov, Bucharin és Tomski követeltek, a bolsevizmus összeomlását jelentette volna. Stalin 1930-ban győzött, mert a párt többsége tisztában volt efelől a veszedelem, felől. Ebben a tekintetben a jobboldali tendenciák mindig nagyobb veszedelmet jelentenek a forradalomra, mint egy radikális baloldali politika.


A jobboldaliaik kikerülhetetlenül a parasztság érdekeit képviselik s az ilyen állásfoglalás egy túlnyomóan paraszt nemzet esetében komoly veszedelem. Ezért tart, tekintet nélkül arra, hogy a pillanat követelései mifelé ugrándozó vonalat mutatnak szükségesnek, az általános tendencia Oroszországban bal felé. A gyárakat a fiatalság vezeti s a fiatalság befolyásolja növekvő mértékben a politikai és a szociális életet. A fiatalság képezi a baloldali kurzus tartalékát, amely nem merülhet ki egyhamar. A fiatalság nem számolja oly lelkiismeretesen a költségeket; tud a jövőbeli eredményekre várni. A fiatalságnak elegendők a bolsevizmus igéretei s a vezetőket ez, olykor félre vezeti; túlságosan messze mennek s az összlakosságtól túl sok áldozatot követelnek. Most épp ez a szituáció.


A fogyasztási javak pillanatnyi hiánya azoknak az enormis tőke invesztícióknak az elkerülhetetlen következménye, amit az ötéves terv-magába szívott. Az élelmiszerek és ruhaneműek beszerzése körüli nehézségek a felületesen és dialektika ellenesen gondolkodó külföldi megfigyelő előtt sokkal inkább szembe tűnnek, mint a legtöbb Szovjet polgárnak, akik ha a Szovjet-élet őrült tempójában egy pillanatra megállnak és föleszmélnek, nagyon jól különbséget tudnak tenni az ideiglenes nehézség, melyet a vágtató iramban való növekvés hoz magával s a tartós fundamentális nyereség között. Az ötéves terv sem önön-magának, sem a Szovjet építésnek nem jelenti a végét. Ha az egyszerű ember helyzetén nem javit vagy legalább is a gyors jövőbeli megjavulásának a lehetőségét nem teremti meg, akkor csütörtököt mondott. Az ötéves terv sikerének ez s nem a rideg százalékos számítás a valóságos mértékegysége. „Kétmillió munkáscsalád jutott az utolsó hat év alatt lakáshoz”, — irja a Prawda.


Ez az a szolid kulturális eredmény, amely a gazdasági előhal adáson alapszik. Van más is. Az első ötéves terv valóságos eredményeit a második teszi majd láthatóvá, amikor az állam a befektetett tőke gyümölcseit az általános kívánság értelmében a jobb életre fordítja. Ugy hiszem, hogy az élelmiszer ellátás pillanatnyi helyzete már most arra indítja a kormányt, hogy gyorsabban kezdje meg a nehéz iparról a könnyü iparra való áttérést, mint eredetileg tervezte. Az eredmény az életstandard gyors emelkedését kell, hogy jelentse. Az ötéves terv igen nagy bázist teremtett a gazdásági manővrirozásra és nagy tartalékokat. Ellenére az új gyárak és. új munkások alacsony kihasználásának nagyon hamar magasabb osztalékot adnak le a fogyasztási javak formájában. Moszkva, amit a kommunisták „szép várossá” akarnak változtatni, mármost érezteti községi gazdálkodásában a megnőtt nemzeti gazdagság hatásait. Más városokkal ugyanez az eset. A falvakban annyit építettek, hogy Kaganovics röviddel ezelőtt szükségesnek látta fékezni, mert ez az építkezési tevékenység nagyon sok erőt elvont a mezőgazdálkodástól. Az az érzésem, hogy Oroszország a több évig tartó Szovjet-tél végének a kezdetéhez érkezett. Tavasz szaga kezd lenni a földnek.


Az anyagi helyzettől eltekintve, maradandó nagy tettei vannak a forradalomnak. Sok millió mindennapi életét alakítja: kulturális szabadságot adott a nemzeti kisebbségeknek; kiterjesztette a főiskolai nevelést, másfélmillió a főiskolák, egyetemek és technikumok diákjainak a száma 1914 563.000 diákjával szemben; általános az iskolakötelezettség; az analfabetizmus kiirtásai nagy mértékben halad; az ázsiai ábécét latinizálják, ami elősegíti a nevelést és a nyugatiasodást; Oroszország muzulmán vidékein eltűnt a fátyol; az ipari vezetésben részt vesz a munkás; az egyetemeket látogathatja s az állami hivatalban helye van proletárnak, parasztnak és zsidónak; elnyomta annak az, egyháznak a szociális hatékonyságát, amit az ostobaság és a babona tett naggyá: millió és millió új ujság- és könyv-olvasót adott: óriási állami segély alapot a tudományos kutatások céljaira; egyszerű, hazug ügyvédektől, paragrafusoktól és költségektől mentes bíróságot; bevezette a szinházat és a muzeumot a munkások életébe; az anya és gyermek védelem rendszerét építette ki, amely a gyermekhalandóságot radikálisan csökkentette; egyenjogusította a nőt (valójában a nőknek egyenlőtlenek a jogaik, t. i. nagyobbak, mint a férfiaké); új családot teremtett; okos házassági és válási törvényeket; kiépítette a nappali gyermekotthonok hálózatát, amely most már a falura is kiterjed; bevezette a nem professzionális sportot és testkulturát egy olyan országban, ahol a tömegek szórakozása azonos volt a részeg lármával; a stupid cárizmus-korabeli rekruta helyébe egy új felvilágosodott, barátságos katonát állított, aki tágult szociális horizonttal és éles politikai tudattal rendelkezik; a bűnügyeket új pszichológiai eljárással kezelik, munkával és szabad, társas életet magába foglaló képzéssel javít; a munkások és parasztok százezrei előtt, akik életükben sohasem ismerték az orvosi ápolást, a szünidőt és a nyugalmat, megnyitotta Oroszország cári és arisztokrata birtokait és villáit; megsemmisítette a semmittevő, sokatfogyasztó, semmitsem produkáló gazdagok osztályát; az egyén önmeg-becsülését növeli; a vezetők és. hivatalnokok olyan megvesztegethetetlen rétegét adta, amely elfeledteti a világgal, hogy Oroszország a megvesztegetés és a megvásárolható hivatalnok hazája volt; gyöngítette a magántulajdon iránti érzéket, a fiatal generációnál szinte egészen eltüntette s a személyi gazdagodás helyett a szociális érdek kihang-sulyozását növeli; az iparba és az állami igazgatásban bevezette a szociális kezdeményezést a szokásos egyéni mellé; megszüntette a munkanélküliséget; kiépítette az általános baleset és életbiztosítás és népjóléti gondoskodás legátfogóbb rendszerét; ingyen orvost és ingyen gyógyszert ad ugyannyira, hogy az orvosnak már nem kell; üzletembernek lennie; tervesitette a gazdaságot; megsemmisitette Oroszország territoriális állományát.


Jellemző, hogy mindezek az elidegeníthetetlen vívmányok olyan magától érthetődőek lettek, hogy felsorolásukkor a pillanatnyi nehézségek már nem esnek sullyal a latba. Mihelyt a feltételek javulásával a nehézségek csökkennek s a maradandó szociális és kulturális vívmányok gazdagabb tartalommal telitődnek, a Szovjet átalakulás előnyös oldala világosan látható lesz. Egy ország iparosításának és egy nép nevelésének folyamata nem lehet rövid és ki kell várni. Az ember türelmetlen. A történelem számára azonban tizenöt év nem több egy rövid délutánnál.


 


Vissza az oldal tetejére